Ez nagyon bejön nekem, hogy valóban tartalmas hozzászólások kerekedtek, és nem túlragozni akarom a dolgot, de még sok véleményre kíváncsi lennék, mindből tanul az ember, de eddig is pár dolgot le lehet vonni:
- Kimondták a kedves hölgyek-urak helyettem, amit már első levélben én is akartam, csak már fáradt voltam: Ez az egész probléma az "új kor" beköszöntével soxorosára növekedett. "Image", "Önmanagement" stb.
- Alapvető szakadék tátong, (tán még nagyobb, mint a legtöbb más topic esetén) a nemek között. Az urak véleményével többször tudtam egyetérteni, mint a hölgyekével.
- Persze egy jelenségről vitatkozunk, nem az én vagy xy bajáról, de megemlítem, hogy nálam pl. tényleg csak párkapcsolati helyzetben jelentkezik ez! Más is van így ezzel?
- A hölgyek véleményén nem csodálkozom, azt hozták, amit a statisztika mutat: magabiztosság = sikeresség. De ezek szerint mindenkinek uniformizált az ízlése? Vagy másnak nincs véleménye? Vannak nagy igazságok is leírva: Hogy az embernek jó, amikor azt válaszolják, "Nem is igaz, Te nem is..." 100% igaz. De pl. 100% nem igaz, hogy pátyolgatásra, abajgatásra szorulnak ezek az emberek, nem lehet támaszra lelni bennük, stb. Én kifejezetten szeretem, ha a parterem, mint nő, szereti és igényli a babusgatást, nehogy még ő adja... Tudjátok mit mondok én? Sokkal nagyobb baj, hogy manapság a nőket nem lehet (tisztelet a kivételnek) abajgatni, cicázgatni (már leírni is jó volt). Ők már biztos elvesztettek valamit a nagy önmenedzselésben... Dehát ez az új kor kihívása!
- Amit én valódi ONtopicnak tettem föl kérdést, arra kevesebb válasz érkezett, így ideollózom ismét:
Persze az újságokban olvasható öntesztek, stb. mind azt sugallják, hogy a magabiztosság az egyik, vagy A legfontosabb összetevő a sikerességhez. De mi van, ha én úgy vélekedem, hogy ez nem jó dolog, és az önbizalomhiány, kishitűség igenis az egyéniség része, és ha ezt megváltoztajuk, akkor magát az embert is megváltoztatjuk?
Egyébként én eléggé rossz tulajdonságnak tartom a kishitűséget is, de ha már választani kell, sokkal inkább, mint a nagy arc. De azért mert van egy ilyen rossz tulajdonságom, már biztos is, hogy rögtön meg kell változtassam? Manapság ki akar pl. azon változtatni, hogy mondjuk nagypofájú? Vagy agresszív? Belegondolt valaki ebbe?
És ma esti zárógondolatként: az önbizalom mennyisége szerintem nagyrészt eleve elrendelt dolog, születéstől a halálig csak kicsit befolyásolható, lásd pl. külső megjelenéssel való összefüggése, dehát ez már OFF.
Tudom, ez most talán nagyon kifacsartnak és hülyeségnek hangzik majd:
Épp azért, mert tisztában vagyok néhány értékemmel is, és tudom, hogy vannak területek, ahol annyit, vagy többet érek, mint sok más, pontosan ezért nem vagyok hajlandó arra, hogy az általad említett üzleti-marketing pszichológia szempontjai szerint értékeljem magam, és akinek jelenthetnék valamit, az se értékeljen így.
Ember vagyok, nem egy bevezetésre váró termék, nem egy tenderre beadott pályázat. Az emberi kapcsolatokban, a szerelemben pedig sokszor az irracionális, megmagyarázhatatlan vonzalom talán a legizgalmasabb, legérdekesebb momentum.( itt nem az irracionális viselkedésre gondolok, utalva egy másik topicra).
Sinn, tulajdonképpen igazad van, de én akkor se vagyok hajlandó beszállni ebbe a fogyasztói önmenedzselésbe. (Alighanem képességem sincs hozzá elég, ehhez meg jól hangzik ez az ideológia, nem?) :))
Sôt, még ha mostanában már nem is követem mindig ezt az utat, de elég gyakran egy induló kapcsolatnál már kezdetben igyekeztem elmondani miinden hibámat, amirôl tudok. Ha ezek után is érdeklem, akkor már elhiszem, hogy tényleg kellek neki, és késôbb kevésbé csalódik bennem.
Na, azért ez a "zselés önmened" - bocs :)) - csak egy eufemizmus a színlelésre. Az az ostoba amerikai "keep smiling" meg az obligát "how are you - fine, thanks", még akkor is, ha épp a kilógó beleidet próbálod feltépett hasadba visszagyömöszölni.
Csak az egymás iránti közömbösséget és a felszínességet erôsíti.
Mindenki happy, mindenki sikeres, ragyog a fogsor... a VALÓSÁG - pláne a mai Magyarországon - egyáltalán nem ez.
Nem mondom, hogy siránkozni kell. Kell keresni a kiutat, és nem nyavalyogni, de ez sokkal jobb akkor, ha tisztában vagyunk a hibáinkkal, elismerjük, ha elcsesztünk valamit.
Nem akarok politizálni itt, de sajnos a stílus pont ennek az önmenedzselô píárnak a nyomulását jelenti, ami éppen arra szolgál, hogy a hozzánemértést, a megszegett igéreteket és hasonlókat igyekszik teljes gôzzel egy hamis, gerjesztett pozitív képpel eltakarni.
Nem arról van szó, hogy hazudjunk, színleljünk, másnak mutassuk magunkat, mint amik vagyunk - sokkal inkább az a feladat, hogy felismerjük értékeinket, és képesek legyünk azokat megmutatni a külvilágnak. Létezo pozitívumokat kell hangsúlyozni, hiszen versenyhelyzet van, sok a pályázó, és persze, hogy azt halljuk, aki hangosabban ordibál. Nevezhetjük ezt önmenedzselésnek (gusztustalan szó, de találó), hiszen valóban arról van szó, hogy a fogyasztói társadalomban el kell tudnunk adni önmagunkat. Ez korántsem jelenti azt, hogy átesvén a paci túló felére, harsányan intenzív kampányolásba kell kezdenünk, hiszen ez hamar hitelét veszti, ha nincs mögötte igazi tartalom. Nem a felszínes, nagyarcoknak kell megfelelni, hanem elsosorban önmagunknak, hogy szeressük és becsüljük azt, ami valóban értékes bennünk. Innen már csak egy lépés, hogy ezt mások is észrevegyék.
De nem tetszenek a játékszabályai. Én megpróbálnék a saját fairplay-em szerint játszani, még ha ezzel többnyire vesztek is. Muszáj nekem is olyanná válnom, mint a többi?
A baj az, hogy én élnék és élni hagynék, csak sokan nem hagyják a többieket.
Tudod, inkább maradjak ilyen, semmint olyan legyek, mint a Dzsámbó Zimmy... és nem elsôsorban a külsejérôl beszélek.
Vissatérve néhány elôzô gondolatra:
"Vagy ha nem is változtatsz, legalább rejtsd el! Ha lehet választani egy mosolygós, önmagával elégedett (vagy legalábbis annak tűnő) ember és egy olyan között, akiről messzíről lerí az elégedetlenség, Te melyiket választanád? "
Megint ez az álszentség, a színlelés. Vegyünk két embert. Az egyikük jó fej, jó tudása van, meg fantáziája is, és képes önállóan kreatív dolgokra, csak ezt nehezen hiszi el magáról, és ha nem biztos a dolgában, ezt be is vallja ôszintén (abba most ne menjünk bele, hogy milyen elôzmények miatt).
A másik kevésbé eredeti, kevésbé kreatív, viszont túlteng benne az önbizalom, és azt a keveset is, amire képes, úgy tudja tálalni, mintha a legmenôbb dolog lenne. Ha vannak is kétségei, könnyedén úgy tesz, mintha halálbiztos lenne abban, hogy igaza van.
Naná, hogy az utóbbi lesz a sikeres, annak ellenére, hogy az egyetlen dolog, amiben jobb a másiknál, az az önbizalom.
Szerintetek ez helyesen van így? Ez volna a kívánatos értékrend?
Kicsit talán sarkított a példa. De amennyire nem jó az önbizalomhiánya, olyan könnyen csap át a magabiztosság önzésbe és tévedhetetlennek mutatkozó önhittségbe.
De érdekes módon ezt sokkal kevésbé tűnik hibának.
Tehát végül is a megjátszás, a színlelés a lényeg (ha kétségeid vannak, nehogy mutasd, mert gyengének látszol, a gyengeség pedig megengedhetetlen, megbocsáthatatlan bűn, mérgezô tüske a társadalom testében, ugye?), míg aki ôszintén magát adja, hibáit fel- és elismerve, az csak lenézésre számíthat, szemben azokkal, akit mindent elkövetnek, nehogy ezek a bennük is meglévô hibák észrevehetôk legyenek. Pedig a látszat nem tesz azzá, aminek látszani szeretne.
De mindegy, hisz ez a lényeg, legyél az, aminek látni akarnak, és rejtsd el jó mélyen magad... hazudj, játszd meg magad - biztos siker!!
Bocs, de Te akarnal egy koloncot a nyakadba? Termeszetes emberi reakcio, hogy azokat kedvelljuk akik kepesek kezdeni magukkal valamit az eletben, akik onallo cselekvesre kepesek, akik el tudjak erni amit szeretnenek, akikre fel lehet nezni. Ebbol kovetkezoen minnel erosebb az onbizalmad (ez nem feltetlenul azt jelenti, hogy nagy arc vagy) annal nagyobb elismeresre szamithatsz az eletben.
Pelda:
Sztarsag. Mitol sztarok a sztarok? Ottvan peldaul bun ronda Zambo Jimmy baratunk. Tudod hany tini lany falan ott a kepe? Nem az enyem, pedig sokkal helyesebb vagyok nala, hanem az ove! Es ne mondd, hogy csak a hangja miatt... Egyszeruen nepszeru (mar ugy altalaban :)), felneznek ra ezert vonz minket is.
Lehet, hogy ezer emberbol 1 db a kishituekre indul be. Rendben van, talald meg es legy Vele boldog (mar ha meg az a maradek nehany 100 dolog is stimmel ami egy jo kapcsolathoz kell)
Ha már ilyen nagy a lelkesedés a támaszt jelentô férfiért, akkor gondolom, ezen a tradícionális alapon az ilyen férfi joggal várhatja el a nôtôl a szintén bevált szerepet, márminthogy ô legyen csak otthon, vezesse a háztartást, nevelje a gyereket, és semmi önállóskodás, meg szakmai elôrelépés, majd apuci irányít, a nô meg fogadja el, amit mond :))))
Mert akkor nincs ám apelláta, vagy van határozottság és erô vagy nincs semmi, félmunkát nem lehet :)))
Egyébként Hölgyeim, a magam részérôl nem várnám el, hogy pátyolgassanak. Csupán azt nem szeretem, ha egy kapcsolatban a nônek nincs határozott véleménye, célja, egyénisége, és a férfitôl vár mninden döntést, megkérdi még azt is, amihez ô ért jobban, csak mert az erôs férfi ugye... nem, én azt szeretem, ha EGYÜTT határozunk, ha nem érzem helyesnek az ô álláspontját, úgyis megpróbálom meggyôzni, de legalább legyen álláspontja, és merje is elôadni.
A probléma leginkább egy kapcsolat indításánal, a megismerkedésnél, a közelkerülésnél van. Ha már adott egy pozitív visszajelzés, azért annyi elég nekem.
Viszont nem vagyok az a férfimagazin-pózoló, aki szerint "igazi férfi mindig megszerzi, amit akar".
Már előre látom, hogy közhely közhely hátán fog következni... :)
De sajnos azt gondolom, hogy itt is az arany középút a legjobb megoldás. Lehet, hogy sokan fognak engem ( és esetleg még Blue-t is )lehurrogni, rámfogni, hogy az ilyenek miatt nem mer a férfiember kezdeményezni, stb. De! Én sem szeretem, ha egy férfit örökké nekem kell "felmosnom",ápolgatnom. Persze különleges helyzeteben dehogyis nem megteszem akár ezeket is, de semmiképpen sem hosszútávon. Az ember egy kapcsolatban egyenrangú szeretne lenni, de ha egy pasit éjjel-nappal "abajgatni" kell, akkor inkább orvosnak, pszichológusnak , óvó néninek, anyukának érzi magát a másik.
De persze ama ló túloldala sem jó, mert attól is a falra mászok, ha srácnak akkora arca van, hogy nem fér be az ajtón...
Mindenkinek vannak hibái, sok ember küzd önértékelési zavarokkal, önbizalomhiánnyal, ez egy dolog, de azért az ilyen embereknek nem kell kikényszeríteni a környezetükből az megunást. Mert egy idő után úgyis tényleg rálegyintenek...
A biológia determináltság nyilván meghatározó, de nem csak errôl van szó.
Manapság nálunk - de persze máshol is, csak itt Vadkeleten még erôteljesebben nyilvánul meg a változások idejében - valósággal kultusszá vált az erôszak, az önzés.
Valahogy úgy működik, hogy az egyetlen mérce a siker, a hatalom. Ez pedig jelenleg nem a jóértelemben vett élelmességgel, határozottsággal, hanem a saját érdekek mindenáron, mások rovására érvényesítésével érhetô el. Tehát ez minôsül példának. Ezt sulykolja a média, a reklámok, a mozik. És nagyon jól látszik a társadalomra tett hatása, szerintem rendkívül önzôek nálunk az emberek.
Elég, ha megnézzük a közlekedést. Nálunk ez nem az egyik helyrôl a máshová eljutás eszköze, hanem önkifejezés. Ahol majd' mindenki meg akarja mutatni, mit tud, hogy ô a gyorsabb, az erôsebb, rá nem érvényesek a szabályok épp ezért. Vagy ha lassabb, akkor igyekszik úgy viselkedni, hogy a másikat akadályozza, bosszantsa.
Másrészt a biológia alap azért nem érvényes, mert a civilizáció által megváltoztatott életforma jelentôsen átalakította a szerepeket.
Egyre több a vezetô pozícióban lévô nô, sok nô akar és tud karriert csinálni. Az egyenjogúság (jogos) érvényesítése szerintem nem lehetséges ugyanezzel az ôsi, beidegzôdött szereposztással.
Nem kevés olyan hely van, ahol a nôk éppúgy, vagy jobban megállják a helyüket. Ezekután még ennél is erôsebb igényeket támasztani a férfiakkal szemben meglehetôsen görcsös teljesítménykényszerbe hajszolhatja ôket.
Nem tudom, ez kinek tesz jót.
Gondolom, kiderül, hogy én magam is erôteljes önbizalomhiányban szenvedek.
Kételkedem, tehát vagyok. Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik teljes magabiztossággal, önön tévedhetetlenségükbe vetett hittel tudnak élni, és ha a valóság mégse ôket igazolja, akkor is tudnak olyan látszatot teremteni, mintha megint ôk gyôztek volna.
Jujj, még nem volt olyan topic, ahol az első hozzászólók közütt lehettem. :-))))
Ennek az ünnepélyes pillanatnak a fényében (:-)))) jól megválogatom, mit írok, bár nem ígérhetek semmit, mert egy kicsit késő van már....
Miért kell magabiztosnak lenni a nőknél? Mert a nőstények a sikeres hímekkel kezdenek - vadászat, zsákmány elejtése, család megvédése. Velük van reális esély életképes utódok felnevelésére, az életben maradásra, stb.
Ez most biológia, de szerintem onnan kell ezt elindítani.
Mert azt akarom, hogy a férfi legyen az én támaszom, akinek erős vállára hajthatom fejem, estébé, estébé... És nem nekem kell őt pátyolgatnom. Ez nem azt jelenti, hogy éljenek a mácsók, és ne legyenek érzelmei, ne legyen sebezhető az a férfi! Dehogyis!
CSak azért az esetek nagy többségében ne én vígasztaljam őt.
És itt különbséget kell tenni a soha, ritkán, alkalomadtán, gyakran, mindig között.
"Ki akar egy olyannal nyomulni, aki mindig önmagát becsmérli?"
Hú, ez egy elég veszélyes terület... Ennek a pszichológiája a következő - ahogy én látom: mondja az ember, hogy jaaaaj, de ....(itt egy halom negatív tulajdonság) vagyok, mert ugye erre mondja a másik, hogy áááá, dehogyis. És ez jó vala. Az ember önbizalma erősödik vala. De kell még egy kis erősítés, ezért még mondja. És erre megint mondják, hogy áááá, dehogy, jó vagy te! De kétszázadszorra már megunják mondani. Erre: hopsz... akkor mégis igazam van? Tényleg igaz, hogy.....(negatív tulajdonságok halmaza megint)vagyok? Ezért nem mondják, hogy áááá..stb..? És ez így megy, mert az emberek megunják ismételgetni, hogy áá, hülye vagy,m hogy ilyeneket gondoszl te magadról, te ..... (itt most a változatosság kedvéért pozitív tulajdonságok egy kupaca következik) vagy.
Szóval, ezzel vigyázni kell.
És ez nem csak a párkapcsolatokra, hanem minden emberi kapcsolatra vonatkozik:
Nincs pofám nagyon magas lóról beszélni, mert az önbizalomproblémáról én is tudnék mesélni, de ezen szép módszeresen (úgynevezett önámítással :-))) lehet változtatni.
Vagy ha nem is változtatsz, legalább rejtsd el! Ha lehet választani egy mosolygós, önmagával elégedett (vagy legalábbis annak tűnő) ember és egy olyan között, akiről messzíről lerí az elégedetlenség, Te melyiket választanád?
Hajjaj, így újraolvasva kissé brutálisnak tűnnek, amiket leírtam, de asszem inkább magamnak szólnak ezek...
Na, inkább abbahagyom, mielőtt még nagy hülyeségeket írnék... Vagy már késő? Vagy ez is önbizalom-probléma? :-))) Na, asszem aludnom kéne...:-)))
Előre is elnézést a kicsit elnyúlt hozzászólásért, de régóta gyűlik a kifejtésre váró "anyag".
A következő téma engem mindig izgatott (személyes érintettség révén), de mostanában még inkább felszínre került, egy-két emiatt elszenvedett kudarc miatt. Nem, nem, nem impotencia. (Bár talán összefügghet vele.)
Az én problémám:
Önbizalomhiány
avagy
Kishitűség
avagy
Miért kell mindenkinek magabiztosnak, esetleg önelégültnek lennie, hogy sikeres legyen a nőknél?
Ketté kell választani a magánéletet (párkapcsolatot) és az élet egyéb területeit. Karrier és egyéb nem magáneredetű krízis megoldására millió-és-egy könyv, pszichológus, gyógyhatású készítmény stb. vállalkozik, csakhogy pl. engem ez a probléma NEM sújt, kizárólag a párkapcsolat területén.
Persze az újságokban olvasható öntesztek, stb. mind azt sugallják, hogy a magabiztosság az egyik, vagy A legfontosabb összetevő a sikerességhez. De mi van, ha én úgy vélekedem, hogy ez nem jó dolog, és az önbizalomhiány, kishitűség igenis az egyéniség része, és ha ezt megváltoztajuk, akkor magát az embert is megváltoztatjuk?
Én például nem tartottam feltétlenül pozitívnak a magabiztosságot sem. Sohasem tudtam meghúzni a határvonalat a magabiztosság és a nagypofájúság (jaj, bocsánat, tévedtem: nagyarcúság) között. Ez utóbbi megnevezés is, mintha csökkenteni próbálná az élét az eléggé elmarasztaló "nagypofájú" kifejezésnek.
Egyébként én eléggé rossz tulajdonságnak tartom a kishitűséget is, de ha már választani kell, sokkal inkább, mint a nagy arc. De azért mert van egy ilyen rossz tulajdonságom, már biztos is, hogy rögtön meg kell változtassam? Manapság ki akar pl. azon változtatni, hogy mondjuk nagypofájú? Vagy agresszív? Belegondolt valaki ebbe?
Persze a kishitűségnek is megvan a maga jutalma: a sikertelenség a nőknél. Ki akar egy olyannal nyomulni, aki mindig magát becsmérli. De én eddig mindig azt mondtam, hogy ez is én vagyok, része az egésznek, az én egészemnek, és ha ez valakinek nem tetszik, akkor csak ő tehet róla, majd jön másik, akinek bejön.
Egyetlen problémám most csak az, hogy megismertem valakit, aki egyéniségére nézve nagyon bejött nekem. Szinte tökéletesen. És rövid idő múlva emiatt a tulajdonságom miatt szakadt meg a dolog. Amúgy is rég volt komoly barátnőm, de ez így nagyon rossz volt. És most már komolyan nem tudom, hogy kit okoljak a dolog miatt. Eddig biztos őt okoltam volna, hogy "ha nem tetszik neki, az is az ő baja". De most nem tudom, hogy:
- Talán mégsem volt annyira tökéletes az egyénisége, ha egy ilyen hibát sem tudott elfogadni
- Talán kényszerítsem magam a megváltozásra, hogy az ilyen embereket megtarthassam?
Minden megeshet, mert egyszerűen élek-halok a nőkért! De ha az kell, lehet, hogy még az undorító gumi-mosolyt is fölvenném, ha ezzel segíthetnék magamon.
Akinek eszébe jutott valami erről a pár sorról, kérem ossza meg velem (velünk)!!!
