Hogy mi az érdekes és hogy mi az igaz, az KÉT KÜLÖNBÖZŐ DOLOG.
Például a protonok és neutronok esetében a mély rugalmatlan szóródás BIZONYÍTOTTA, hogy három apró tömegpont van a belsejükben. Azaz biztosan nem elemiek, ahogy Szász uram az eszelősségében állítja. Aki laikus, de egy kicsit ért a témához, az eleve tisztában van ezzel a ténnyel, hogy KÍSÉRLETI BIZONYÍTÉK van arra, hogy a proton összetett részecske. Szász uram ezt a tényt tagadta makacsul.
Az lehetséges, hogy Szász öregkorára „bedilizett”, viszont az elméletét még viszonylag fiatalon hozta létre. Nem akarom védeni, hisz nem értek a témához, de mint laikus érdekesnek találtam. Mivel már elhunyt Gyula bácsi, béke poraira és a témára.
Az nyilvánvaló, hogy nem értek a fizikához. Szász úr munkáját sem dicsérem, hanem a kontextushoz illeszthetőnek találtam. Annak meg kifejezetten örülök, hogy te egzaktul értesz a fizikához.:-)
" A Planck állandó egy Lagrange multiplikátor szerepét tölti be és, a részecskék megmaradása miatt, csak a részecskék mozgásegyenleteiben lép fel. Ez az állandó fixálja az atomokat (az elektronhéjakat) kb 10-8 cm-es nagyságra.
A két előjelű gravitációs töltések hozzák a tömegnélkülinek tűnő neutrínókat, νe = (e,p) és νP = (P,E) létre, 0.703 10-13 cm és 0.383 10-16 cm nagysággal. Az elektron és a pozitron nem tud egymáshoz közelebb kerülni, mint 0.703 10-13 cm, a proton és az elton nem tud közelebb jutni, mint 0.383 10-16 cm. Az elektron és a pozitron, ill. a proton és az elton nem tudják egymást megsemmisíteni. Az E = m c2 elv nem érvényes. A részecskék csak kötni tudják egymást, meg csak szétválni tudnak.
A kb. 10+13 cm-es atommagok protonokból, elektronokból és pozitronokból állnak. Az elektromágnesesség préseli össze a protonokat, elektronokat és pozitronokat
10+13 cm-es tartományokba, egy másik Lagrange multiplikátor, a h0 = h/387, segítségével. A stabil neutron N0 = (P,e) is 0.702 10-13 cm nagy.
Az anyagnak egy maximális ürüsége van, kb 10+24 g/cm-nél. Sem a kölcsönhatásokban, sem a tér-időben nem lépnek fel szingularitások."
"A legnehezebb ismert stabil elem, a 76-os számú ozmium, efelett az elemek egyre rövidebb felezési idővel bomlanak."
A legsűrűbb ismert stabil elem a 76-os rendszámú ozmium.
A legnagyobb rendszámú ismert stabil elem a 82-es rendszámú ólom. Efelett az elemek egyre rövidebb felezési idővel bomlanak. A sokáig stabilnak tekintett 83-as rendszámú bizmut legstabilabb izotópjának felezési ideje több, mint 10 trillió (10 * 1018) év.
Ha az eredmény mégsem téves, a European Physical Journalban megjelent friss elemzés szerint felvetődik, hogy a kisbolygó belsejében számunkra jelenleg ismeretlen, 164-es rendszám körüli szupernehéz elemek lehetnek. Ahhoz, hogy ezt el tudjuk képzelni, érdemes abból kiindulni, hogy a periódusos rendszerben egy elem száma az atommagjában található protonok számát jelzi. A legnehezebb ismert stabil elem, a 76-os számú ozmium, efelett az elemek egyre rövidebb felezési idővel bomlanak. A legsűrűbb ismert elem, a mesterségesen előállított 118-as oganeszon 0,9 milliszekundum alatt bomlik el.
Lett egy új tanulmányom, ami nem csak a kozmológiáról szól . Visszont a kozmológia részéről szeretném kikérni a véleményeteket, mert ide diplomás kozmológusok is járnak . Gondolom a képletei magától értetődőek lesznek, bár újszerűek{azt hiszem} a képletek, pontosabban a képletek halmaza .
Sajnos egy kicsit túlságosan le lett egyszerűsítve ez a rész, mostohán bántam vele, ez teljesen az én hibám, de remélem így is érthető lesz nektek, hogy az egyedi ütközéseket írtam össze egy felsorolás szerű tömbbe !
A Doppler effektusról ilyet eddig nem állítottak a vita jelenlegi résztvevői. A KMHS-el együttmozgó koordinátarendszerhez képesti sebességünk értelmezésével kapcsolatban említette Noway az előbb a KMHS spektrum vöröseltolódásának okaként.
Azt hiszem félreérthető voltam. A tágulásnak "sötét" szakaszára gondoltam, amikor a foton még zárva volt. Ekkor történhetett az anyag keletkezése, amiről semmilyen tapasztalatunk nincs, csak számítások lehetnek rá.
A háttérsugárzásban meglevő inhomogenitás objektív, és nem a Doppler-effektus okozza. Ennek az inhomogenitásnak a mérésére utalhatott Lingarazda, ha jól értettem. Talán ha erre jár, többet mond róla.
A kozmikus háttérsugárzás ősfotonjai akkor csatolódtak le az anyagról, amikor az elektromosan töltött részecskék termikus egyensúlya megbomlott, és kialakultak az első elektromosan semleges atomok, mint a H, He, Li. (vagyis a fotonok többé nem szóródtak az elektronokon, pozitronokon és protonokon stb.) A sugárzás hőmérsékletingadozása ezen utolsó hőmérsékleti egyensúlyban lévő részecsketenger sűrűségeloszlását tükrözi az elmélet szerint. Ezen inhomogenitások ismeretében lehet többek között a ma látható univerzum nagyléptékű anyageloszlására következtetni, és a ténylegesen mért csillagászati adatokkal való összehasonlítás sikere igazolhatja több kozmológiai paraméter elméletileg számított értékének helyességét.
Tehát a KMHS nem a részecskék keletkezéséről tudósít, amint állítottad.
Jól gondolod. A CMBR nagyon jó közelítéssel izotróp feketetest-sugárzás (ha jól tudom, ezrelék nagyságrendű hibával), de még jobban lehet közelíteni úgy, hogy hozzáadsz egy irányfüggő eltolódást. Más szóval kellően jó felbontás mellett az égboltnak lesz egy kicsit hidegebb és egy kicsit melegebb pólusa, gondolom innen a dipóltag elnevezés.
Azt olvastam, hogy a kozmikus háttérsugárzás spektruma a lehető legpontosabban egyezik az ideális feketetest által elméletileg kibocsátott sugárzás spektrumával, ilyet eddig még nem sikerült a valóságban méréssel regisztrálni. Amit mondasz, az arra utal, hogy ennek a spektrumnak van valamelyes vöröseltolódása, és ebből számították vissza a Doppler összefüggés alapján azt a kb. 600 km/s sebességet, amivel mi úgymond a KMHS (CMBR)-hez viszonyítva mozgunk. Na de mihez képest mérik ezt a vöröseltolódást? Az elméletileg számított 2,75 K-es feketetest sugárzáshoz képest? Én eddig azt feltételeztem, hogy a 2,75 K hőmérsékletet éppen a spektrum mérésével kapták, és ez jó egyezésben van az elmélettel. Én továbbra is a lingarazda által említett dipóltag fogalmára lennék kíváncsi, és azt gyanítom, hogy a mért spektrumnak az irányfüggőségében lehet a megoldás kulcsa, vagyis hogy a sugárzásnak az irány függvényében mutatott apró hőmérsékletingadozásai mellett jelentkezett egy adott irányban kicsúcsosodó spektrumeltolódás is az erre merőleges irányokhoz képest. Jól gondolom-e és te erre gondoltál-e? Ha ez így van, akkor az általam kérdezett koordinátarendszert úgy lehet definíálni, hogy az az, amelyből a KMHS spektruma teljesen izotrópnak látszik. Erről eddig nem találtam forrást.
