Az idôben elôre utazni a legkönnyebb dolog a világon. Mint gyakorlott idôutazó, ezzel kapcsolatban nem sok ellenvetésem van, hiszen már maga a tény, hogy le tudom írni ezen gondolataimat, megkívánja az idôutazást. Einstein relativitáselméletébôl következik, hogy a jövôbe való kirándulás is megoldható - errôl sem szükséges tehát beszélni. Az elkövetkezendôkben idôutazáson a múltba való visszajutást fogom érteni.
Jelen írásban nem kívánok állástfoglalni afelôl, hogy az idôutazás lehetséges-e, csupán azt akarom kifejteni, hogy ha lehetséges, akkor hogyan is nézhet ki.
Ahhoz, hogy az idôben visszautazva megtartsuk relatív helyzetünket a Föld felszínéhez képest, szükségszeru, hogy ne ugorjunk az idôben, hanem folytonosan haladjunk visszafele - ellenkezô esetben a Föld pillanatok alatt eltünne a közelünkbôl: egyrészt a Nap körül való keringése miatt, másrészt a Nap keringése miatt, nem is beszélve a Hubble-féle tágulásról, és arról a 600km/s-os sebességrôl, amivel a Nagy Mozgató nevu galaxishalmaz felé robogunk.
Ahhoz, hogy folytonosan visszafele haladjunk az idôben, el kell jutnunk a folytonos elôrehaladásból a folytonos visszafelehaladás állapotába - ehhez le kell lassítani, majd tolatni kell - ebben az esetben viszont szükségszeruen léteznie kell egy 0 állapotnak, ahol az idô megáll és végtelenné nyúlik: az idôutazók nem tudnak megfordulni, s visszafele indulni, mert a köztes 0 idôsebességnél 0 idejük van arra, hogy továbbhaladjanak.
Felfoghatjuk azonban az idôt úgy is, hogy nem folytonos - egy minimumértéknek kell lennie, aminek mindenképp el kell telnie két nem azonos idôben lévô történés között, hasonlóképpen, mint ahogy a fény terjed a kvantumoknak nevezett fénycsomagok formájában. Ez könnyen be is látható (bár errôl nem olvastam, valószínuleg már sokan belátták rajtam kívül is), hiszen ha tetszôleges mérhetô idômennyiség lenne, az paradoxonhoz vezetne: ahhoz, hogy elôrehaladjunk egy másodpercet, elôször elôre kell haladnunk fél máspodpercet, fél másodpercet viszont csak úgy tudnánk elôrehaladni, ha elötte megtennénk negyed másodpercet, és így tovább a végtelenségig: sose érhetnénk el az egy másodpercet, mert végtelen idôszakasz vezetne el oda.
Az idôegységeket a négy dimenziós téridô koordinátarendszerben ábrázolva magyarázatot kaphatunk a relativitáselméletben kifejtett gravitáció idôelhajlító tulajdonságának miértjére is: az idôszakaszokra kifejtett vonzó hatás következménye lehet az idô relatív voltja.
Nézzük meg tehát hogyan változtatja mindez a visszautazást!
Ha a képzeletbeli egyenes nem analóg, hanem a fentiek miatt digitális jellegu, nem szükséges 0-ra lassítani az ellenkezô irányba való haladáshoz, elég visszafele lépegetni. Mivel az idôn így folyamatosan haladunk keresztül, az összes köztes idôben végighaladunk idôgépünkkel - fizikai jelenlétünk tehát a jövôtôl a kiválasztott idôpontig folytonos, ami az idôugrással szemben azért elônyös, mert tetszôleges köztes idôben eldönthetetlen, hogy az idôgép merre halad: folytonos léte ugyanúgy lehet a jövôbe haladó álló gépezet, mint egy múlt felé haladó szerkezet, hiszen minden idôpontban létezik. Az elöbbiek miatt azonban visszafordítva sem sértheti meg a gép a szabályokat - a termodinamika második fôtétele szerint a rendezett állapotból a rendezetlen felé kell haladnunk, ahhoz tehát, hogy a fizika törvényeit ne sértsük meg, idôutazóinknak visszafele haladva a rendezetlenbôl rendezett felé kell haladniuk, azaz az idô a gépben lévô megfigyelôk számára is szükségszeruen visszafele kell hogy haladjon. ílymódon mikor megérkeznek, fiatalabbak lesznek, mint mikor elindultak.
A nagyobb gond az, hogy mindez érvényes az idôgépre is: a múltba haladva folyamatosan egy lehetséges múlttá fog rendezôdni, ami egy idô után beláthatatlan következményekkel járhat. Ez a probléma kivédhetô, ha az idôgépet kellô ideig amortizálódni hagyjuk, majd nem 1 hanem 2, 3 idôegységenként megyünk visszafele - így is elérünk azonban egy maximális idôtartamot, amennyit vissza lehet utazni (ha túl sok egységet lépünk, a Föld eltunik alólunk, ha túl sokáig tart az utazás, sokáig tartana az amortizálódási szakasz, vagy az utasok csecsemôk lennének mire megérkeznek...). Míg a gép amortizálódik, benne kell, hogy legyenek a jövendôbeli idôutazók is - csak így biztosíthatjuk, hogy a legvalószínübb múltjuk ne vezessen paradoxonok sorához.
Az, hogy még nem özönlöttek el minket a jövôbôl jött lények, könnyedén magyarázható azzal, hogy - amennyiben lehetséges - az idôutazást csak sokkal késöbb fogják felfedezni: nem elég idô múlva ahhoz, hogy relatív térbeli helyzetüket megtartva ellátogathassanak hozzánk.
Ha 2-3 idôegységenként is tudunk lépni (minthogy az idô elôrefele relatív, hátrafele is szükségszeruen az), lehetségesnek látszik tetszôleges idôszakasz átlépése is. Nagy idôugrás esetén szembe kell néznünk egy kellemetlen tényezôvel: a Föld és a Naprendszerünk mindenestôl eltunik alólunk. (A Stephen Hawking-féle véges kiterjedésu, de vég nélküli világképben könnyen belátható, hogy létezik abszolút mozdulatlanság, végtelen kiterjedésu univerzum, vagy több véges kiterjedésu világ esetében azonban ezt már nehezebb elképzelni.) Ez nem csak arra ad magyarázatot, hogy miért nincsenek még itt leendô idôutazó testvéreink, nagyléptéku ugrás esetén megelôzhetô a múltunk érdembeli megváltoztatása is (habár a káoszelmélet éltetôi a pillangó-effektusra hivatkozva minden bizonnyal mást mondanának - ez alapján az univerzum egy tetszôleges pontján elmozdított molekula láncreakciót indíthat el, ami akár a naprendszerünk megsemmisítéséhez is vezethet. Tény, hogy erre van némi esély, azt azonban senki se vonhatja kétségbe, hogy mindez igen pici).
Bár saját múltunk megismerésében nem sok szerepe lehet az ilyesféle ugrásoknak, urutazás szempontjából módfelett praktikusnak mondható: egy pillanat alatt eljuthatunk távoli galaxisokba, anélkül, hogy térbeli koordinátáink megváltoznának. Ez persze fontos problémákat vetne fel. Egy ilyen idôutazás a következôképpen nézhetne ki: visszaugrana az idôben egy federítô automata. Ahhoz, hogy meg tudja figyelni a környezetet, ott kellene maradnia legalább egy idôegységig. Az idô azonban relatív, így - amennyiben nem egy égitestet talált telibe - saját relatív ideje szerint vissza kellene ugrania oda, ahova eredetileg ment, majd onnan elôre tudna ugrani abba az idôbe, ahonnan vissza lett küldve - így a számításokban nem esik csorba. A küldetés fontos részet teljesítô szonda ezután indulhatna: visszaugrana idôben oda, ahonnan a felderítô szonda indult (hogy a relatív idejük miatt ne más idôbe érkezzenek ugrás után), majd innen ugrana ugyanannyit vissza, mint a felderítô. ...itt természetesen vigyázni kell: a felderítô szonda már két példányban ott van az adott idôben: nem lenne jó nekikütközni.
Az tehát, hogy a jövôbôl még senki sem látogatott meg minket, megmagyarázható a fenti elmélettel - az idôutazással kapcsolatban azonban közkincsen forog még jópár probléma.
Amennyiben az idônek egyetlen dimenziója van, az idôutazás elmélete egy sor paradoxonhoz vezet - szüleink meggyilkolása, és hasonlók. A paradoxonok miatt könnyen belátható, hogy ez így nem muködôképes, mitöbb, ilyen körülmények között az idôutazás felfedezése is lehetetlenné tehetô egy utólagos változtatással. Ahhoz tehát, hogy az idôben utazhassunk, legalább két idôdimenziónak kell lennie - a második dimenzió tartalmazhatja a lehetséges jövôket, és a lehetséges múltakat is (ez magyarázza a fentebb említett szükségszeru "egy lehetséges múlt"-at) - jövônk ezesetben meg van írva, ám az összes lehetséges változatban, s mi magunk dönthetjük el, hogy melyik úton mehetünk. így már nem is olyan rossz, igaz? Ez a második dimenzió bizonyos fokon Richard Feynman eseményösszegzésével is összekapcsolható, mely szerint nem számíthatunk arra, hogy egy részecskének egyetlen elôélete volt a téridôben, ehelyett arra számíhatunk, hogy az A B közötti utat minden lehetséges pályán megteszi. Ezt a képletes elméletnek a második idôdimenzió akár valóssá is tehetné (hogy ezt nagyléptékben nem játszik szerepet életünkben, azt azzal magyarázhatjuk, hogy világunk a legvalószínubb jövô felé halad, a kismértékbeni fontosságát pedig a határozatlansági elv miatt mondhatjuk ki (lásd kvantummechanika)).
Az idôdimenziók kezelése nem okoz újabb fizikai problémát az idôutazás esetleges majdani feltalálójának: akár a jövôbe, akár a múltba utazunk, megjelenésünkkel máris új idôsíkba kerülünk, s míg a saját síkunkban megjelentünk, egy másik folytatja tovább a megszokott életét. Ez viszont sajátságos kellemetlenséghez vezet: szükségszeruen lesznek olyan idôsíkok, ahol sosem fedezik fel az idôutazást - minden sikeres idôutazás csak ebbôl ágazik el. ...s ebbôl az is következik, hogy ahonnan az idôutazó elindult, oda nem tud visszatérni: csak egy teljesen hasonló, ámde arról levállt idôsíkba - hiába fedezik tehát fel az idôutazást, arra, hogy a sikerességrôl tudomást is szerezzen az adott idôsík (vagyis hogy pont olyan idôsíkban élj tudatos lényként, ahol sikeresnek tekinthetô az utazás), utazásonként csak 25% esély van (mivel oda-, és visszautazáskor is másik síkba kerül az idôutazó).
Video
