???
Ki dönti el, hogy mi a törvény szelleme? Az SZDSZ és az MSZP?
Különben Tisza pont a demokrácia (a törvényhozás működőképességének) érdekében harcolt egész életében, ha egy picit végiggondolod.
Azt meg végkép nem értem, hogyan lehetne gróf Tisza Istvánt rehabilitálni, ha el sem itélte senki?
Nincs is más tennivaló, mint visszanevezni a József Attila utcát gróf Tisza Istvánra.
Ugye, Te is csak ámulsz, hogy mi mindenre futotta az erejéből? Mindenesetre a házszabályt a többség fogadta el, hogy a törvényhozás működőképességét visszaállítsa.
nem csak jogi szakszó a rehabilitáció (hanem köznyelvi és pl. orvosi is), viszont a többi dologgal egyetértek. Mit szólsz a Tisza-gyilkosság Révai-féle változatához?
Én csak az alábbit tudom. (Sajnos nem vagyok történész, csak érdeklődve olvasom a hozzászólásokat.)
Midőn a Khuen-kormány alatt az obstrukció új életre támadt, erélyesen sürgette a házszabály revíziót s miután az ellenzék a Lukács-kormány alatt sem bizonyult engedékenyebbnek, sőt a katonai javaslatok ellen az obstrukciót még fokozottabb erővel megindította, a képviselőház elnöki székébe ült, régi tervét megvalósítandó. Rettenthetetlen erélye győzött és sikerült a többséggel a házszabályok formáinak mellőzésével a javaslatokat megszavaztatnia (1913 jún. 4.), dacára a személye ellen irányuló legszenvedélyesebb, életét is fenyegető támadásoknak. Egy Kovács Gyula nevű képviselő gyilkos merényletet intézett ellene a ház nyílt ülésén (jún. 7.), de a golyók célt tévesztve süvítettek el a rendíthetetlen nyugalommal tovább elnöklő T. felett.
Tehát a házszabályt finoman áthágta, hogy a házszabály-javaslatát elfogadtathassa. Még szerencse, hogy ma már nem szabad pisztollyal a parlamentben szaladgálni, mert a Kovácsok és Gyulák még most is ott ülnek.
A MHírlap cikke kicsit becsapós, mert "elfelejti" megemlíteni, hogy a Debreceni Egyetemet eredetileg (1921-ben alapították ugye a Révai szerint) Tiszáról nevezték el, szobra is volt ott, és most csak azt állították vissza. Tehát ez eredetileg nem egy országos szintű megmozdulásnak indult, csak e rehabilitációval azonosulni tudott a kormány jelentős része.
Nekem leginkább az tetszett, hogy elébb Litván Györggyel legitimálja a véleményét, majd - már tiltakozni képtelen - halottakat sorakoztat fel maga mögé.
Ady nem feltétlenül tudta pontosan megítélni, hogy mi a jó az országnak, történelmi távlatból azért valamivel könnyebb - ahogy Woland (48)-ban már megírta. Nemsokára idemásolom Ady néhány versét, egyértelműen kiderül belőlük például, hogy Tiszát teszi felelőssé a háborúért.
Tisza-per néven ismeretes az a bűnper, amely gróf Tisza István meggyílkolása miatt a budapesti kir. büntetőtörvényszék előtt 1921 ápr.-tól 1921 okt.-ig, a budapesti katonai bíróságnál pedig 1920 aug. és szept. havában folyt.
A perben a bíróság a következő tényállást állapította meg: 1918 okt. 31-én, az októberi forradalom napján délután 5-6 óra között katonaruhába öltözött fölfegyverezett egyének behatoltak gróf Tisza István budapesti Hermina-út 35. sz. alatti villalakásába s ott őt agyonlőtték. Gróf Tisza István hősiesen halt meg. Hazafiúi aggodalommal látta a bekövetkezett fölfordulást, tudta, hogy élete veszélyben forog, de nem menekült. Mikor a katonák lakásába betörtek, nyugodtan ment eléjük s mikor azok kijelentették, hogy "ütött az utolsó órája", nekiugrott az előtte álló katonának s annak reáirányított fegyvere csövét lenyomta. E pillanatban a katonák lőttek, őt két halálos lövés találta, mire összeesett a nyomban meghalt. A tettesek elmenekültek.
A nyomban megindult nyomozás az akkori viszonyok között eredménnyel nem járt. A hatóságok abban a föltevésben voltak, hogy a cselekményt kóbor katonák követték el. Mikor a proletár diktatúra bukása után a budapesti kir. ügyészség rendeletére a nyomozás újból megindult, kiderült, hogy a gyílkosságot előzetes megbeszélés és megszervezés alapján hajtották végre. A gondolat Kéri Pál újságírótól eredt, aki tervének megnyerte Csernyák Imre állítólagos századost, az úgynevezett 11-es katonatanács elnökét, aki aztán Kérivel együtt rávett a Károlyi-pártkörbe feljáró több katonaszökevényt a gyílkosság elkövetésére.
Okt. 31-én délután 5 óra után az Astoria-szállóból Kéri Pál és Csernyák Imre vezetésével két autón indultak el gróf Tisza István meggyílkolására megállapított terv szerint Pogány József újságíró, utóbb kommunista népbiztos, Dobó István, Horvacsanovics Tivadar Sándor és Müller más néven Kundaecker nevű tengerészek, Sztanykovszky Tibor tart. zászlós, Hüttner Sándor tényleges főhadnagy, Gaertner Marcel állítólagos vegyészmérnök és Láng nevű zászlós, valamennyien zöld katonaköpenyben, katonasapkával a fejükön, Mannlicher-fegyverrel a kezükben. Kéri Pál künnmaradt a villa előtt, Csernyák benn a kapunál állt meg, Hüttner, Müller, illetve Kundaecker és Láng a villa körül a kertben helyezkedtek el, míg Pogány, Dobó, Horvacsanovics és Sztanykovszky a villa előcsarnokába mentek s a szobájából feleségével, unokahugával, gróf Almássy Denise-zel velük szembejövő gróf Tisza Istvánt rövid szóváltás után agyonlőtték.
A budapesti hadosztálybíróság Sztanykovszky Tibort 17 1/2 évi, Hüttner Sándort 15 évi súlyos börtönre ítélte. Ugyancsak a katonai bíróság halálra ítélte Dobó Istvánt, akiről utóbb azonban megállapítást nyert, hogy nem tartozott a katonai bíróság hatáskörébe. Dobó István időközben, mielőtt a polgári büntető bíróság elé állíttatott volna, a budapesti orsz. gyűjtőfogházban meghalt. A budapesti kir. büntető törvényszék 1921 okt. 15. napján kelt ítéletével halálra ítélte Kéri Pált és tizennégy évi fegyházra Gaertner Marcellt. Ezt az ítéletet a budapesti kir. ítélőtábla 1923. jún. 21-én helybenhagyta s a kir. Kuria a bejelentett semmiségi panaszokat 1923. dec. 5-én elutasította. Sztanykovszky büntetését a szegedi kir. ker. börtönben tölti s ugyancsak büntetése végrehajtása alatt áll Gaertner Marcell. Hüttner Sándor 1924. év tavaszán a váci fegyintézetben meghalt. Kéri Pál - a büntetés végrehajtásának elhalasztásával - az 1922. XI. t. -c. alapján az orosz tanács köztársaságnak adatott át, míg Csernyák Imre, Pogány József, Horvacsanovics Tivadar Sándor és Láng nevű zászlós megszöktek. Müller, illetve Kundaecker nevű tengerész állítólag meghalt. A katonai bíróság ez ügy kapcsán Vágó Wilhelm Jenő ügynököt szökés bűntette miatt három havi börtönre ítélte, a budapesti büntető törvényszék pedig űt az ellene gyílkosság bűntette miatt emelt vád alól felmentette. Ugyancsak felmentette a polgári büntető bíróság az ellene gyílkosság bűntette miatt emelt vád alól Fényes László újságírót is.
Úgy a katonai, mint a polgári büntető bíróság előtt nagy alapossággal lefolytatott eljárás dacára a gyílkosságnak sok részlete mégis homályban maradt s arról teljes és hű képet máig sem sikerült kapnunk. V. ö. Szilassy: A T. története (Budapest).
Istenem!
Ez az ember maga volt a kétlábonjáró példakép!
Hogy milyen kemény volt!
Hogy tűzön - vízen át!
Hogy a házszabályokon is átgázolva, ha kellett!
Hogy akár a darabontok bevetésével is, ha ágált az ellenzék!
Hiába, - egy igazi úr és igazi demokrata!
Egy Vityka!
:O)))
Tehát a Révai nagylexikon vonatkozó szócikke. (A tagolás és a kiemelések tőlem származnak.)
Tisza István gróf, államférfiú, T. 3. fia, szül. Budapesten 1861 ápr. 22., megh. u. o. forradalmi orgyilkosok golyói által 1918 okt. 31.
Neveltetése a családi hagyományoknak megfelelően abban a szellemben történt, melynek irányt a közügyek szolgálata adott. A geszti ház, a család ősi fészke volt T. István gyermekéveinek otthona, ahol tiszta családi élet és erős kálvinista vallásos értés uralkodott. Első fejlődésére különösen jó hatással volt Géresi Kálmán, az ismert tudós pedagógus, aki 1869-tol a gimnáziumi tanulóévek korszakán át oktatója volt. A gimnázium első 6 osztályát magánúton végette, a két utolsót nyilvánosan Debreczenben, ahol az érettségi vizsgálatot kitűnő eredménnyel tette le. Jellemének és tehetségeinek fejlettsége korán mutatkozott s már 15 éves korából érett gondolkodásának meglepő bizonyítékát bírjuk. (Levele egy barátjához 1876 máj. 21. Tisza-évkönyv 1922.) Középiskolái elvégzése után a berlini és a heidelbergi egyetemekre ment, azután Budapestre jött, ahol mindvégig kitűnő vizsgálatai alapján elnyerte az államtudományi doktorságot. Ezután rövid ideig a belügyminisztériumban működött, a központi igazgatás gyakorlati kérdéseit tanulmányozva. A gazdasági kérdések is ekkor kezdték erősebben érdekelni és agrárkérdésekrol több tanulmánya jelent meg s a gazdakör vitáiban is többször részt vett.
Miután az önkéntesi évet leszolgálta ós a tiszti rangot elnyerte, erős ambíciók támadtak benne a katonai pálya szolgálatára. Atyja ellenállásán megtört e szándéka és a hivatásos közpálya útja nyílt meg számára. Ez időbe esik nősülése T. Ilonával (megh. 1925. ) nagybátyja, T. László leányával (1885). Mint tiszteletbeli főjegyző és bizottsági tag, Bihar vármegyében tevékenykedett, 1886. a vízaknai kerületben képviselővé választották szabadelvű párti programmal. Első sikeres parlamenti felszólalása 1888 febr. 3. történt, de az igazi tűzkeresztséget az 1889-iki nagy véderővitában nyerte el, midőn Szilágyi Dezsővel folytatott polémiája révén egyszerre a legelső parlamenti erők sorába emelkedett. Ez időtől kezdve T. szünetlenül a küzdelmek első csatársorában állott és készültségénél, tudásúnál, vitatkozó erejénél fogva pártjának egyik legnagyobb erőssége, a szembenálló tábornak rettegett ellenfele lett. Kemény, gyakran kíméletlenségig éles, de mindig meggyőződése tudatától áthatott harcmodora által nagy ellenségeket szerzett magának és ebből az időből származik népszerűtlensége. Mindez azonban közömbösen hatott reá s a felelőtlen jelszavakkal és áramlatokkal soha meg nem alkudott, bárminő előnyökkel járhatott is az, ami a népszerűségben egyéni sikereket jelenthetett.
T. vezérszerepe a parlamentben a Szápáry-féle közigazgatási vitában (1891) és az egyházpolitikai harcokban (1893-94. ) kezdett erősebben kidomborodni. E korban közgazdasági téren is fejtett ki működést és több kereskedelmi és ipari vállalat igazgatóságában foglalt helyet. Különösen erős tevékenységet fejtett ki a Magyar Ipar és Kereskedelmi Bank megalapítása körül, melynek elnöke lett. A bajok, melyek e pénzintézetet később válságos helyzetbe sodorták, őt sem hagyták érintetlenül és csak növelték úgyis szaporodó ellenségeinek számát, akik a sikertelenséget siettek kiaknázni ellene. T., aki az ügy érdekében tetemes anyagi áldozatokat is hozott, egyéni reputációja teljes érintetlenségével került ki a krízisből, bár annak hullámait közpályáján még sokáig meg kellett éreznie. 1897-ben grófi rangra emeltetett, nagybátyja gróf T. Lajos révén, akinek rangja királyi engedelemmel rá és fiútestvéreire ruháztatott. A Bánffy-korszak végén erős harcot vívott az ellenzékkel a parlamenti rendfenntartás céljáért és midőn az obstrukció tetőpontra hágott (1898 dec.), hajlandónak mutatkozott a házelnökséget vállalni, hogy már akkor tervezett házszabály-revíziós programját keresztülvigye. Aggódó atyja és barátai kérésére elállott e vállalkozástól és a kormánypárti padokról folytatta harcait az obstruáló ellenzék ellen. Báró Bánffy Dezső távozása és a Széll-kormány hatalomra jutása után parlamenti tevékenysége megcsökkent és csak az összeférhetetlenségi törvény tárgyalásakor fejtett ki a javaslatok mérséklésére irányuló serényebb működést, előbb lemondván összes állásairól, nehogy magatartásában feszélyezve legyen. A Széll-kormány paktumos politikájával nem értett egyet, de miután annak nehézségeket támasztani nem akart és a többségi párt megbontásának kockázataitól is óvakodott, elzárkózott helyzetben várta az eseményeket. Midőn az 1903-ban felújuló obstrukcióban a parlamentarizmus végveszélyét és ezzel szemben a kormány passzív rezisztenciáját látta, kilépett zárkózottságából és báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter támogatásával megindította akcióját, késznek mutatkozván a legerélyesebb harcra az obstrukció ellen. Elhatározó lépése Ferenc József király rokonszenvével is találkozott, aki az újoncjavaslatok megobstruálását már régóta aggodalommal nézte és Széll Kálmánt határozott cselekvésre sürgette. Miután Széll erre vállalkozni hajlandó nem volt, a király T. - hoz fordult és megbízta őt a kabinet megalakításával. T. kísérletei ezúttal sikertelenek maradtak, mert nem hozta meg az ú. n. katonai engedményeket, amelyeknek megvalósítását ez időben már nemcsak az ellenzék, hanem a közvélemény is sürgette. T. félreállott és gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bánnak adott helyet.
Az új kabinet sikertelenségei után ismét T. lépett előtérbe, a király 1903 okt. 28-án kinevezte őt miniszterelnökké, a kilences bizottság módosított katonai programja alapján, melynek előkészítő munkájában neki is része volt. T. állását az obstruáló ellenzék legszélsőbb indulatkitörései között foglalta el, ami csak fokozta benne az elhatározást rég tervezett házszabály módosító programrajának keresztülvitelére. A végsőig kiélezett helyzetben, midőn T. ideiglenes, szigorú házszabály-tervezetével előállott, a Thaly-féle békeajánlat, melyet T. elfogadott, hirtelen fordulatot hozott, az obstrukció megszűnt és a parlamenti rend helyreállott. A békés helyzet módot adott T. -nak az alkotó munkára, melynek gyümölcsei hamar kezdtek mutatkozni. A törvényen kívüli állapot megszüntetése és a költségvetési rend helyreállítása, a letört vasúti sztrájk, Rákóczi hamvainak hazahozatalára vonatkozó királyi kézirat, erélyes fellépése Körber osztrák miniszterelnökkel szemben és a német kereskedelmi szerződések tárgyalásai megnyugtatóan hatottak a közvéleményre, amely addig a T. iránti ellenszenvben és előítéletben nem volt engedékenyebb az ellenzéknél. Az ugrai levél (1904 okt. 4.), mely T. házszabály-revíziós szándékának erélyes bejelentője volt, ismét lángra lobbantotta a szenvedélyeket, habár a terv az ellenzék számára meglepetést nem jelenthetett, mert T. régi álláspontjáról soha le nem mondott. Az olasz vámszerződés letárgyalása után T. benyújtotta a Háznak azt az indítványát, hogy a házszabályok módosítására 24 tagú bizottságot küldjön ki. Midőn látta, hogy célt nem érhet, határozati javaslatot terjesztetett be (lex Dániel), mely az ideiglenes házszabályokat foglalta magában. Egyben párhuzamos ülések tartását indítványozta. A kocka már az első ülés esti óráiban eldőlt és T. rövid harcias beszéde kapcsán a szabadelvű párt szavazást követelt, ezt az elnöklő Perczel Dezső el is rendelte, elfogadottnak jelentvén ki a Dániel-féle javaslatot (nov. 18.). Eleinte a győzelem biztosítottnak látszott, de a dec. 13. -i fordulat, midőn az ellenzék a kitűzött ülés megtartását erőszakkal megakadályozta, a kormányt válságos helyzetbe sodorta. T., bízva a nemzet higgadt ítéletében, új választásban látta az orvoslást és a királynak a képviselőház feloszlatását javasolta, ami meg is történt. Oly választási küzdelemben, amelynek tisztaságát az ellenfél is elismerte, dőlt el a harc, de nem T. javára. Az egyesült ellenzék győzött és T. pártjával kisebbségben maradt. T. lemondott, de a húzódó válság folytán csak hónapok múlva kapta meg felmentését (l905 jún. 18.).
Az utána következő Fejérváry-kormánnyal szemben előbb jóakaró semlegességet tanúsított, de annak későbbi választójogos programjával határozott ellentétbe helyezkedett. Nagy harca az általános titkos választójog ellen ekkor vette kezdetét s több cikke jelent meg e korban, amelyben a közvéleményre felvilágosító irányban kívánt hatni. A béke létrejöttével és a Wekerle-féle koalíciós-kormány kinevezése után feloszlatta pártját (1906 ápr. 11.) és a politikai élettől visszavonult. 1907-ben a dunántúli ref. egyházkerület főgondnokává választották meg, ami módot adott neki arra, hogy egyháza ügyeivel behatóbban foglalkozzék. 1909 elején, a szerb háborús bonyodalmak idején nagyjelentőségű beszédet mondott a főrendiházban, főleg a külpolitika kérdéseit bírálva.
Midőn a koalíciós kormány lemondott és gróf Khuen-Héderváry miniszterelnökké kineveztetett (1910 jan.), újra a politikai tevékenység terére lépett és részt vett a nemzeti munkapárt szervezésében. Az 1910-iki választások előkészítésében nagy része volt és az ő lázas fáradhatatlan agitációjának volt köszönhető a nemzeti munkapárt nagy győzelme (1910 jún. 1.). Ő maga ugyanakkor Ugrán egyhangúlag, Aradon nagy többséggel megválasztatván, az utóbbi kerület mandátumát tartotta meg. Bár ez időben nem volt vezető kormányállásban, a politika és a pártvezetés irányzatára döntő befolyása volt. 1911-ben részt vett a Magyar Figyelő című folyóirat megalapításában és abban mindvégig erős tevékenységet fejtett ki, nemcsak politikai, hanem irodalmi, művészeti és társadalmi kérdésekkel is foglalkozva.
Midőn a Khuen-kormány alatt az obstrukció új életre támadt, erélyesen sürgette a házszabály revíziót s miután az ellenzék a Lukács-kormány alatt sem bizonyult engedékenyebbnek, sőt a katonai javaslatok ellen az obstrukciót még fokozottabb erővel megindította, a képviselőház elnöki székébe ült, régi tervét megvalósítandó. Rettenthetetlen erélye győzött és sikerült a többséggel a házszabályok formáinak mellőzésével a javaslatokat megszavaztatnia (1913 jún. 4.), dacára a személye ellen irányuló legszenvedélyesebb, életét is fenyegető támadásoknak. Egy Kovács Gyula nevű képviselő gyilkos merényletet intézett ellene a ház nyílt ülésén (jún. 7.), de a golyók célt tévesztve süvítettek el a rendíthetetlen nyugalommal tovább elnöklő T. felett. Miután a főrendiház a képviselőház szavazatát állásfoglalásával jóváhagyta és a szigorúbb házszabályokat a többség megszavazta, a parlamenti tanácskozás rendje helyreállott, bár annak fenntartása nem csekély próbát mért az elnöklő T. -ra. A helyzet az ellenzék engesztelhetetlensége folytán tovább is feszült maradt és az új házszabályokkal szembeszegülő képviselők karhatalmi megrendszabályozása nehéz feladat volt. T. azonban következetes eréllyel hajtotta végre a házszabályokat és nem engedett.A Lukács-kormány távozása után a király T. - t nevezte ki miniszterelnökké (l913 jún. 10. ). Az ellenzék legnagyobb gyűlölettel fogadta. Bár a kisebbséggel állandóan súlyos harcot kellett vívnia, sikerült állásában megerősödnie, erélyével és munkásságával a kormányzati rend sikeres működését biztosítania. Eszméinek és politikai rendszerének megismertetése céljából 1913-ban az Igazmondó című néplapot alapította, ebbe ő maga is számos cikket írt, különösen az általa mindvégig annyira kedvelt és nagyra becsült magyar kisgazda-osztály okulására és felvilágosítására.
Az 1914-ben bekövetkezett világháború T. -nak az egész monarchiára kiható fontos vezérszerepet juttatott, bár ő maga erejének teljes megfeszítésével a háborús fordulat elhárításán dolgozott. T. ellenezte a háborút és a Szerbiához intézett jegyzéket a diplomáciai és a katonai körök felfogásától eltérő szellemben óhajtotta megfogalmazni. Törekvései sikertelenek maradtak, mint ahogy Ferenc József királyhoz intézett felterjesztéseivel sem tudott álláspontjának érvényt szerezni (1914 júl. 8., 14.). Dacára e vereségének, mégis állásában maradt, amit lelkiismeretes felelősségérzetén kívül megokolt az ő többségi vezetése által uralt parlamenti helyzet, a belső egységes rendfenntartás, a háborús erőkészség biztosításának és fokozásának a kérdése, mely kockázatos kísérletezések tárgya nem lehetett. Ezek az okok, valamint az a körülmény is, hogy a helyzet kényszere folytán nemcsak a parlament egyöntetűen, hanem a közhangulat is a háború mellett nyilatkozott meg, feleletül szolgálnak az ellene később, csak a katasztrófa után támasztott ama vádakra és kifogásokra, melyek szerint le kellett volna mondania állásáról, hogy ezáltal a vezető köröket más irányú döntésre befolyásolja. T. a háborút az adott helyzetben mint felkényszerített önvédelmi harcot fogadta. Nem levén hatalmában a háborús fordulat veszedelmét elhántani, lemondásával a küzdelmet gyengíteni, az energiákat csökkenteni annál kevésbé akarhatta, mert a szövetségi viszony felbomlásának a veszélyeivel is számolnia kellett. Így vállalta a reá nézve sokkal nehezebb szerepet, annak összes terheivel és felelősségeivel, abban a szilárd meggyőződésben, hogy a háború, amelynek kitörését megakadályozni nem sikerült, most már a magyar nemzetre nézve a létfenntartás kérdése, melyre az összes erőt koncentrálni kell. E nehéz hivatásban emberfeletti erély, önmagát nem kímélő munka és felelősségérzet voltak erőtényezői. Küzdelmei a kárpáti harcokban, a hadvezetés hibáinak kérlelhetetlen számonkérése, erélyes fellépése a német vezető körökkel szemben, intő szava a búvárhajóharc terve ellen, mind e korbeli erőkifejtései. Működésének és szilárd állásának erős támasza volt Ferenc József király, aki haláláig (1916) törhetetlen bizalommal viseltetett iránta.
Ennek ellenkezőjét kellett tapasztalnia az utód IV. Károly királynál aki T. -val kezdettől fogva nem rokonszenvezett. Az új király megkoronázásánál a nádorhelyettesi funkciókat ő végezte ugyan, de a viszony feszültségére nézve elejétől fogva kétség sem lehetett. A helyzet kiélesítéséhez hozzájárultak a T. ellen újra felülkerekedő gyűlölködő áramlatok, amelyeket a szélső ellenzék és a sajtó izgató támadásai a végsőig fokoztak. A krízisre döntő volt a választói jog kérdése, melyet a király T. felfogásával ellentétes álláspontja szerint magyarázott. Úgy ez a kérdés, mint más egyéb tárgyi és érzelmi okok szakítást idéztek elő, s a király T. -t 1917 jún. 15-én felmentette állásától.
T. többségi pártjával támogatta az új Esterházy-kormányt a háborús vezetés és belső rendfenntartás körébe tartozó kérdésekben, de nem engedett választójogi álláspontjából. Összeütközésre közötte és a kormány között nem került sor, ami részben annak volt tulajdonítható, hogy régi vágyát követve, kiment a harctérre, katonai szolgálatot teljesíteni. Mint a király által kinevezett ezredes vette át a debreczeni huszárezred parancsnokságát, a legnagyobb kötelességtudással és önfeláldozással töltve be hatáskörét. Halált megvető bátorsága, bajtársiassága és minden katonájára kiterjedő gondoskodása hősi nimbusszal övezte őt, amely mint kultusz tárgya az ezred hagyományaiban ma is híven ápoltatik. Harctéri helyét időnként csak akkor hagyta el, ha a politikai helyzet szükségessé tette, vagy ha a tanácsát meghallgatni akaró király rendelkezni óhajtott vele.
1918 febr. 15. mondotta el a választójogi bizottságban a Wekerle-kormány választójogi törvényjavaslatát bíráló, hatásában páratlan beszédét, melyben a kényszerhelyzet nyomása által parancsolt engedékenység terére lépett és a 6 osztályú népiskolát vagy egy ezzel egyenértékű tanfolyam elvégzését jelölte meg a választójogi képesség alapjául. Egyben hajlandó volt az iparosok és kereskedők, azok alkalmazottai, valamint a mezőgazdasági munkások választójogára vonatkozólag tágításokat tenni. A Ház ülésein is jelentős része volt a vitákban és sokban neki volt köszönhető, hogy a választójogi javaslat megfelelő módosításokkal törvényerőre emelkedett. Utolsó királyi megbízatása volt, midőn Boszniába küldetett, hogy az elszakadásra törekvo délszláv politikusokkal tárgyaljon. A bolgár front összeomlása után végleg Budapesten maradt és támogatta a Wekerle-kormányt, melynek erősítését azzal is szolgálni vélte, hogy pártjával, mely harcaiban mindvégig rendíthetetlen támasza volt, a kisebbségi kormányzó pártba belépett.
Személye ezidőben már a tömegek és a bűnbakkereső irányzatok gyűlöletének tárgya volt. Egyik utolsó parlamenti szereplése volt, midőn a háború elvesztését nyíltan kimondotta és a nemzetet a szerencsétlenségben összetartásra buzdította (1918 okt. 17. ). Ezt megelőzőleg egy nappal egy Lékai-Leitner nevű foglalkozásnélküli egyén nyílt utcán merényletet követett el ellene, ami a vele szemben felülkerekedő tömegszenvedélyekre nézve is következtetést adhatott. Dacra azonban fenyegetett életbiztonságának, személyére vonatkozó minden óvó rendszabályt visszautasított és a lakására hivatalosan kirendelt csendőrök őrizete ellen is tiltakozott. Legutoljára nyilvánosan az okt. 23. -i parlamenti ülésen szólalt fel.
Az 1918 okt. 31. -i forradalmi anarchia Budapesten érte, ahol az egész napot Hermina-út 85. sz. alatti lakásán töltötte. Dacára hozzátartozói sürgető kérésének, nem menekült, holott a kora déli órákban még alkalma lehetett volna erre. "Soha életemben nem bujkáltam, amint éltem, úgy fogok meghalni" volt visszautasító válasza a sürgetőknek. Lelkét ekkor is az ország megmentésének a gondolata foglalkoztatta és levelet írt gróf Hadik János kinevezett miniszterelnöknek, valamint Lukasich altábornagy katonai parancsnoknak, akiknek szolgálatait minden eshetőségre felajánlotta. Közben iratai rendezésével foglalkozott és környezetével a napi eseményekről társalgott. Délután 1/4 6 órakor a tömeg körülfogta lakóházát eltávolítva az őrizetére kirendelt csendoröket. Egy csapat behatolt a lakásba melynek halljában négy katonaruhába öltözött fegyveres ember, három elől állva, egy hátul az ajtó mellett helyet foglalva, sorakozott. T. neje és unokahúga, gróf Almássy Denise kíséretében kilépett a hallba, revolverrel a kezében. Rövid szóváltás után T. letette a revolvert, mire a gyilkosok felemelték fegyverüket ellene. T. egy hirtelen védekezni akaró mozdulatával egyidejűleg a fegyverek elsültek és három golyó - kettő halálosan - talált. T. összeesett és rövid haláltusa után kiszenvedett. A gyilkos merénylet körülményeire, főleg az összes bűnszerzőkre nézve biztos adatokat sem a katonai, sem a rendes bíróság vizsgálata nem tudott megállapítani, bár a merénylet több részvevőjét elítélték (l. Tisza-per). T. temetése forradalmi szenvedélyek által feldúlt lázas izgalmak között 1918. nov. 3. volt Geszten, ahol ősei sírboltjában helyezték örök nyugalomra.
A részvét, amely T. tragikus halála után életre támadt, ma már a nemzeti kegyelet tisztult érzésévé alakult, kultuszává avatva pályájának, eszményeinek és igazságainak tanulságtételeit. Az Országos T. Emlékbizottság, mely e kultusz ápolására tömörült, a hazafias magyar társadalommal lelki közösségben egyesülve, halála minden évfordulóján gyászünneppel, születése évfordulóján serlegünneppel adózik emlékének, a geszti sírra minden év nov. 3-án koszorút helyez és műveinek, beszédeinek s levelezéseinek összegyűjtésére széleskörű irodalmi és társadalmi mozgalmat indított és kimerítő életrajzának megírásával Horánszky Lajost bízta meg. Számos törvényhatóság, egyesület és közintézmény csatlakozott eddig is a mozgalomhoz és ma már alig van vármegye, amely legalább is arcképének megörökítésével emlékének ne adózott volna. Az 1921-ben megnyílt debreczeni tudományegyetem is az ő nevét viseli. Ugyanily kegyeletes érzéssel ápolja szellemét a debreczeni huszárezred is, amelynek parancsnoka volt. Az ezred tisztikara T. harctéri hű képmását külön ereklye-szobájában őrzi, halála évfordulóján a geszti sírnál küldöttségileg megjelenik és esztendőnkint egyszer emléklakomára gyűl össze, hogy egykori parancsnoka hősi szellemének életre hívása által a vitéz magyar katonai erényeket nemesítse. Ugyancsak az ő szellemének ápolására alakult a T. István Kör is, a tragikus sorsú magyar államférfi régi harcostársainak, híveinek és tisztelőinek táborából.
T. jelentékeny irodalmi működést fejtett ki. A fent felsorolt folyóiratokon kívül állandó munkatársa volt a Budapesti Szemlének, hol számos tanulmánya jelent meg, továbbá Az Ujság és az Országos Hírlap c. napilapoknak, amelyekbe számos vezető cikket írt. Önállóan megjelentek: Az adóáthárítás elmélete. (Értek. a nemzetgazd. és stat. köréből 4. füz., 1883); Valutánk rendezéséről (1890); Magyar agrár politika. A mezőgazd. termények árhanyatlásának okai és orvosszerei (1897, 2. kiad. u. ez évben); A vallás a modern élet küzdelmeiben (l901); A szocializmus és az egyház (1903); Küzdelem a parlamentarizmusért. Gr. T. beszédei (1904); A helyzetről (1905); Sadowától Sedánig (1912); A háború hatása a nemzeti jellemre (1914); T, beszéde a kormány lemondásáról (l917); Gróf T. összes munkái. Az országos T. I. emlékbizottság kezdeményezésére és támogatásával kiadja a M. T. Akadémia. Első kötet: I. Tanulmányok és értekezések. II. Naplószerű feljegyzések (1923). Második kötet: Levelek stb. 1914 VI-XII. (1924).
Igen. Ez a mértékadó, mert akkor még a kommunista népbutítás és történelemhamisítás nem öltött olyan méreteket, mint később. ;-)
Már másolom is, lehet csámcsogni rajta.
GYULA NEEEEE!
Vigyázz rá, - drága kincs, - az igaz magyar jövő rejlik benne!
Egyenes út a nemzethalálba!
És pont ezért?
És egyébként, - mikor is jelent meg a Révai?
Ez az utolsó mértékadó értékelés?
:O)))
A tököm leszakad. Épp most akartam bemásolni ugyanezt. Én bekezdésekre is tagoltam, és néhány részét ki is emeltem. Ugye nem haragszol, hogy ezt most kiirtatom a topikból? :->
Tisza
István gróf, államférfiú, T. 3. fia, szül. Budapesten 1861 ápr. 22., megh. u. o. forra dalmi orgyilkosok golyói által 1918 okt. 31. Neveltetése a családi hagyományoknak megfelelően abban a szellemben történt, melynek irányt a közügyek szolgálata adott. A geszti ház, a család ősi fészke volt T. István gyermekéveinek otthona, ahol tiszta családi élet és erős kálvinista vallásos értés uralkodott. Első fejlődésére különösen jó hatással volt Géresi Kálmán, az ismert tudós pedagógus, aki 1869-től a gimnáziumi tanulóévek korszakán át oktatója volt. A gimnázium első 6 osztályát magánúton végette, a két utolsót nyilvánosan Debreczenben. ahol az érettségi vizsgálatot kitűnő eredménnyel tette le. Jellemének és tehetségeinek tejlettsége korán mutatkozott s már 15 éves korából érett gondolkodásának meglepő bizonyítékát bírjuk. (Levele egy barátjához 1876 máj. 21. Tisza-évkönyv 1922. ) Középiskolái elvégzése etán a berlini és a heidelbergi egyetemekre ment, azután Budapestre jött, ahol mindvégig kitűnő vizsgálatai alapján elnyerte az államtudományi doktorságot. Ezután rövid ideig a belügyminisztériumban működött, a központi igazgatás gyakorlati kérdéseit tanulmányozva. A gazdasági kérdések is ekkor kezdték erősebben érdekelni és agrárkérdésekről több tanulmánya jelent meg s a gazdakör vitáiban is többször részt vett. Miután az önkéntesi évet leszolgálta ós a tiszti rangot elnyerte, erős ambíciók támadtak benne a katonai pálya szolgálatára. Atyja ellenállásán megtört e szándéka és a hivatásos közpálya útja nyílt meg számára. Ez időbe esik nősülése T. Ilonával (megh. 1925. ) nagybátyja, T. László leányával (1885). Mint tiszteletbeli főjegyző és bizottsági tag, Bihar vármegyében tevékenykedett, 1886. a vízaknai kerületben képviselővé választották szabadelvű párti programmal. Első sikeres parlamenti felszólalása 1888 febr. 3. történt, de az igazi tűzkeresztséget az 1889-iki nagy véderővitában nyerte el, midőn Szilágyi Dezsővel folytatott polémiája révén egyszerre a legelső parlamenti erők sorába emelkedett. Ez időtől kezdve T. szünetlenül a küzdelmek első csatársorában állott és készültségénél, tudásúnál, vitatkozó erejénél fogva pártjának egyik legnagyobb erőssége, a szembenálló tábornak rettegett ellenfele lett. Kemény, gyakran kíméletlenségig éles, de mindig meggyőződése tudatától áthatott harcmodora által nagy ellenségeket szerzett magának és ebből az időből származik népszerűtlensége. Mindez azonban közömbösen hatott reá s a felelőtlen jelszavakkal és áramlatokkal soha meg nem alkudott, bárminő előnyökkel járhatott is az, ami a népszerűségben egyéni sikereket jelen heten. T. vezérszerepe a parlamentben a Szápáry-féle közigazgatási vitában (1891) és az egyházpolitikai harcokban (1893-94. ) kezdett erősebben kidomborodni. E korban közgazdasági téren is fejten ki működést és több kereskedelmi és ipari vállalat igazgatóságában foglalt helyet. Különösen erős tevékenységet fejten ki a Magyar Ipar és Kereskedelmi Bank megalapítása körül, melynek elnöke lett. A bajok, melyek e pénzintézetet később válságos helyzetbe sodorták, őt sem hagyták érintetlenül és csak növelték úgyis szaporodó ellenségeinek számát, akik a sikertelenséget siettek kiaknázni ellene. T., aki az ügy érdekében tetemes anyagi áldozatokat is hozott, egyéni reputációja teljes érintetlenségével került ki a krízisből, bár annak hullámait közpályáján még sokáig meg kellett éreznie. 1897-ben grófi rangra emeltetett, nagybátyja gróf T. Lajos révén, akinek rangja királyi engedelemmel rá és fiútestvéreire ruháztatott. A Bánffy-korszak végén erős harcot vívott az ellenzékkel a parlamenti rendfenntartás céljáért és midőn az obstrukció tetőpontra hágott (1898 dec. ), hajlandónak mutatkozott a házelnökséget vállalni, hogy már akkor tervezett házszabály-revíziós programját keresztülvigye. Aggódó atyja és barátai kérésére elállott e vállalkozástól és a kormánypárti padokról folytatta harcait az obstruáló ellenzék ellen. Báró Bánffy Dezső távozása és a Széll-kormány hatalomra jutása után parlamenti tevékenységa megcsökkent és csak az összeférhetetlenségi törvény tárgyalásakor fejtett ki a javaslatok mérséklésére irányuló serényebb működést, előbb lemondván összes állásairól, nehogy magatartásában feszélyezve legyen. A Széll-kormány paktumos politikájával nem értett egyet, de miután annak nehézségeket támasztani nem akart és a többségi párt megbontásának kockázataitól is óvakodott, elzárkózott helyzetben várta az eseményeket. Midőn az 1903-ban felújuló obstrukcióban a parlamentarizmus végveszélyét és ezzel szemben a kormány passzív rezisztenciáját látta, kilépett zárkózottságából és báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter támogatásával megindította akcióját, késznek mutatkozván a legerélyesebb harcra az obstrukció ellen. Elhatározó lépése Ferenc József király rokonszenvével is találkozott, aki az újoncjavaslatok megobstruálását már régóta aggodalommal nézte és Széll Kálmánt határozott cselekvésre sürgette. Miután Széll erre vállalkozni hajlandó nem volt, a király T. - hoz fordult és megbízta őt a kabinet megalakításával. T. kísérletei ezúttal sikertelenek maradtak, mert nem hozta meg az ú. n. katonai engedményeket, amelyeknek megvalósítását ez időben már nemcsak az ellenzék, hanem a közvélemény is sürgette. T. félreállott és gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bánnak adott helyet. Az új kabinet sikertelenségei után ismét T. lépett előtérbe, a király 1903 okt. 28-án kinevezte őt miniszterelnökké, a kilences bizottság módosított katonai programja alapján, melynek előkészítő munkájában neki is része volt. T. állását az obstruáló ellenzék legszélsőbb indulatkitörései között foglalta el, ami csak fokozta benne az elhatározást rég tervezett házszabály módosító programrajának keresztülvitelére. A végsőig kiélezett helyzetben, midőn T. ideiglenes, szigorú házszabály-tervezetével előállott, a Thaly-féle békeajánlat, melyet T. elfogadott, hirtelen fordulatot hozott, az obstrukció megszűnt és a parlamenti rend helyreállott. A békés helyzet módot adott T. -nak az alkotó munkára, melynek gyümölcsei hamar kezdtek mutatkozni. A törvényen kívüli állapot megszüntetése ós a költségvetési rend helyreállítása, a letört vasúti sztrájk, Rákóczi hamvainak hazahozatalára vonatkozó királyt kézirat, erélyes fellépése Körber osztrák miniszterelnökkel szemben és a német kereskedelmi szerződések tárgyalásai megnyugtatóan hatottak a közvéleményre, amely addig a T. iránti ellenszenvben és előítéletben nem volt engedékenyebb az ellenzéknél. Az ugrai levél (1904 okt. 4. ), mely T. házszabály-revíziós szándékának erélyes bejelentője volt, ismét lángra lobbantotta a szenvedélyeket, habár a terv az ellenzék számára meglepetést nem jelenthetett, mert T. régi álláspontjáról soha le nem mondott. Az olasz vámszerződés letárgyalása után T. benyújtotta a Háznak azt az indítványát, hogy a házszabályok módosítására 24 tagú bizottságot küldjön ki. Midőn látta, hogy célt nem érhet, határozati javaslatot terjesztetett be (lex Dániel), mely az ideiglenes házszabályokat foglalta magában. Egyben párhuzamos ülések tartását indítványozta. A kocka már az első ülés esti óráiban eldőlt és T. rövid harcias beszéde kapcsán a szabad. elvű párt szavazást követelt, ezt az elnöklő Perczel Dezső el is rendelte, elfogadottnak jelentvén ki a Dániel-féle javaslatot (nov. 18. ). Eleinte a győzelem biztosítottnak látszott, de a dec. 13. -i fordulat, midőn az ellenzék a kitűzött ülés megtartását erőszakkal megakadályozta, a kormányt válságos helyzetbe sodorta. T., bízva a nemzet higgadt ítéletében, új választásban látta az orvoslást és a királynak a képviselőház feloszlatását javasolta, ami meg is történt. Oly választási küzdelemben, amelynek tisztaságát az ellenfél is elismerte, dőlt el a harc, de nem T. javára. Az egyesült ellenzék győzött és T. pártjával kisebbségben maradt. T. lemondott, de a húzódó válság folytán csak hónapok múlva kapta meg felmentését (l905 jún. 18. ). Az utána következő Fejérváry-kormánnyal szemben előbb jóakaró semlegességet tanúsított, de annak későbbi választójogos programjával határozott ellentétbe helyezkedett. Nagy harca az általános titkos választójog ellen ekkor vette kezdetét s több cikke jelent meg e korban, amelyben a közvéleményre felvilágosító irányban kívánt hatni. A béke létrejöttével és a Wekerle-féle koalíciós-kormány kinevezése után feloszlatta pártját (1906 ápr. 11. ) és a politikai élettől visszavonult. 1907-ben a dunántúli ref. egyházkerület főgondnokává választották meg, ami módot adott neki arra, hogy egyháza ügyeivel behatóbban foglalkozzék. 1909 elején, a szerb háborús bonyodalmak idején nagyjelentőségű beszédet mondott a főrendiházban, főleg a külpolitika kérdéseit bírálva. Midőn a koalíciós kormány lemondott és gróf Khuen-Héderváry miniszterelnökké kineveztetett (1910 jan. ), újra a politikai tevékenység terére lépett és részt vett a nemzeti munkapárt szervezésében. Az 1910-iki választások előkészítésében nagy része volt és az ő lázas fáradhatatlan agitációjának volt köszönhető a nemzeti munkapárt nagy győzelme (1910 jún. 1. ). Ő maga ugyanakkor Ugrán egyhangúlag, Aradon nagy többséggel megválasztatván, az utóbbi kerület mandátumát tartotta meg. Bár ez időben nem volt vezető kormányállásban, a politika és a pártvezetés irányzatára döntő befolyása volt. 1911-ben részt vett a Magyar Figyelő című folyóirat megalapításában és abban mindvégig erős tevékenységet fejtett ki, nemcsak politikai, hanem irodalmi, művészeti és társadalmi kérdésekkel is foglalkozva. Midőn a Khuen-kormány alatt az obstrukció új életre támadt, erélyesen sürgette a házszabály revíziót s miután az ellenzék a Lukács-kormány alatt sem bizonyult engedékenyebbnek, sót a katonai javaslatok ellen az obstrukciót még fokozottabb erővel megindította, a képviselőház elnöki székébe ült, régi tervét megvalósítandó. Rettenthetetlen erélye győzött és sikerült a többséggel a házszabályok formáinak mellőzésével a javaslatokat megszavaztatnia (1913 jún. 4. ), dacára a személye ellen irányuló legszenvedélyesebb, életét is fenyegető támadásoknak. Egy Kovács Gyula nevű képviselő gyilkos merényletet intézett ellene a ház nyílt ülésén (jún. 7. ), de a golyók célt tévesztve süvítettek el a rendíthetetlen nyugalommal tovább elnöklő T. felett. Miután a főrendiház a képviselőház szavazatát állásfoglalásával jóváhagyta és a szigorúbb házszabályokat a többség megszavazta, a parlamenti tanácskozás rendje helyreállott, bár annak fenntartása nem csekély próbát mért az elnöklő T. -ra. A helyzet az ellenzék engesztelhetetlensége folytán tovább is feszült maradt és az új házszabályokkal szembeszegülő képviselők karhatalmi megrendszabályozása nehéz feladat volt. T. azonban következetes eréllyel hajtotta végre a házszabályokat és nem engedett. A Lukács-kormány távozása után a király T. - t nevezte ki miniszterelnökké (l913 jún. 10. ). Az ellenzék legnagyobb gyűlölettel fogadta. Bár a kisebbséggel állandóan súlyos harcot kellett vívnia, sikerült állásában megerősödnie, erélyével és munkásságával a kormányzati rend sikeres működését biztosítania. Eszméinek és politikai rendszerének megismertetése céljából 1913-ban az Igazmondó című néplapot alapította, ebbe ő maga is számos cikket írt, különösen az általa mindvégig annyira kedvelt és nagyra becsült magyar kisgazda-osztály okulására és felvilágosítására. Az 1914-ben bekövetkezett világháború T. -nak az egész monarchiára kiható fontos vezérszerepet juttatott, bár ő maga erejének teljes megfeszítésével a háborús fordulat elhántásán dolgozott. T. ellenezte a háborút és a Szerbiához intézett jegyzéket a diplomáciai és a katonai körök felfogásától eltérő szellemben óhajtotta megfogalmazni. Törekvései sikertelenek maradtak, mint ahogy Ferenc József királyhoz intézett felterjesztéseivel sem tudott álláspontjának érvényt szerezni (1914 júl. 8., 14. ). Dacára e vereségének, mégis állásában maradt, amit lelkiismeretes felelősségérzetén kívül megokolt az ő többségi vezetése által uralt parlamenti helyzet, a belső egységes rendfenntartás, a háborús erőkészség biztosításának és fokozásának a kérdése, mely kockázatos kísérletezések tárgya nem lehetett. Ezek az okok, valamint az a körülmény is, hogy a helyzet kényszere folytán nemcsak a parlament egyöntetűen, hanem a közhangulat is a háború mellett nyilatkozott meg, feleletül szolgálnak az ellene később, csak a katasztrófa után támasztott ama vádakra és kifogásokra, melyek szerint le kellett volna mondania állásáról, hogy ezáltal a vezető köröket más irányú döntésre befolyásolja. T. a háborút az adott helyzetben mint felkényszerített önvédelmi harcot fogadta. Nem levén hatalmában a háborús fordulat veszedelmét elhántani, lemondásával a küzdelmet gyengíteni, az energiákat csökkenteni annál kevésbé akarhatta, mert a szövetségi viszony felbomlásának a veszélyeivel is számolnia kellett. Így vállalta a reá nézve sokkal nehezebb szerepet, annak összes terheivel és felelősségeivel, abban a szilárd meggyőződésben, hogy a háború, amelynek kitörését megakadályozni nem sikerült, most már a magyar nemzetre nézve a létfenntartás kérdése, melyre az összes erőt koncentrálni kell. E nehéz hivatásban emberfeletti erély, önmagát nem kímélő munka és felelősségérzet voltak erőtényezői. Küzdelmei a kárpáti harcokban, a hadvezetés hibáinak kérlelhetetlen számonkérése, erélyes fellépése a német vezető körökkel szemben, intő szava a búvárhajóharc terve ellen. mind e korbeli erőkifejtései. Működésének és szilárd állásának erős támasza volt Ferenc József király, aki haláláig (1916) törhetetlen bizalommal viseltetett iránta. Ennek ellenkezőjét kellett tapasztalnia az utód IV. Károly királynál aki T. -val kezdettől fogva nem rokonszenvezett. Az új király megkoronázásánál a nádorhelyettesi funkciókat ő végezte ugyan, de a viszony feszültségére nézve elejétől fogva kétség sem lehetett. A helyzet kiélesítéséhez hozzájárultak a T. ellen újra felülkerekedő gyűlölködő áramlatok, amelyeket a szélső ellenzék és a sajtó izgató támadásai a végsőig fokoztak. A krízisre döntő volt a választói jog kérdése, melyet a király T. felfogásával ellentétes álláspontja szerint magyarázott. Úgy ez a kérdés, mint más egyéb tárgyi és érzelmi okok szakítást idéztek elő, s a király T. -t 1917 jún. 15-én felmentette állásától. T. többségi pártjával támogatta az új Esterházy-kormányt a háborús vezetés és belső rendfenntartás körébe tartozó kérdésekben, de nem engedett választójogi álláspontjából. Összeütközésre közötte és a kormány között nem került sor, ami részben annak volt tulajdonítható, hogy régi vágyát követve, kiment a harctérre, katonai szolgálatot teljesíteni. Mint a király által kinevezett ezredes vette át a debreczeni huszárezred parancsnokságát, a legnagyobb kötelességtudással és önfeláldozással töltve be hatáskörét. Halált megvető bátorsága, bajtársiassága és minden katonájára kiterjedő gondoskodása hősi nimbusszal övezte őt, amely mint kultusz tárgya az ezred hagyományaiban ma is híven ápoltatik. Harctéri helyét időnként csak akkor hagyta el, ha a politikai helyzet szükségessé tette, vagy ha a tanácsát meghallgatni akaró király rendelkezni óhajtott vele. 1918 febr. 15. mondotta el a választójogi bizottságban a Wekerle-kormány választójogi törvényjavaslatát bíráló, hatásában páratlan beszédét, melyben a kényszerhelyzet nyomása által parancsolt engedékenység terére lépett és a 6 osztályú népiskolát vagy egy ezzel egyenértékű tanfolyam elvégzését jelölte meg a választójogi képesség alapjául. Egyben hajlandó volt az iparosok és kereskedők, azok alkalmazottai, valamint a mezőgazdasági munkások választójogára vonatkozólag tágításokat tenni. A Ház ülésein is jelentős része volt a vitákban és sokban neki volt köszönhető, hogy a választójogi javaslat megfelelő módosításokkal törvényerőre emelkedett. Utolsó királyi megbízatása volt, midőn Boszniába küldetett, hogy az elszakadásra törekvő délszláv politikusokkal tárgyaljon. A bolgár front összeomlása után végleg Budapesten maradt és támogatta a Wekerle-kormányt, melynek erősítését azzal is szolgálni vélte, hogy pártjával, mely harcaiban mindvégig rendíthetetlen támasza volt, a kisebbségi kormányzó pártba belépett. Személye ezidőben már a tömegek és a bűnbakkereső irányzatok gyűlöletének tárgya volt. Egyik utolsó parlamenti szereplése volt, midőn a háború elvesztését nyíltan kimondotta és a nemzetet a szerencsétlenségben összetartásra buzdította (1918 okt. 17. ). Ezt megelőzőleg egy nappal egy Lékai-Leitner nevű foglalkozásnélküli egyén nyílt utcán merényletet követett el ellene, ami a vele szemben felülkerekedő tömegszenvedélyekre nézve is következtetést adhatott. Dacra azonban fenyegetett életbiztonságának, személyére vonatkozó minden óvó rendszabályt visszautasított és a lakására hivatalosan kirendelt csendőrök őrizete ellen is tiltakozott. Legutoljára nyilvánosan az okt. 23. -i parlamenti ülésen szólalt fel. Az 1918 okt. 31. -i forradalmi anarchia Budapesten érte, ahol az egész napot Hermina-út 85. sz. alatti lakásán töltötte. Dacára hozzátartozói sürgető kérésének, nem menekült, holott a kora déli órákban még alkalma lehetett volna erre. "Soha életemben nem bujkáltam, amint éltem, úgy fogok meghalni" volt visszautasító válasza a sürgetőknek. Lelkét ekkor is az ország megmentésének a gondolata foglalkoztatta és levelet írt gróf Hadik János kinevezett miniszterelnöknek, valamint Lukasich altábornagy katonai parancsnoknak, akiknek szolgálatait minden eshetőségre felajánlotta. Közben iratai rendezésével foglalkozott és környezetével a napi eseményekről társalgott. Délután 1/4 6 órakor a tömeg körülfogta lakóházát eltávolítva az őrizetére kirendelt csendőröket. Egy csapat behatolt a lakásba melynek halljában négy katonaruhába öltözött fegyveres ember, három elől állva, egy hátul az ajtó mellett helyet foglalva, sorakozott. T. neje és unokahúga, gróf Almássy Denise kíséretében kilépett a hallba, revolverrel a kezében. Rövid szóváltás után T. letette a revolvert, mire a gyilkosok felemelték fegyverüket ellene. T. egy hirtelen védekezni akaró mozdulatával egyidejűleg a fegyverek elsültek és három golyó - kettő halálosan-talált. T. összeesett és rövid haláltusa után kiszenvedett. A gyilkos merénylet körülményeire, főleg az összes bűnszerzőkre nézve biztos adatokat sem a katonai, sem a rendes bíróság vizsgálata nem tudott megállapítani, bár a merénylet több részvevőjét elítélték (l. Tisza-per). T. temetése forradalmi szenvedélyek által feldúlt lázas izgalmak között 1918 nov. 3. volt Geszten, ahol ősei sírboltjában helyezték örök nyugalomra. A részvét, amely T. tragikus halála után életre támadt, ma már a nemzeti kegyelet tisztult érzésévé alakult, kultuszává avatva pályájának, eszményeinek és igazságainak tanulságtételeit. Az Országos T. Emlékbizottság, mely e kultusz ápolására tömörült, a hazafias magyar társadalommal lelki közösségben egyesülve, halála minden évfordulóján gyászünneppel, születése évfordulóján serlegünneppel adózik emlékének, a geszti sírra minden év nov. 3-án koszorút helyez és műveinek, beszédeinek s levelezéseinek összegyűjtésére széleskörű irodalmi és társadalmi mozgalmat indított és kimerítő életrajzának megírásával Horánszky Lajost bízta meg. Számos törvényhatóság, egyesület és közintézmény csatlakozott eddig is a mozgalomhoz és ma már alig van vármegye, amely legalább is arcképének megörökítésével emlékének ne adózott volna. Az 1921-ben megnyílt debreczeni tudományegyetem is az ő nevét viseli. Ugyanily kegyeletes érzéssel ápolja szellemét a debreczeni huszárezred is, amelynek parancsnoka volt. Az ezred tisztikara T. harctéri hű képmását külön ereklye-szobájában őrzi, halála évfordulóján a geszti sírnál küldöttcégileg megjelenik és esztendőnkint egyszer emléklakomára gyűl össze, hogy egykori parancsnoka hősi szellemének életre hívása által a vitéz magyar katonai erényeket nemesítse. Ugyancsak az ő szellemének ápolására alakult a T. István Kör is, a tragikus sorsú magyar államférfi régi harcostársainak, híveinek és tisztelőinek táborából. T. jelentékeny irodalmi működést fejtett ki. A fent felsorolt folyóiratokon kívül állandó munkatársa volt a Budapesti Szemlének, hol számos tanulmánya jelent meg, továbbá Az Ujság és az Országos Hirlap c. napilapoknak, amelyekbe számos vezető cikket írt. Önállóan megjelentek: Az adóáthárítás elmélete. (Értek. a nemzetgazd. és stat. köréből 4. füz., 1883); Valutánk rendezéséről (1890); Magyar agrár politika. A mezőgazd. termények árhanyatlásának okai és orvosszerei (1897, 2. kiad. u. ez évben); A vallás a modern élet küzdelmeiben (l901); A szocializmus és az egyház (1903); Küzdelem a parlamentarizmusért. Gr. T. beszédei (1904); A helyzetről (1905); Sadowától Sedánig (1912); A háború hatása a nemzeti jellemre (1914); T, beszéde a kormány lemondásáról (l917); Gróf T. összes munkái. Az országos T. I. emlékbizottság kezdeményezésére és támogatásával kiadja a M. T. Akadémia. Első kötet: I. Tanulmányok és értekezések. II. Naplószerű feljegyzések (1923). Második kötet: Levelek stb. 1914 VI-XII. (1924).
Hogy mennyire vitatható, ahhoz érdekes adalék TGM tegnapi nagy cikke a Magyar Hírlapban.
Persze kihasználja az alkalamt, hogy elverje a port Orbánon, de ezen túl érdekes adalékokkal szolgál a kor monacrhista viszonyairól, a bécsi magyarellenes erőkről, stb. Érdemes elgondolkodni rajta, de érdemes kivonni belőle az aktuálpolitikát.
Okos hozzászólás! Időnként nem árt, ha a tényeket ismerjük meg előbb, s nem a saját indulatainkat engedjük útjára.
Tisza működésének létezik egy közjogi megítélése is, tekintve, hogy éveken át obstrukció folyt, házszabály-viták, hatásköri összecsapások zajlottak miniszterelnöksége idején.
Ebből a szempontból nyilvánvaló, hogy politikai érvek nélkül is lehet véleményt alkotni. Nem hiszem, hogy Tisza - aki igazi reálpolitikus volt, talán az egyetlen magyar reálpolitikus a maga korában - történelmi értékelése olyan lesújtó lenne, ha köszönőviszonyban állnánk a tényekkel. És végre el kellene felejteni a "kliséket", nehezen hihető, hogy néhány - a világ minden részén, minden kormány idején előforduló - utcai zavargás megítélésével kellene megmérni egy gazdag politikai életművet.
SZVSZ fogalmi tévedéssel indult a topic. A rehabilitáció ismereteim szerint jogi
szakkifejezés. Az elmarasztaló bírósági ítélet jogi-anyagi hátrányainak
kiküszöbölésének hiányában történő széleskörű alkalmazása bulvársajtó és reklám
szinten esetleg elfogadható. De ha vitázni akarunk róla, akkor jobban kell ügyelni a
pontosabb kifejezésekre. (Egyéb szokásos alkalmazását, valamint a bíróságok
posztumusz ügyekkel történő terhelését is felesleges pénzkidobásnak tartom.)
Tisza Istvánt sem rehabilitálja a bíróság, legfeljebb történelmi szerepének
átértékelése történik. Az 1945 utáni bevallottan is pártos, marxista történelemírás
megállapításainak, magyarázatainak, megítélésének átértékelésénak pedig azt
hiszem meglehetősen tág tere és létjogosultsága van.
Egyes asztaltársainknak (természetesen másoknak is, köztük neves történészeknek
is) pedig nehezére esik megszabadulni ennek a korszaknak a szemellenzőitől.
Hiába, amit az iskolában tanultunk, nagyon erősen rögződött, és önálló
gondolkozást igényel megszabadulni a rendszerbe állítottan tévesen
megtanultaktól.
Nagyon könnyű a korabeli törvényes rendszer és társadalmilag elfogadott
értékrendszer ismerete nélkül, a későbbi korok szemüvegén keresztül ítélkezni.
Kérdem én T. asztaltársaimat, akik a tüntetők közé lövetést kifogásolják, ismerik-e
a korabeli vonatkozó törvénycikkelyt. A miniszterelnöknek, mint a végrehajtó
hatalom fejének be kell tartania az érvényes törvényeket (még akkor is ha esetleg
nem ért egyet velük), amelyeket a kornak megfelelő alkotmányos rendben (a
"sarkalatos törvények" alapján) hoztak. Nem hiszem, hogy a kor törvényes rendje ne
írta volna elő a rendvédelmi hatóságok számára a rendteremtést "minden
eszközzel". Az, hogy egyes (kiváló) költők személyes igazságérzete nem esett
egybe a törvény betűjével és szellemével, az nem a miniszterelnök személyes bűne.
Ami T.I. meggyilkolását illeti. Ahogy Kennedy esetében, T.I esetében sem tudom
elfogadni a "magányos gyilkos" teoriáját. T.I. "kiiktatásának" igenis jelentős
politikai fontossága volt. A törvényes rend megőrzésének legkarakteresebb,
legsúlyosabb egyénisége lehetett volna. Azonkívül személyes ellensége volt
Károlyinak. Ez még nem feltétlenül jelenti Károlyi részvételét vagy tudomását a
gyilkosság megszervezéséről, de kellően valószínűsíti, hogy az 1918. végi puccs
szervezői álltak a politikai gyilkosság hátterében. (Ez persze nem jogi értelemben
vett bizonyíték, de történelmi hipotézis felállításához kellő alap.)
A Népszava cikkhez csak annyit: Attól, hogy egy történelmi megítélés iskolai
tananyag, még - enyhén szólva - vitatható (legyen elég az elmúlt évtizedekre
hivatkozni.). Viszont erre így hivatkozni, arra csak azt tudom mondani, hogy ügyes
szakmai fogás.
Károlyi "ellenfél" vagy "ellenség" hozzáállását pedig nem lehet avval a protokolláris
eseménnyel igazolni, hogy hivatalban levő miniszterelnökként beszédet mond egy
előző miniszterelnök sírjánál. Főleg olyan esetben, amikor a halálában való
részvétel gyanúja amúgyis ott lebeg körülötte.