Érdekes képsorokban mutatja be dr. Gyurok János '56 vetületében azokat az időket, melyek Tito és az akkori Jugoszlávia objektívebb megítéléshez nyújtanak segítséget.
Gyurok munkássága a szememben nem minden aspektusában szimpatikus, de ez a blokk is alkalmas arra, hogy szétoszlasson egyes meggyökeresedett téveszméket.
Pontosítok, alábbiak nem képezik találgatás tárgyát, ugyanis tovább pergetve az alábbi jelölő szervezethez kötődő linkeket egyértelműsödik, hogy Baján a hat szerb kisebbségi jelöltet ez a szervezet indította.
Így még inkább rejtély számomra, hogy ennek elhallgatását mi indokolja!?
Felmerül bennem ilyenkor a kérdés, vajon mi az oka esetenként a titkolózásnak (lásd: 470-es kódszám), miért nem lehet kerek-perec kiírni a jelölő szervezet nevét, miszerint Bajai Szerbek Vallási és Kulturális Egyesülete (vélhetően, lévén ez még nem nyilvánvaló, de én erre tippelek)?
Toábbá azt sem igazán értem, hogy érdeklődés esetén, miért nem árulhatják el az arra illetékesek, hogy konkrétan melyik szervezetet takarja a 470-es szám?
Szerintem ezt feltett kérdés esetén megtudni, választópolgári jog!
Miért az a válasz, hogy erre csak szeptember 12-től nyílik lehetőség?
Lám-lám, többünk által is futtatott hírhedt pópánk, elég derekasan kikopott Hercegszántóról, de nagyon úgy tűnik, hogy Baján is dobták, rokonoknak és 'tettestársaknak' köszönhetően elég lassan telt ki a becsület.
Na majd a 'családok', mint anno Szicíliában ...
Jó alaposan átgondoltan változott meg, a ma érvényben lévő választási törvény kisebbségek tekintetében.
Nincs szomszédunk, mellyel kapcsolatban ne merült volna fel valamilyen magyarellenesség.
Kezdjük kuruc vitézeink fő ellenségénél, a labancoknál: milyen sértődöttek is voltunk, amikor az osztrák üzlettulajdonosok magyar nyelvű feliratokkal szólították fel kedves "testvéreiket", miszerint: NE LOPJ, és hasonlókkal. Ők nem tudták azt, hogy ez is afféle ungarise virtusként lakozik vérünkben.
A szlovének amúgy sem kifejezetten vengégnyálazó típusok, meg hát az ő nyakukon is maradtak véreinkből, persze, hogy mindig is ellenségeskedve tűrték jelenlétünket, fogadták nyugati tisztaságukban keleti slamposságunkat.
A horvár rendőr sosem lacafacázott, bizony jó vastagon fog a cerkája, ha öntelt turistáink a rend ellen vétenek, meg hát akadt itt is idegengyűlölet mindig is, csak szemérmesen kevésbé vehemensen publikáltuk ezeket, hiszen jó bizniszpartnereink ez a nép, lásd gyümölcsöző tranzakcióinkat Kalasnyikovok terén.
Verik a szerbek a magyarokat. Vagy magyarokét. Hol hogy, könnyen félreérthető.
Ez már slágerszámba ment éveken át, csak azt nem értem, miért nem hallunk soha arról, hogy a Szerbiában elismert 26 kisebbség közül, amagyarokon kívül más nációk népeit is verik? Mondjuk a horvátokat. Vagy az albánokat? Ők talán szeretetteljesebb népek számukra, mint vajdasági magyarjaink?
Ronánia! A magyarellenesség őshazája. Kíméletet nem ismerő dorongforgató mócok. Pfuj Funar! Mintha csakis és kizárólag ilyen népek laknák ezt az országot. Aradtól Duna-deltáig bezárólag.
A brutális ukránok! Állandóan vegzálják, meg még meg is várakoztatják szegény magyar turistákat a határátkelőkön, útjaikon meg leveszik őket koholt ürügyekkel. Oszt mégis megyünk nap mint nap hozzájuk, sok keserűséget képes eltűrni a mi nagy és jóságos magyar szívünk (az adott cél érdekében).
És zárul a kör a szlovákokkal. A magyargyűlölő szlovákokkal. Kik, pedig jól tudjuk, hogy beszélik nyelvünket, mégsem akarnak magyarul szót váltani boltjaikban történő látogatásaink során (évtizedek óta ez a slágerduma).
És lám, ez most odáig fajult, hogy már ernek is bennünket. Pár éve még csak a cigányokat erték, ma már bennünket is. Pedig milyen illedelmesen kopgtattunk be hozzájuk '68-ban, és ezek a háládatlan népek nem képesek szeretettel fogadni nemzetmentő közeledésünket, mitöbb, nagyon még feledni sem akarják e magasztos pillanatot.
Így élünk mi szegény elnyomott magyarok e medencében, mindenki bánt bennünket, csak a magyarok nem bántják a magyarokat. A helyi magyarok felhőtlen boldogságot hoznak helyi magyarjaink fejére, mi már csak ilyenek vagyunk, ez van a vérünkben.
Mintha a Magyarországon élő kisebbségek igyekeznének nemzeti ünnepeiken, nem népük legszélsőségesebben radikális figuráival emelni az adott rendezvény nívóját.
Érdekes hasonlatokkal tudnék élni.
Persze rangos prominens vendégek ilyenkor elhagyják a helyszínt, ahogy ez a belinkelt topikban ecsetelt ünnepségen is történt a szervezők nagy szégyenére.
Tehát Bács-Kiskun megyében 1500 személy vetette magát, majdan horvát kisebbségi jelöltekre szavazni szándékozó választópolgárként jegyzékre.
Aminek ma az volt a feltétele, hogy horvátnak is vallja magát, ami nem más, mint rákényszerítő körülmény.
És teszik ezt ennyien úgy, hogy 17 éve sujkolják a szerbek és a szlovének kivételével az összes honi délszláv fejébe, miszerint ők valójában horvátok!
Velünk kapcsolatban meg, lényegében előzményi propaganda nélkül, tudatában annak, hogy bunyevác ügyünk lekéste a közeledő kisebbségi választásokat, mégis valamivel több, mint 2000 személy fejezte ki abbéli szándékát, hogy a bunyevácok önálló kisebbségként legyenek elismerve ebben az országban.
Nem, nem Horvátországban, hanem itt Magyarországon, a mi országunkban, a mi hazánkban!
Vajon minálunk létezik-e népszuverenitás*?
Felmerül bennem a kérdés, vajon hányan adták volna támogató aláírásukat abban az esetben, ha a törvénymódosítás megelőzte volna a kisebbségi választásokat, és ezt kellő spektrumban módunkban állt volna tudatosítani bácskai bunyevácainkkal?
Bizony-bizony alapos okom van vélelmezni, hogy ennek a számnak a többszöröse gyűlt volna össze. Még azzal a megfélemlítő ellenpropagandával is, amit némely horvát önkormányzatok bősz aktivistái fejtettek ki a nép, zömében időskorú nép körében.
Még azokkal a megszorításokkal is, melyek korlátokat szabtak hol folytatható aláírásgyűjtés.
Még úgy is, hogy a személyigazolvány száma, és a személyi szám (utóbbira volt szükség) komoly értelmezési, félreértési bonyodalmakat okozott (az íven így szerepel: "Személyi azonosító".
Ergo: én sem a horvátok, sem Balatinác István helyében nem lennék büszke hangoztatott eredményükre, lévén az a közel 1500 személy szinte kizárólag azokból áll, kik haszonélvezői ennek a nemzetiségi politikának.
Mert hány településen is lehet horvát kisebbségi önkormányzat megyénkben?
Igen, 13 helyen, ez azt jelenti 5 fős testületekre tekintettel, hogy 65 képviselő leledzhet majdan horvát színekben.
Ha csak ezek családtagjait, baráti/haveri köreit tekintem (20-25 segítő fejenként), máris megvan az az 1500 fő, aki horvátnak vallotta magát. Szánalmas!
Ugye, bunyevácok esetében erről nem igazán beszélhetünk, itt ténylegesen irritála egy elnyomott nép nem jelentéktelen hányadát, hogy a törvény kihagyta őket a meglehetősen tarka honi kisebbségek sorából.
Ezen szertnénk változtatni!
(*Anépszuverenitás elve olyan történelmi kapocs demokratizmus és nacionalizmus között, mely a nemzeti kérdést nem pusztán politikai, hanem hatalmi kérdéssé is teszi és a hatalom alanyára vonatkozó kérdést implikálja.)
A rendszerváltás előtti utolsó országgyűlés (1985-90) utolsó, reform-napjaiban (1990. március 1) "A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és nyelvi kisebbségek országgyűlési képviseletéről" elfogadott törvény (1990:XVII. tv.) úgy rendelkezett, hogy nyolc kisebbségi csoport jogosult országgyűlési képviseletre Magyarországon, köztük a zsidóság. A törvényt az új, többpárti országgyűlés (1990/94) nem sokkal megalakulása után rövid úton érdemben hatályon kívül helyezte (1990:XXXVI. tv.) (1990 június). Majd a hosszas vajúdás után 1993. július 7-én elfogadott új törvény "A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól" (1993:LXXVII. tv.) lehetővé tette ugyan a nemzeti-ethnikai kisebbségek önálló szervezetekbe tömörülését, és rendelkezett helyi, illetve országos önkormányzataikról, többek között ezek érdemleges anyagi támogatásáról, de a "bevett" nemzeti kisebbségek jegyzékében a zsidók nem szerepeltek. E törvény előkészítése során a magyarországi zsidó hitközségek ernyőszervezete (Mazsihisz) nyilatkozatban jelentette ki (Új Élet, 1992. július 1.), hogy jelenlegi közjogi helyzetén nem kíván változtatni, mert "a magyarországi zsidóság a magyar társadalom szerves részének tekinti magát". Egyetértett az elutasító véleménnyel országa nevében Izrael akkori - hosszú idő után első - magyarországi nagykövete is. Egyidejűleg egy - akkor hirtelenjében a nyilvánosság elé lépő - szervezet, a Magyarországi Zsidók Nemzeti Szövetsége gyorsan kinyilvánított különvéleményben ellenkező értelmű nyilatkozatot tett. A Szövetség mögött - akkori saját becslésük szerint - 1000-1500 fő állhatott. A hivatalos zsidó elhárítás dacára a Magyar Szocialista Párt egyik országgyűlési képviselője (Suchman Tamás) önálló indítványt terjesztett be: azt javasolta, hogy a héber nyelv is minősüljön kisebbségi nyelvnek, és ennek megfelelően oktatásához az állam adjon támogatást. A zsidó nemzetiség kérdése akkor lekerült a politikai napirendről.
Az 1991. évi népszámláskor - már az 1990:XVII. tv. hatályon kívül helyezése után, erős ellenpropaganda ellenére - valamivel több mint ötszáz fő vallotta magát zsidó nemzetiségűnek. A 2001. évi népszámlálás, a Mazsihisznek a válasz megtagadására felszólító felhívása nyomán, a következő önkéntes adatokat eredményezte: zsidó vallású: 12 871, zsidó nemzetiségű: 701, héber (ivrit) anyanyelvű: 276 fő. Abszolút értékükben ezek a számok semmit nem jelentenek, a zsidóság lélekszáma Magyarországon a legnagyobb értéknek is a sokszorosa, egymáshoz viszonyított arányuk azonban informativ. A zsidó vallású és zsidó nemzetiségű csoportok határai biztosan nem esnek egybe, de a kettő 5,45 százalékos aránya reálisnak látszik. Ez az arány azt jelenti, hogy a ma Magyarországon élő zsidók mintegy 5-6 százaléka tartja magát zsidó nemzeti / ethnikai kisebbségnek.
2005 őszén négy magánszemély, köztük a korábbi Zsidó Nemzeti Szövetség egyik képviselője, az Országos Választási Bizottság jóváhagyását kérte egy aláírásgyűjtő ívre, amely kedvező eredmény - ti. a törvényben előírt ezer támogató aláírás összegyűjtése - esetén kötelezné az országgyűlést, hogy tárgyaljon a zsidók nemzetiségi kisebbséggé nyilvánításáról. A szervezők azzal érveltek törekvésük mellett, hogy azon személyek közül, akik vállalják zsidó identitásukat, a hitközségi szervezetek csak keveseket ölelnek fel, a többiek, köztük a nem vallásos zsidók összefogásában és hatékony képviseletében a jelenlegi törvényes kereteket a kulturális egyesület (Mazsike) nem tudja kitölteni. Erre a feladatra a nemzeti kisebbségi státus alkalmasabb lehet, ezenkívül pedig ezzel a státussal bizonyos jogi előnyök (önkormányzat) és érdemleges állami támogatás is együtt járnak. A zsidó kisebbség népi kezdeményezés / Társaság a Magyarországi Zsidó Kisebbségért Egyesület, ahogyan törekvésük szervezeti keretét nevezik, aláírásgyűjtő ívét az Országos Választási Bizottság hitelesítette (2005. október 29.), a döntés ellen benyújtott beadványt az Alkotmánybíróság elutasította (2006. január 30.), ezzel ténylegesen is megkezdődhetett a támogató aláírások gyűjtése. A 2006. évi választások idején a gyűjtés szünetelt, jelenleg, 2006 júniusában azonban folytatódik.
A kezdeményezés élénk publicisztikai visszhangot váltott ki, pro és contra egyaránt. De megmozgatta a közvéleményt is, zsidókat és nem zsidókat egyaránt. Magam itt a vita történeti aspektusáról fogok beszélni, előre kijelentve, hogy nem egyik vagy másik fél felfogása mellett érvelek: az aktualitástól majdhogynem függetlenül a történeti hátteret szeretném felvázolni, a vita alakzat-változatait dokumentálni.
Nehéz döntés
Az igen / nem választás nehéz döntés. Egészen különböző megfontolások befolyásolhatják.
A Holocaust emlékével együttélők körében már pusztán az összeírás gondolata reflexszerűen ellenérzést és félelmet válthat ki. Külön aggodalmat okoz, hogy a választási törvény 2005. évi módosítása (2005:CXIV. tv.) a nemzeti kisebbség önkormányzatainak választásánál előírja a választási jogukkal élni kívánók - a nemzetiségi kisebbség státusát igénylők - jegyzékbe foglalását és e jegyzékek hatósági letétbe helyezését. Sokan emlékeznek arra, hogy a zsidók összeírása után 1944-ben a deportálás következett. És azt is sokan tudják, hogy a különböző kisebbségi névsorokkal sokan és sokféleképpen vissza tudnak élni.
Más összefüggésben - egy Magyarországon akkoriban megjelent zsidó vallási irányzat cím-gyűjtő akciója kapcsán - Turán Tamás cikke a Buksz 1992. évi 1. számában, "Minden zsidó címe", elemezte az összeírásokat elutasító zsidó hagyományt. Mózes nem közvetlenül: csupán az adomány / váltságdíj fél-sekeljeivel számolja meg a népet (Ex. 30,11 skk.); Dávid népszámlálása isteni büntetést von maga után (II. Sám. 24,10 skk.); Hósea próféta szavai szerint (2,1) Izráel fiainak száma annyi lesz, mint homok a tengerparton, mely meg nem mérhető és meg nem számolható stb. Megjegyzendő, hogy bár a szigorúan vallásos zsidó felfogás a bibliai szöveghelyeket az életben is zsinórmértéknek tekinti, ezek az implicit tilalmak napjainkban mégsem tartanak vissza senkit attól, hogy részt vegyen, mondjuk, az országos népszámlálásban, vagy hogy felvétesse nevét a választói névjegyzékbe; igaz, az ilyen jegyzékek nem specifikusan a zsidókat foglalják magukban.
A zsidó nemzeti kisebbségi szervezkedésnek aktuális mozgatói vannak. Mindenekelőtt bizonyos elégedetlenség a Mazsihisz, a Mazsike és más zsidó szervezetek, intézmények működése fölött; ez, hogy mindjárt megjegyezzem, részben alaptalan, mert az intézmények működnek, részben azonban oka van: a zsidó csúcsszervezetek félúton állnak a vallási és a polgári modellek között, ezért együttesen sem fedik le minden olyan személy identitását és érdekeit, aki bármiféle kritérium alapján zsidónak tekinti magát, s különösen nem fedik le a nem vallásos / politikai / akár a cionizmustól is független politikai zsidó identitást, amely a nyugati világban erősen artikulálódott, nálunk azonban jelenleg legfeljebb csírái vannak meg. Fontos mozgató továbbá a zsidó identitás gyökeres megváltozása a diaszporában a Holocaust után. A népirtás, az állami tömeggyilkosság, amelyben a náci Németország befolyása alá kerülő országokban a nemzeti kormányok erőteljesen közreműködtek, a kitaszítottság, a vélt haza elvesztésének élménye felerősítette az askenázi zsidóságban az összetartozás országhatárokon túlnyúló tudatát. Sokan úgy reagáltak az üldöztetésre, hogy a lágerekből nem tértek vissza abba az országba, ahol korábban éltek, amelyet addig hazájuknak tekintettek, vagy hamarosan elhagyták. Mentek a szabadság és egyenjogúság földjére, nemcsak Izraelbe, de a diaszpora más tartományaiba is.
Jogi státus
Napjainkban a zsidók jogi státusa a környező országokban igen különböző. Németországban vallási kisebbségnek számítanak, a hitközségeket két ernyőszervezet fogja össze, a Németországi Zsidók Központi Tanácsa (orthodox) és a Németországi Progressziv Zsidó Közösségek Tanácsa. Ausztriában és a térség több más országában más minősítés, mint a vallási közösség, föl sem merül. Románia ellenben nemzeti kisebbségként kezeli a zsidókat. A Szovjetunió, mint korábban a cári Oroszország, fenntartotta a zsidók nemzetiség-státusát, ezt a személyi okmányokban is feltüntette, és a gyakorlatban diszkriminativ módon érvényesítette, az érintettek is súlyosan hátrányos helyzetnek tekintették. A szovjet utódállamokban - a hivatalos diszkrimináció jelentős enyhülése mellett - fennmaradt a nemzetiség minősítés.
Ha az Oroszországban az alija nagy hulláma után is megmaradt zsidó tömegektől eltekintünk, jelenleg a magyarországi zsidó diaszpora a legnagyobb egész Kelet- és Közép-Európában. Az itt élő / megmaradt / itt maradt, már több mint egy évszázada magyar nyelvű, urbanizált, integrált / legalább részlegesen asszimilálódó zsidó társadalom - vagy ennek egy része - ellenérzéssel tekint a nemzetiségi kisebbségi státusra: a beilleszkedés sikerének kétségbe vonását, az integrációból való kitaszítást látja benne.
Ki a zsidó?
Mit jelent az, hogy zsidó? Ki a zsidó? Ezekre a kérdésekre nincs sem könynyű, sem örökre érvényes felelet. Magának a kérdésnek a pontos értelme is függ attól, hogyan - milyen korban, milyen körülmények között, sőt, milyen céllal - tesszük fel.
A zsidó vallási hagyomány (halákha) a zsidósághoz tartozást egyértelműen származási kérdésnek tekinti, bár ezen túl a zsidó módon élést rituális követelmények határozzák meg. A zsidó anya gyermeke zsidó lesz, a zsidóságot levetkezni nem lehet, elveszíteni is legfeljebb több nemzedék alatt, sorozatos kiházasodással. Annak, akit erőszakkal vagy saját akaratából megkereszteltek, a "visszatérés" / megtérés / bűnbánat (tesuva) visszaadja zsidó státusát (baal tesuva). Ugyanakkor - megfelelő feltételek mellett - lehetséges a nem zsidók betérése (gijjur), ha ez megfelel a rituális előírásoknak. A betért (gér cedek) a szertartás pillanatától kezdve teljes jogú zsidó, csak éppen a rituális neve nem az apjáét követi: "Ábrahám fia" lesz. A szertartásban nemcsak a vallási közösségbe tér be: vállalja azt is, hogy a zsidó nép (am Jiszraél) tagja.
Az első önfeladás
Az első történelmi lépés a zsidóság feladása - az önfeladás - felé a népi identitás megtagadása volt az i. sz. I. század közepén. Azok a zsidók, akik a elfogadták azt a hitállítást, hogy a galileai próféta, Jésu / Jézus a messiás, előbb-utóbb magukévá tették Pál apostol tanítását (Kolossz. 3,11): nincs többé görög (hellén) és zsidó, nincs többé körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár, szkítha, szolga, szabad, hanem minden és mindenben "a felkent" (Khrisztosz / Krisztus): azok zsidókból keresztényekké lettek. A zsidó identitás rendszerszerű megváltoztatásának egyik útja a kereszténység felvétele volt és maradt. A kereszténység több mint másfél évezreden át ellenségesen állt szemben a zsidósággal, és saját létének igazolását, messiás-hitének bizonyítékát a zsidók megtérítésében, a zsidóság mint társadalmi csoport felszámolása útján kereste, ennek ellenére szent könyve, a keresztény Biblia úgynevezett ószövetségi része, szertartásai, ünnepei, jelképei lemoshatatlanul őrzik a zsidó eredet jeleit. A keresztény egyház a konvertitáknak a zsidó vallásból és népből kilépés fejében megadta a belépést a többségi társadalomba; megadta, de csak egyénileg.
Zsidó nép
A diaszporában a zsidóság mindenütt mint nép szerveződött meg: belső / kollektiv autonomiája volt, önigazgatási intézményei, választott vezetői, törvényei (takkanot), bírósága (bét din). Zsidóként csak úgy lehetett élni, ha az illető egy zsidó községhez (káhál kádos, "szent község") tartozott. Ha ebből a községből kitaszították, elveszítette minden jogát, a lakhatási jogot is.
A XVIII-XIX. század előtt nem volt kétség az iránt, hogy a zsidók, éljenek bárhol a világban: nép (ethnikai csoport), amelyet a közös eredet, illetve ennek tudata, a kulturális hagyomány (vallás), és bizonyos mértékig a nyelv (a diaszporában már csak rituális nyelvként használt héber, illetve az askenázi világban mindenütt használt jiddis) szerves egységgé kapcsol össze. Maguk a zsidók mindenütt a diaszpora országaiban népnek tekintették magukat.
A belső kohéziót a külvilág felől is határozott megítélés segített összetartani. A külső társadalom az elmúlt két és fél évezred folyamán mindig népnek látta a zsidókat, a jogrend annak minősítette, mint corpus separatum-ot kezelte őket, külön törvények, jogszabályok vonatkoztak rájuk, normális körülmények között félig-meddig extraterritoriális státust élveztek, a városok külön negyedében, utcáiban laktak, közösségi és személyes jogaikat a király vagy a földesúr védelmezte.
Az Oszmán birodalom menedéket nyújtott az üldöztetések elől Európából oda menekülő zsidóknak. "Törökországban, írja a Fuggerek ügyvezető tisztviselője, Hans Dernschwam a XVI. század közepén, megszámlálhatatlan sokasága él a zsidóknak, akik mind nemzetiségre, mind nyelvre különböznek egymástól, de tekintet nélkül anyanyelvükre, összetartanak. És bármely országból űzték is ki őket, mind összegyűlnek Törökországban, egy gomolyban... Német, olasz, spanyol, portugál, francia, cseh, lengyel, görög, török, szír és káld (arámi) nyelven beszélnek, de egyéb nyelveken is."
A XIX. század utolsó harmadában Kelet-Európában (Litvánia, Lengyelország, Fehér-Oroszország, Ukrajna, Oroszország) erős politikai mozgalom bontakozott ki, a zsidók számára kijelölt Letelepedési övezet lakosságára támaszkodva. Szocialista színezetű pártja, a Bund (Algemeyner Yidisher Arbeter Bund), amely Vilnában alakult meg (1897), a zsidó nép autonom élet-kereteinek megteremtését tűzte ki célul. Jiddis nyelvű, szekularizált nemzeti létet, Kelet-Európában (doikeyt, "ittlét" / "itteniség"). A XX. század elején a Bund és a jiddisisták képviselték a leghatározottabban a zsidó népiséget, versengésben a cionizmussal. A "lengyel" / "litván" zsidók mindig is magától értetődő módon népnek tekintették magukat, a politikai mozgalom csak a felszíne volt a kelet-európai zsidóság természetes népi identitásának, a szovjet hatalom egy évtized alatt felmorzsolta. Hasonló zsidó népi öntudat jellemezte a Holocaustban elpusztított kelet-magyarországi falusi orthodox zsidóságot is.
A párizsi Sanhedrin
A nyugat-európai zsidóság helyzetében a XVIII-XIX. század fordulóján következett be a változás. II. József rendelkezései az 1780-as években éppen azt célozták, hogy a zsidók elhagyják elkülönítő népi jellegzetességeiket, a jiddis nyelvet, a hagyományos névhasználatot, középkori öltözéküket, a szakállviseletet stb. A Napóleon által összehívott párizsi Sanhedrin (1806) egyenjogúságot ajánlott fel a zsidóknak, cserébe polgári beilleszkedésükért, az állam törvényeinek elfogadásáért. Emancipációt, polgári státust, annak fejében, hogy a zsidó identitást a vallási életre korlátozzák. Nem nép: vallás. Napóleon és a Sanhedrin koncepciója Franciaországban többé-kevésbé megvalósult, és példaként hatott Európa más országaiban is. A zsidó községek a XIX. század első felében mindenütt átalakultak hitközségekké.
Reformkor
Magyarországon az emancipáció - a zsidók elé állított letelepedési, foglalkozási stb. korlátok eltávolítása, az egyenjogúsítás, a polgári jogok megadása - a reformkori országgyűléseken került a tárgyalóasztalra. A középpontban mindig a zsidó népi jelleg elemeinek vitatása állt. A nemesi-liberális politika a zsidók társadalmi befogadása mellett volt, de ennek érdekében a népi jelleg feladását kívánta / követelte; a konzervativ felfogás lehetőleg meg akart szabadulni a zsidóktól.
Az 1839/40. évi országgyűlés alkalmából Pest vármegye, Dubraviczky Simon (1791-1849) alispán kezdeményezésére, utasítást adott országgyűlési követeinek, hogy terjesszenek elő indítványt a türelmi adó eltörlése és a zsidók egyenjogúsítása érdekében. "Nem külön nemzet a zsidó, s így a magyar polgárokat megillető jogokban részesítendők"; "a zsidó vallás a bevett vallások közé számíttassék, hívői egyenjogúak legyenek, sőt, ha érdemesek, nemesi rangot is kaphassanak." Dubraviczky mellett szólalt fel az országgyűlésben Deák Ferenc, már akkor a szabadelvű reformpárt hallgatólagosan elfogadott vezére, támogatta javaslatait Pulszky Ferenc. Szatmár vármegye követe, Kölcsey Ferenc a galiciai zsidók betelepülésének veszedelme ellen, már korábban is hangoztatott aggályai szellemében, szigorú bevándorlási törvényt követelt.
A főrendiházban gr. Batthyány Lajos, a későbbi miniszterelnök, br. Eötvös Ignác főtárnokmester és fia, br. Eötvös József, és a náluk egyébként konzervativabb gr. Dessewffy Aurél az alsóház törvényjavaslatát elfogadásra ajánlották. Dessewffy, aki a jobbágyság felszabadítását elutasította, a zsidók emancipációját teljes szívvel támogatta: "Zsidó hazánkfiai ügyében valami elhatározó lépést kell tennünk... Nem osztozom a félelemben, hogy a zsidók felszabadítása nemzetiségünk érdekeit fogja veszélyeztetni. Nem osztozom a félelemben, mert úgy találtam, hogy ezen nemzet könnyen összeolvad a nyelvre nézve azon néppel, melynek közepette él..."
Tinta a magyar levesben
A főrendiházi vitában gr. Széchenyi István a népesség arányainak veszélyére figyelmeztetett, hazafias indulattal; szavait azóta is minden lehető alkalommal caveatként idézgeti a zsidóellenes irodalom.
"Most az összes emberiséget, az embereket a zsidókkal együtt szívünkhöz szorítjuk, és most a legnagyobb liberalisták vagyunk; ámde a mi helyzetünk e részben nem oly kedvező, mint például az angoloké. Az angol nemzet ugyanis elibertálhatta a zsidófajt, mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak a vize nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja; a nagy angol elemben a zsidó transeat, s ugyanez áll Franciaországra nézve is; de ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt meg nem eheti az ember. Más példát is hozok fel. Ha egy bárkában ülök és abban van gyermekem és más gyermeke, és ha a bárkába bejő a víz, s előttem apodictice áll, hogy ezen két gyermeket benn nem tarthatom, az igaz, ha a magamét lököm ki és a másikat benn tartom, azt az újságban fogják hirdetni, de biz én inkább a magam gyermekét conserválom és a másikat kilököm. E tekintetben tehát a liberalismus egyenesen a nemzetiség rovására történik, és ez nem vélekedés, mert apodictice szám szerint be lehet bizonyítani, hogy minden ilyféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve. Tehát annak, ki a nemzetiséget őszintén pártolja, lehetetlenség, hogy most oly elemnek, melynek több intelligentiája, több szorgalma van, a nemzetiség rovására kedvezéseket nyújtson."
Egy felszólaló azt mondta, azért ellenzi a törvényt, nehogy a zsidóság beözönlése folytán Magyarország Jeruzsálemmé váljék, s Jeruzsálem sorsára jusson. (Értsd: elpusztuljon.) A példálózást később mások is megismételték az országgyűlésben. A főrendiház vitája alkalmából írta br. Eötvös József nevezetes cikkét a Budapesti Szemlében, "A zsidók emancipátiója" címmel, éppen Dubraviczky Simonnak ajánlva. Nézeteit rövid, lényegretörő beszédében kifejtette a főrendiház vitájában is (március 31). Három fő fenntartással szemben érvelt: hogy "a zsidók egy romlott faj, mely a szabadságra s minden jótéteményre érdemetlen"; hogy "a zsidók vallásilag s nemzetileg elkülönözve a világ többi népeitől, soha valóban meghonosodni nem fognak, s polgárosítva mindig egy nemzetelleni elemet fognak tenni a hazában"; végül, hogy "a zsidók polgárosítása a keresztény népesség legnagyobb veszélye nélkül lehetetlen". Történeti példákkal és cáfolhatatlan logikai érvekkel cáfolja mindhárom fenntartást. A XIX. századi társadalmi helyzetben gyökerezik, és különösen fontos, amit a nemzeti kérdésben mond. "Vajon lehet-e csodálkoznunk, ha azok, kik csak elnyomattak, nemzetiséget ki nem fejtének?" Franciaország, Anglia példájára hivatkozik, ezek "bizonyítják, hogy a legkülönbözőbb népanyagok egy nagy egésszé egyesülnek mindig s mindenütt, hol hasonló jogok hasonló érdekekben központosítják a különvált részeket, (...) hogy a polgárosított zsidókat nemzetiségnek hijányával többé nem vádolja senki..." A beszéd, mint később (1867) maga Eötvös írta levélben fiának, "méltóságos kollégáim között nagy botrányt okozott." Gr. Nádasdy Lipót (1802-1873), Komárom vármegye örökös főispánja: "Nem fogadhatom el a rendek izenetét, mert akkor a zsidók minden hivatalokra, melyeket nem nemesek viselnek, alkalmaztathatnának, és maguknak nemességet szerezvén, a Szent Korona tagjaivá válnának." Gr. Zichy Ferenc (1811-1900) főajtónállómester: "Hiszen akkor még nemesíteni is lehetne a zsidót, és még utoljára szolgabíró is lehetne belőle!" A főrendiház végül is nem szavazta meg az alsótábla javaslatát.
1840:XXIX. tc.
A Ferdinánd király által végül szentesített szöveg, az 1840:XXIX. tc., az ország minden települését (a bányavárosokat kivéve) megnyitotta a zsidók előtt, megengedte számukra az addig céhekhez kötött kézműves foglalkozások gyakorlását, megerősítette őket addig fennálló jogaikban az ingatlanszerzés, a tudományok és szép mesterségek művelése terén, viszont kötelezte őket állandó név használatára, anyakönyv vezetésére, okleveleknek és szerződéseknek a hazában és a kapcsolt részekben divatozó élő nyelven szerkesztésére. A magyarországi zsidók körében az 1839/40. évi diéta a "dicsőséges országgyűlés" nevet kapta.
Mendelssohn és a disznóhús
A vita néhány év múlva már akörül folyt, hogy milyennek fogadja be az ország a zsidókat. Kossuth Lajos a Pesti Hírlap vezércikkében (1844. május 5.) a külföldön régóta hangoztatott követelményeket állította előfeltétel gyanánt: a zsidók változtassák meg életmódjukat, a rituális szokásokat is, és közeledjenek a nemzethez vegyesházasságok által. A zsidó szokásokban "vallásos szabályok színébe öltöztetett politikai institutiók(at)" látott. A zsidó életmód fenntartása - véleménye szerint - lehetetlenné teszi a beilleszkedést a magyar társadalomba.
Egy újabb vezércikkében (1844. május 13.) Kossuth a zsidók emancipációjának előkészítésére azt óhajtotta, hogy Magyarországon is hívjanak össze - francia mintára - synodust, zsinatot / országos gyűlést, amelyben vallásukat megreformálják. Elismerte a zsidók magyarosodási törekvéseit: "Bár más ajkú népek is oly hajlamot tanúsítanának nemzetiségünk előmozdítása tekintetében, mint a zsidók, kik a nevelés körül is kitűnően buzgólkodnak." De az életmód feladásához ragaszkodott: "Míg más vallású polgártársaikkal egy sót, egy kenyeret nem ehetnek, egy bort nem ihatnak, egy asztalnál nem ülhetnek, hogy ez és ehhez hasonlók a különböző vallásfelekezetek szociális egybeforradását gátolják, míg ezeket nemcsak a míveltebbek gyakorlata, - kiket ezért hitsorsosaik rossz zsidóknak tartanak, - hanem ünnepélyes egyházi hitvallomás a zsidó vallás lényegéhez nem tartozóknak ki nem jelent, a zsidók socialiter emancipálva nem lesznek, ha mindjárt politikailag százszor emancipáltatnak is."
Löw Lipót (1811-1875), abban az időben pápai rabbi, Kossuth lapjában ezt írta válaszul: (1844. június 2.): "(...) az ételekrőli rendeléseket a mostani zsidóság egy része is csak keleti klímával s a régi zsidó alkotmánnyal tartja összhangzóknak, s azért korunkban e rendeléseket eltöröltetteknek tekinti. A zsidóság más része pedig azt tartja, hogy a tiltott ételekrőli szabályok - mint erénygyakorlati (aszketikus) segédeszközül szolgáló megszorítások - a zsidókra általában hasznos befolyást gyakorolnak, hogy azokból származik a zsidók ismeretes mértékletessége, önmegtartóztatása, józansága; és ezért e vélemény követői időnkben is alávetik magokat ezen megszorításoknak. De akárhogy legyen e dolog, mindenesetre nem tagadhatni, hogy az ételekrőli törvények egészen s minden tekintetben ártatlanok, és hogy tökéletesen közömbös lehet a státusnak, ha vajon a zsidó eszik-e disznóhúst vagy sem? Vagy gondolná-e Ön, hogy p. o. Mendelssohn nem volna-e méltó a polgári jogra, mivel disznóhúst sohasem evett, s hogy az aljas pesti hajhász e jogra méltóbb, mivel sódart eszik?" Moses Mendelssohn, a zsidó felvilágosodás nagy alakja, abban az időben már ismert volt Magyarországon fordításból is. Löw a Kossuth szavaihoz utólag hozzáfűzött megjegyzésében említi, hogy br. Eötvös a négy évvel korábbi tanulmányában már érintette a vita éppen ezen pontját: katholikusok és protestánsok évszázadok óta békében élnek egymás mellett, holott az évnek közel egyharmadában, ha böjti szabályaikat betartják, nem ehetnek egymás asztalánál.
Deák Ferenc, br. Eötvös József megértőbbek voltak, mint Kossuth, de mások is akadtak, akik nem osztották a Kossuth által megfogalmazott követelést. Egy megyei küldött az országgyűlésben (1844): "Mondják, hogy előbb ők (ti. a zsidók) olvadjanak össze velünk; mi annyit tesz, előbb vegyenek búcsút vallásuktól. Különös kívánat e században, melynek nevével úgy hetvenkedünk, melynek homlokán türelmet, felvilágosultságot, emberiséget olvasunk. S még különösebb, mikép ismét tőlük követeljük, hogy mindentől, amit szentnek tartanak, elváljanak, s magunk között gyalázzuk a konvertitát. Megtagadjuk jogaikat, mert egyrészről erkölcstelenséggel bélyegeztetnek, s másfelől hisszük, hogy egy kis szertartás mindent lemos róluk."
Neofita buzgalom
1848-ban a magyarországi zsidók heves lelkesedéssel álltak be a nemzetőrségbe és vettek részt honvédként a szabadságharcban. Nyilvánvaló, hogy bizonyítani akarták, talán neofita buzgalommal, a nemzethez tartozásukat. Szegfi Mór (1825-1896) újságíró a zsidók érdemeként hivatkozott arra, hogy nem csatlakoztak a horvátokhoz: "(...) Az újabb időben, midőn hazánkban minden nemű nemzetiség mozogni, párttá alakulni kezdett, magyar nemzetiség gyöngítésére, mozgott-e ő is? [Értsd: a zsidó.] Ugye, igen! de a magyar nemzetiség mellett, melyhez tartozónak vallja magát, és melynek nyelvét úgy magáévá tette, mint egy idegen ajkú osztály sem hazánkban. Az alvidéken, hol a lázadó horvátok nekik teljes szabadságot és jog egyenlőséget ígértek, hajlottak-e szavaikra? Nem maradtak-e a magyar pártbeliek mellett, jó és rossz sorsban velük osztozók?" Az 1848/49. évi háború / szabadságharcban való részvétel, a magyarországi zsidók történetének egyik dicsőséges fejezete, a következő fél évszázadban hivatkozási alap volt az emancipációért folytatott politikai küzdelmekben, a teljes befogadás iránti igény jogcíme.
Magyarul
A nyelvcsere a magyarországi zsidók körében a XIX. században, nagyjából három nemzedék alatt, végbement. A folyamat közepén (1862) Trefort Ágoston bírálata azt már nem vitatta, hogy a zsidók részei a magyar társadalomnak, de a magyar nyelv elsajátításával még elégedetlen volt. A Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában négy osztályra tagolta az ország társadalmát: parasztok, urak, kézművesek és zsidók. A zsidóság egy rétege, fejtegette, rossz tulajdonságainál fogva káros hatással van a népre; a zsidóság még mindig németül beszél, nincs önérzete, becsületérzése, konzervativ. A támadásra Löw Lipót hosszú cikkben válaszolt (Ben Chananja, 5, p. 425 skk.), egyebek mellett azt hozta fel Trefort nyelvi érvével szemben, hogy számos jó magyar arisztokrata van, aki egyáltalán nem tud magyarul beszélni; hogy Szegeden (ahol Löw rabbi volt) a nem zsidók is németül vezetik üzleti könyveiket, Pozsonyban csak német nyelvű napilap jelenik meg stb., ezzel szemben igen sok zsinagógában magyar hitszónoklatot tartanak. (Maga Löw 1844 óta prédikált magyarul.)
Mellesleg, a nyelvi érv, talán magának Löw rabbinak a szándéka ellenére, hallgatólagosan szembefordult azzal a magyar romantikában gyökerező gondolattal, amely annak idején gr. Széchenyi István nyomán szállóige-tömörséggel rögzült a köztudatban: Nyelvében él a nemzet. Vörösmarty ugyan már 1848-ban kétségbe vonta, hogy a zsidók nyelvi nemzet volnának: "Zsidók-e ezek? Zsidóul talán minden századik tud: tehát nem nemzetiségüket féltik. Ők vallási szertartásaikat féltik."
Nagymihályi zsinat, 1865
A nyelvcsere előrehaladása, a zsidóság kulturális beilleszkedése a magyar társadalomba, a rituális reformok az 1860-as években olyan mértéket öltöttek, hogy sokan a zsidóság teljes beolvadásától kezdtek félni.
Az orthodoxia 1864-ben váratlanul kiásta a feledésből a néhai pozsonyi rabbi, Moses Schreiber (1762-1839), a Hatam Szofér irataiból azt a néhány mondatot, amelyben a zsidók nyelvhasználatáról nyilatkozott, és nagy hevülettel olyan értelemben magyarázta őket, mintha egyetemes vallási törvényt fogalmaztak volna meg. Mindenfajta újítás és az újítók intézményes elítélését R. Hillél Lichtenstein (1815-1891) szorgalmazta a legerélyesebben. Fáradhatatlanul járta az országot, hogy híveket gyűjtsön maga mellett a rabbik körében. Beszélt, írt, szervezkedett, hogy elérje az újítók teljes kiközösítését. Ha a rabbi "kórtemplom"-ban imádkozik (értsd: ahol a szertartás során kórust alkalmaznak), annak nem lehet megbízni vallási döntéseiben; ha metsző, az általa vágott állat nem fogyasztható; ha Tóra-írnok, az általa írt mezuza és tefillin nem használható. Az újításokat elfogadókkal nem szabad üzleti kapcsolatot tartani, nem szabad köszönteni őket.
A Nagymihályban (Zemplén vármegye) tartott rabbi-tanácskozás (1865. december 7-13.) általánosabb célja a zsidók beilleszkedésének feltartóztatása volt. A zsidó a fogságban csak teljes elzárkózásban élhet vallási törvényei szerint, ha a gettóból a világba kilép, fel kell adnia a hitelveket. A városkában összesen 16 rabbi és 8 rabbi-helyettes gyűlt össze, ők hozták meg a 9 pontba foglalt határozatot. Szerették volna, ha tanácskozásuknak Szanhedrin / Nagy Szanhedrin jellege van. Persze, nem Napóleon Sanhedrinjére gondoltak: az i. sz. I. századi testületre, amely minden fontos vallási ügyben döntési joggal bírt. Ehhez azonban kevesen voltak, és együttesen sem elég tekintélyesek. Két elismert résztvevő, a pozsonyi és a sátoraljaújhelyi rabbi (az a Hatam Szofér fia, Szofér Benjamin Wolf, a Ketav Szofér, ez Löw Jeremiás), megtagadta a pontok aláírását. Utólag kellett további támogatókat gyűjteni, és amikor a hajdani Nagy Szanhedrin létszámának megfelelő 71 aláírás összegyűlt, a pontokat és az aláírók nevét Budán kinyomtatták, és a leveles nyomtatványt minden hitközségnek megküldték. A tanácskozás emléke a "nagymihályi zsinat" elnevezéssel ívódott be a köztudatba, kezdeményezői ezt mindenképpen sikerként könyvelhették el. Határozatait Hochmuth Ábrahám (1816-1889) veszprémi rabbi "exkommunikáló bullá"-nak nevezte. Ez a 9 tilalom bizonyos értelemben a kialakuló magyarországi orthodoxia alapokmánya lett. Többé senkit nem érdekelt, hogy Lichtenstein rabbi elvakult, intranzigens nézetei és kötözködő természete állnak mögötte. A határozat 1. pontja a zsidóságot - szertartási kategóriákban - mint nyelvi közösséget határozza meg.
Tilos beszédet (derása) tartani a világ népeinek nyelvén [értsd: "idegen", azaz nem zsidó nyelven]. Ugyanígy tilos meghallgatni azt a beszédet, amelyet a világ népeinek nyelvén tartanak. Ennek megfelelően, Izráel minden fiának, ha meghallja, hogy a rabbi vagy bárki más a világ népeinek nyelvén tartja a beszédet, el kell hagynia a gyülekezet házát, és ki kell mennie onnan. És aki beszédet mond, annak a zsidóság nyelvén kell beszélnie, azon, amelyen ennek az országnak a lakói közül a jámbor (kóser) zsidók (Jiszraél) beszélnek [értsd: jiddisül].
Másfél évtizeddel Nagymihály után (1880) a képviselőházban Molnár Aladár (1839-1881) - egykor református pap, majd a vallás- és közoktatásügyi minisztérium tisztviselője, a népoktatási törvény (1868) egyik előkészítője, tanítóképző intézetek szervezője, 1872-től kezdve képviselő - fordításban idézte a nagymihályi nyilatkozat 1. pontját, annak bizonyítására, hogy a magyarországi orthodoxok "elvszerű, konzekvens törekvése, hogy mennél inkább elszigeteljék a hazai zsidóságot a haza többi polgáraitól": "A francia zsidónak nincs tiltva francia nyelven prédikálni s imádkozni, (...) csak éppen a magyarországi orthodox zsidónak tiltaná a vallása s vallási törvénye, hogy kultuszában a magyar nyelvet használhassa, és parancsolná rá nem is az eredeti hébert, hanem az elrontott német jargont?" A többször is újra fellángoló vitában, amelyben a héber vagy a jiddis használatát többen is erősen kárhoztatták, a zsidók védelmében csak egyvalaki (Mocsáry Géza) utalt arra, hogy a római katholikus templomokban sem a magyar szó uralkodik: a mise nyelve a latin.
Két irányzat
A br. Eötvös József által kezdeményezett Országos Kongresszuson (1868/69) vált el és fordult szembe egymással a zsidóság két irányzata. Eötvös "egyház" jellegű zsidó szervezetet akart kiépíteni, centralizált igazgatással. Az orthodoxia ezt nem fogadta el. Az országgyűlésben, mondhatni, Deák Ferenc harcolta ki az önállóságot számukra: "Természetes következménye a vallásszabadságnak az, hogy akik csakugyan dogmákban különböznek egymástól, külön felekezetet alkossanak" (1870. március 18). A "kongresszusi" / neológ zsidóság a vallási hagyományokat - némely elem bizonyos modernizációja mellett - fenntartotta, de egyébként mint irányzat a magyar társadalomba való betagolódást tekintette célnak, a nyelvi és kulturális magyarosodást, társadalmi emancipációt, elfogadva akár a részleges asszimilációt is. A modernizációs jellegű változtatások keresztény külsőségek elfogadását jelentették (a zsinagóga belső terének átalakítása a templomok mintájára, orgona, palást stb.). A kongresszusi irányzat értelmezésében a zsidóság határozottan és egyértelműen vallást jelentett. Az orthodoxia a vallási hagyomány fenntartásával a zsidóság népi / népcsoport jellegét is meg akarta őrizni sértetlenül, a nyelvi és életmódbeli elkülönülés árán is, sőt, éppen ezek által. A XIX. század utolsó harmadában ez a két irányzat határozta meg a magyarországi zsidóság arculatát.
"A zsidó nemzet megszűnt"
A kongresszusi irányzat követői szemében a zsidók önálló nép / nemzet voltának hangsúlyozása hátrányosan befolyásolhatta az emancipációs törekvéseket. Löw Lipót, aki egyébként kivonta magát a kongresszus munkálataiból, már az 1840-es években határozottan elutasította, hogy a magyarországi zsidókat külön nemzetként kezeljék. A hazafias felfogás széles körben terjedt. A kismartoni zsidók 1848-ban "a mi nemzetünk" (unsere Nation) kifejezést így értelmezték: "Magyarország izraelita lakói" (Ungarns israelitische Bewohner), egyébként pedig a Magyarország iránt érzett "hazafias szeretet"-ről (patriotische Liebe) beszéltek - németül. Temesvárt 1874-ben, amikor pályázatot írtak ki rabbi állásra, feltételül szabták, hogy ha olyan nyeri el az állást, aki nem tud magyarul, két éven belül köteles megtanulni. A zsidók nyelvi elmagyarosodását nemzeti értelemben lehetett magyarázni. Mikszáth Kálmán: "(...) Magyarországon (...) a nemzet annyi különféle nemzetiségből áll, akiknek mindnek céljaik, aspirációik vannak, akiknek álmuk külön zászlószíneket, ragyogó jövőt mutogat, csupán az egyetlen zsidó az, mely nem nemzetiség, melynek nincs semmi célja, mint köztünk élni és boldogulni" (1880).
Blau Lajos (1861-1936), az Országos Rabbiképző Intézet professzora, később igazgatója, az emancipációval járó változásokat mint a zsidóság lényegi átalakulását értékelte: "Épp azért, mert a zsidó nemzet megszűnt, alkalmas a világtörténeti példaadásra, mert tisztán vallási feladatai vannak. Nemzetek jönnek és mennek, de a tízparancsolat él és élni fog, ameddig emberi társadalom lesz" (1898). Nem véletlen, hogy a zsidóság feladatát éppen a nemzet versus vallás ellentétpárban fogalmazta meg. A XIX. század végén kezdett elterjedni mint a magyar patriotizmus címere a zsidó-magyar / magyar-zsidó kifejezés. Pontos különbséget a két változat között nem tett senki: mindkettő az egybeolvadást / asszimilációt / a zsidók beolvadását jelentette. A kifejezést a Magyar-Zsidó Szemle a címébe is emelte (1884). A kötőjelet a folyóirat szerkesztői csak 1932-ben hagyták el. Szabolcsi Miksa (1857-1915), aki fiatal újságíróként a tiszaeszlári vérvád-per idején tűnt fel, és mint az Egyenlőség szerkesztője a neológia egyik hangadója volt, igaz zsidó és igaz magyar, szállóige tömörséggel fogalmazta meg: "Magyarországon (...) a zsidók piros-fehér-zöldebbek a keresztényeknél."
Nemzetiség vagy vallás
Ahogyan magában a zsidóságban, az 1870/80-as években a magyar országgyűlésben is folyamatosan folytak a viták arról, nemzet / nemzetiség-e a zsidóság vagy vallás, illetve hogy miképpen kell kezelni az egyik esetben, és miképpen a másikban. Az emancipációs törvénnyel bekövetkezett érdemi változások ellenére a viták hasonlítottak az 1840-es évek országgyűlési vitáihoz.
Pulszky Ferenc (1814-1897), aki 1848 tavaszán Székesfehérvárt kormánybiztosként erélyesen, katonaság segítségével letörte a zsidóellenes megmozdulásokat: (A zsidók) "nemzetiségöket másképp fogják föl, mint mi. Nálunk a nemzetiség nem a vér, (...) hanem a nyelv a jelleg. Éppen ellenkező van a zsidónál. Nála a nyelv nem határoz, nála a vér határoz, és határoz a vallás. Ők - amennyire én tudom -, láttam több országban, Angolországban tökéletes angolok, nincs semmi más érdekök, mint angol. Megyek Franciaországba: ott meg franciák; ott miniszterek, képviselők; akármit lehet rólok mondani, csak azt nem, hogy nem jó franciák; Németországban németek, a német parlamentnek legkitűnőbb tagjai zsidó vallásúak. Jövünk Magyarországba. Igenis, itt is tisztelünk egy pár kitűnő képviselőt, kik minden tekintetben díszére válnak a hazának; akár jobbra, akár balra tekintek, azt látom, minden pártnak van egy zsidója, aki igen jó hazafi. De tekintsünk tovább, s mit fogunk látni? azt, hogy van igen sok zsidó, aki nem is tud magyarul, s van olyan is, aki nem is akar megtanulni..." (1874).
Helfy Ignác (1830-1897) újságíró, aki Debrecenben Kossuth kormányzói irodájában dolgozott, később sajtó alá rendezte a volt kormányzó emigrációs iratait: "Aki ismeri a külföldi zsidóságot: meglepetéssel látja, menynyire speciális helyzetük van a magyarországi zsidóknak. Külföldön bármely országban a zsidóság egyszerű vallásfelekezet, úgy, mint a katholikus, mint a protestáns, s egyébként a zsidóság a nemzetnek kiegészítő részét képezi. (...) Magyarországon nem így áll a dolog. Itt ha valakinek kilétét akarja tudni, maga a zsidó úgy szokta kérdezni, micsoda ember az: zsidó vagy magyar? Tehát a magyar zsidó sem tekinti magát gyakran magyar embernek, s így a kérdés nemcsak vallási, hanem nemzetiségi is."
Zichy Antal (1823-1898), a festőművész bátyja, országgyűlési képviselő, az Akadémia tagja, Széchenyi hátrahagyott iratainak gondozója: "(...) sem a tisztelt ház, sem az ország előtt eddigelé, diplomatikailag legalább, hála Istennek, sohasem volt elismerve valamely zsidó nemzetiség, hanem csak zsidó hitfelekezet. Hagyjuk meg tehát őket zsidó hitfelekezetnek, és ne csináljunk belőlük magunknak egy újabb nemzetiséget."
Zsidó haza
Nem sokkal az emancipációs törvény (1867:XVII. tc.) elfogadása és a két országos zsidó szervezet megerősödése után már formálódni kezdett a képviselőházi vitákban az a szárny, amely gyanakodva szemlélte és élesen bírálta a zsidóság térnyerését. Háborogtak a Galiciából beköltöző zsidók állítólagos nagy számán, a jiddis vagy a német nyelv használatán, számon kérték a zsidók kulturális elmaradottságát, teljességgel figyelmen kívül hagyva mind a zsidók modernizációs törekvéseinek, beilleszkedési szándékának helyenként látványos eredményeit, mind azt, hogy bizonyos aszinkron kulturális fejlődés, ha tetszik, akár elmaradottság egyszerűen a korábbi állapotok folyománya. Ennek a szárnynak egyik hangadója már igen korán Istóczy Győző (1842-1915) volt, de mellette Molnár Aladár és mások is élénken szerepeltek minden zsidó tárgyú vitában. Nem éppen mellettük, de közel hozzájuk több, a nemzeti értékekre hivatkozó képviselő, Herman Ottó (1835-1914), Thaly Kálmán (1839-1909), Orbán Balázs (1830-1890) hangoztatták feltűnő erélyességgel aggályaikat azzal a veszedelemmel kapcsolatban, amely a zsidók részéről a magyar társadalmat fenyegetheti. A zsidókat, merőben más megfontolásból, mint az orthodoxia, de hasonló vehemenciával, idegen népelemnek / nemzetiségnek minősítették. Sürgették az asszimilációt. Istóczy Győző már az országgyűlésben alternativ javaslatot vetett fel (1878. június 24). Szerinte a megoldás nem más, mint "a zsidó állam visszaállítása Palaestinában... És azután mindazok, akik idegeneknek érzik magukat közöttünk Európában; akik exkluzív nemzeti és faji sajátszerűségeiket megtartani akarják; akik nem képesek közöttünk megélni anélkül, hogy közöttünk továbbra is államot az államban ne képezzenek; akik az európai társadalmi renddel őszintén kibékülni és a keresztény civilizációt minden fenntartás és hátsó gondolat nélkül elfogadni nem hajlandók; s akik velünk asszimilálódni, egybeforrni nem akarnak: mindazok váljanak meg tőlünk. Boldogulásuk, jóllétük és szerencséjük iránti legjobb kívánataink kísérendik őket hazájukba vissza, ahonnét 1800 éven át számkivetve voltak." Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter elutasító válaszában Istóczy javaslatát "irodalmi essay-nek" minősítette.
Néhány évvel később Molnár Aladár visszhangozta az ötletet: A veszély "megszüntetésére, őszintén kimondom, csak két módot tudok gondolni, hogy melyik a kivihető, melyik a helyes és melyik emberséges, az azután más kérdés, ti. vagy kipusztítani közülünk a társadalomnak ez idegenszerű részét, s mint mondva volt, kivinni Palesztinába, s helyreállítani a zsidó államot, vagy pedig erkölcseiben, szellemében, érzületében beolvasztani és legyőzni..." (1880) Képviselőtársa, Mocsáry Géza így válaszolt Molnárnak: "Egy államnak sem lehet feladata az, hogy valakit azért, mert vallási szertartása elválasztja egy másik polgártól, absorbeálni igyekezzünk, vagy azon államban lakó nagyobb valláshoz hozzácsatolni kívánjuk. Ezt én egy alkotmányos állam fogalmának keretébe nem tartom illőnek. (...) Én tehát azt, amit a t. képviselő úr óhajt, hogy ti. absorbeálása által kell félig-meddig a judeizmust kiirtani és azt az állam testébe beolvasztani, hogy e felekezetnek nyoma se maradjon, kivihetőnek nem tartom. A másik módot, amelyet ajánl, még veszélyesebbnek tartom. Lehetne talán ezt eszközölni az által, hogy útiköltségül ajánljuk fel ez alapot; de én meg vagyok arról győződve, hogy még talán Soroksárig se mennének az izraeliták, és mi utánok szaladnánk, mert hiszen ez esetben nem volna, aki nekünk pénzt adjon kölcsön." Megjegyzem, az Istóczyéhoz hasonló megoldási javaslatokkal állt elő Gömbös Gyula (1921), Szálasi Ferenc (1944. október 16.) és Csurka István ("Néhány gondolat...", Magyar Fórum, 1992. augusztus 20).
Szatírával utasította el Istóczy javaslatát a korszak kitűnő tárcaírója, Ágai Adolf (1836-1916). A Borsszem Jankó című népszerű élclap szerkesztője az általa teremtett lipótvárosi kispolgár, Spitzig Iczig levelében (1878. június 16.) Istóczyt háborodottként kezeli. Az elmagyarosodó új zsidó nemzedék, "Árpádka gyerek" szavait a peszah szertartási záró-formulájához ("Jövőre Jeruzsálemben") kapcsolja, a zsidók kitelepítésének ötletét visszájára fordítja: menjenek "Jeruzsálemba" azok, akik gyűlölik a zsidókat. Spitzig Iczig "zsidós" - a jiddis kiejtést utánzó - szavaival szemben "Árpádka" csaknem tisztán beszél magyarul; Ágai az asszimiláció perspektiváját védi, gúnyos támadása Istóczy ellen kormánypárti. "Azt hiszi Istóczy, hogy szavára a zsidók majd rögtön összepakolnak és kihurcolkodnak Jeruzsálembe" - írta gúnyosan Mikszáth Kálmán a parlamenti viták kapcsán a Szegedi Naplóban (1880. október 17).
Faji szemlélet / ethnicizálás
Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés nem Magyarországot darabolta fel: az Osztrák-Magyar Monarchiát. Elválasztotta egymástól Ausztriát, Magyarországot és Csehországot, és a megszűnt birodalomról lehasította azokat a területeket, amelyeken a nemzeti / nemzetiségi mozgalmak már régóta önállóságuk megteremtésére törekedtek. A dualizmus korában a hivatalos Magyarországnak a nemzetiségi területeken szüksége volt a zsidó lakosságra: a népességnek ez a túlnyomó részében urbánus rétege magyar nyelvű volt, és ezért a nemzetiségekkel szemben a magyar lakosság arányát javította. A nemzetiségi területek leválásával magyar identitású zsidók kerültek az utódállamok területére, a trianoni Magyarországnak pedig többé már nem volt szüksége arra, hogy a magyar nyelvű lakosság számába a zsidókat is beszámítsa. Magyarország demográfiája szempontjából a zsidók hiába / fölöslegesen voltak magyarok.
Trianon után Magyarország a bel- és a külpolitikában egyaránt harcolt a más országok fennhatósága alá került magyarok kisebbségi jogaiért, itthon ellenben diszkriminativ módon bánt azokkal, akiket nemzetiségnek minősített. Mi több, a Romániához, illetve Csehszlovákiához került magyar nyelvű zsidókat továbbra is - román- és cseh-ellenes céllal - magyarokként kezelte, a hasonlóan magyar nyelvű magyarországi zsidókat azonban leválasztotta a magyarságról. Az 1919-ben származási / "faji" alapon szerveződő politikai nemzet nem akarta a zsidókat.
A politikai gondolkodást gr. Teleki Pál numerus clausus-törvénye (1920:XXV. tc.) egy veszedelmes vírussal fertőzte meg: a faji szemlélettel. Maga a törvény nem említi a zsidókat. De beterjesztésekor gr. Teleki Pál expozéja nyíltan megmondta, mi a célja annak, hogy az egyetemekre fölvehető hallgatókat a "nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók"-ra korlátozzák: "(...) nagyon természetes dolog, hogy ez igen erősen fogja érinteni a túlpodukció legerősebb koefficiensét: a zsidóságot is..." Prohászka Ottokár püspök, országgyűlési képviselő sietett angol nyelvű brosúrában is közölni (1920), hogy a törvény az idegen faj ellen irányul: "A zsidókérdés valójában faji kérdés, a judaizmus nem vallási szekta, hanem pontosan meghatározott faj vagy nemzet, amely szemben áll a honos fajjal, az állam fő támaszával." A zsidók visszaszorítására irányuló politikai szándékkal az sem fért össze, hogy a numerus clausus-törvény kompenzációjaképpen engedélyezzék külön zsidó egyetem alapítását. Sándor Pál (1860-1936) képviselő e tárgyú indítványát az országgyűlés a törvény elfogadásával egy napon leszavazta (1920. szeptember 21). Anekdotaként hangzik, pedig igaz, hogy amikor a Népszövetség által kiküldött bizottság a magyarországi numerus clausus-törvény elleni külföldi beadványt tárgyalta (1926-1927), a kínai delegátus azt a kérdést tette fel, hogy miután a budapesti egyetemen a kitért zsidókat is a zsidók közé számítják, vajon hogyan állapítják meg valakiről, hogy zsidó-e, vagy nem. A kínai delegátus rátapintott a lényegre.
A numerus clausus a modernizációs verseny ethnicizált lezárását jelentette. Kimondatlanul bár, de visszavonta az 1867. évi emancipációs törvényt. A zsidóságot - közvetve - fajnak vagy nemzetiségnek minősítette, és kizárta a szintén fajilag meghatározott magyar társadalomból. Korlátozta abban, hogy éljen a társadalmi mobilitáshoz fűződő, az előző évszázad törvényeiben régen megadott jogokkal. Kizárta őket azokról az értelmiségi pályákról, amelyek felé korábban éppen a nemesi társadalom korlátozó rendelkezései terelték őket. A zsidóság erre a korlátozásra / kihívásra a középkorból ismert módon válaszolt: térbeli mobilitással; megindult a külföldi egyetemek és munkahelyek felé.
A Királyi Kúria 1925. május 13-án döntést hozott a faji vita tárgyában: "A zsidóságnak külön anyanyelve nincs, hanem a zsidók mindenkor az érdekkörükben élő nyelveket beszélik, és az anyanyelvük is ezek szerint igazodik. Magyarországon tehát jogászi szempontból külön zsidó nemzetiségről nem lehet beszélni" (Büntetőjogi határozatok tára, VII, 1927, p. 36 skk.).
A legfőbb ellenség
A XIX. században a nemzeti eszme képviselői a zsidók asszimilációját követelték, a zsidóellenesség célpontja a zsidók idegensége volt; a századforduló után, és különösen a két világháború között az antiszemita gondolkodásban az asszimiláns zsidó lett a legfőbb ellenség, aki belülről, megbújva bomlasztja a nemzetet. Szekfű Gyula (1883-1955) Három nemzedék című könyvében (1920, 19222, 19343), amelyben a magyar társadalom fejlődéséről rajzol képet a kiegyezéstől az első világháború koráig, és - a 3. kiadásban - az utána következő másfél évtizedben a zsidóságot az 1918/19. évi forradalmakban mint a nemzetközi radikalizmus képviselőjét mutatja be, amely radikalizmus "megindult az egész ország meghódítására"; megállapítja, hogy a zsidók a háború után a korábban preferált értelmiségi pályák helyett főként a gazdasági életben terjeszkedtek; regisztrálja a cionizmust és egyéb disszimilációs jelenségeket, és egészében véve a zsidók helyzetének fő problémáját idegenségükben látja. Németh László (1901-1975) a Kisebbségben című kötet (1939) tanulmányaiban élesen megkülönböztette és szembeállította egymással a mélymagyar és hígmagyar személyiséget, igaz, hogy az utóbbi tág kategória nála, magában foglal minden asszimilánst: svábot (német), tótot (szlovák), oláhot (román) is, de a kifejezés hegye az 1930-as években egyre inkább az asszimiláns zsidók ellen irányult.
Az első zsidótörvény parlamenti tárgyalásakor az abban az időben nagybeteg Babits Mihály figyelmét nem kerülte el a politikai diskurzus határozott elmozdulása a faji szemlélet irányában: "A liberális XIX. század alkotta meg a nemzeti közösségeket, éppen azáltal, hogy különböző elemeiket egyenlő jogok birtokosaivá s közös kultúra és hagyomány részeseivé tette. A mi századunk most megbontja ezeket a szellemi kapcsokat: kedvesebb neki a testi kötelék, amit a faj jelent, vagy az érdekközösség, amit az osztály képvisel."
A faji szemlélet jelölte ki azután a zsidó apologia terepét is. A hitközségtől, a gyakorlati vallásosságtól elszakadó, szekularizált, a magyar kultúrában integrálódó származási zsidók mint zsidók vettek fel védekező tartást, vívódtak lelkiismeretükkel. Pap Károly, az író, a tudós soproni rabbi (Pollák Miksa) fia, Jézus alakjával kacérkodott (Megszabadítottál a haláltól, 1932), "zsidó sebek és bűnök"-ről beszélt (1935).
"Nemzetiségi őrület"
A neológ hitközség vezetői a hivatalos társadalommal való minél szorosabb együttműködésben keresték a megmaradás lehetőségét, minden tőlük telhető módon akadályozták a cionista szervezetek tevékenységét, lebecsülő, lekicsinylő nyilatkozatokat tettek a cionizmusról. Szabolcsi Lajos (1889-1943), aki apja halála után átvette az Egyenlőség szerkesztését, még az első világháború alatt írta: "Ha lesz (zsidó) parlament, akkor az nem engedi be áldott hazánkba a cionizmust, mely a nemzetiségi őrülettel akarja tönkrejuttatni a magyar zsidóságot" (1917).
A cionista gondolkodók, Szilágyi Dénes és mások, a származási / "faji" alapon való elszakadást, kiválást hirdették, jóllehet a kivándorlás / alija szándékáig csak kevesen jutottak el. Az 1930-as évek végén, már az első két zsidótörvény hatályba lépése után, a cionista mozgalom egyik irányzata (Betar) a zsidó népi (faji) szerveződés programját hirdette. Ma olvasva, a kiváló Szilágyi okosan érvelő írásai szinte úgy hangzanak, mintha a fajelmélet zsidó változata volnának. A korabeli terminológia sallangját lehántva, észrevesszük a zsidó nép fogalmából kiinduló politikai programot.
Külön zsidó árnyalat
Voltak néhányan, kiváló elmék, Komlós Aladár, Tábor Béla, akik - komor felelősségérzettől indíttatva - a nyelvi, kulturális asszimiláció mellett a zsidó örökség tudatos vállalását és a magyar-egyetemes európai identitáson belül külön zsidó árnyalat fenntartását tűzték ki célul; törekvéseikből mozgalom nem alakult ki. Jellemző módon, mindenki, aki a zsidó identitás új lehetőségeit, új formáit, új tartalmát kereste, a hitközségi szervezeten kívül volt, vagy hamarosan kívül találta magát. Pap Károly ellen is fegyelmi vizsgálatot indított a hitközség (Múlt és Jövő, 1938), mert Azarel című regényében (1937) a hagyományőrző orthodox nagyapa és a rigorózus, üresen ritualista apa ábrázolásával, úgymond, megsértette a tízparancsolatot (Ex. 20,12), rossz fényt vet a zsidóságra.
Klasszicizáló nacionalizmus
1989/90-ben, a rendszerváltás átmeneti évében ismét felbuzogtak az előző másfél évszázad nagy vitái. Az aszszimiláció programját a Magyar Demokrata Fórum politikai keretei között - legtisztább formájában, egészen Kossuth Lajos szellemében és retorikájával - Szabad György, nagy tekintélyű, népszerű egyetemi tanár, nemsokára majd az első szabadon választott országgyűlés elnöke képviselte. A zsidóságnak Magyarországon nincs más útja, mondta, mint az egybeolvadás: a beolvadás. Kimondatlanul benne volt ebben a tételben, hogy a vallás, amely a XIX. századi asszimilációs mintában még megkülönböztetést jelentett, a XX. század végén nem tényező, illetve hogy az asszimiláció olyan mértéket ölthet, amelynél zsidó és keresztény / nem zsidó különbsége már nem több, mint a keresztény felekezeteké egymáshoz viszonyítva. Ez a klasszicizáló nacionalizmus, természetesen, a beolvadás követelményét nem tartotta érvényesnek a magyar kisebbségekre Romániában, Szlovákiában stb. A legjobb szándékú nacionalizmus programjában is a zsidó legkedvezőbb esélye az, hogy megszűnik zsidónak lenni.
Izrael Állam
A zsidó világot a XX. század közepén gyökeresen átstrukturálta Izrael Állam megalakulása (1948). Ugyanaz a helyzet alakult ki, mint amely több mint kétezer évvel ezelőtt állt fenn utoljára: van zsidó állam, és van diaszpora is. A zsidó világ elliptikus szerkezetű lett, az ellipszis másik központja azonban maga is osztott: a nagy zsidó diaszporák mindegyike viszonylagosan önálló.
A diaszpora nem fogság / száműzetés többé, amit a héber galut / gólesz eredetileg jelent: a nyílt társadalom, amennyire megvalósul, a szabadság világa. Az ókorhoz képest ma számos diaszpora van a világban: a hosszú történelemre visszatekintő örmény a Közel-Keleten, kínai a Távol-Keleten, a balkáni és törökországi kis népek / vallási közösségek diaszporái Nyugat-Európában, Amerikában, Ausztráliában, az Irakból és Iránból elmenekült szír keresztények, "asszírok" és mandeusok szerte a nagyvilágban stb., és persze, lengyelek, litvánok, ukránok, magyarok. Maguk a diaszporák sem egyneműek: más a lengyelországi zsidó közösség, mondjuk, Amerikában, mint a magyarországi vagy oroszországi. New York vagy Los Angeles nagyobb zsidó közösségében jól megkülönböztethető a magyar nyelvű zsidó diaszpora.
A diaszporákra tagolódott világban könnyebben kialakulnak a kisebb közösségek autonómiái, amelyek beilleszkednek, teljes integrációt érnek el a környező társadalomban, anélkül, hogy a politikai határokon átnyúló kapcsolataikat ez kényszerűen korlátozná vagy elszakítaná. Beilleszkedés a polgári, az identitás fenntartása a belső, személyes és közösségi életben: a kettő nem zárja ki egymást, finom egyensúlyuk fenntartható, mint ahogy zsidó vonatkozásban - Amerika és Nyugat-Európa több országában - megvalósult, és esetleges zavar esetén önfenntartó mechanizmusai gyorsan helyreállítják. A diaszpora-zsidóság abban az országban, ahol él, kisebbség marad mindig, személyes és intézményi kapcsolata Izraellel és a más országokban élő zsidókkal azonban egyre erősödni fog, beleértve utazást, migrációt, endogámiát, kulturális cserét egyaránt. Ha az ilyen kisebbséget nemzeti vagy - horribile dictu - nemzetiségi kisebbségnek hívják: hát legyen.
Külön zsidó öntudat
Bibó István a "zsidókérdés"-ről 1948-ban ezt írta: "Nekünk a történelem azt a leckét adta fel, hogy háromnegyed millió zsidóval együtt rendezzünk be ebben az országban emberséges világot; miután ebben megbuktunk, most ne mondjuk azt, hogy a maradék kétszázezerrel sem tudjuk megcsinálni azt, amit a háromnegyed millióval is meg kellett és meg lehetett volna csinálni." Figyelmes olvasói sem szokták észrevenni, amit még mondott: "De ugyanakkor számításba kell vennünk annak a tisztázó hatását is, ha a külön zsidó öntudat vállalása és megszervezése számára tiszta és szabad lehetőségek jönnek létre" (Válogatott tanulmányok, 1986, II, p. 760 sk., kurzív az eredetiben).
"Él a zsidó nép"
Napjainkban gyakran felhangzik énekszóban, de szerepel példamondatként a modern héber értelmező szótárban is: Am Jiszraél haj, "Él a zsidó nép." Ha a zsidók: nép, akkor a diaszporában: kisebbség. Ha van zsidó nép, zsidó nemzet, ha van Izrael, akkor a diaszporában van zsidó nemzeti kisebbség.
Az identitás: személyes döntés / választás; a nemzetiségi kisebbség körüli vitáknak ez a legszélesebb körű társadalmi jelentősége. Aki feledni akarja, feledtetni, eltüntetni zsidó származását, megteheti; aki meg akarja őrizni a zsidó identitást, az nem veheti támadásnak, ha nemcsak ő mondja magáról, hogy "Én zsidó vagyok", hanem más is mondhatja neki, offenzív szándék nélkül: "Te zsidó vagy." Aki meg akarja különböztetni magát a többiektől, annak valami módon jeleznie kell a különbséget, ez a jel mindenképpen határ lesz, de a társadalmi integráció éppen azt jelenti, hogy a határ nem árok vagy szögesdrót, csupán sövény vagy függöny, név vagy gesztus. Az nem lehet, hogy mástól elvárom egy olyan határ tiszteletben tartását, amelyről csak én tudom, hogy van, de nincs megjelölve, nincs róla közmegegyezés; ahhoz, hogy ne meztelennek lássanak, fel kell öltöznöm. A megjelölt határok különböző identitások között a társadalmi kényelmet és békességet szolgálják, ezenfelül bizonyos helyzetekben megkönnyítik vagy lehetővé teszik a választást a könnyen felismerhető alternativák közül. Minél erősebb és láthatóbb a zsidó identitás, annál erősebb maga a zsidóság, és általában is annál könynyebb a társadalmi lét.
A magyar - vagy bármilyen más - kultúra (nyelv, műveltség, társadalmi viselkedés) elsajátítása a zsidó kisebbségi létben feltétlenül gyarapodást jelent, mint ahogy az erős zsidó identitás is csak színezi, gazdagítja, változatosabbá teszi a magyar - vagy más - társadalom kínálatát.
A zsidóság nép, mint minden nép, bizonyos anthropologiai, szociológiai kulturális, nyelvi sajátosságokkal, ezek a sajátosságok - folyamatos változásban - megmaradtak és megmaradnak a diaszporában is, megkülönböztetik / elválasztják más népektől, összekötik máshol élő zsidókkal, nincs ebben sem különös, sem rejteni való. A népi identitás elvben lehetséges elemei többé-kevésbé ugyanazok az egész emberiségben, de igen különböző az eloszlásuk, keveredési arányuk, kapcsolódási struktúrájuk: igen eltérő szövetet adnak, külső körülményektől és belső adottságoktól (földrajz, a létfenntartás módja, lélekszám stb.) függően. Ezért vannak különböző népek, ezért tudnak a kiszakadt népcsoportok (diaszpora) a környezetükhöz alkalmazkodni, ezért nem olvad fel új közegében minden diaszpora; nem olvadt fel a zsidó sem.
Ungvári Tamás vitrilos tollal ír a zsidó kisebbségi kezdeményezésről. Ez még rendben is lenne, legfeljebb nem mindenki ért vele egyet. De mi készteti a nagytudású, nemzetközi hírű írót, filoszt, kritikust, egyetemek előadóját, a kevés mai polihisztor egyikét ilyen fokú személyeskedésre?
Kezdjük mindjárt a címmel: „A walesi bárdolatlanok”. Bárdolatlan az értelmező kéziszótár szerint neveletlen, faragatlan (fickó, beszéd). Mai szóhasználattal: tuskó, bunkó. Kicsoda, miért? Erre U.T. nem ad magyarázatot. Rögtön utána jön az aduász: „…két vállalkozó, mellékfoglalkozásban aláírásgyűjtő. …etnobizniszben utaznak.” Nem kettő, hanem négy volt az eredeti kezdeményezők száma, de mindegy. Hanem a többi… Aki túl van élete felén, az jól emlékszik hasonló jelzős szerkezetekre. Ha 30 éve az akkori Népszabadságban valaki Sz.L. bűnügyi riportertől megkapta a „maszek”, „üzletel” jelzőket, az biztos lehetett benne: nem ússza meg felfüggesztettel. Vagy én tévedek, és a vállalkozói státuszom releváns összefüggésben van az aláírásgyűjtéssel? Erre nem találok utalást U.T-nál. Mit írna U.T., ha például klasszika-filológus lennék? Egyébként a négy kezdeményező közül egy közgazda, egy biológia-földrajz szakos tanár, egy pedig ügyvéd. Végülis mindegy. Ugyanis egy demokratikus társadalomban egy, a hatályos jogszabály adta keretek közötti civil kezdeményezés aktivistáit nem minősíti, nem minősítheti polgári foglalkozásuk. Az itt indifferens. Az „etnobiznisz”, majd az „Osztap Bender” csak fokozza a „vállalkozó”-ra vonatkozó homályos gyanút: ezek ebből valami zsíros állásokat, állami pénzeket akarnak/fognak lenyúlni maguknak. Konkrétum, bizonyíték semmi. A kabátlopás gyanúja lemoshatatlan. Folytathatnám a sort: „önbevalló Joszip Totok”, akik a törvényt a „hézagjaiért olvassák”. Elég ennyi, még sok is. Nézzük inkább a kezdeményezést magát, nézzük a tényeket.
(Közelítés a törvény felől.) Egy demokratikus jogállamban adott egy hatályos kisebbségi törvény. A jelenleg taxált tizenhárom (És nem tizenkettő!) kisebbségen kívül élni szeretne a törvény adta jogokkal a zsidóság is. Mi ebben a baj? Tizenháromnak szabad, pont a tizennegyediknek nem szabad? Esetleg maga a törvény rossz, hibás alapokon áll, tele van joghézaggal? Akkor kéretik a törvényt magát kritizálni jogi, szakmai érvekkel, és a saját lakóhelye szerinti egyéni parlamenti képviselőjéhez vagy a T. Házhoz fordulni módosításért, vagy az egész törvény eltörléséért. Magam úgy vélem, a törvényt akként lenne helyes kiegészíteni, hogy bármely jelentkező kisebbség szabadon indulhasson a kisebbségi önkormányzati választáson. Ott majd demokratikus úton eldől, hogy létezik-e egyáltalán, van-e támogatottsága.
(Közelítés logikai úton.) Létezik-e egyáltalán zsidó nép, mint olyan? Erre a válasz nem lehet más, mint az IGEN. Létezhetnek-e ennek a népnek olyan egyedei, akik nem a zsidó állam, Izrael területén élnek? Erre is csak igenlő válasz adható. Létezhetnek-e ezen személyek közül olyanok, akik a Magyar Köztársaság területén élnek, és magyar állampolgárok? Megint csak igennel felelhetünk. Kevesebben vannak-e ezek az emberek, mint a tízmillió magyar állampolgár? Igen, jóval kevesebben. Akkor ők egy magyarországi kisebbség? A válasz sokadszor, mint eddig mindig: IGEN. Ezt a gondolatsort U.T. nem cáfolta – nem is cáfolható.
(Pár szót a zsidóságról.) Azt kérdezi U.T, milyen nyelvet írunk be? Kettőt is: a hébert és a jiddist. A héber soha nem halt ki, évezredeken keresztül ez volt a zsinagógák és a zsidó irodalom nyelve. A jiddis Auschwitzban majdnem teljesen kipusztult. De mindkét nyelv feltámasztható. Többek között ez is a célja kezdeményezésünknek. Hoppá, van itt U.T-nál egy félmondat: „A zsidó kisebbség… csakis etnikailag beazonosítható.” Ezek szerint a zsidóság etnikum? Vagyis nép? Az 1993. évi LXXVII. törvény címe éppen így hangzik: A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. És hogy hol az anyaországa a kisebbségi zsidónak? Természetesen a több, mint 50 éve ismét létező zsidó államban, Izraelben.(Ajánlott olvasmány még: Komoróczy Géza: Zsidó nép, zsidó nemzet, zsidó nemzetiség. ÉS, 2006. 24. szám.)
(Magyar? Zsidó?) U.T. egyetlen definíciót tud elfogadni: izraelita vallású magyarok. Szerinte ez következik a XIX. századi magyar-zsidó megállapodásból. Akinek ez az álláspontja, azt a kezdeményezők tiszteletben tartják. De miért nem tartható tiszteletben egy másfajta álláspont is? Léteznek szép számmal kettős identitású honfitársaink (magyar – német, magyar – szlovák, magyar – cigány, és horribile dictu magyar – zsidó is). És persze létezik teljesen zsidó tudatú magyar állampolgár is. Nem kell egymással egyetérteniük identitásban, öndefinícióban – de el kell fogadni, hogy létezik másféle gondolkodásmód, és annak is van létjogosultsága egy demokratikus társadalomban. Nem kell támogatni a másikat, de akadályozni sem törvényes jogainak gyakorlásában.
(Végül pár szó az etnobizniszről.) Oszlassunk el egy közkeletű félreértést. A kisebbségi elismertetés célja nem az (nem is lehet az), hogy a szervezők rögvest megkaparintsák egy adott kisebbség képviseletének pozícióit. Ha az aláírásgyűjtés sikeres, ha a Parlament elismeri a kisebbséget, kiegészíti a törvényt, akkor a lehetőség nyílik meg arra, hogy bizonyos további feltételek megléte esetén a soron következő kisebbségi önkormányzati választáson a szóbanforgó kisebbség bejegyzett szervezetei listán jelölteket állítsanak, és közülük a kisebbség választásra jelentkezett tagjai képviselőket válasszanak. Az tehát, hogy a majdani zsidó kisebbségi önkormányzatba a kezdeményezők közül valaki egyáltalán bekerül-e, még a jövő titka.
(Konklúzió.) Megtaláltam a szomorú választ az első bekezdésben feltett kérdésemre. Ungvárinak nincsenek érdemi érvei. Marad tehát a vagdalkozás, személyeskedés.
Szegő András (Szentendre) a zsidó kisebbségi aláírásgyűjtés egyik kezdeményezője, a Társaság a Magyarországi Zsidó Kisebbségért elnöke
Páran abban a hiszemben vannak, hogy nekem az összes horváttal szemben kifogásaim vannak. Ez egy hatalmas tévedés, hiszen nemtetszésem szinte kizárólag azzal a politikával, és annak gyakorlóival szembeni, kik akaratunk ellenére szeretnének bekebelezni bennünket bunyevácokat (is). És ez a politika, ez a zágrábi politika, ez kormánypolitika. Éppen olyan, mint a mi Budapestország politikánk. No de lám, ugyanez a horvát kormány, tud néha álhatatosan következetesnek is mutatkozni.
Azt mondja az egyik érintett Vir szigeti birtoka kapcsán, hogy "Magyaroszágon ez úgy megy, hogy a jegyző kijön, megbüntet, majd megadja az engedélyt". Csakhogy nagyon úgy tűnik, nem Magyarországon vagyunk! Talán okos dolog lett volna, figyelni Churchill szavaira is, miszerint "a Balkán több történelmet termel, mint amennyit valaha is el tud fogyasztani". Pedig Winston bátyó nem is szándékozott nyaralót építeni magának, horvát természetvédelmi területen.
Minek is lesz most majd vége? Hát annak a nagy összeborulós szerelemnek, ami a magyar-horvát viszonyt jellemezte legújabbkori múltunkban. Most, hogy a Nagy Ászok lesznek szenvedő alanyai egy helyzetnek, most majd ki lesznek a horvátok is kiáltva magyarellenesnek, csak idő kérdése, mikor zengi minden honi média, a marha jól hangzó "verik a magyarokat" szlogent. Holott csak arról van szó, hogy verik a magyarokét ...
Bizony Horvátország legnagyobb fegyverbeszállítója számára a horvátok innen központilag lesznek feketeseggűek. Csupán azért, mert mernek érvényt szerezni helyi törvényeiknek. Csupán mert mernek nem pozitív diszkriminációban részesíteni olyan fenegyerekeket a leggazdagabbak köréből, kik fittyet hánytak a körülményekre, a tiltásokra, úgy voltak vele, majd elsikáljuk a szokott magyar kenőmódszerekkel a kérdést, ha a hivatal ágaskodni kezd. Hát nem így történik.
Mint hallik, bajai szenvedő alanya is van a folyamatnak. Na most áldom az eszemet, hogy amikor még ingatlanbiznisszel foglalkoztam, nem másztam bele ilyen-olyan felkérésekre horvát lehetőségek kutatásába, közvetítésébe. Több igény kifejezetten Vir szigetre fókuszált. Én már akkor figyeltem a szivarozó történelmi személyiségre. Az idő igazolja: jól tettem.
A mohácsi régió egyik szép kis településéről láttam egy lenyűgöző rövidfilmet.
Lippó csöppnyi falu Baranyában, de lakói az élő tanúbizonyság arra, milyen békésen képesek különböző nemzetiségű emberek egymás mellett élni.
Itt a magyar lakosságon kívül főként a sváb, valamint a szerb etnikum képviselteti magát.
Hagyományápolással kapcsolatos ünnepeik egybefolynak, ha kulturális jellegű az, ha egyházi. Az impozáns szerb és a katolikus templom egymás tőszomszédságában található.
Ahogy a szimpatikus polgármestere mesélte, ha itt valaha is torzsalkodás jellemezte volna a lakóközösség életét, akkor annak idején az egyik templom a falu egyik végére épült volna, a másik pedig az ellenkezőjébe.
Nem így a mi vidékünkön.
Mint hallom, az Országos Horvát Önkormányzat elnöke, a garai származású Karagity Mijo szemét kezdi csípni a bunyevácokkal kapcsolatos kezdeményezésünk, és ennek terhére történő ellenlobbizásra, na vajon mi más helyszínt tart alkalmasnak, mint egyes "bunyevác" néven jegyzett prélókat.
Már a bajai préló is önmagáért szólt, de a garain az az előadás, amit produkált, kevés híján elrontotta a bál alaphangulatát. Pedig, ha jók az értesüléseim, ez a rendezvény mégcsak nem is horvát önkormányzat égisze alatt zajlott.
A mulatni vágyó népek alig várták már, hogy abbahagyja, és menjen tovább az ő horvát istene hírével.
Atya ég, mi lesz még ebből, ha a folyamat élesedni kezd, ha már a közbenső időszak is féltékeny remegéssel tölt el egyeseket.
A bajai préló!
Szüleim felvették videóra azt a műsort, mely erről szólt.
"Természetesen" az MTV kisebbségi műsorai közül a "Horvát krónika" forgatta ezt.
Legnagyobb sajnálatomra, a szerbekétől eltérően nem a tévécsatorna archívumából lejátszható módon rögzítik ezeket a műsorokat.
Mert, ha ez így lenne, akkor mindenki láthatná itt is, hogy magyar közszolgálati médiában miként adnak helyet manipulált filmkockáknak.
Ugyanis a sztárvendég, Zvonko Bogdan előadását a vele készült riportban meghamisítva fordították le és feliratozták magyar nyelven!
Olyan "horvátoskodást" adtak a Zvonko szájába, ami el sem hangzott tőle!
A Magyar Néprajzi Lexikon többek között ezt írja róla: "Kutatta a bácskai német, főleg pedig a délszláv (szlovén, vend, sokác, bunyevác, szerb) nemzetiségek népi kultúráját. Magyar néprajzi kérdésekkel is foglalkozott. Érdeklődése kiterjedt a tárgyi és szellemi néprajzra."
Ijesztő példa* arra (lásd lent), miként vehetők meg az emberek, miként válhat Magyarországon mondjuk örményből akár eszkimó is, ha bizonyos érdekek úgy kívánják, ha áll rendelkezésre bőven pénz arra, hogy vérükből kifordított etnikai trozszülötté plasztikázzanak át arra kapható népeket.
És a pénz szava: NAGY!
Hanem!
Tegyük fel a rácok közül (de lehet sokác is az illető), valaki a zsidókhoz és a bunyevácokhoz hasonlóan megelégelné a vele és népével kapcsolatos etnobizniszt, és hatályos törvényeink alapján kezdeményezné nemzeti kisebbséggé történő elismertetésüket.
Amit, siker koronázna.
Ami ugye, mint bármely más hazánkban elismert kisebbség számára, lehetővé tenné országos kisebbségi önkormányzat, majd helyi önkormányzatok létrehozását.
Innentől az Országos Rác Kisebbségi Önkormányzat ugyanolyan lehetőségekkel élhetne, mint rajta kívül az összes többi Magyarországon (természetesen differenciált támogatási rendszerben).
És innentől - hogy hogysem - azokon a településeken, ahol az Országos Horvát Kisebbségi Önkormányzat és a horvátországi kisebbségpolitika vált vállnak vetve sikerrel tette magáévá a rácokat, szép sorjában előbújnának a helyi rác kisebbségi önkormányzatok, saját testületükkel, saját költségvetésükkel, saját GYÖKEREIKKEL!
Ha nincs, ami egy rácfa gyökereit táplálja (ami ugye pénzbe kerül), akkor az a fa halálra van ítélve.
És ez így igaz a sokácfára, a bunyevácfára, a zsidófára, a svábfára egyaránt ...
Aleksandr Dulicenko tartui szlavista a kis létszámú etnikai csoportok irodalmi nyelveinek, az ún. szláv mikronyelveknek az elismert kutatója. Jelen munkájában az összes nyilvántartott ilyen mikronyelvet vizsgálja funkcionális szempontból.
A mikronyelvek az anyanemzethez képest elfoglalt helyük szempontjából lehetnek szigetnyelvek vagy periferikus nyelvek. Szigetnyelvek akkor keletkeznek, amikor valamely etnosz egy része valamilyen (például gazdasági vagy katonai) okból egy eltérõ nyelvû másik etnosz (más etnoszok) lakóterületére költözik.
Eredeti etnikai és nyelvi közösségükbõl kiszakadva ezek a nyelvszigetek állandóan érzik az irodalmi nyelv hiányát különösen a kultúra, az oktatás és a tudomány terén. Egyrészt el kell sajátítaniuk a környezõ etnosz nyelvét, másrészt számukra fontos az õsök nyelvének megõrzése is, mégpedig nem csupán annak szóbeli formájában. E kérdés többféle módon oldható meg. Ha szigetnyelv nyelvi jellemzõi közel állnak az anyanemzet irodalmi nyelvének nyelvjárási alapjához, akkor a legkézenfekvõbb megoldás az össznemzeti irodalmi nyelv bevezetése a nyelvszigeten is. Ez viszonylag nagy távolság esetén is lehetséges. A vajdasági szlovákok például már a XVIII. század óta nyelvszigetet alkotnak. Nyelvjárásuk eredetét tekintve középszlovák, s középszlovák nyelvjárási alapú a szlovák irodalmi nyelv is. Ezért a vajdasági szlovákoknál fel sem merült egy „vajdasági szlovák" irodalmi nyelv megalkotásának a szükségessége, mert a szlovák irodalmi nyelv bevezetése nem járt semmiféle megrázkódtatással. Nyilván más lett volna a helyzet, ha a vajdasági szlovákok például keletszlovák nyelvjáráson beszélnének.
A szigethelyzet azonban más megoldást is kínál. Ha a nyelvsziget más nyelvjárási eredetû, mint az anyanemzet irodalmi nyelvének nyelvjárási alapja, a közöttük lévõ nagy különbség nem teszi lehetõvé, hogy a nyelvsziget képviselõi sajátjuknak érezzék és fogadják el az anyanemzet irodalmi nyelvét. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a huzamos idõn át más nyelvû közegben fejlõdõ szigetnyelv egyre inkább eltávolodik az õt kibocsátó etnosz nyelvétõl, egyre több olyan vonást fejleszt ki, amelyek eltérnek a kibocsátó etnosz irodalmi nyelvétõl. Mindehhez még egy objektív tényezõ is járul, mégpedig az, hogy nincs közvetlen kapcsolat az anyanemzet és annak nyelve, valamint a nyelvsziget és annak dialektusa között. Ilyen okokból merülhet fel az a megoldás, hogy a nyelvsziget saját irodalmi nyelvet hozzon létre, még ha az funkcionálisan nem is olyan erõs. Az anyanyelvi írásbeliségben és irodalmi nyelvben nemcsak saját mûvelõdésük eszközét, hanem az anyanyelv, az õsök nyelve megõrzésének fontos tényezõjét is látják. Helyi irodalmi nyelv – ún. mikronyelv – azonban csak akkor jön létre, ha a szigetnyelv beszélõinek többsége felkarolja az erre irányuló kezdeményezéseket, valamint ha azt a társadalmi és a politikai viszonyok nem akadályozzák. Szigethelyzetben tehát alapvetõen két lehetõség nyílik: 1. a szigetnyelvjárás a köznapi és családi élet nyelve marad, az irodalmi nyelv funkcióját az anyanemzet vagy a környezõ nemzet irodalmi nyelve látja el; 2. a szigetnyelvjárás bázisán helyi irodalmi nyelv (mikronyelv) jön létre, amely afféle szatellitként társul az anyanemzet, illetve a környezõ nemzet irodalmi nyelvéhez.
A szigethelyzetben lévõ szláv etnikai csoportok közül az alábbiak rendelkeznek saját írásbeliséggel:
1. a jugoszláviai ruszin a mai Jugoszláviában (Szerbiában és Horvátországban; az elsõ telepesek az 1740-es években jelennek meg a Bácskában, majd tovább terjeszkednek a Szerémség és Szlavónia irányában), számuk kb. 25 ezer fõ, írásbeliségük a XIX. század óta, kodifikált irodalmi nyelvük a XX. század eleje óta van;
2. a burgenlandi horvát a mai Ausztria területén (a XVI. század óta), számuk kb. 45 ezer fõ, írásbeliségük és irodalmi nyelvük a XVI. század óta van;
3. a molisei szláv, amely a XVI. század óta létezik a közép-olaszországi Molise tartományban, számuk nem éri el a 4 ezer fõt, írásbeliségük és irodalmi nyelvük a XIX. század óta létezik;
4. a bánáti bolgár, amely a Románia és Jugoszlávia között felosztott történelmi Bánát mintegy 15 ezer katolikus bolgár lakosának a nyelve; latin betûs írásbeliségük és irodalmi nyelvük a XIX. század óta van;
5. a resiai vagy resiai szlovén Olaszország északkeleti csücskében nem teljesen szigetnyelvjárás, mert egy szakaszon érintkezik a szlovén nyelvterülettel, de ott az államhatár választja el mégis attól. Számuk két- vagy háromezer fõ, írásbeliségük és irodalmi nyelvi próbálkozásaik a XVIII. századra nyúlnak vissza.
Ezek mindegyike genetikailag valamely anyaetnoszhoz tartozik: a jugoszláviai ruszin átmeneti keleti–nyugati szláv eredetû (más felfogások szerint kárpátukrán, illetve keletszlovák eredetû), a burgenlandi horvát ca-horvát eredetû, a molisei szláv a što-horvát i-zõ változatán alapul, a bánáti bolgár a bolgár északi és északnyugati változatából ered, a resiai szlovén a szlovén tengermelléki változatához tartozik. Ha a vitatott eredetû jugoszláviai ruszintól eltekintünk, azt látjuk, hogy a többi mikronyelv más nyelvjáráson alapul, mint anyanemzetük irodalmi nyelve: a horvát irodalmi nyelv a što-dialektus (i)je-zõ változatán alapul, a bolgár irodalmi nyelv alapja az északkeleti dialektus, a szlovén irodalmi nyelv az alsó-krajnai és részben a felsõ-krajnai nyelvjárások bázisán jött létre. Az irodalmi mikronyelvek sajátos arculatának kialakításához annak más nyelvi környezete is hozzájárul az állandó interferencia jóvoltából, hiszen a kétnyelvûség következtében a környezõ etnikum nyelve lényeges hatást gyakorol a mikronyelvre, mégpedig nemcsak szókincsére, hanem alaktanára, mondattanára, sõt bizonyos mértékig még a kiejtésére is. A felsorolt öt szigetnyelv esetében ez a környezeti hatás egyedül a molisei szláv esetében homogén (olasz), míg a jugoszláviai ruszin esetében a szerbhorvát mellett periferikus magyar, a burgenlandi horvát esetében szintén periferikus magyar, a bánáti bolgár esetében a szerbhorvát és a román mellett ismét periferikus magyar, a resiai esetében az olasz és a friuli mellett periferikus szlovén hatás is megnyilvánul.
A periferikus helyzetû mikronyelvek esetében az a lényeges különbség, hogy ezek mégiscsak az anyaetnosz elterjedési területén belül maradnak, ezért a nemzeti irodalmi nyelv felõl érkezõ impulzusok folyamatosan érzékelhetõk. Az irodalmi nyelv és a periferikus nyelvjárás közti nagy eltérés áthidalása az iskolai oktatás során több-kevesebb sikerrel megoldható, de ezzel a helyi nyelvi különállás nem szûnik meg. Hiszen a nemzeti irodalmi nyelv nem egyenletesen „fedi le" az adott etnolingvális térséget: van, ahol kedvezõen fogadják, de itt-ott, különösen a perifériákon, idegenszerûen hat. Ez a körülmény a helyi dialektuson alapuló írásbeliség és irodalmi nyelv létrehozására ösztönözhet. Az ilyen, periferikus helyzetû mikronyelvek közé tartoznak a következõk:
1. a Murán túli szlovén Szlovéniának a magyar határ menti járásaiban; írásbelisége a XVI. századra nyúlik vissza;
2. a ca-horvát Horvátországban, írásbeliséggel a XII–XIII. század óta rendelkezik;
3. a kaj-horvát Horvátországban; a XVI. század óta van írásbelisége;
4. a kelet-szlovák Szlovákiában; írásbelisége a XVIII. század óta van;
5. a lach Sziléziában (Csehország, Lengyelország); XX. századi írásbeliségének hagyománya megszakadt;
6. a nyugat-poleszjei Fehéroroszországban és Ukrajnában; írásbelisége a XIX. század óta van;
7. a kárpáti ruszin Kárpát-Ukrajnában, Kelet-Szlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon, valamint az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában; ezt a nyelvet egyrészt periferikusnak tekinthetjük, másrészt – Magyarországon, az USA-ban és Kanadában – szigetnyelvnek;
8. a kasub, amelynek eredete vitatott, tekinthetõ periferikusnak a lengyelhez képest, de tekinthetõ önálló nyelvnek is; írásbelisége a XV. század óta létezik.
E nyelvek egy része közvetlen impulzusokat kap a környezõ rokon nyelvjárásoktól és a nemzeti irodalmi nyelvtõl (a Murán túli szlovén, a ca- és a kaj-horvát, a kelet-szlovák), mások legalább két nyelvi közegbõl merítenek (a nyugat-poleszjeit a határ menti ukrán és a fehérorosz nyelvjárások táplálják, a lach a cseh és a lengyel közötti átmeneti nyelvjárásra épül, a kárpáti ruszinra az ukránon kívül hat a szlovák, a lengyel, a magyar és Amerikában az angol).
A szigethelyzetben lévõ mikronyelvek a nagy irodalmi nyelvek funkcionális fejlõdésének az útját ismétlik: kezdetben a szépirodalomban (elõször a költészetben, majd a prózában) jutnak szerephez, majd fokozatosan tért hódítanak a publicisztikában (újságok, folyóiratok, rádió, televízió), majd az oktatásban, az egyházi életben, esetleg a közigazgatásban és a tudományban. Minél szélesebb e nyelvek funkcionális spektruma, annál több az esélyük a fennmaradásra. E tekintetben a szigetnyelvek közül a legerõsebb pozíciói a jugoszláviai ruszinnak van, amelyet az élet szinte minden területén használnak, míg a molisei szláv, a resiai szlovén és a bánáti bolgár fõleg csak a költészetben és az egyházi életben jut szerephez; a burgenlandi horvát e két véglet között helyezkedik el (a szépirodalom mellett a publicisztikában és az oktatásban is használják). A periferikus helyzetû mikronyelvek a Murán túli szlovén, a kelet-szlovák, a ca- és a kaj-horvát, valamint a lach ún. „költõi nyelvek", mert használatuk a szépirodalomra, esetleg még a mûkedvelõ színházra és a magánlevelezésre korlátozódik (a Murán túli szlovén még az egyházi életben is játszik némi szerepet). Ezek a megfelelõ nemzeti irodalmi nyelvek mellett az adott népcsoportok szellemi kifejezõ eszközei. Mivel csak egyéni szépirodalmi alkotások hordozói, kodifikálásukra lényegében nincs is szükség (történetük korábbi szakaszaiban ez másként is lehetett: a ca- és a kaj-horvát a horvát nemzeti irodalmi nyelv létrejötte elõtt szélesebb funkcionális körben volt használatban). Ezektõl a nyugat-poleszjei abban tér el, hogy ez a mikronyelv a publicisztikába is betört, így perspektivikusan esély van a normák egységesítésére. Funkcionálisan a legerõsebbek ebben a csoportban a kasub és a kárpáti ruszin, amelyeknek a publicisztikában, az oktatásban és az egyházi életben való egyre szélesebb körû alkalmazása az egységesülés és a normák stabilizálódása irányában hat.
Ha a másságra és a nyelvi kifejezés szabadságára való jogból indulunk ki, akkor e kis létszámú etnikai csoportok nyelveinek fennmaradásáról és fejlõdésérõl nem csak maguknak e népcsoportoknak kell gondoskodniuk, hanem a hozzájuk genetikailag és földrajzilag közel álló etnoszoknak is. Ennek érdekében a szerzõ a mikronyelvek „szatellitmodellje" mellett tör lándzsát: a mikronyelv a szomszédos rokon vagy idegen etnoszok, szigetnyelv esetén pedig még a távoli anyanemzet irodalmi nyelvével együtt szolgálhatják ki e kis etnikai csoportok nyelvi igényeit.
Magyarország uniós csatlakozása több tudományos rendezvény és kutatás tárgya volt és lesz, nem csupán a kisebbségi és az állampolgári jogállás, illetőleg a többes állampolgárság szempontjából. Érdekes ez utóbbiakkal kapcsolatos vita, amelynek nem egyértelműen kiváltója az EU-bővítés, inkább a két dolog időbeli egyebeeséséről van szó. A nemzetépítés térségünkben nem azonos módon és időben játszódott le, noha legutóbb a státustörvények, kisebbségi törvények szele söpört végig régiónkon. Vajon közelebb jutottunk-e általuk a kevert népességű országokban szükséges és kívánatos társadalmi, szomszédsági és nemzetiségi békéhez? A sokféle formai különbség ellenére a közös tartalmi elemek a lényegesebbek?
A lap vitaindítójában Kovács Attila Zoltán arra a következtetésre jut, hogy a sikeresnek minősített együttélési modellek a nem homogén lakosságú országokban a „multinacionális, szövetséges államban” valósíthatók meg, föderalizmus, de legalábbis regionális autonómia keretében. Ez lényegében az egyéni jogokból való kiábrándultság hangja, amely nem hisz sem a nemzetközi egyezményekben biztosított kisebbségi jogokban, sem az alkotmányokban rögzített kisebbségeknek nyújtotta alapjogokban. S ezért siratható el előre az Unióban most tető alá hozandó Alkotmányszerződés, annak részét képező Alapjogi Charta is. Az előbbi azért, mert bizonytalan a magyar javaslatra bekerülő kisebbségi jogok tiszteletben tartására vonatkozó kitétel elfogadása, az utóbbi pedig azért, mert teljesen hiányzik belőle a kisebbségi jogvédelem. Mit nyújt hát az uniós csatlakozás akkor? A szerző szerint reménysugárt jelenthet, hogy az EU valamiféle föderatív szerkezetet jelez előre, és ez a tagállamok és belépni kívánkozók körében egyaránt alkotmánymódosító, korszerűsítő lépéseket követel meg.
Ez a megközelítés vitatható, az Unió, a vágyak ellenére sem lesz föderáció, hiszen az Alkotmányszerződés szerint is csupán olyan jogi személy, amely nemzetközi szerződéskötési képességgel rendelkezik [1. cikk (3) bek., 44. cikk (1) bek.]. A tagállamok szuverenitását, így a nemzetállamok szerepét, felettük a főhatalmat nem veszi át, még akkor sem, ha azok önkorlátozása révén jöhetett létre az egész integráció, közösségi jog és az uniós intézmények rendszere. Röviden érdemes idézni az Alkotmányszerződés tervezetéből. A preambulum szerint „az Európai Uniónak hatékonyan hozzá kell járulnia népei biztonságához, a külső határok sérthetetlenségéhez, a nemzetközi béke fenntartásához” egy belső határok nélküli jogi és a szociális piacgazdaság alapelvei szerint működő gazdasági térségben, amelyre az Unió törekszik a 2. cikk értelmében. Továbbá: „az Unió tiszteletben tartja a tagállamok történelmi, kulturális, nyelvi identitását és alkotmányos berendezkedését.” [1. cikk (1) bek.] Az Unió céljai között szerepel, hogy hatásköreinek keretében törekszik „a béke, a demokrácia megóvására, a gazdasági és társadalmi haladásnak” az elősegítésére egész Európában, továbbá „népei kulturális és szellemi kibontakozásának – sokféleségükre figyelemmel szorgalmazott – előmozdítása, nemzetközi szintű identitása megerősítése érdekében közös intézkedések kezdeményezése a békén, a biztonságon és az igazságosságon, a jogállamiságon, a környezet védelmén, a gazdasági és társadalmi haladáson alapuló szabad és békés világrend kialakítása céljából." (2. cikk) Az egész Unió „a tagállamokból és ezek polgáraiból áll, az Unió minden hatalma a polgároktól származik" [1. cikk (1) bek.], az Unió pedig az Alkotmányszerződésben és a közösségi szerződésekben megállapított hatáskörökkel rendelkezik, és „a közösségi vívmányokat (acquis communautaire) sajátjának tekinti" [8. cikk (1) bek.]. Összegezve: az egész konstrukció a népszuverenitás és a tagállami szuverenitás, valamint egyes, a szuverenitásból eredő hatáskörök átruházásának elismerésére épül, a kulturális, alkotmányos, identitásbeli sokszínűség megőrzése mellett. Az Unió államszervezeti mibenlétéről folyó viták úgy összegezhetők, ahogyan azt Tomuschat (1993) megfogalmazta: az Unió nem érte el az államiság fejlődési fokozatát, sem nem állam, sem nem szövetségi állam, még csak nem is preföderális állam, hanem valamiféle sajátos államtársulás. Éppen ezért igen sokrétű, de közel sem egységes az integráció eddigi hatása a tagállamok alkotmányfejlődésére, alaptörvényeik módosítására. Az államtársulási jellegből, az Unió szuverenitásának hiányából következik, hogy önmagában az integráció mélyülése vagy bővítése, az Európai Alkotmány elfogadása nem teremti meg – a vitaindítóban a nemzeti kisebbségek számára megoldásként kínálkozó – államszervezeti biztosítékokat sem uniós, sem tagállami szinten. Egyébiránt a tagállamok többségében a nemzeti kisebbségek léte nem járt államszervezeti következményekkel. Kivételes maradt a spanyol alkotmányban megjelenő autonómia-modell, a belga nyelvi alapú föderáció vagy az Egyesült Királyságban a skót hatáskör-megosztási rendszer. Az államonként változatos szabályozás alapja az egy tömbben élő kisebbségekkel a konfliktusok felszámolásának lassú kimunkálása volt.
Pozitív módon megfogalmazva, az integráció persze nem lesz akadálya annak, hogy valamely tagállamban államszervezeti következményeket vonjon maga után a nemzeti kisebbségi lét nagyobb mérvű kibontakoztatása. Így mi sem leszünk abban a kényelmes helyzetben, hogy Brüsszelre mutogatva megkerülhessük az alkotmányból következő törvényhozási, intézményfejlesztési kötelezettségeink teljesítését. Vajon mit jelent az Alkotmány 68. §-ában foglalt kitétel, hogy az itt élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők? Csupán annyit jelent, hogy a népszuverenitásból, a népképviseletből és a közvetlen demokrácia eszközeiből, a nép fogalmából itt élőként nincs senki kizárva, vagy ennél többet? Sajnálatos, hogy az Alkotmánybíróság eddig nem foglalkozott ezzel a regulával. Most csak annyi bizonyos a 68. § szerint, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségeket elismerjük, kollektív jogokat (közéletben való részvétel joga, kultúrájuk ápolása, anyanyelvük használata, anyanyelvű oktatáshoz való jog, képviseleti jog, önkormányzat alakításának joga) biztosítunk számukra. Következik vajon ebből a kétkamarás parlament, a nemzeti és etnikai kisebbségek területi autonómiája, netán a föderációvá átalakulás? Ezekre nem ad választ az Európai Konvent és az Alkotmányszerződés közvetlenül, legfeljebb áttételesen, a közösségi jog alapelveinek megsértése (pl. stabilitás, béke, emberi jogok, diszkrimináció tilalmának mellőzése) esetén szankciót alkalmazva.
Ilyen megközelítésben felül kell vizsgálni, milyen lehetőségeket kínál a kisebbségek számára az Unió alapjogi rendszere. Noha a Nizzában 2000-ben elfogadott Alapjogi Karta jogi sorsa bizonytalan, az Alkotmányszerződésbe való beépüléssel erről dönteni kell. Az Európai Unió megalakulásával, a Maastrichti Szerződés nyomán jött létre az uniós polgárság, azaz a tagállamok állampolgárait megillető, kiegészítő, sajátos tartalommal rendelkező jogállás. Főbb elemei: a másik tagállam területére való belépés, az ottani tartózkodás, munkavállalás, vállalkozás joga, petíciós és panasztétel joga az Európai Parlamenthez és annak ombudsmanjához, konzuli védelemhez való jog az Unió területén kívüli országban, az Unió intézményeiben keletkezett dokumentumokhoz hozzáférés és az uniós intézményekkel való kapcsolatfelvételben a bármely hivatalos uniós nyelv használatához való jog, végül választójog az Európai Parlement és a helyi önkormányzat tagjainak megválasztásakor. Mint látható, ebben a listában nincs semmiféle utalás a nemzeti kisebbséghez tartozásra. A legnagyobb vívmánynak tekintett jog, az Unió területének birtokba vétele éppen a fogyasztói, szolgáltatói, munkavállalói jellegre épít, sokkal kevésbé a politikusi és közéleti minőségekre, amelyeket ugyan a választójog, a közérdekű javaslatok megtételének joga jellemez, de hiányzik belőlük a népszavazással, nemzeti parlamenti választással vagy éppen a közéleti részvétellel, hivatalviseléssel kapcsolatos jogosítványok sora. Ez utóbbit ugyanis a nemzeti állampolgárság tudja csak biztosítani, az uniós polgárjog nem. Ha pedig nem állami entitás az Unió, állampolgársága sem lehet, és a nemzeti állampolgárságra épülve nem beszélhetünk kettős állampolgárságról sem. Ezért javasolható, hogy nevezzük uniós polgárjognak az említett jogosítványok együttesét, jól megkülönböztetve az állampolgári státustól.
Más oldalról azonban, a közösségi jog és az uniós normák néhány figyelemre méltó eredményt alakítottak ki a nemzeti kisebbségek védelme terén. Egyrészt közvetlenül, költségvetési és politikai támogatást nyújtanak a kisebbségi nyelvek fennmaradásához, valamiféle „prűd kisebbségvédelem” révén (pl. Eblul). Anélkül hoztak létre a kisebbségi nyelvek kutatását, műfordításokat is támogató intézményt az Unióban a ritka nyelvek számára, hogy elismerték volna a beszélők nemzeti kisebbségi létét. A közvetlen kisebbségvédelem másik eleme az Unió külkapcsolataiban (közös kül- és biztonságpolitikában) keresendő, az Unión kívüli, harmadik országokban élő kisebbségek védelme, az emberi jogokért való elkötelezettség részeként jelenik meg. Ezekben általánosan hivatkoznak az emberi jogok, európai kisebbségvédelmi normák betartására. Úgy is tekinthetjük, hogy a közös európai migrációs politika éppen azért bővült ki a kisebbségi jogokra való hivatkozással, hogy ezzel megelőzzön újabb bevándorlási, menekülési hullámokat a területére.
Az előzőeknél jelentősebbek a közvetett kisebbségvédelem eredményei az Unióban. Ide értjük a diszkrimináció, a rasszizmus tilalma, valamint a kulturális sokszínűség fenntartása, az egyenjogúság biztosítása érdekében születt közösségi normákat és uniós politikákat. Ezek része az utaló normákon keresztül a regionális és univerzális emberi jogok sora, melyek alkalmazásának nyilvánvalóan kedvezményezettjei a nemzeti és etnikai kisebbségek is. Sajátos terepe e törekvésnek a jogszerűen uniós országban tartózkodó harmadik államok polgárainak beilleszkedése, azaz a migránsok, diaszpórák szociális, gazdasági, kulturális integrációjának elősegítése, amennyiben nem térnek haza. Másfelől, a közösségi jog körében szabályozott vízumügyek, valamint a 2004-ig dinamikusan változó, a harmadik állam polgárainak belépésére, tartózkodására vonatkozó közösségi normák révén segítheti vagy éppen hátráltathatja a kisebbségek (harmadik állam polgárai) és az Unió tagállamai (nyelvnemzet) közötti kapcsolatokat. A készülő közös migrációs politika, illetőleg a bel- és igazságügyi együttműködés között oszlik meg a beilleszkedés és a hazatérés (eltávolítás) támogatásának rendje, befolyásolva a kisebbségek jogvédelmét is.
A közvetlen és a közvetett kisebbségvédelem egyesítésével, az Unió bővítésekor fogalmaztak meg először olyan követelményeket a csatlakozni kívánó országok számára, amelyeknek haszonélvezői elsősorban a nemzeti és etnikai kisebbségi polgárok lesznek. Ez ugyan a külkapcsolatok részének tekinthető megközelítés, de mert emberi jogi, antidiszkriminációs, migrációs és rendészeti összefüggései is vannak, új jelenségnek tekinthetjük az Unió szempontjából. Másként fogalmazva, ha az Unió, az Amszterdami Szerződés nyomán valóban a szabadság, a biztonság és az igazság térségévé válik, úgy a keleti bővítésnek is bele kell simulnia ebbe az egységesülő térbe, tiszteletben tartva – egyebek mellett – a kisebbségi jogokat.
E három szabályozási és intézményi szint kialakulása nem jelenti azt, hogy az egyes tagállamokban a nemzeti jog, a bilaterális és a regionális kisebbségvédelmi egyezmények (Európa Tanács, EBESZ) ne lennének jelentősek. Ezért azt mondhatjuk, hogy az említett szabályozási szintek egymásra épülését, esetenként egymás mellett élését kell megszoknunk uniós államként. A nemzeti, a hagyományos nemzetközi jogi és az uniós normák és politikák (projektek, támogatások, kezdeményezések, intézmények) együttesen alkotnak egy sajátos rendszert.
A fentiekből is kitűnik, hogy a kisebbségi jogállás önálló, és nem szükségképpen része az állampolgári státusnak, továbbá az arra épülő uniós polgárjognak. Nehezíti a tisztán látást, hogy a hazai jogfejlődés új állomása lesz a nemzeti és etnikai kisebbségi törvény, a kisebbségi választási rendszer és az állampolgári státus szinte egyidejű módosítása. Az államszervezeti rendszer érintetlenül hagyása mellett, az alapjogok és státusjogok bővülnek, miközben megtörténik a közösségi jogok és a hazai jog összeillesztése. Követjük tehát a korábbi tagállamok útját: nem lesznek államszervezeti következmények sem az Unió alkotmányozása, sem a magyar közjog változásai révén, ugyanakkor az állampolgári, uniós polgári és nemzeti kisebbségi státusjogok konvergenciája következik be. Miért mondhatjuk ezt?
Az autochton kisebbségek esetében az 1993-ban elfogadott nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvény előfeltételként szabta a magyar állampolgárság meglétét a kisebbségi jogok élvezéséhez. Más országokhoz hasonlóan, ezt a megközelítést kikezdi a nemzetközi vándorlás és az integráció, hiszen a bevándorlók, vendégmunkások, a családegyesítéssel érkező külföldiek kulturális autonómiája nem köthető az állampolgári státushoz, éppen a társadalmi beágyazódás előfeltételeként és a kirekesztés megelőzése érdekében. A törvény 2004 tavaszán benyújtott átfogó reformja a kisebbségi jogokba befogadhatók körét szélesíti: a törvény személyi hatálya kiterjedne a magukat kisebbségnek tekintő magyar állampolgárokon kívül, a bevándorló, letelepedő, menekült külföldiekre (harmadik állam polgáraira), továbbá az itt lakóhelyet létesítő EGT polgárokra (uniós polgárok, továbbá az Európai Gazdasági Térség egyéb részes államának – Liechtenstein, Norvégia, Izland – polgáraira is).
A tervezett módosítás az eddigi történeti kisebbségek fogalmát és az állampolgári jogállást tartalmi szempontból sem hagyja érintetlenül. Az EGT polgárok, a letelepedett, bevándorolt, esetleg menekült külföldiek is – ha a száz éve honos magyarországi kisebbségi csoporthoz tartoznak – élvezhetik a kulturális autonómiát. Ennek a közösségi jogból nem következő, azaz a hazai törvényalkotó nagyvonalúságának néhány következményét érdemes összefoglalni:
megszűnik az állampolgári státus kizárólagos részének lenni a kisebbségi jogállás;
ez precedens lehet a többi, állampolgárság meglétére épülő jog kiterjesztése számára. Nem lehet hasonló, újabb jogigények esetén külső elvárásokra, az állampolgári jogállás belső összefüggéseire hivatkozni, hiszen szuverén jogalkotói döntés alapján került sor jogkiterjesztésre;
bizonyos fokig háttérbe szorulhat a hazai kisebbségi elit, mert versenytárssá válhatnak a betelepülő, ide költöző, nyelvileg és társadalmi tapasztalatokban is a hazai kisebbségektől eltérő, az anyaországban szocializálódott kisebbségi csoporttagok, esetleg erőteljesebb (kisebbségi önkormányzati, intézményi) vezetői ambíciók révén is;
növekedhet a kisebbségi intézményi, kulturális, média szolgáltatások iránti igény, továbbá bővülhet egyes kisebbségi jogokat érvényesítők köre, különösen a közéleti, hatósági nyelvhasználat, az anyanyelvi és anyanyelvű oktatás terén;
pótlólagos forrást jelenthetnek az anyanyelvi és anyanyelvű kisebbségi oktatás (pl. hiányzó szaktanárok, szaknyelvi fordítók pótlása), kultúra képviselői körében a nyelvországból érkező külföldiek;
a magyarországi kisebbségek önképét, identitását formálhatják a jövevények, például nyelvtudásuk, nyelvhasználatuk, nyelvi kompetenciájuk eltérései révén;
megnövekedhet az új kisebbségi csoportok elismerése iránti igény (pl. orosz, kínai kisebbség), és homogénebb lakóhelyi, generációs vagy egyéb csoportösszetétel esetén felmerülhet a gettósodás, a zárttá válás, az alacsonyabb fokban beilleszkedés veszélye körükben.
Jogilag is reagálni kellene arra, miként ismerhető el újabb kisebbség. Ugyanis a hatályos rendelkezések szerint ezer magyar választópolgár írásos kezdeményezése kell ehhez, ám a jogalanyok szélesebb körére kellene e lehetőséget kiterjeszteni. Ha mégsem így lenne, akkor óhatatlanul kétszintűvé válik a kisebbségi jogállás, mert (a) egyes külföldiek is csatlakozhatnak a mai nemzeti és etnikai csoportokhoz, azaz a tizenhárom kisebbséghez, (b) csak a hazai választópolgárok kapnak jogot arra, hogy új kisebbségként, ezer aláírást összegyűjtve az országgyűlés elismerje őket. Ez azt az üzenetet hordozza, hogy csak a teljes mértékben a magyar társadalomba beilleszkedett, azaz állampolgárságot nyert emberek és persze a született magyar állampolgárok privilégiuma az új kisebbségi státus elismerése.
A most vitatott kettős állampolgárság kérdése bárhogyan is alakul, az uniós polgárjog, a kisebbségi jogállás kibővítése és a magyar állampolgárság jogrétegei mindenképpen egymásra halmozódnak, és izgalmas feladat lesz e viszony tisztázása. Nem könnyíti, hanem nehezíti e tisztázást a határon túli magyarok státustörvényének legutóbbi módosítása, miközben Szlovákiában, Szlovéniában a magyarok is uniós polgárrá válnak.
A helyzet bonyolultságát a napi hírek egymás mellé állításával lehet illusztrálni. Egyik napilapunk április 8-i számában egyszerre olvashatjuk a következő híreket. Az ENSZ főtitkára figyelmeztetett a ruandai népirtás tizedik évfordulóján, hogy soha többé nem ismétlődhet meg a nyolcszázezer tuszi és hutu halálát jelentő tragédia, miközben Szudánban etnikai tisztogatások miatt humanitárius válság van kibontakozóban, akár külső katonai beavatkozásra is szükség lehet. A Vajdaságban megfélemlítő akciók folynak a magyarok ellen, a koszovói szerbeket március derekán ért támadások óta egymást érik a kisebbségellenes attrocitások. Akadnak ott magyargyülölő falfirkák, cigányellenes büntetőexpedíciók és albán üzletek kirakatai elleni támadások. A magyar külügyminiszter Kostunica segítségét kérte, és a szerb kormány mindent megtesz, hogy megállítsa az erőszak továbbterjedését a Vajdaságban, és lecsillapítsa az indulatokat. Végel László karcolatában beszámol arról, hogy Rózsika azért vesztette el elsőként az újvidéki textilüzemben az állását a leépítéskor, mert a főnök szerint a magyar igazolványával Magyarországon úgyis kaphat munkát, míg a többieknek ilyen pártfogásban nem lesz részük. Rózsika így maradék pénzéből buszra ült, és barátok segítségével kap is egy tanyán kosztot, szállást és napi 10–12 órai kemény munkát – illegálisan. A gazda kifizeti kéthavi munkájáért a kialkudott 50 ezer forintot, de mert vége a paprikaszezonnak, nem tud neki több munkát adni, és búcsúzáskor egy kokárdát nyom a kezébe, elvégre magyarok vagyunk…. Hazautazott, és Újvidéken kifizette az albérleti díját, amit a háziasszonya nagy sóhajtva vett át, irigykedve Rózsikára, amiért szép utazásban volt része, sok élményben Magyarországon. Lám, milyen jó most magyarnak lenni. Ő közben a zsebében kotorászott, hogy a megmaradt 20 eurót, a kokárdát és magyar igazolványát magában megsirassa. Végül Tamás Pál szociológus azon töpreng, milyen nagy szükség lenne a fiatal, más kulturális hátterű, dolgozni kész bevándorlókra, akiknek beilleszkedését az EU kialakuló migrációs politikája nyomán nekünk is elő kell segíteni, azaz Magyarország európai és a magyarországi integráció, kéz a kézben kell járjon. Vajon hogyan illeszkedik ehhez a magyar külpolitika kisebbségi politikája és a multikulturalizmus hazai megítélése?
Mindent egybevetve, az Unióra nem lehet ráfogni, hogy beleszól a tagállamok kisebbségi szabályozásába és intézményeinek fejlesztésébe, netán államszervezeti megoldásaik átformálásába. Ugyanakkor a nemzeti és etnikai kisebbségek nyelvének, kultúrájának és jogi védelmének alapvetően az antidiszkriminációs közösségi jog és az uniós polgárjog révén tud hozzájárulni, esetleg az emberi jogokért aggódva a külkapcsolatok alakításával és a további bővítés megfontolásával. A többi tehát rajtunk múlik.
Nincs időm szóról szóra történő elemzésre, de még felületes szemrevételezéssel is egyre inkább tűnik úgy számomra, hogy ez az írás több elemében is sérti a Btk. egyes olyan passzusait, melyek alapján akár bűnvádi eljárást is lehetne kezdeményezni Bayer Zsolt publicistával szemben.
Erre irányuló lépéseket indítványozni fogok a magyarországi szerb önkormányzat elnökének, dr. Pavlov Milica asszonynak címezve. Ő jogászként, vélhetően könnyen kezelni tudja majd a kérdést.
Újabb bizonyítékát látom annak, kiknek/miknek is köszönhető az, ha esetleg szembetalálkozunk külhoniak magyarokkal szembeni utálatával.
Csak sajnos az a gond ezzel, hogy ez a hatás, össznemzetet érintő általános jelleggel csapódik le.
Tudniillik a társadalom igen vékony szeletkéje előtt nyilvánul csak meg egyértelműen, az efféle Bayer módon előadottak nemzeti presztízsromboló súlya.
És ilyen baromságok miatt "adakozott" a "magyar nép", közel milliárdos nagyságrendben a horvátoknak (úgy lett beállítva, hogy az ott élő magyaroknak) katolikus templomok építésére. Én nem emlékszem, hogy engem kérdezett volna-e Orbán, akarom-e!? Lehet, másokat se?
Még a végén megérjük ebben a nagy szerelemben, hogy egyesített Horvát-Magyar Monarchia leszünk, kiválva az EU-ból, hiszen ezek az olyannyira "imádott" horvátok, még nem igazán bizonyulnak szalonképesnek tagfelvételhez.
Ilyen zagyván csapongó barmot, ritkán hor golóbisunk a hátán, nem jelenthet kis terhet számára.
Ez a szerencsétlen és az ő hasonlóan nagyarcú pereputtya úgy tűnik nem akadt még össze horvát, szlovén, osztrák, szlovák, ukrán rendőrrel (a románt nem sorolom ide, nem barátságosak, de meg lehet mindent 'beszélni' velük), mert ha így lett volna, megtudnák fogcsokorgatva milyen az ő istenük.
A horvát lacafaca nélkül lenyúzza rólad a bőrt a legkisebb szabálysértés esetén; a szlovén hideg-rideg, hasonló intenzitással jár el szenvtelenül ellened; a labancok ..., na azoktól mentsen meg a sors egy-egy gyorsahajtás, vagy tilosban parkolás esetén, az elnézésnek szikráját sem ismerik, leszarják a magyarokat; a szlovák nem felejt, tudják milyen fasza gyerekek voltunk vörös lobogó alatt '68-ban, és ha pofázol, bizony csattan a kemény 'tótok' taslája; az ukrán ..., hát igen, az eddigiekkel szemben a legkorruptabb, és ha nem tejelsz elképzelése szerint, bizony nincs pardon, Makarenkó módszerei ott is könnyen alkalmazókra találnak.
A magabiztosan nagypofájú Bayer-briganti megszívta a jugókkal? Bizony ez előtörténik, nem igazán akceptálják a velük szembeni gyűlöletüket nem is titkoló provokátorok viselkedését. Ahogy a Trutykó gyerek pökhendi száját is elkalapálták a határon a románok, amikor előadta a nagy világjárót.
Na de kérem, nem kell nekünk ilyen téren messzire menni: bizony a mi rendőreink sem bánnak kesztyűs kézzel az olyanokkal, kik nem felelnek meg az elképzeléseiknek. A rendreutasítás tárháza szerteágazó, és még jobbik eset, ha a renitens (különösen, ha idegen) egy-két határozott pofonnal megússza.
Szóval nyalja Bayer a horvátok és tábornokaik (nevezzük csak őket háborús bűnösnek) seggét amennyit csak akar, de ne ugasson össze-vissza baromságokat, és ne düllessze nemzetieskedve a mellkasát egy olyan szégyen miatt, ami Kalasnyikov-botrány néven tett hírhedten hazuggá és hiteltelenné bennünket. Össztörténelmünk során, persze nem ez volt az első aljas dobásunk, gyaníthatóan az utolsó sem.
Bayer Zsolt! Most döbbentem rá, hogy ez a pofa feladatot teljesít. Mely célja, a jobboldal felőrlése. Megutáltatásos felőrlése! Nem lennék meglepődve, ha megbízói éppen abból a világból gyökereznének, ahol egy volt terrorista kerülhetett országirányító tisztségbe.
Egy stílustalan, összefüggéstelen, csapongó kis pöcsöcske előadása ez, az sem normális, aki képes szóba elegyedni vele.
Az ilyen szóbaelegyedők sem különbek, mint az az általam jól ismert 'jobbódalra dobogó szivű pártkatona', ki most nem rest egy bizonyos apropóból olyan penetráns seggekbe benyalni, melyeknél az ilyenkor komoly veszélyt jelentő, higiéniás hiányosságokból fakadó betegségeken túl még a vérmérgezés veszélye is fennáll, kis nyelvecske sarló és egyéb rozsdás vicikvacakok általi összekaszabolása miatt.
1999 februárja volt. Esett. Olyan langyos, furcsa eső. Mediterrán, idegen eső. Dubrovnik főutcája kihaltnak tűnt. Hiszen éjjel két óra volt, éjjel két órakor érkeztünk, holtfáradtan, de azért végig kellett mennünk Dubrovnik kihalt főutcáján. Ott volt még a háború Dubrovnikban. Nem épült még minden újjá. És itt is, ott is óriási méretű tablók mutatták, mit műveltek a szerbek. Szétlőtték a szerbek Dubrovnik óvárosát is. Sétáltam, vánszorogtam Dubrovnik főutcáján, éjszaka kettőkor, februárban, furcsa, idegen esőben, kihalt volt minden, utáltam a szerbeket, és szerettem a horvátokat. Semmi sem változott ez ügyben azóta sem. Mi tagadás, már akkor utáltam a szerbeket, amikor először átautóztam Jugoszlávián Görögországba menet. Nem is tudom, talán 1986 lehetett. Utáltam a sötét tekintetű, durva, ostoba szerbeket. Nem láttam, csak olyat. Nem láttam szerbet, csak egyenruhában. Állandóan megállítottak a szerb rendőrök, és büntettek. Mindenért. Bizánci virtusból. Akkortájt volt az is, hogy első feleségem apját összeverték a szerb rendőrök, mert nem akarta kifizetni a harmincadik jogtalan büntetést. Volt sógoromat pedig, aki apja segítségére sietett, mert hát mégse verjék már halálra, gondolta magában, nos, őt még jobban megverték, aztán leültették hat hónapra „hatóság elleni erőszak” miatt. Szerette azt a hat hónapot egy belgrádi börtönben. Épülésére volt. Amikor először autóztam át Jugoszlávián, még nem tudtam mindezt. De pontosan el tudtam képzelni, elég volt ránéznem a szerb rendőrök arcára. Nem szerettem a szerbeket. Nem szeretem most se. Ez van. Persze, amikor megnézem az Eső előtt című filmet, akkor nem utálom őket. Illetve… Illetve van a filmben egy szerb, akit rajongásig szeretek. Akit aztán le is lőnek a saját vérei a film végén. Mindegy. Az Eső előtt csodálatos. Kötelezővé tenném a középiskolákban. Persze ma már semmi értelmes dolog sem kötelező. Nincs kötelező. Ami kötelező, az mind undorító, vagy felesleges, vagy ostobaság. És leginkább hazugság. Az „egyrészt-másrészt” hazugsága. Meg hogy mindenkinek igaza van. Mindegy. Aki teheti, nézze meg azt a filmet. És vegye meg CD-n a zenéjét is. Feltétlenül. Bár az is mindegy. Nem szeretem a szerbeket. Ez azért nem volt rám írva azon a februári éjszakán, Dubrovnik főutcáján, az idegen esőben. Egyszer csak kiderült, hogy nem kihalt a város. Kiderült, hogy éppen olyan karnevál van Dalmáciában is, mint Velencében. Csak hát esett az eső. És késő is volt. Behúzódtak a népek az utcáról a kocsmákba. És behúzták egészen a kocsmaajtókat, a zsalukat, fény se szűrődött ki, hang se szűrődött ki, ezért volt olyan kihalt és szomorú minden. Végül aztán ráakadtunk egy kocsmára, ahonnét fény is, hang is kiszűrődött. Negyvenkét esztendőm alatt szinte tökélyre fejlesztettem azt a képességem, hogy bárhol idegenben, bármilyen napszakban rátalálok az üzemelő kocsmákra. Bementünk. Zsúfolt volt a kocsma. Jelmezesek, jelmeztelenek, énekeltek, ittak. Próbáltunk rendelni, nem figyeltek ránk. Végül egy tagbaszakadt horvát, aki a pultnál állt, megkérdezte mit innánk. Horvátul kérdezte, mondtuk angolul, hogy egy gin-tonikot. Kérdezte, honnan? Feleltük, Magyarországról. A tagbaszakadt horvát szélesen elvigyorodott, és beleüvöltötte a csapszék morajába: – Hej! Magyarok! És mindenki nekünk fizetett aztán. Szerettek bennünket. Azt hiszem, amúgy is. De a fegyverekért különösképpen. Antall József legnagyszerűbb tette volt, hogy fegyvert szállítottunk a horvátoknak. Akik akkor idehaza verték a balhét, azok tapsikolnak most Gotovina elfogásának. A nyomorultak. Mindegy. Majdnem mindegy… A horvát taxissal öt perc alatt barátkoztam össze. Már nem is tudom. Most már nem is tudom – szenvedélyesen vagy teljesen józanul és szenvtelenül mesélte, hogyan kúsztak fel éjszaka a Dubrovnik fölé magasodó hegyre. Onnan lőtték a szerbek a várost. Felkúsztak a horvátok, és közvetlen közelről ölték meg a szerbeket. Közelharcban. A taxis barátom a torkát vágta el az egyiknek bajonettel. És nem emlékszem, hogy szenvedéllyel mesélte-e, vagy teljesen józanul és szenvtelenül. Csak azt tudom, hogy magától értetődő volt minden. S, hogy igaza volt. Igaza volt neki is, és igazuk volt a horvátoknak. Ennyi elég a szeretethez? Persze. Végül is, mi kéne még hozzá? Talán még valami. A horvátok sem ortodoxok. A szerbek viszont igen. Európai lélekkel alig-alig lehet szeretni az ortodoxiát, alig-alig lehet megérteni és elviselni Bizáncot. Európa addig tart, ameddig vannak katolikus katedrálisok. Európa Brassóig tart. Onnét valami más kezdődik. Miképpen a Balkánon is a katolikus Horvátországig tart Európa. Aztán ott is valami más kezdődik. A „háborúba ájult Szerbia”. És a mohamedán Balkán… És persze el ne felejtsük valahogyan, hogy a szerbekkel szemben a mohamedán albánoknak is igazuk van… A szerbekkel szemben nagyjából mindenkinek igaza van. Egyedül talán Carla del Ponténak nincs igaza, még a szerbekkel szemben sem. Carla del Ponte az, aki mellett elszaladt az igazság, az ész, a hit és a morál. Vagyis: Carla del Ponte az igazi mai européer. Mert ide jutottunk… „Az új pénz a történelemben mindig új, elhasználatlan népet jelentett. A barbárok szerepe éppen ez: ők hozzák az új pénzt; ők teszik lehetővé, hogy ami kifáradt, újra kezdődjék.” Itt van egy új, elhasználatlan nép. Egy háborúban összekovácsolódott nemzet írt történelmet a Balkán lövészárkaiban. A horvát nemzet. Arról írtak történelmet, hogy a globalizáció alatt ott izzik a nemzet és az elpusztíthatatlan nemzettudat, amit talán mégsem sikerül végképp kiirtani ebből a hőstelen, undorító, XXI. századi világból. Ugyanis „egészséges, ünneplő kultúrák elférhetnek egy sziklás-öblös félszigeten, s beteg kultúrák világrészeket boríthatnak be. Egy kultúra kiterjedése: részben a maga kezdeti helyét, részben a környező kultúrák fáradtságát bizonyítja.” Hosszú-hosszú esztendők óta oda járok, őhozzájuk. A sziklás-öblös félszigetekre s szigetekre, oda, az egészséges, ünneplő kultúrába. Innét, a betegből. Amelyet a még betegebb már volt szíves befogadni… Hogy is írta Hegyi Zoltán barátom? „(…) más az, (messzire nyúló következményeit tekintve is), ha egy nemzet vérrel vívja ki szabadságát (mint a horvát ’95-ben és a magyar ’56-ban) és más, ha pult alól kapja (mint a magyar ’90-ben).” Mennyire igaz, Istenem’… A mi pult alól kapott szabadságunknak az lett a következménye, hogy mi már nem is vagyunk nemzet. Széthullottunk, és kitagadtuk magunk közül legjobbjainkat. A horvátok ezzel szemben kőkemény nemzetté lettek, és egészséges, ünneplő kultúrában vigadtak. És a magamfajta kósza oda járt őhozzájuk – ünnepelni. Látni, hogy a világ talán mégsem csak elvtelen kompromisszumok, atlantista-realista politikai alkuk, puha kézfogások tömkelege. A mi korunknak már nincsen nagysága. A mi korunk nagyja olyan kicsi. A mi korunknak még bűne sincs nagy. Igazi. A mi korunk nagyja a szervilis. A mindig mindenhez alkalmazkodó. Aki mindig tudja, aktuálisan hova kell dörgölőzni. Keménység, szeglet, sarkosság, morál, hit – nem szalonképes… „A nagyságot szorongatta ez a növő Európa; a mélyember érezte kiterjedésében a sekélyesedést. Ez az oka, hogy a nagyság e században sokszor dühös ellentmondó készségnek látszik, melynek a korral futót kell megugatnia. Ha a középkor nagyja a szent volt, a reneszánszé a zavarosban szörnyeteg örömmel lubickoló individualista; a tizenkilencedik századé (a hígítókkal együtt hígító propagátor mellett) a különc.” Hát a mi korunknak aztán ki a nagyja? Például Ante Gotovina tábornok. Korunk nagyja a horvát nemzet és Gotovina. És mielőtt elfelejtem, hajoljanak kicsit közelebb, nehogy valaki meghallja, nehogy Carla del Ponte meghallja, a nemzet: kultúra. Kultúra, történelem, hagyomány, összetartozás, vérség. Minden más csak liberális hazugság. Minden más atomjaira hullottság, EU, tolongás a konc fölött, önfeladás, hamburger, kereszténység nélküli alkotmány – minden más Carla del Ponte. Ez van. De ez majdnem mindegy… Egyetlen baj van: hogy a horvátok gerincét is szilánkosra kell törni, mert csak úgy válnak „méltóvá” az uniós tagságra. Most törik a gerinceteket szilánkosra, drága horvát testvéreim, most, hogy Gotovina tábornok odaáll Hágában a hazugság bírái elé. De nem azért, hogy méltók legyetek hozzánk, ugyan. Tudjátok miért? Azért, hogy alkalmasak legyetek. Hozzánk kell töpörödnötök. Sajnos. Ha már nem kaptatok pult alól szabadságot, hát majd adnak nektek pult alól egy kis uniós tagságot. Magatok feladása lesz az ára. Ante Gotovina tábornok az ára. S tudom, még csak nem is rajtatok múlt. Ezért fogok ezután is hozzátok menekülni. Ha még befogadtok. Őrizzétek azért egészséges, ünneplő kultúrátokat. Önmagatokat. És tanítsátok meg minden felnövekvő generációnak, ki volt Ante Gotovina tábornok. Én úgy fogom őt ezután tisztelni, mint a magam hősét. Magam „heroj”-át. Hiszen Zrínyi bánt is együtt tiszteljük, ugyebár, drága horvát barátaim…
Az idézetek Németh László Kisebbségben című tanulmányából valók."
Egy idióta, aki önmaga helyett a miniszterelnököt aposztrofálja ilyennek, képes egy pamfletjében többszörösen leírni, hogy mennyire utálja és utálta "a szerbeket" (így: "a szerbeket"), kik sokféle bűnük mellett ("sötét tekintetűek, durvák, ostobák") nem átallanak még ortodox hitű keresztények is lenni. Ezek után elkövet három mondatot. "Európai lélekkel alig-alig lehet szeretni az ortodoxiát, alig-alig lehet megérteni és elviselni Bizáncot. Európa addig tart, ameddig vannak katolikus katedrálisok. Európa Brassóig tart... Miképpen a Balkánon is a katolikus Horvátországig tart Európa." - Majdnem idiótának kell lennie annak is, aki az ilyesmire reflektál. De vállalom. Bizáncot ma Isztambulnak hívják, és egy mohamedán ország (Törökország) legnagyobb városa. Valahogy elviseljük. Mindenesetre onnan vagy 600 éve semmi ihletést nem kap az ortodox (bizánci) kereszténység. A keleti és déli szlávok nagyobb része ortodox hiten van. Oroszok, ukránok, bolgárok, szerbek, macedónok. Mellettük még ugyanennek a rubljovi hitnek a vallói a románok (nagyobb részt) és a görögök. Az Európai Unió nyilván súlyosat tévedett - térképzavar! -, amikor befogadta az említettek közül a görögöket, kik az idióta szerint nem európaiak; újabban meg a bolgárokat és románokat, kik őszerinte ugyancsak nem. Ennél még nagyobbat is tévedhet az EU: idővel befogadhatja a törököket, az albánokat, a macedónokat, a moldávokat, az ukránokat; csupa nem európai népség. Amiképp Csehov, Tolsztoj, Turgenyev és Gogol irodalma sem európai, hanem: "ortodox".
Az idiótának egyébiránt illene megtanulnia az anyanyelvét. Túl van a negyvenen, még nem késő. Ugyanis az a formulája, hogy "Európa a katolikus Horvátországig tart", csak kétféle módon értelmezhető: Horvátország északi, északnyugati határáIG (Magyarország, Szlovénia); vagy keleti, délkeleti határáIG (Szerbia, Bosznia-Hercegovina). Márpedig ha ADDIG tart, akkor AZON TÚL, ONNANTÓL nincs Európa. Világos, nem? Ebben a képletben Magyarország, Szlovénia, Szerbia és Bosznia: Európa, viszont Horvátország nem az. Holott a szerző épp azt AKARJA mondani, hogy Horvátország keleti határain TÚL nincs Európa.
P.s. 1. Titkos fogadásom van rá, hogy az idézett rasszista röpiratot (benne a köztörvényes és háborús bűnös Gotovina, horvát tábornok példátlan laudációjával - ilyet európai ember le nem ír) széles körben fogják terjeszteni Szerbiában. Végtére is az egyik legnagyobb példányszámú magyar napilapban jelent meg. Lesznek majd szép számmal olyanok, akik "a magyarok" (lásd még: "a szerbek") érzületeit vélik felfedezni benne, s nyomban a bicskájukat keresik. 2. Az idióta személyes felelőssége ebben az ügyben mérsékelt. A felelősség azé a szerkesztőé, aki a kéziratot nyomdába adta. 3. Az idióta a Fidesz alapító tagja, hajdani szóvivője, Orbán Viktor bizalmas jó barátja. Hogy semmi kétség ne maradjon a kiléte felől: ő Bayer Zsolt.
"Nyilatkozat a magyar zsidóság nemzetiséggé visszaminősítéséről
Népszabadság • Fórum • 2005. november 24.
A leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy a rendszerváltás alkalmával egyszer már elutasított kísérletet - a zsidóság nemzetiséggé nyilvánítását - bárki ismét szóba hozza.
Nemcsak a kétes értékű aláírásgyűjtés és annak elfogadása ellen emeljük fel szavunkat - az ugyanis ellenőrizhetetlen, hogy ki és milyen indíttatásból írja alá -, hanem az álkérdés médiumokban történő erőszakolt sulykolása ellen is.
Az ötlet a holokausztban elpusztított magyar zsidóság emlékének meghamisítása. A magyar zsidóság soha nem szerveződött kisebbségként vagy nemzetiségként. Történelmi hagyománya és szerepe abban az irányban bontakozott ki, hogy ereje, munkája, kapcsolatrendszere a magyar nemzet és kultúra dominanciáját erősítse - éppen más, Trianont érlelő igényekkel szemben. Nyelve egyértelműen és visszavonhatatlanul magyar. Ezt a történeti irányt a tragikus pusztulás ellenére sem másíthatja meg senki, és nem fordíthatja visszájára. Ez lezárt történet, aminek az emlékét meg kell őrizni, s tanulságait levonni. A nemzetiségi biznisz azonban a szembesítést, a gyászmunkát tereli el olyan végzetesen megosztó irányba, ami a magyar zsidóság teljesítményének még az emlékét is eltörölné. Egyúttal felment a kultúrába szervítés lehetősége és felelőssége alól. Különösen elítélendő egyes médiumok tüsténkedése a rosszul értelmezett liberalizmus nevében. Meggondolatlan "tájékoztatásuk" a nemzeti azonosság még végzetesebb megosztását szolgálja.
Felhívjuk a kormányzat s minden felelős társadalmi szervezet tagjainak figyelmét, vizsgálja meg ki-ki a maga területén: a holokauszt, az egypártrendszer, majd a legutóbbi 15 év milyen anyagi, demográfiai és társadalmi változást idézett elő a zsidóság életében, ami a zsidóság képviseletének az előző rendszerben kialakult rendjét túlhaladottá tette. Kezdeményezzenek sokszínűbb, új demokráciánknak megfelelőbb zsidó képviseletet, amely a zsidósággal kapcsolatos partneri viszonyt magasabb színvonalon, hatékonyabban képes ellátni. Hangsúlyozzuk, hogy ez nem elsősorban állami feladat, hanem a magyar társadalom minden szegmenséé. Azé a modern, most újabb erőpróbája előtt álló magyar társadalomé, amelynek fejlődése az itt élő zsidóság lététől elválaszthatatlan.
A rendszerváltás hajnalán magyarként és zsidóként felléptünk már ilyen visszaminősítés ellen. Ezúttal nem zsidó honfitársainkat is csatlakozásra kérjük, mert ezt az újabb kísérletet a nemzetiséggé nyilvánításra a magyarságról való leválasztásnak, s a mindeddig elmaradt gyászmunka végső elutasításának tekintjük.
Bella Istvánköltő, Csordás Gábor író, könyvkiadó, Pécs, Gyáni Gábor történész, egyetemi tanár, Haraszti György történész, egyetemi tanár, Heller Ágnes filozófus, egyetemi tanár, Kathy Horváth Lajos zeneszerző, a Napház igazgatója, Klein Rudolf építészettörténész, egyetemi tanár, Kőbányai János író, lap- és könyvkiadó, Láng Zsolt író, szerkesztő, Marosvásárhely, Lányi András filmrendező, közíró, Majsai Tamás lelkész, közíró, Mayer István kvantumkémikus, c. egyetemi tanár, Miskolczy Ambrus történész, egyetemi tanár, Ormos Mária történész, egyetemi tanár, Röhrig Géza költő, New York, Selyem Zsuzsa filozófus, egyetemi tanár, Kolozsvár, Simon Anna tanár, Sós Mária filmrendező, Tatár György filozófus, Temesi Ferenc író, Zayzon Márta újságíró"
_______________________________________
"Válasz egy nyilatkozatra
Népszabadság • Szegő András • 2005. december 3.
Engedtessék meg nekem mint a Zsidó Kisebbség Népi Kezdeményezés egyik elindítójának és aláírójának, hogy reflektáljak a Népszabadságban megjelent nyilatkozatra (Nyilatkozat a magyar zsidóság nemzetiséggé visszaminősítéséről, november 24.). Nem tenném, ha nem a legnagyobb példányszámú hazai politikai napilapban jelent volna meg, mert nem tartom többnek egy rosszul sikerült pamfletnél.
Kezdjük mindjárt a címmel. Mi az, hogy visszaminősítés? Ezek szerint a hazai szlovákok, németek, romák is vissza vannak minősítve? Ők másodrangú állampolgárok lennének? Vagy a nemzeti kisebbségi státus csak a zsidókat minősítené vissza, a többieket nem? Ez abszurdum.
És miért ne lehetne "a rendszerváltás alkalmával egyszer már elutasított kísérletet" újra szóba hozni. Az egy adott társadalmi, politikai helyzetben születetett döntés volt. Azóta eltelt több mint tíz év, a hazai demokrácia, pluralizmus, parlamentarizmus kiépült, megerősödött; megváltoztak nemzetközi kapcsolataink (NATO, EU). A parlamenti demokrácia képes és jogosult is arra, hogy törvényeket megváltoztasson, akár többször is, ha az indokolt. Ezt miért ne lehetne?
A nyilatkozat szerint "ellenőrizhetetlen, hogy ki és milyen indíttatásból írja alá" a kezdeményezést. Ez fából vaskarika. Ha valaki a halálbüntetés ellenzője, de egy halálbüntetés melletti aláírásgyűjtést ármányból, furfangosan aláír, akkor mi van? Demokratikus társadalomban egy aláírásgyűjtéshez az csatlakozik, aki akar. Ennek komolyságát senkinek sincs joga kétségbe vonni. Én sem teszem fel a kérdést, hogy a szóban forgó nyilatkozatot ki és milyen indíttatásból írta alá. A lényeg, hogy aláírta.
"A magyar zsidóság soha nem szerveződött kisebbségként vagy nemzetiségként"? Valóban nem szerveződött, csak az volt. Egészen a XIX. század közepéig, amikor elindult a zsidó emancipáció, majd létrejött az a közmegegyezés, hogy a zsidók magyar nemzetiségű, izraelita vallású személyek. Ez mindkét csoportnak érdeke volt: a magyarság Monarchián belüli számbeli arányát jelentősen emelték a magyarként kezelt zsidók, ugyanakkor a zsidóság korábban soha addig meg nem élt polgári jogegyenlőséghez jutott. (Közben folyt a cionista mozgalom szervezése, élén magyar zsidó vezetőkkel, de ez egy bővebb dolgozat témája lehetne.) Ez a folyamat azonban 1920-ban, a numerus clausussal megtört, majd a zsidótörvényekkel és Auschwitzcal végződött.
Az sem igaz, hogy a magyarországi zsidóság "nyelve egyértelműen és visszavonhatatlanul magyar." A vidéki zsidóság köznapi nyelve a jiddis volt, a zsinagógák nyelve és az irodalmi nyelv pedig több ezer éve változatlanul a héber. Egyik sem halt ki, bár meglehetősen viszszaszorult. Az új zsidó állam, Izrael létrejötte óta pedig a közben nyelvújításon átesett, modern héber államnyelvvé is vált.
Amire a Köztársaság törvényei lehetőséget adnak, azzal joguk van élni azoknak, akik úgy gondolják. Ez nem "rosszul értelmezett liberalizmus", hanem ilyen a jogállam.
Végül van, amiben egyetértünk: "Kezdeményezzenek sokszínűbb, új demokráciánknak megfelelőbb zsidó képviseletet, amely a zsidósággal kapcsolatos partneri viszonyt magasabb színvonalon, hatékonyabban képes ellátni." Éppen ezt teszszük. Tessék elolvasni az 1993. évi LXXVII. törvényt, melynek címe: A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. Amit Önök itt a nyilatkozatban leírnak, azt a törvény úgy nevezi, hogy kisebbségi önkormányzat.
Aki pedig szeretne tájékozódni arról, hogy kik vagyunk, mit akarunk és miért, azt arra kérem, jöjjön el rendezvényeinkre, látogassa meg www.zsidokisebbseg.com honlapunkat. Szeretettel várjuk.
A szerző a Zsidó Kisebbség Népi Kezdeményezés elindítóinak egyike"
Némi értetlenkedéssel figyeltem fel a Népszava egyik írására.
Íme a publikáció Millei Ilona tollából (benne aláhúzva dilemmám okát):
"Európát siratom
Szép az ősz. A lágy napfényben varázsos, sárga, bordó, zöld és barna ruhájában illegeti magát a természet. Az élet él, és élni akar. Örökké. Arra, hogy hiábavaló és megvalósíthatatlan ez a vágy, a halottak napja figyelmeztet igazán. A nap, amikor apró lángok gyúlnak a temetőkben szeretteink emlékére, amikor a múltba réved a pillanat másodpercnyi időutazásra a végtelen sodrásában. Aztán minden folytatódik tovább, a temetőfalon túlról hirtelen betör a motorzúgás, egy villamos csikorog valahol a messzi távolban, és mi újra itt vagyunk a jelenben.
Ki tudja, milyen gondolattársítások kapcsán az jut eszembe, ez Európa. A vén kontinens, amely a lekűzdhető és megoldható gazdasági bajokon túl egy sokkal emésztőbb gonddal viaskodik, az öregséggel. S aztán újabb, merész gondolatugrás, amely a miértre keresi a választ. És a keresztényi tiszteletadás bűvkörében felrémlik előttem a Holokauszt borzalma. Az, hogy értelmetlenül meghalt hatmillió ember. Nem vagyok szociológus, nem vagyok szakember. Nem használom a szociológiai négyet, mint szorzószámot, csak arra gondolok, ha azt veszem, hogy a hatmillió felének még lehetett volna gyereke, az annyit jelent, hogy húsz év múlva hárommillió hiányzott a húsz évesek korosztályából. Ha csak azt számítom, hogy mindegyiküknek lehetett volna két gyereke, akkor negyven év múlva már hatmillió húszéves hiányával küszködtünk, és, ha hozzászámítom a maradék húsz évet, azt mondom, a meg nem született mostani húsz évesek száma tizenkét millió lenne. Ennyien hiányoznak ma igazolatlanul Európából. Hitlernek és a fasizmusnak nem csak azért nem lehet megbocsátani, mert kiirtott egy népet, hanem azért sem, mert megölte Európát. Mert igaz ugyan, hogy egy civilizáció sem kerüli el sorsát: születik és meghal, de mindez a természet rendje szerint történik. Európa haldoklása azonban akkor kezdődött, amikor az első fiatal zsidó nőt a gázkamrába hurcolták.
Erre gondoltam én, egy keresztényi szellemben nevelt ateista zsidó, a halottak napján."
________________________________________
Mindannyian ismerjük a fasizmus és a kommunizmus szörnyűségeit, és hát az is közismert, hogy a zsidó holokauszt hatalmas tömegeket ragadott magával.
Na de arról szólni, hogy a zsidók esetében kiírtottak egy népet, az némi túlzásnak tűnik, hiszen nem kis számban él a világon ma is zsidóság.
Ez ismereteim szerint közel 14 millió embert jelent (eddig mindig 20 millió fölötti lélekszámról tudtam), amiből mindösszesen mintegy 5 millió fő él Izraelben, a többi a világ minden részén megtalálható, legnagyobb számban az Egysült Államokban, ahol önmagában többen élnek, mint Izraelben.
A Magyarországon élő zsidó etnikum számáról nincs adatom, de biztos vagyok benne, hogy százezres nagyságrendről van szó, legalábbis a kisebbségi elismertetésüknél ez tudható meg.
A "kiírtott nép" vonatkozásában, beidézek előző hivatkozásom tartalmából egy számomra meglepő mondatot (tekintettel Millei Ilona számításaira):
"A Szochnut ügyvezető elnöke, Szalaj Meridor úgy látja, hogy 50 éven belül a világ zsidósága 18.000.000 főre növekszik, de negatív tendenciák esetén ez a szám csak 12.000.000 lesz, annyi, mint a II. Világháború után."
Egyébként nemzetiségi kérdés tekintetében a vallás miatt rendkívül érdekes az is, valójában ki tekinthető zsidónak, és ki nem. Nagyon úgy tűnik, hogy a nem igazán kívánatos vegyesházasságik sem jelent kisebb matematikai népesség csökkenést, mint melyek ténylegesen következtek be valódi népírtások során.
Kérdezheti bárki is: mi közünk nekünk Jugoszlávia/Szerbia belügyeihez?
Csupán annyi, hogy a bunyevácság esetében egy határral átszelt terület közös népéről van szó.
Apai nagyanyám Dujmov(ity) vonala házasságaik révén kettészakadt, volt a testvérek között, ki Zomborban kötött házasságot, volt ki Garán, Bácsborsódon, Bácsbokodon (Bikity), lényeg, hogy ugyan két ország területén, de mindannyian a Bácskában maradtak. A déliek maradtak Dujmovity nevűek, az itteni közigazgatás és egyház már beleavatkozott ebbe a magánjellegű kérdésbe, és akit tudtak, névváltozásra bírtak, esetünkben már az is nagy valami volt, hogy csak a vezetéknév végét csonkították me, és lett Dujmov. Úgy tűnik, a ma Dunai néven ismert híres futballista családjára nagyobb nyomás nehezedett, és mondtak le a Dujmov névről.
Lényeg a lényeg!
Alábbi írás ékesen tükrözi azt a görcsösséget, amit a horvátok egyes maguk mellé állítottak által gyakorolnak. Jugoszlávia szétesése után ez nem is annyira meglepő.
Az viszont, hogy a szerb állam a bunyevácokat önálló népnek tekinti, és rendelkezésükre állnak a kisebbségi törvényeik által biztosított jogok, mindenképpen illene, hogy kihasson azokra az ugyanazon a földterületen élő bunyevácokra is, kik a mi oldalunkon lévő Bácska területén élnek évszázadok óta.
Ennek viszonylatában én azt tartom siralmasnak és igazságtalannak, hogy a magyar állam, déli szomszédja gyakorlata alapján miért nem sorolta be a Magyarországon honos népcsoportok közé, a bunyevác kisebbségi etnikumot is? Leginkább azt kell hinnem, hogy az a team, akiken a lista összeállítása múlott, meg sem szólította, fel sem vette a kapcsolatot önmagukat ténylegesen bunyevácnak vallókkal, csak olyanok állásfoglalást vette figyelembe, kik egy bárhova történő beolvasztást is üdvösebbnek tartottak, mint hogy továbbiakkal szaporodjon az elismert kisebbségek köre.
Lám, Feldmájeréket megkérdezték, őket megtalálták, és figyelembe vették elutasító állásfoglalásukat, mely elutsítás okairól éppen azok szólnak kendőzetlenül, kik zsidóként is szeretnék ugyanabba a körbe soroltnak tudni magunkat, melyből a bunyevácokat hiányolom.
Lám-lám, csak ennyin múlik, ha a Mazsihisz elnöke élt volna a besorolási igénnyel, akkor ma a Magyarországon elismert honos kisebbsége száma a most felsorolt 13-mal szemben, 14 lenne.
Bennünket bunyevácokat sem soroltak be, no nem mert nem kértük ezt, hanem azért, mert meg sem kérdeztek bennünket, mi holt lelkeknek számítottunk. Nos, én most élőként léptem elő, és kérem, adják vissza azt, amit ellpotak tőlünk, azaz ismerjék el létünket!
Lám, savanyú a szőlő, megy a torzsalkodás odaát is, verik a tamtamot a kollaboránsok, mitöbb gátlástalan módon még azok merik asszimilációval vádolni a bunyevácokat, kik elárulták véreiket.
Mert hiszen micsoda "eretnekség" tisztelni a több évszázados múltat, tisztelni az ősöket, igyekezni megőrizni mindazt, ami a gyökerekből fakad, mindazt, ami szép örökség.
Ugye szabad ebből az aspektusból egy kicsinyt megfeledkezni holmi határokról, és egyként tekintve a Bácskát, párhuzamot vonni a déli szomszédainknál, és a nálunk élő bunyevácok között. Ők pár lépéssel előrébb tartanak, mint mi ...
A Bunyevác Nemzeti Tanács kezdeményezésére már a következő évben bevezetik a bunyevác nyelvet az általános iskolákban – A Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetsége szerint ez újabb asszimilációs lépés.
A szabadkai székhelyű Bunyevác Nemzeti Tanács kérését, hogy a bunyevác nyelvet anyanyelvként tanulhassák gyermekeik az iskolában, ez év január végén az oktatási minisztérium és a kisebbségügyi minisztérium hivatalosan is jóváhagyta, s e döntés megjelent a január 31-i Tartományi Hivatalos Lapban is. E szerint már a 2005/2006-os tanévtől bevezetik a bunyevác nyelvet az általános iskolákban. A Bunyevác Nemzeti Tanács szerint ez teljesen természetes kezdeményezés, hiszen senki sem vonhatja meg tőlük azt a jogot, hogy gyermekeik, ha kívánnak, anyanyelvüket is tanulják az általános iskolában.
A Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetsége viszont azon az állásponton van, hogy mivel a bunyevác nyelv a horvát nyelv egyik dialektusa, a nyelv bevezetése az iskolákba egy asszimilációs lépés, hiszen ezzel is különbséget tesznek horvátok és bunyevácok között, miközben ők egy néptől származnak.
Petar Kuntić, a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetségének elnöke szerint már az rossz lépés volt, hogy megalakulhatott a Bunyevác Nemzeti Tanács, hiszen etnikai csoportról van szó. Most, mivel a kapott eszközöket valamire fel kell használni, úgy döntöttek, hogy legyen a bunyevác nyelv is tantárgy azok számára, akik szeretnék ezt megtanulni.
-- Nagyon ködös ez a bunyevác kérdés itt Észak-Bácskában. Sem a szerbeknek, sem a horvátoknak, senkinek sem világos, miért van az, hogy a bunyevácok és a horvátok nem tartanak össze, miközben mi egy néptől származunk. Az államnak ugyanis nem volt érdeke, hogy mi egy és ugyanaz legyünk a horvát állammal, hanem az asszimiláció számos formájával a bunyevácokból külön népet csináltak. Voltak időszakok, például Tito ideje alatt, amikor ők is horvátoknak számítottak, ami szerintem teljesen természetes. A bunyevácok elválaszthatatlanul a horvát nép részei, s mindig úgy tekintettek rájuk, mint akik hűségeseg Belgrádhoz, mintha mi, akik horvátoknak valljuk magunkat, nem lennénk azok. Azzal, hogy kettéválasztjuk ezt, megszűnik a horvát nép fontossága Vajdaságban, hiszen ha összetartana a 73 000 horvát és 20 000 bunyevác, hiszen egy és ugyanazon népről van szó, akkor mi lennénk, a magyarok után, a második legnagyobb számú kisebbség Szerbiában – mondta Petar Kuntić.
Gondolja, hogy felesleges és szükségtelen a bunyevác nyelv oktatása?
-- Szerintem ez egyáltalán nem fog működni, hiszen én is bunyevác vagyok, és nap mint nap tapasztalom, hogy az itteni horvátoknál rosszalják, ha ije-ző nyelvjárással beszélünk, miközben ezt senki sem beszéli, s bizonyára pozitívabban ítélnének meg minket, ha i-ző nyelvjárással beszélnénk. Azonban az i-ző nem hivatalos nyelv. Azt hiszem, mondhatom azt, hogy egyetlen bunyevác sem beszéli tőlem jobban az i-ző nyelvjárást, és nem ismeri jobban a bunyevác nép történelmét. Az egyetlen különbség köztem és a bunyevác opciók között az, hogy én tudom, melyik néphez tartozom.
Úgy érzi, hogy ezzel az itteni horvátok elveszítik identitásukat?
-- Egyértelműen igen. Ezzel identitásunkat veszítjük el, és ez a lépés egyben a horvát nép megsemmisítése is. Ez a különbségtétel még a második világháború után kezdődött, de most, az utolsó háborúkkor érte el tetőfokát. Akkor ugyanis a bunyevácok egy része nem akart harcolni, nem akart saját hazája, Horvátország ellen szavazni, nem ismerték el a miloševići politikát. Mások azonban, a könnyebb élet miatt, mellé álltak. Ekkor következett be a teljes szétválás. Sajnos így egyáltalán semmilyen erőt sem képviselünk, és nem látom, hogy a jövőben mi lesz a megoldás népünk újraegyesítésére. Sajnos nagyon sokszor előfordul, hogy aki délelőtt még a horvát konzulátus előtt vár a horvát állampolgárságra, délután már bunyevácnak vallja magát, és azt mondja, hogy semmi köze sincs a horvátokhoz.
Mit várnak a minisztériumoktól, ahová szintén eljuttatták tiltakozásukat a bunyevác nyelv bevezetésével kapcsolatban?
-- A bunyevác problémát megemlítettük Doris Packnak is, amikor itt járt az Európa Parlament vizsgálóbizottsága. Jelko Kacinnal beszélgettem erről, aki meglepően sokat tudott a bunyevác kérdésről. Csodálkoztak, hogy hogyan fordulhat elő, hogy egy nyelvet beszélünk, mégsem tudunk közös nevezőre jutni. Nem azért tiltakozunk, mert úgy gondoljuk, hogy ettől őket meg kell fosztani, hanem azért, mert biztosak vagyunk benne, hogy ez egy új módja az asszimilációnak az állam részéről, miközben meg kellene, hogy védjék a horvátok érdekeit. Főleg most, hiszen három hónappal ezelőtt írta alá Horvátország és Szerbia a kisebbségvédelmi megállapodást.
A Bunyevác Nemzeti Tanács elnöke, Nikola Babić elmondta, egyáltalán nem szeretne, és szerinte felesleges vitába keveredni emiatt bármelyik politikai párttal, hiszen a nemzeti tanácsokat az állam vezetősége hozta létre, azért, hogy a kisebbségek ápolni tudják a saját anyanyelvükön folyó oktatást, kultúrát, tájékoztatást és a nyilvános helyeken történő nyelvhasználatot.
-- A bunyevác nyelv bevezetésével mi egyszerűen élünk kisebbségi jogainkkal. Úgy gondolom, ha lesz rá érdeklődés, és a gyerekek, nemcsak bunyevácok, hanem akár szerbek, horvátok, magyarok, szeretnének mélyebben is foglalkozni ezzel a nyelvvel, akkor erre szükség van. A bunyevác nyelv egyben a nemzet kultúrájának ismertetését is magában foglalja majd. Úgy gondolom, hogy a mi anyaországunk igenis Szerbia. Az egész folyamatot teljesen törvényesen indítottuk be, s úgy gondolom, hogy ha valaki ebben akadályoz minket, akkor kisebbségi jogainkat támadja. Egyáltalán nem szeretnék egyetlen politikai párttal sem vitába keveredni, nem ez a mi dolgunk, mint nemzeti tanácsnak. Bunyevácok már 1500 óta vannak ezen a területen, és nem szeretnék vitába keveredni senkivel sem azzal kapcsolatban, hogy hova és melyik néphez tartozunk. Azt hiszem, jogunk van arra, hogy anyanyelvünket ápoljuk ott, ahol élünk, és hogy gyerekeinket is úgy neveljük, ahogyan minket neveltek, a tradíciók szerint. Nem szeretnénk mi külön iskolát, hiszen azokat a dolgokat, amik a mindennapi élethez szükségesek, megtanuljuk egymástól. Egyszerűen az anyanyelvünket szeretnénk megőrizni. S ha minden jól megy, a következő, 2005/2006-os tanévtől ez már meg is indul – mondta Nikola Babić.
TÓMÓ Margaréta"
