Ezen elgondolkoztam most is és régebben is már.
Hogy miért tudja feltölteni az ember önbizalmát a tudat, hogy másnak szüksége van ránk?
Most akkor mégsem teljesen belőlünk fakad az önbizalom?
Vagy csak a jóérzés telíti az énképet,hogy nemcsak sajátmagunknak kellünk.
Bármiben is. Nem kellenek ehhez még nagy dolgok sem. Bármi apróság.
A hasznosság tudata? Vagy mi.
Magányelleni ösztön.
Köszi, aranyos vagy, ha tényleg érdekel.
Behúnyom a szemem, és már nem annyira zavaros minden. Persze sok dologban elégedetlen vagyok magammal most is. De mintha azt érezném, hogy szüksége van valakinek rám.
Ha most azt mondanám, ezt csak a legjobb barátommal beszélem meg, és az én magam vagyok, kissé furán hangozna, mert ez már teljes siker. Na, itt még nem tartok...
Jaj, ez elég hosszú történet.
Mostanában kicsit másképp látom a világot. Mert másképp szeretném látni. Örülök, hogy néha sikerül. Nem annyiszor, amennyiszer szeretném és nem is mindig úgy, ahogy szeretném, de vannak igen jó pillanataim.
Jack a másik oldalára fordul, résnyire csak az egyik szemét nyitja, a fény még így is szúrós.
Alinka mondata jut eszébe, majd magára húzza a kicsit durva pokrócot.
"Még nem pihentem ki magam."
Nem, ez már egy szépen kifejlett önbizalompéldány:-)
De azért még fogadjunk, hogy a pozitív visszacsatolásokat elolvasod a nyugodt álmok reményében?:-)
De ugye észrevetted, hogy az önbizalmamnak még van mit fejlődnie? Ha például most lemondok arról, hogy tovább imponáljak olvasóimnak, mert fontosabbnak tartom, hogy reggelre alaposan kipihenjem magam, akkor ez több önbizalomra vall, mintha tovább szellemesked........
Ez első olvasatra nagyon igaz. Nagyon jól összeszedted és alátámasztottad, amit gondolsz.
Le a kalappal!
De azért még majd átrágom rajta magam:-)
Nem az ellenvetések céljából, hanem mert gondolatébresztő.
Szerintem az önbizalom nem függhet értékrendtől. Értékrend sokféle van. Tegyük fel, hogy zseniálisan focizok, de nincs hallásom, és intelligenciámat tekintve az egyszerű emberek közé tartozom. Ha nincs önbizalmam, akkor talán az lesz a véleményem, hogy az ember testi adottságai, a sportteljesítmények, amiket el tud valaki érni, na az az igazi nagy dolog! A művészemberek és más szellemi foglalkozásúak meg biztosan fel voltak mentve tornából, és mivel igazi küzdelemben semmi esélyük nem lenne, ezért választották a bazseválást vagy a kutatást életpályának. Vagy gondolhatom azt is a kis önbizalmammal, hogy de kár, hogy én ilyen alulképzett vagyok, miből fogok élni, ha visszavonulok a sportpályafutásomtól, sajnos nem áldott meg a sors olyan észbeli tehetséggel, mint egyeseket.
Mindkét esetben az történik, hogy valamilyen értékrenddel méregetem magamat, és ebből levonok valamilyen következtetést a saját értékemre nézve.
Ezzel szemben egy olyan ember, akinek van önbizalma, nem foglalkozik ilyesmivel. Tudja, hogy az ember értéke csupán attól függ, éppen mivel mérjük, és nem tőle magától. Nem motiválja, hogy elismeréseket gyűjthet be, ha olyan helyzetbe kerül, ahol erényeit csillogtathatja. És nem kerüli el azokat a helyzeteket sem, ahol valószínűleg mindenki más jobb lesz nála. Egyszerűen nem érdekli ez a kérdés: megelégszik azzal, hogy ő a tőle telhető legjobban tudja magáról, hogy milyen - aztán hogy megmérettetéskor milyennek találtatik, az legyen csak a mérce gondja.
Szóval az önbizalom szerintem inkább az önismeret szándékának őszintesége, elfogulatlansága. Azért elfogulatlan, mert nem tol előtérbe olyan szempontokat, amik kiemelnék az erényeit.
A bizalom abban különbözik a hittől, hogy munkahipotézisek karbantartásán, nem pedig kőbe vésett dogmákon alapul. Nem merev, hanem rugalmas, ezért érzelmi törés nélkül képes alakulni. Ha én bízom abban, hogy én ilyen és ilyen vagyok, majd jön egy információ, ami másra utal, akkor módosítom a munkahipotézisemet és örülök neki, hogy megint pontosabb lett. Nem is igazán a hipotézisben bízom, hanem abban, hogy a momentán lehetséges hipotézisek legjobbika az enyém. Ha hinnék benne, hogy ilyen és ilyen vagyok, akkor nélkülöznöm kellene ezt a tökéletesítő mechanizmust, emiatt nagy valószínűséggel tévesen hinnék dolgokat magamról.
Na az előbb azt mondtad, hogy nem tudod mit akarsz.
De azt legalább tudod, hogy nem jó neked, ami most van. Mert nem jó ugye?
A kilátástalantól mindenki fél! Az a kérdés, hogy valóban kilátástalan-e, amit annak ítélsz! Ezen kellene végigmenni.
Nagyon általános dolgokat mondasz, így nem tudom, hogy mennyire csak a saját kétségbeesésedről van szó, és mennyire valós krízishelyzetekről.
Például van valami konkrét dolog, ami változással járna és félsz tőle?
Van családod. Akkor valami célod is van mindig, főleg ha gyerekek is vannak. Lehet hogy az aggaszt, hogy nem tudsz mindig erős lenni, pedig ezt várják tőled?
Nem lehet arról szó, hogy most csak túl stresszes vagy? Vagy értek valami nagy tragédiák, veszteségek, haláleset ilyesmi.
Nem tudom elképzelni, hogy alapjáratban valaki ennyire elkenődött legyen. Valami oka biztosan van! Simán az alaptermészeted nem lehet ilyen, mert akkor nem mertél volna családot sem vállalni. Gondolj erre! Valamikor bíztál magadban. Hová lett ez és miért?
Írhatsz levelet is, ha nem akarsz nyilvánosan beszélni erről.
Működik. Élek. De hogyan? Szerintem nem úgy, ahogy kellene/lehetne.
Nem arról szól a sirámom, hogy egyszerűen lassú vagyok, hanem a bizonytalanságról, határozatlanságról, céltalanságról, olykor-olykor a kilátástalanságról is. Meg a beletörődésről olyanokba, amiket a belém rögzült sztereotípiáknak köszönhetően megváltoztathatatlannak hiszek, holott az agyam tudhatja, hogy nem az. Meg a változástól való félelemről.
Család? Van.
Nem kell szégyellni, és nem leleplezés!
Lehet, hogy csak te látod túl sötéten ezeket a dolgokat. Végül is működik az életed, nem?
Nem lehet, hogy csak az a gondod, hogy ebben a felgyorsult világban más elvárásokat látsz, mint amit a te tempód diktál?
Gondot okoz neked a mindennapi életben ez a határozatlanság? Ezek napi szintű megtorpanások?
Mert ha nem, akkor szerintem nincs semmi baj veled! Egyszerűen más a ritmusod! Ha ezzel együtt tudsz élni és ezt belekalkulálni a döntéseidbe, akkor már nem lehet rossz.
Van például családod? Kell magadon kívül másokért felelősséget viselned?
Sejtettem, hogy felmerül ez a kérdés...
Eddig ugyanis megbújhattam az önértékelési zavarokkal küzdő tizenéves, esetleg húszas évei elején fiatalember álcája mögött, azonban a leleplezés nem sokáig váratott magára.
Le sem merem írni.
40
>Sokszor azt sem tudom megfogalmazni, mit akarok!
Ez még jobban aggaszt, mint az eredeti kérdés, mert ha tudnám, mit akarok, valószínűleg megtalálnám a megvalósítás módját.
De olyankor valószínűleg nem is vagy döntéshelyzetben! Döntéshelyzetben ugyanis az ember előtt minimum két választási lehetőség van, aminek mérlegeli az előnyeit, hátrányait. Olyankor azért márcsak tudod, hogy neked mi lenne a jó, mit akarsz? Például munkahelyválasztásnál? Vagy mikre gondoltál?
Amúgy meg simán téblábol az ember, sodródik az árral sokszor, ahogyan mondod, ez ne aggasszon.
Az a lényeg, hogy fontos helyzetekben gatyába tudd rázni magad.
Nem kell mindig bölcsnek és okosnak lenni!
Hidd el, hogy még agg 'bölcsek' is sokszor nem tudják, mit akarnak, hogy mi az élet és merre menjenek.
Szerintem az a lényeg, hogy mindig ahol vagy, ott jól érezd magad és ne bánts vele másokat. Hogy nehezebben döntesz, az meg majd kiforrja magát.
Főleg ha rá leszel kényszerülve!
Hány éves vagy?
>Az a gáz, hogy tudom, sok problémámra nincs, vagy most éppen nincs biztos megoldás, ezért ahelyett, hogy némi mérlegelés után választanék utat magamnak, én inkább a határozatlanságot választom, majdcsak lesz valami alapon
A nem döntés is döntés!
Valószínűleg nem tudsz hosszútávon tervezni vagy nem mersz.
Ez is bizonytalanság persze, de ha jól meg tudnád ragadni a rövidtávú dolgaidat, arra felépülhet szinte automatikusan a perspektívikus is szerintem!
Ha kérdezek valamit, akkor azért mert tényleg nem tudom és kíváncsi vagyok! Úgyhogy nekem te ne vigyorogj már sokadszor ezzel.
Ja különben sok nő bedől mindenféle imídzsnek.
Nem tudtad?
