Hónapok óta ki van plakátolva a város legkülönbözőbb pontjain, június 16-án a Pecsában Pearl Jam koncert. Ki-ki összekuporgatta a rá az 5 rongyot, remegő, boldog várakozzással tekintett a dátumra, igen, végre valami, valami jó.
És akkor jön a hír, már 3 hét sincs a koncertig, a Peral Jam lemondta. Hogy miért? Az indok homályos. Inkább kétzer koncerteznek Lengyelországban. A Pearl Jam hivatalos weboldalán adminisztrációs problémákra hivatkoznak (?!), máshol azt hallani, Lengyelországan minden jegy elkelt, jobban megéri ott még egy koncert.
Mit érzünk most? Nyomoronc kis magyarok, ezt megkaptátok.
Tegyük föl, tele vagyok pénzzel. Kimenjek Lengyelországba? EZEK UTÁN? Ezek után menjek el örülni nekik, hallgatni a zenéjüket, hogy ezt tették velünk? Ezek után hogy szeressem egyetlen dalukat is, hogy érezzem, lelkesüljek be tőlük, ha ilyen görények?
Vagy tekintsem úgy, a zenéjük túllépett rajtuk, ne törődjek a szerzőkkel, a szerző sosem számít, csak maga a mű?
(Öntelt, ellenszenves Lovasival se törődjek, hanem élvezzem a Kispál és borz olykor zsenialitásba átcsapó szövegeit és dallamát? Hogy távolodhat el ennyire szerző és mű?)
Olyan ez, mikor eszembe jut egy fantasztikus történet, mgírom, de hiába mondják, hogy de jó, de király, zavarban vagyok, dühödt vagyok, nem érzem sajátomnak, mintha "felülről küldték volna".
Minden alkotó művész próféta tehát. Avagy "il messengere é non importante"? (Ez a Stigmatában volt, most ugrott csak be, szóval az üzenet elhozója nem fontos, csak maga az üzenet?)
Akkor tehát mégis köpjek magasról Eddie-re és az egész Pearl Jamre és menjek el a koncertre?
Hogyan küzdhető le ez a förtelmesen erős ambivalencia?
Ti hogyan érzitek? |