A konfliktuskerülés nem oldja meg a (belső) konfliktust. Az figyelmen kívül hagyott, kirekesztett érzelmek a tudattalanba süllyednek és előbb-utóbb testi tüneteken keresztül hívják fel magukra a figyelmet.
Félreértettél. Nem jószántamból nyelek, és nyalok. Nem vagyok nyalóember.
Ha az lennék, nem lennék ilyen kirekesztett helyzetben.
Egyszerúen ezt tolja elém a mai társadalom.
Ha kilépek a rám kényszerített szerepből, büntetés jár.
Nem szólhatok vissza a nálam régebb óta ott dolgozó, érdekember munkatársnak, akinek a korrupt viselkedése rajtam kívül "senkinek nem tűnik föl". Jó pofát vágok a családi ebédeken az anyósom és a sógornőm csipkelődéseihez, és nem akarok szomszédháborút sem, ezért kényszeres mosollyal eltűröm a kötekedéseit. Nem szólok a szakrendelésen sem az elém betolakodónak, sem a boltban , hiszen "senkinek nem tűnik fel " ez a kis igazságtalanság, rajtam kívül.
Ha szólok, akkor azt kapom, hogy mindent felfújó, hisztérika vagyok, aki egy kis viccelődésből is parádét csinál.
Hiszen lenyelünk a politikusainktól is minden stiklit.
Hogy a koronavírus igazságot tesz-e az emberek között? Elveszi-e a trónon ülő kiskirályoktól a hatalmat, felnyitja-e az emberek szemét? Aligha hiszem. Az emberek nem fognak jó útra térni.
Mintha lenne szabad választásom, hogy ne bunkó emberekkel hadakozzak, hanem inkább válasszam az értelmeseket.
Melyikünk ne válna ügyefogyott fajankóvá, talajtalanná, ha egyetlen pártfogó, egyetlen barát nélkül marad? Félénkségünk, és esetlenségünk a magányban, és kiközösítésben töltött idővel arányosan egyre nő. Ha ilyenkor, legnagyobb meggyengültségünk közepette adódik egy semmitmondó small talk, azt is elb -uk, mert egy lapra teszünk föl mindent, nevetségessé tesszük saját magunkat Semmi Jóskák előtt.
Melyikünk nem találja magát ilyen helyzetben visszataszítónak?
Meg kell enned a hamburgert, hogy értékelni tudd a steak-et. Kóstoltam már a steak-et is, volt alkalmam érezni, milyen érzés egy jóindulatú, elfogadó, nem hatalomvágyas emberrel érintkezni. Teljesen más embert hoz ki belőlem. Még pár mikronnyi morzsa is elég. De van, hogy hosszú évekig kell valahogy megélni belőle.
"Szia, én már nagyon régóta, hosszú évek óta az emberi kapcsolatokért pedálozom, de mindig , mindenhol azt tapasztalom, hogy kapom a pofonokat. Mindenki rohadtul el van szállva magától. Ha egyszerűen csak udvarias vagyok,és érdeklődöm valaki felé, akkor már úgy veszik, hogy hasra estem előttük, az "isteni fenségüktől", és engem letarolva tolják magukat előre. Észre sem veszik, hogy órák óta csak magukat fényezik, én meg ottmaradtam egy érdeklődés nélkül. Én folyamatosan adom a figyelmemet, meg a témát, de tőlem semmit nem lehet kérdezni. A saját rokonaimmal, szüleimmel, testvéremmel, unakatestvéremmel is ugyanígy járok. Nem hiszem el, hogy a két éve nem látott rokonnal, ha összefutok, még neki sincs felém semmilyen kérdése! Ez a "rend" az emberek között, hogy csak nyeld le mások bunkóságát. Mert másképp nem lesz "emberi kapcsolatod". Én már ebbe belefáradtam. Megpróbáltam már számos közösségi oldalon is kapcsolatokra szert tenni, de ott is ugyanez a helyzet. Csak akkor, és addig állnak velem szóba, amíg nyalok, meg nyelek."
Ez az egocentrikus látásmód a mai kor rákfenéje. Nem véletlen, hogy a Plútó "koronavírus" alakjában lépett a színre. A magát egyedinek, különlegesnek, királynak képzelő embernek (5. ház, Oroszlán) meg kell tanulnia, hogy van nála egy nagyobb hatalom és, hogy az élete véges. Az egónak fel kell oldódnia és másokat, magasabb értékeket (Törvény, Szabadság, Igazság) kell szolgálnia, amik túlmutatnak az egyénen. (10.-11.-12. ház, Bak, Vízöntő, Halak)
Az áldozati pozíciód viszont a tied, neked kell dolgoznod rajta. Valamiért tudattalanul felveszed ezt a szerepet. Nem kell elviselni mások bunkóságát, önzését, főleg nem órákon keresztül. Csak ha az ilyen embereket száműzöd az életedből, akkor fognak más minőségű emberek belépni a színre.
Vagy pl. rizsa. Ő a kényszeres topikba szokott írogatni. Érdemes olyanokkal beszélgetned, akik nagyobb valószínűséggel értenek meg, akikkel lehet közös nevező. Ami nekem idegesítő vérszívás, másnak a barátság alapját jelentheti. Ezt már régen elfogadtam.
Nincs cél az életemben. Keresem a helyem. Fogalmam sincs, milyen munkára volnék alkalmas. Hiányoznak az emberek,a társaság, de gyorsan rájövök, hogy nem nekem való az emberekkel való munka. Lehet, hogy volna tehetségem művészeti, vagy kreatív munkákhoz, de azt látom, hogy mecénás nélkül, nulla ismeretséggel ezzel sem tudok indulni semerre. Magyarországon nagyon zárt a művészek világa. Emberismeretem, önismeretem nulla. Csak sodródom.
Hogy hogy áll hozzá ehhez a férjem? Úgy, hogy neki ehhez semmi köze. Keressem meg magamnak a boldogulásom.
Bevallom őszintén, hogy ennyi év "elbújdosás" után úgy leépült az önbizalmam, és ezzel együtt az emberi kapcsolataim is, hogy ezért látom ilyen borúsan a jövőmet. Csak egyetlen emberi kapcsolat is talán már segítene rajtam, hogy elkezdhessek felfelé kapaszkodni. De amíg a sebzett vad energiáját árasztom magamból, addig csak a vérszívók tapadnak rám. Így jelentkeztem fel a közösségi oldalakra, ismerőst szerezni. Úgy megtépáztak ott a keselyűk, hiénák, és egyéb vérszívó rovarok, hogy alig tudtam menteni a bőrömet.Rossz ötlet volt. Most egy bokorban pihenek, tele vérző , bűzös sebekkel. Majd valahogy kiheverem, de hiába indulok bárhova, mindig ugyanígy járok. Ez egy körforgás. Olvastam Eric Bernétől, Emberi játszmák, Sorskönyv. Van némi fogalmam az önsorsrontásról. Így bántom magamat, hogy keresem az eleve kudarcos helyzeteket, és azokat az embereket, akik bántanak. Azokat kivételes érzékkel találom meg. Ezalól még a pszichológusok sem kivételek. Ők is emberek, ugyanígy reagálnak a kivérzett vadra, mint a közösségi oldalakon levő tagok. Elutasítással. Persze nem olyan ordenáré stílusban, hanem kifinomultabb módszerekkel. Pl. nonverbális kommunikációval. Ezen kívül meggyújt nekem egy füstölőt,"Nesze, itt a spirituális energia!" Aztán ledarál egy klisészöveget, arról, hogy minden sikerül, csak akarni kell, és minden csak azon múlik, hogy minél többet mantrázzam a tükör előtt, hogy sikeres vagyok, okos vagyok, ügyes vagyok. Aztán elteszi a tízezrest.Ő jól járt. Az én tapasztalatlanságomon.
Neveld röpképessé a gyerekeidet. Vagy nem akarsz egyedül maradni és valójában félsz a kirepülésüktől? Ha találsz olyan célt az életedben, ami független tőlük, már nem fogsz annyira félni ettől. Csak ők függnek tőled vagy te is függsz tőlük?
Én is láttam pár ilyet. Azt hiszem, ilyen eseteknél jött elő belőlem a mardosó irigység. :) De mivel nem ez az alapállapotom, elkezdtem átdolgozni magamon a dolgot. 1. Nem tehet arról az illető, hogy valakinek a valakije, attól még helytállhat a pozícióban. Természetesen igazságtalan. De ha bármelyikünk családjában előfordul olyan, hogy segít egyik a másiknak, azt elnézzük, mert az a mi családunk. Kivételezünk. Ez emberi dolog. Már az ókorban is volt ilyen. A végén még az is kiderülhet, hogy nem is volt olyan nagy szerepe a családnak vagy barátoknak az előrejutásában, csak ezt senkinek nem akaródzik bevallani. (sok híres ember rokona ettől szenved, hogy a maga jogán is értékes lenne, de többnyire mégis a híres ember személyiségén átszűrve értelmezik őt).
2. Ha alkalmatlan, egy arrogáns s.fej, az meg egy visszaigazolás arról, milyen nem szeretnék lenni.
3. Javul-e csak egy fikarcnyit az én állapotom attól, ha a "valakinek a valakije" témán pörgök? Ahelyett, hogy én válnék jobbá, én keresnék más utakat, én ismerném el, hogy mindannyian máshonnan jöttünk, és azzal tudunk valamit kezdeni, ami van. Azzal nem, ami nincs. Vagy ami nincs, az is kifejleszthető sok esetben.
Ez a baj, hogy nem szeretem a szakmám. Meggondolatlanul választottam, mert a szüleim nagyon akarták. Mindig szófogadó, jókislány voltam. Aztán mivel azt éreztem, hogy ez nem az én stílusom, inkább a főállású anyaságot választottam. Csakhogy az egyszer lejárt, megöregedtem, de még nem annyira, hogy nyugdíjba mehessek. De 47 évesen már nehéz új főiskolát kezdeni. Főleg, ha a gyerekek sem szándékoznak kirepülni, mert a "mamahotel" kényelmes.
És, szereted még a szakmád? Tudnád hivatásszerűen, lelkesedéssel végezni? Lehet tudni, milyen szakmaterület? Nem gondolkodtál azon, hogy átnyergelj más területre, ami érdekel?
Ez jól hangzik, hogy nem kell senki után lihegni, meg hogy a szerzetesek is jól elvoltak a remeteségükben. De ha a mára népszerűtlenné vált diplomámmal ismeretség hiányában sehova sem vesznek fel, max. segédmunkára, akkor szembesülök a meztelen valósággal. Míg azt látom, hogy körülöttem mások ismeretséggel megkapják az állást, képzettség nélkül is. Rengeteg ilyet látok.
Ja... miért hagyod, hogy órákig rabolják az idődet? Nálam valamennyire bevált, hogy kb. negyed órát adok az illetőnek, és már közben is elkezdek pakolni, a telefonomat nézegetni, írogatni, kifelé tekinteni a szituációból. Utána dolgom van/elkészült a kaja/megjött a futár/stb. Megbántódik? Kit érdekel? Sőt, az jó! Pont az a cél, hogy abbahagyja a vérszívást. Mondjuk csoda, hogy erre már egyáltalán képes vagyok. XD
Pl. tudom magamról azt is, hogy unalmas vagyok a legtöbb ember számára. Nem viselek túlzottan nőies cuccokat, nem tudok bármiről elbeszélgetni. Nem történt az életemben eddig túl sok figyelemfelkeltő dolog, ami az átlagembernek érdekes.
Amint megérzik, hogy valami "ügyed" van, célod, küldetésed és nem a nyakukba lihegsz, hanem tudsz magadra koncentrálni, vonzódni fognak hozzád.(meg utálni, jobban:) Bár akkor már nem lesz erre akkora szükséged, és az sem érdekel, ha mégsem szeretnek, mert értékesebb emberré váltál, te magad fogsz örülni ennek, neked lesz jobb magaddal együtt lenni, ezáltal a külső visszajelzés nem lesz olyan életbevágóan fontos.
Akik meg reménytelenek, azokkal nem kell foglalkozni, nem kell erőltetni. Pl. bennem sosem volt olyan érzés, hogy csak azért, mert valaki a rokonom, azért én tartoznék neki vagy ő tartozna nekem bármivel. Miért korlátozzuk egymás szabadságát? Olyan kínos az egész.
Egyébként, és ezt több helyen, többektől lehet olvasni, hogy a kapcsolödásban is egyensúlyra törekvés van. Az egyik fél beletesz valamit a kapcsolati térbe, a másik ezt kiegészítően tud kapcsolódni. Ha az egyik kevesebbet tesz bele, a másik azt fogja érezni, hogy pedáloznia kell, neki kell a másik helyett is energiát vinni a kapcsolatba. Ha az egyik fél többet, túl sokat tesz bele, a másik úgy érezheti, itt számára már nem is marad hely, vagy az nagyon szűkös lenne, visszavonja az energiáit. Talán az szenved kevesebben ebben a történetben, aki a kezdő lépést teszi.
Ettől még lehet, hogy a te problémád nem ilyen egyensúlyi kérdés, hanem másféle.
Én már kezdek rájönni, mi az, amit én is elrontottam. Mi az, amiben én nem működtem jól. Hogy olyan rossz talajban növekedtem, ami visszataszító lehet mások számára. Ezt mindig fogják érezni, hogy valami "nem oké". De már nem számít.
Úgy tekintek magamra, mint egy remetére vagy szerzetesre, akinek az lehet a legnagyobb öröme, hogy az általa másolt kódexekből meglátja az élet néhány apró titkát. Most az emberekkel sem olyan rossz a viszonyom. Éppen... Belekalkulálom, hogy mindig lesznek, akik el akarnak távolítani valahonnan, akiket nem fog érdekelni, van-e hol laknom, hogy nem a saját álmaimat valósítom meg stb. Hogy aki tegnap még el akart pusztítani, holnap a szövetségesem lesz és fordítva.
Ez a modern kor elvárása, a mások által való szeretés. Holott csak pont elég ingerülethez kell juttatni a központi idegrendszert, lehetőleg minőségibb ingerekkel, saját viszonylatunkban célokat kitűzni. Tényleg sokminden változik, ha van egy emberi kapcsolatokon túlmutató cél. Valahogy "összeránt". Már nem zavarnak annyira a kisszerű dolgok, mert kezdesz föléjük emelkedni. A szeretet benned van, a fény benned van, ezért már nem is keresed kívül. Mert az emberek reménytelenek.
Az jelenik meg előttem, ahogy a sötétben világító gyertyafénynél egy szerzetes ír valamit. Vastag falak között, kis, lőrésszerű ablakok alatt. Még alig tudnak valamit a világról. Mindent a babonák, hiedelmek vesznek körbe, a veszélyek. Ha ez a szerzetes képes volt leélni egy életet megőrülés nélkül, akkor én is képes vagyok. Mert Isten erre teremtette. Mert az Isten vele volt. Még ateista szemszögből is létrehozott vagy elfogadott egy tudati konstrukciót (Istent, a vallást), ami benne tartotta ebben a kollektív hipnózisban, a valóságban. Mert ez a cél, egyensúlyozni egy deszkán ennek a "valóságnak" a tengerén, ameddig meg nem halunk. Nem kell érteni. Sem ezt, sem azt, ami mögötte van. Úgysem lehet... kicsi ehhez az ember. Nagyon. Ez, akiben én vagyok.
Szia, én már nagyon régóta, hosszú évek óta az emberi kapcsolatokért pedálozom, de mindig , mindenhol azt tapasztalom, hogy kapom a pofonokat. Mindenki rohadtul el van szállva magától. Ha egyszerűen csak udvarias vagyok,és érdeklődöm valaki felé, akkor már úgy veszik, hogy hasra estem előttük, az "isteni fenségüktől", és engem letarolva tolják magukat előre. Észre sem veszik, hogy órák óta csak magukat fényezik, én meg ottmaradtam egy érdeklődés nélkül. Én folyamatosan adom a figyelmemet, meg a témát, de tőlem semmit nem lehet kérdezni. A saját rokonaimmal, szüleimmel, testvéremmel, unakatestvéremmel is ugyanígy járok. Nem hiszem el, hogy a két éve nem látott rokonnal, ha összefutok, még neki sincs felém semmilyen kérdése! Ez a "rend" az emberek között, hogy csak nyeld le mások bunkóságát. Mert másképp nem lesz "emberi kapcsolatod". Én már ebbe belefáradtam. Megpróbáltam már számos közösségi oldalon is kapcsolatokra szert tenni, de ott is ugyanez a helyzet. Csak akkor, és addig állnak velem szóba, amíg nyalok, meg nyelek.
Szerintem van megoldás a depresszióra. Hát nem gyógyszer az biztos. Ha előbb megértjük miért is van depresszió, akkor könnyebb megoldást találni rá. Végső soron azért van mert a minket ért negativitást nem közöljük a világgal, hanem elfojtjuk magunkban. Nem tudjuk pozitívan megüzenni a világnak, hogy bajunk van vele.
Asszem a Bak aszcendens betalált, bár nem Bak az aszcendensem. Talán a lentiek is ehhez tartoznak... elgondolkodtató. Túl sok a keserűség, túl sok az "öregemberség", ami önmagában még nem bölcsesség. Nézni, ahogy mások játszanak, akiknek a játéka tényleg érdekes, de öregemberként... pedig lassan el lehetne kezdeni mozogni, részt venni az áramlásban, ha nem is olyan hévvel, mint mások. Felépülni.
Azt is látom, hogy ha egyáltalán nem foglalkozik valaki az emberi kapcsolatokkal, abba bele lehet őrülni. Tehát biztos, hogy valamilyen formában foglalkoznom kell vele, mert enélkül az élet többi területén sem tudok jól működni hosszú távon.
Igen, hát azt hiszem az lenne a fontos, hogy legyen az életemben olyan igazodási pont, mondjuk egy hivatás, ami ezen az egész zűrzavaron felül áll. Mert ez baromi fárasztó, és nem látom, hogy lenne belőle kiút. Egy másik emberben megbízni ingoványos talaj, amit az ember saját maga felépít, abban több állandóság van. Ott legalább azt érezhetem, hogy teszek lépéseket egy irányba és annak van eredménye. Tulajdonképpen mindig ezt gondoltam, ideje visszatérnem ehhez a gondolkodáshoz.
Rájöttem, hogy kb. semmit nem vagyok hajlandó tenni azért, hogy a párkapcsolati piacon jobban eladható legyek. Borzasztó megkönnyebbülés ezt megint kimondani. Nem akarok nőiesebb lenni, energiát, életet elvevő játszmákba bonyolódni. Totálisan érdektelen ez az egész, szánalmas, megfelelés-izzadságszagú világ, még akkor is, ha ők néznek le engem. Nem érzem azt, hogy a nőiesség érték volna. Ez egy illúzió. Egy illúzióra pazaroljam az életem, amiben nem hiszek? Minek? Kinek?
Az emberi kapcsolatokra nem tudok építeni, mert egyszerűen nem értek a kapcsolódáshoz. Félvakon botorkálok az emberek között. Tehát a legjobb a lehető legminimálisabbra csökkenteni a szerepüket az életemben. (ami baromi nehéz, hiszen minden az emberi kapcsolatokról szól) Annyi mindent nem értek, hogy feladtam. Ha megtanulok egy tankönyvből egy anyagrészt, arról tudom, hogy közmegegyezés tárgya, és "majd szólnak", ha egy új felfedezés révén más lesz az álláspont. De még a bizonytalan területek is biztonságosak, mert biztosan tudjuk, hogy bizonytalanok. :) Az emberi kapcsolatokban mindenhol rejtett taposóaknák vannak, minden mindenbe átfolyik, nem lehet követni és nem látom, hogy valamerre is haladnék, aminek értelme volna, amitől boldog lehetnék, ami valódi megbecsülést nyújthatna.
Mindaz a tudattartalom Árnyék, amit nem tudsz elfogadni magadban, ezért a külvilágból lép eléd főként különféle személyek formájában, hogy szembesülj vele. Különös erővel hat rád, zavar, idegesít, esetleg undorral tölt el vagy épp ellenkezőleg, hihetetlen vonzerőt fejt ki rád, vágyakozol utána. Egy párkapcsolat is Árnyék, az egyik legjobb eszköz önmagad megismerésére. A gyermeked szintén. A lényeg, hogy megismerd és elfogadd, hogy ő is a te elfelejtett, kitaszított, leszakadt, külvilágba lökött részed.
Bűnnek tekinthető minden ősünk tette, ami szükséges volt ahhoz, hogy megszülessünk, de mi mégis képtelenek vagyunk elfogadni. Az őseinket, a történelmünket viszont magunkban hordozzuk és ez a megtagadás szintén egy szétszakított, széttöredezett állapotot eredményez a pszichében.
A depresszióval az a gond, hogy a szorongás, befelé fordulás, elvonulás egy természetes reakció az ellenséges külvilággal szemben. Viszont így pont az elől menekülünk, amivel idővel szembe kellene néznünk - az Árnyékkal és vele együtt a valódi, egységes önmagunkkal. (Self)
Olvastad a könyvet, amit lejjebb linkeltem? Zseniális! :) Nekem nagy élmény volt.
Érzelmi befagyottságnál a lényeg (meg minden terápiánál), hogy el kell jutni az érzelmekhez, a könnyekhez. Csak ez tisztíthatja meg a szemet, és mutathatja meg a kendőzetlen igazságot, valóságot, a jelen állapotot, illúziók nélkül. És az mindig felszabadít.
Csak az nem világos, hol kéne keresni ezt az árnyékot. Mit értünk alatta? Milyen árnyékok vannak? Mi lehet aljasság vagy árnyék?
Sokszor eredménytelen önmarcangolásba kezdek. Mi az, ami "bűn", amit be kéne ismerni?
Asztrológia, mint terápia megvan. Bár már rég olvastam. Peter Orbantól a Symbolon kártyákkal ápolok szorosabb viszonyt, van, hogy hónapokra elfelejtem, aztán pár hétig jobban előtérbe kerül. Elég erős pszichológiai vonatkozásai vannak. Pl. a Skorpió-Bak kártya, ami a depresszió, a befagyottság, meglátni a kővé vált szobrokat és ezáltal feloldozni, de nem hozzájuk érni, hanem tovább menni.
