Akkor hurrá. Tényleg nagy öröm ez neked, vagy kezdetben egy apró öröm, ami általad hatványozódik? Na nem tudom kifejezni magam. Azért sajnálnám, ha megszűnne ez itt. Blogból annyi van...ide viszont amúgy is járunk.
Jól indult a hét. Az ünnepek alatt megtalált egy elveszettnek hit régi ismerős, ma meg én találtam meg egy másikat. Két éve és három hónapja beszéltünk utoljára. Örült nekem és azt mondta, gyakran jutottam eszébe, a legkülönfélébb összefüggésben. Holnap elmondja ezeket személyesen. Örülök most nagyon.
Fásulás és szívügyek. Az érzelmi görbe leszállóágban. Van egy nagy Ő és egy kis ő. A nagy Ő megint kiírta az iwiwre, hogy kapcsolatban. Szurkolok neki bár tudom hogy ezt is el fogja cseszni.
A Nagy Ő felkavarta az érzelmi életemen poshadó állóvizet és sose látott mélységekbe (magasságokba) jutottam. Van egy barátom, aki mindent tud rólam. Valamikor sokat jelentettünk egymásnak. Ma már csak ő nekem. Jódarabig ő volt az érzelmi életem, ráöntöttem mindazt, ami a nagy Ő kavarásából támadt bennem. Tartjuk a kapcsolatot. Írtam neki az ünnep előtt, küldtem zenét, emléket, ahogy régen. Egy forwardolt körlevél volt válasz, benne fotók. Dobom a szemétbe, soha nem nyitom meg a körlevelek csatolmányait. Meg nem is érdekel, ő is kapta, rajta az előzmények, vagy ötven név és mailcím. Nem érdekel. Fásulok. Az élet működik mélyebb érzések nélkül is. Akár még jól is.
Párválasztás. Összekötöd az életedet valakivel. Része leszel az életének és a családjának. Az ő problémái a te problémáid is lesznek. Ami most még nem fáj, az a kezdeti eufória elmúltával fájni fog. Amit most mindketten gyűlöltök a felmenőitekben, az néhány év múlva bennetek lesz. Ha a párod szenved az anyja kapzsisága és lustasága miatt, akkor nagyon jó esélye van arra, hogy 20 év múlva ő is kapzsi és lusta lesz. Ha a párod depresszióra hajlamos, néhány év múlva úgy magával ránt, hogy terápia legyen a talpán, ami kiránt belőle mindkettőtöket. Persze egy apa ne szóljon bele a gyereke párválasztásába. Inkább írja bele a naplójába.
Még valamit be kell ide jegyeznem. Romlik a szemem, talán gyorsabban mint az természetes lenne. Tudom az okát is: naponta minimum 6 órán keresztül a képernyőt nézem. Akkor is felnézek a hálóra, amikor semmi dolgom itt.
Megnézem a postafiókokat, a megszokott hírportálokat, olykor 1-2 fórumot, megválaszolom az üzeneteket, ezek nagyobb része tök semmitmondó csevegés, hogy vagy, jól aludtál, fáj még a derekad, gombócot főzök mert jön az unokám, ezzel máris elmegy egy óra. Aztán nehéz felállni innen és inkább írok egy naplóbejegyzést, mert akkor még van mentség az ülő helzyetben történő henyélésre. Tényleg, mindjárt leheveredem!
Szóval tegnap úgy döntöttem, hogy ezentúl a szombat internet mentes nap lesz. Nem a jövő szombattól, hanem tegnaptól kezdve. És sikerült is. El persze nem mondom senkinek, mert még azt hiszik, hogy zsidó vagyok.
Megjelent az álmomban. Nem csoda, hiszen tegnap fizikailag voltam közel Hozzá és az átlagnál sokkal többet gondoltam Rá. Olykor érzem Őt, egészen közel, itt a szívemben.
A tegnapi gondolatsornak az lett a kimenetele, hogy bár még mindig azonnal úgy tudnám folytatni, mintha ki sem maradt volna ez a három hónap - ez a kapcsolatunk immáron leghosszabb kommunikáció-mentes időszaka - mégis, nem akarok tudni róla. Többször elhatároztam, hogy nem olvasom a naplóját - azért aztán mégis belenéztem, de tegnap világossá vált a számomra, hogy nem akarok tudni arról, ha új kapcsolata van és boldognak hiszi magát benne és arról sem akarok tudni, ha nincs új kapcsolata és ugyanazt csinálja, amit eddig: minden szabadidejét a lóboxon tölti, naplókat olvas és fájdalmas bejegyzéseket ír. Nem akarom, nem akaropm, nem akarom!!!!!! Nagyon nem akarom.
Álmomban együtt voltunk valahol külföldön, kisebbfajta csoporttal, a feleségem is jelen volt, amikor meglátott, mindig rámmosolygott, nagy szeretettel. Voltam persze Vele is, hogy ez az együtt töltött idő hivatalosan mi volt, hogy hogyan számoltam el vele, azon nem is gondolkodtam. Tudtuk mindketten, hogy már nem vagyunk szerelmespár, azért csókolóztunk egy kicsit. Kitettem az autóból mert várták valami helyi manusok, akikkel angolul (!) beszélt és úgy tűnt, hogy nagyon jól elvannak. Kiüresedve, érzelmek nélkül ébredtem. Csend van.
Rég voltam ennyire elúszva. Meg kellene alapítanom a Patópálok Nemzetközi Szövetségét, de végülis az sem sürgős. Hosszú még az élet és ha valakinek sürgős, akkor majd lép.
Végiggondoltam, hogyan reagáljak a válságnak a pénzemet érintő részére. Nem csinálok semmit, hagyok mindent ahelyén. Jó a portfólióm, használható, értékálló.
Tegnap délután négykor izgatott telefont kaptam: minden pénzt vegyek ki a bankból, mert az MNB egy óra múlva befagyasztja a betéteket. Előszöris péntek délután négykor zárva a bank, másodszor a nagy összegű kivételt be kell jelenteni előre. Harmadszor a nemzeti banknak szerintem semmi köze egy külföldi magántulajdonban lévő bankhoz, nem adhat ilyen utasítást. Negyedszer: ha egy pánik miatt az emberek nekiállnak kivenni a bankból a pénzüket, akkor lesz csak nemulass, akkor tényleg bedől minden.
Szóval hagytam a fenébe mindent, egy dolgot határoztam csupán el: egy nagyobb beruházásra készülve előrehozom az összes vásárlást, amit csak lehet és leszerződöm a szállítókkal mostani, rögzített árakon. Majd meglátjuk, mi lesz.
Olvasgatok egy naplót. Néha egy egészen kicsikét fáj. Ennél valamivel ritkábban bosszant. Hogy valaki ennyire ne tudjon kilépni a saját maga felállította korlátok közül és még most is ott tartson, ahol két éve! Ráadásul nem engedi senkinek, hogy lökjön rajta. Mert ha legalább jó lőenne neki, akkor oké, de nem jó, mert szenved. Belőlem nem múlt el az iránta érzett szerelem, de nagyon jól el tudom nyomni. Azt hiszem...
Buktam némi pénzt. Úgy láttam, hogy az arany lesz jó. A bizományi évek óta árul befektetési célú aranytömböket. A múlt hét elején néztem, hogy a tízdekás 660e Ft. Úgy gondoltam, itt az ideje, a forint ma történelmi mélypontra került és van még lefelé, az arany ára meg hosszabb ideje megy fölfelé. 2-3 éve vettem ezekből a tömbökből, ami akkor 91e Ft volt, az ma 250e. Igenám, csakhogy felhívtam a bizót, mert volt már olyan, hogy a neten hirdették a boltban meg nem volt. Az egyikben várólista van és várják a következő szállítást. A másikban van, kapható. Szépséghibája a dolognak, hogy ami a múlt héten még 660e Ft volt, az ma már egészen pontosan 800.000 Ft. Ez az amit előre soha nem lehet tudni. Viszont ezért örülök, hogy - néhány ismerőssel ellentétben - én nyáron nem eladtam az eurómat, ezzel realizálva a veszteséget, hanem vettem még. Ami akkor 248 Ft volt, most 301.
Remélem egy olvasóm sem fog megutálni azért, hogy kipakoltam ezeket a problémákat.
Nagyon érdekesek az utóbbi "posztok". Teljesen mások az én életem körülményei, mégis az az érzésem, ugyanazon a libegőn utazunk, csak más bokrokba akadok bele. Találkozunk a János-hegyen :)
Meghoztam egy döntést, amin tegnap még csak agyaltam, így az eredményét illetően egészen másképp szól a bejegyzés, mint amit korábban írtam volna ide.
Van egy gimnáziumi osztálytársam, akit tiszta szívemből utálok. Egy nagypofájú, agresszív és rongy ember, a sunyiság és jellemtelenség mintaképe. Olyan ember lett belőle, amilyen kamasz volt, majdnem két évet ült, mert halálra gázolt valakit és otthagyta. Jópár éve meghalt már, de ez nekem kevés volt ahhoz, hogy megbocsássak neki.
Nagymamám az apácákhoz járt és ott tanulta meg egy életre, hogy ha valakit nem szeret, azt meg kell ismernie jobban. Ő nagyon utálta a Rozgonyi Arankát és minden este imádkoznia kellett érte. Aztán megbékélt vele. Én pontosan tudom, hogy a gyűlölet a leginkább annak árt, aki érzi. Ebben az esetben nekem.
Úgy tudom, hogy az én "barátom" után három gyerek maradt árván. Gyakran jut eszembe, hogy a saját megbékélésemet segítené, ha valamilyen módon, főleg titokban - támogathatnám őket. Tegnap meghoztam ma döntést és ma megtettem az első lépést, hogy megtaláljam őket.
Egyedül vagyok? Persze. Mindenki, mindig egyedül van. Még akkor is ha van partnere. Kell az ember életében egy olyan terület, ami annyira intim, hogy senkivel nem osztja meg. Ahol ő van, senki és semmi más. E terület nagysága mindig a partnertől, illetve a kapcsolatom pillanatnyi minőségétől függ. Egy idő után minden kapcsolatról kiderül, mennyit lehet belőle kihozni. Talán nem ez az a terület, ahol maximalistának kell lenni. Szóljon ez a kompromisszumokról. Az elfogadásról. Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok és elfogadom a partneremet, aki lehet a szeretőm, feleségem, üzlettársam, szerelmem, barátom.
Az elmúlt hónapok nálam nem erről szóltak. Nem fogadtam el a szerelmemet olyannak amilyen, évtizedek óta két barátom volt és most már egy sincs, nagyjából három hónapon belül vesztettem el mindkettőt. És nem vádolom magam ezért.
Egyedül vagyok tehát, megosztom a magányomat a feleségemmel. Akivel sok szempontból harmóniában vagyok, más szempontokból nem. Nagyon nem.
A lélek mélységei sem hiányoznak most. Azok az ösvények, ahol évtizedekig egyedül bolyongtam és tudomásul vettem, hogy ott nincs partner. Aztán elfogadtam az élet nagy ajándékát, egy darabig ugyanis volt. Most megint nincs. Úgy tűnik, legalább fél éve nincs, de nem fél éve, csak masfél hónapja. Jó így. Jól vagyok. A belső utak nélkül is.
Eljött a pillanat. Szeretettel és jóleső érzéssel tudok visszagondolni életem legnagyobb szerelmére. Végre. Úgy tudok visszagondolni erre a boldog pillanatokkal és fájdalommal teli másfél évre, hogy jééé, micsoda érzelmi mélységek megélésére voltam (vagyok) képes. És igen, a boldogság. Az nem kell továbbra sem. Jó volt, de valahogy jobb nélküle. Kiegyensúlyozottan. Ésszel.
Vannak pillanatok. Huszonéves koromban volt egy időszak, amikor péntek kora délutánra elegem lett és elmentem szaunázni, hogy kipihenjek mindent. Most péntek délután van és ritka stresszes hét áll mögöttem. Megvan minden, ami fontos, volt olyan problémánk is, ami a megélhetésemet is veszélyeztette egy pillanatra, tegnap azon kellett gondolkodnom, hogy mit csináljak, ha váltanom kell. Most hirtelen kész minden, elment az utolsó ember, elküldtem az utolsó mailt, lebeszéltem az utolsó telefont - és összeroskadok.
Egy kicsit vinne a lendület is, de nincs már mit csinálnom. Jó lenne aludni, vagy szaunázni, vagy berúgni, vagy sírni egy nagyot - bár az utóbbi kettőhöz nincs túl nagy kedvem.
Most lesz valami, egészen biztos. Talán egy pihentető alvás?
Itthon maradtam. Déltájban akartam elmenni rövidebb útra, aztán még később egy még rövidebbre, de végülis nem mentem, utoljára a dara miatt, meg hogy hallottam, mennyi baleset van a csúszós úton. Legalább a melóval haladtam volna, de az sem nagyon akart menni, csak egy kicsit Ez egy ilyen nap. Neveztem volna ki mindjárt az elején pihenőnapnak, akkor a lelkiismeret sem furdal. No ez van, ilyen vagyok. Már ötévesen is hullámoztam.
Ez sem a depresszió, ugye! Holnap egy szép városban régi hölgyismerősöm vár, kicsi munka, aztán halászlé és gyengédség. Most mégsincs kedvem menni. Talán a szmog miatt. Vagy mert fáradt vagyok. Nehéz napom volt, nem csak ma, tegnap is.
Amolyan depressziós gondolatokat rögzítek, bár a hangulatom ennél sokkal jobb. Csend, béke, nyugalom, kiegyensúlyozottság van bennem. Mégis. Egy kicsit sajnálom, hogy elmúlt belőlem a karácsony varázsa. Néhány éve még izgalommal készültünk rá, alig vártuk, most szimplán átsiklott felettünk, vagy alattunk, vagy mellettünk. A fene tudja, mitől van ez így. Öregszünk? Igyekeztünk redukálni a tennivalókat, kihagytunk egy sor olyan dolgot, ami csak a stresszt növeli. Nem sütöttünk semmilyen aprósüteményt és nagyon egyszerű vacsorát csináltunk a Szentestére. Az a hét is elég csendesen telt, amit együtt, pihenéssel szoktunk tölteni. Kevesebbet voltunk valóban együtt és akkor is főleg fizikailag. Az talán nem is együttlét, amikor ülünk egy szépen feldíszített szobában, mindenki laptop az ölében és bűvöli a tasztatúrát.
Más.
Talán ezekben a hetekben mondtam le végleg egy régen dédelgetett álmomról. Volt egy szakasza az életemnek, amikor sokat szerepeltem a nyilvánosság előtt. Fontos volt, éltetett, erőt adott. Jó volt járni az országot, megismerni embereket, sorsokat, településeket, barátkozni, leveleket kapni, élvezni a népszerűséget. A sajtó akkor még nem volt ennyire gátlástalan és ocsmány, mint most. Akkoriban is írt rólam véleményt olyan firkász, akivel az életben nem találkoztam, interjú is megjelent egy lapban olyan ember tollából, akivel soha nem beszéltem, fikáztak is olykor csahos kutyák - de ez egyáltalán nem zavart, hozzátartozott, belekalkuláltam. Azt is, hogy kisebb helyeken megismernek az utcán, megállítanak - szeretnek.
Egészen mással akartam előrukkolni. Valamivel, ami megnevetteti az embereket, amire egy ilyen letargikus országban nagyon nagy szükség lenne. Azt viszont amivel ez most járna, nem bírnám elviselni. Látom és hallom azt a gyűlölettel teli acsarkodást, ami pl. a hetedik éve elhunyt Hofi Géza személye körül megy még ma is, de ez csak egy példa, sorolhatnám. Elképzeltem, hogy debütálunk egy kisebb körben már bevált kétszemélyes produkcióval, felhasználva a rendelkezésünkre álló lehetőségeket, pénzt és kapcsolatokat. Jobb esetben nem történik semmi, rosszabb esetben akkorát szólunk, mit anno a Markos-Nádas, és akkor megkezdődik részünkről az építkezés, a versenyfutás a nyilvánosságért, a másik oldalról meg az ilyenkor szokásos köpködés. Szép csendben lettem róla.
Maradok annál, amit 20 éve hallottam egy sikerkurzuson:
"Keressetek minél több pénzt, minden más le van szarva"
Kissé meglepett ennek a kapcsolatnak a lezárása. Ma egy hete a Kedves rámvágta a telefont. Most ugyanígy lépett le: köszönés nékül. Nyolc napja még remegett a szerelemtől. Talán egy éve jöttem rá arra, hogy őt nem szabad komolyan venni, mert gyerek még. Szélsőségesen csapongó. Csakhogy egy éve még fájt. Most már nem fáj. Nem is zavar. Belefásultam, beleuntam. Ugyan ez volt életem legnagyobb szerelme, amiről még csak nem is álmodtam, hogy ilyen vén fejjel meg tud majd érinteni. Másfél év boldogság, öröm és szenvedés. Szép volt, jó volt, elég volt, vége. Sokadszor vége és bízom benne hogy utoljára vége.
Jó kis nap a mai! Eltűnik az egyik dolgozóm, gondolatban már a rendőrségi feljelentésnél tartottam, amikor előkerült. Ott volt ő, csak kizárta magát az irodából, privát telefonja bennmaradt, a cégest meg be sem kapcsolta. Meg elfelejtett szólni, hogy megváltoztatta a bankszámlaszámot. Aztán. Nekiáll szórakozni az egyik szolgáltatónk. Filléres dologról van szó, tavaly az év közben felmondta a szerződést, mert rájött, hogy mi túl sokat keresünk az ő segítségével, többet akar a bevételből. Szívtuk a fogunkat és újraszerződzünk. Decemberben kijelentette, hogy lejárt a szerződés. Az éves szerződés. amit tavaly márciusban kötöttünk. Nagy a válság, de nálunk egy év még mindig 12 hónapból áll.
Ma egészen már dolgokkal akartam foglalkozni. A ma lejáró egyhetes hallgatással nem is volt időm foglalkozni. Eszembe jutott, persze, de ennyi.
Érzelmek dolgoznak bennem és percenként átrendeznek egy eldöntendő kérdést. Hagyom, sőt, olykor kívülállóként, érdeklődve figyelem magam.
Holnap jár le egy kábé egyhetes csend, amit nekem kell megtörnöm, mert én kértem. Olykor nincs kedvem megszólalni, mert kilépnék egy kapcsolatból. Egy olyanból, aminek semmi reális alapja nincs. De a szív nagy úr, sokkal nagyobb, mint valaha gondoltam.
Régen a bécsi újévi koncerttel végetértek az ünnepek és űr maradt bennem. Rosszul érintett hogy elmúlt és nem tetszett hogy folytatni kell a hétköznapokat.
Tegnap este az jutott eszembe, hogy basszus, még egy hétvége, még egy szombat és egy vasárnap és kezd egy kicsit elegem lenni az ünnepből, a semmittevésből. A tévénézésből, ami még csak nem is igazi tévénézés, hiszen nem nézünk semmit, a bekapcsolt készülék csak alibit szolgáltat arra, hogy üljünk és ne csináljunk semmit, továbbá megtöri azt a csendet, ami lenne közöttünk és amiben kiderüle, hogy nem nagyon beszélgetünk egymással, mert nem tudunk. Él együtt három ember egyedül. Volt már olyan is, hogy mindhárom ölében nótbúk, mindhárom az interneten lógott, balra a karácsonyfa, elől a tévé, középen édesség. Idill.
