A hétvégén pihentettem, ma újra elővettem. Kezdek megbarátkozni a "klimaxos Tori-val" is. Ma már a Giant feelingje is elkapott főleg a vége. Szóval nekem is kezd egyre jobban tetszeni. A Rose Dover pedig egyszerűen zseniális, nem tudok betelni vele.
Nekem is a Not Dying az egyik filler, de az is abszolút kellemes szám, a Starling meg a durva számok közt van nekem. Összességében egyértelműen a Sin-en van nekem a legtöbb lúdbőr szám egy albumra sűrítve, filler pedig kevés van.
Az új albumot pedig 4 hallgatás után kezdem igen csak szeretni. Ez tényleg az az album, ami első hallásra merő unalomnak tűnik, de belemerülve fel lehet fedezni a sok szépséget benne.
A Hunters-t amúgy én se tudom rendes soralbumnak venni. Összesen egyszer hallottam mikor megjelent, és annyi elég is volt belőle. De azért meg szeretnék még próbálkozni vele valamikor.
Nekem a Sin anno nem nyerte el a tetszésem, nem is sokat hallgattam. Lehet megérne még egy próbát. Alapvetően azzal is az volt a problémám, hogy tele volt filler-el (Starling, Not Die Today). Bár azt elismerem, hogy Tori "misztikusabb" oldala volt erősebb azon az albumon, és ott is voltak igazán jó dalok (Lady in Blue, Give). Lehet, hogy csak egyszerűen én nem vagyok már igazán ráhangolódva, de évek óta az a helyzet velem, hogy jó dalokat felfedezek, de az albumok összességében nem jönnek be. Az újjal még mindig próbálkozok, remélem nem időpazarlás az egész. A blogomra azért tervezek majd valami kritika féleséget, ha úgy érzem megérett bennem az anyag.
A Beekeeper viszont nekem sokáig az egyik kedvenc albumom volt, főleg a megjelenése idejében. Aztán nem rég újra hallgattam, és nem értettem. De továbbra is sok jó szám van rajta. Most viszont úgy állok, hogy a Sin talán a kedvenc albumom. Na az aztán tele van lúdbőr bombákkal.
Az új album viszont 3 hallás után már egészen tetszik.
Ja, pont ez jutott eszembe nekem is, hogy miért kellett az UG-ben a végén az a szösszenet. Egyébként ezek miatt már a Beekeeper sem jött be igazán anno, és leginkább ebbe az irányba hajlik a lemez. Ezt én magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy "klimaxos nyavajgás". Mindenesetre ez totál kettős érzelmeket váltott ki, jó is meg nem is. Viszont a Beekeepert egyszerűen nem szerettem. Olyan kiszámíthatatlan, hogy mi is jön be nekem tőle. Pl. én szerettem a Night of Hunters-t, de azt sohasem tekintettem sorlemeznek. A legutolsó album ami egyben volt nekem (szétesettsége ellenére) az az ADP volt. Arról azért sok klasszikus született (Dragon, Bouncing, Smokey Joe).
Kétszer hallottam eddig, kellemes album, de így is túl sok a töltelék szám, igazán telitalálat meg alig van. A 16 Shades viszont mindent visz. Amik még kiemelkednek: Trouble, Wild Way (tiszta Jackie's Strenght), Weatherman, Unrepentant (de a második fele teljesen felesleges), America, meg talán még az Oysters.
Szóval egy jó pár hallgatáson már túl vagyok. Vannak jó dalok a lemezen, de valahogy csak nem áll egységbe az egész. Nem értem miért kell egy Wedding Day, egy Maids of Elfen-Mere vagy egy Giant's Rolling Pin erre a lemezre. Ezeket már valamilyen formában hallotuk az ADP-n vagy a Beekeeper-ön. Aztán ott van a Promise, ezzel az elején eléggé meggyűlt a bajom, aztán valahogy rá éreztem az ízére, lehet a személyessége miatt van varázsa de itt valahogy jó irányba terelte a 2000-es évek közepi hangzást. Aztán a legnagyobb erénye az albumnak az, hogy hosszú idő után (asszem az I Can't See New York óta) újra megkönnyeztem egy Tori dalt, mégpedig az Oysters-t. Mind a dallama, mind a szövegvilága telibe talált nálam. Érdekes a címadó dal, igazi dinamikus lúdbőr bomba, és újszerűen hat a Rose Dover is. Az egyszál zongorás dalok (Wild Way, Wheather Man, Selkie, Invisible Boy) is mind szerethetőek. Csak ne lennének azok az átlagosság irányába húzó dalok, mert így itt állok és nem tudom, hogy Isten igazából nekem ez az album mint egész tettszik vagy sem.
Egyébként a neten elterjedő verziók pocsék minőségűek, még a veszteségmentes is. Egy pár hallgatáson én is túl vagyok. Azért az agyam nem dobtam el tőle, de jó hír, hogy ismét vannak érzelemmel átitatott dallamok amelyek már nagyon hiányoztak. De a "rövidsége" ellenére még így is van töltelék, vagy legalább is olyan amitől a falra mászok, amolyan klimaxos hajlításos fölöslegesség. Jó lesz magam visszaolvasnom úgy tíz hallgatás után, kíváncsi vagyok hogyan változik majd még a véleményem. Azért a líraiak mindent visznek végre, újra.
Ne viccelj már, ott a google. Ha valaki ott nem képes megtalálni egy albumot, az nem is érdemli meg, hogy hallgassa. Különben meg vegyük meg a CD-t, támogassuk az előadót.
Érdekes, de én nem hallom ki ezt a barokkos dolgot. Ellenben tettszik a ritmus benne. Az utolsó foszlány pedig csak egyszerűen giccses, mint mondjuk a California vagy a Girl Disappearing volt. Hát igen, azok valóban elnyújtottak de nekem ebből így nem hasonlit a Graces-Hunters combo-ra.
