Magyarország a sikeres gazdasági és társadalmi felzárkózás küszöbére érkezett a XXI. század elején. Történelmünk során már többször megkíséreltük a felzárkózást Európa fejlett magjához, de e kísérletek rendre kudarcot vallottak. A XX. században már két ízben is célul tűztük ki a felzárkózást, az elsôt a század elején az agrárforradalom és a világháború szakította meg, a másodikat pedig eleve reménytelenné tette az, hogy piacgazdaság nélkül, a fejlett gazdasági térségtôl elvágva, demokrácia helyett kemény és puha diktatúrákkal próbált az ország felzárkózni. E század harmadik felzárkózási kísérlete az 1989–90-es politikai fordulattal vette kezdetét, azonban a kísérlet elsô évtizede – a ’90-es évek – lemaradást és nem sikert hozott. Szemben az 1867 után beindult felzárkózási kísérlettel, amikor az elsô évtizedek sikerét az utolsó évtized mindent eldöntô kudarca zárta le, most az elsô évtized kudarcát a XXI. század elsô negyedében egy sikeres felzárkózás követheti.
Magyarország azért tűzheti ki célul mintegy negyed század alatt a sikeres felzárkózást, mert annak döntô feltételei, egy kivétellel, valamint szükséges forrásai rendelkezésre állnak. Működik a piacgazdaság, amely nélkül, tehát piaci iránytű nélkül nem sikerülhet az ország felzárkózása. Magyarország kinyílt a globális információs tér felé, talán idônként túl gyorsan is, de ezzel végre a fejlettekhez kötôdik és nem a lemaradókhoz. A lakosság civilizációs hajlamai, életmódja és munkakultúrája alkalmas a felzárkózásra, és bár sem a nyugat-európai, sem a közép-európai civilizáció jegyei nem uralkodnak hajlamainkban, de a délies latin színek és az elôzô kettô együtt egy sajátos, a felzárkózásra alkalmas karaktert kevernek ki Magyarországon. A magyar társadalomban még nem szaladtak szét olyan mértékben a vagyoni és jövedelmi különbségek, hogy azok megakadályozzák a sikeres felzárkózást. Ma nem két Magyarország létezik, nem a gazdag Dunántúl és a szegény Kelet-Magyarország kettôssége írja le helyzetünket, hanem az, hogy gyorsan fejlôdô és vergôdô szigetek élnek egymás mellett. Ezeket a szigeteket könnyebb összekapcsolni, mintha két élesen szétváló nagy darabot kellene együttműködésre késztetni. A felzárkózás gazdasági, társadalmi, szellemi és lelki forrásait egy átfogó kutatás alapján már korábban bemutattam (Magyar Nemzet, 1998. március 20.), az a két tucat növekedési forrás elegendô a magyar gazdaság sikeres ugrásához a XXI. század elsô évtizedeiben.
Bátor cél és optimizmus
Mi az az egy kivétel, amely még hiányzik? Ami hiányzik, az nem pénz, vállalkozókészség, piaci intézmény vagy brüsszeli integrációs mechanizmus – hanem egy új közgondolkodás. Minden sikeres felzárkózást végrehajtó nemzet képes volt arra, hogy már a felzárkózási folyamat legelején a legfontosabb társadalmi célként jelölje meg a polgárok jólétének és a gazdaság teljesítményének felemelését a legfejlettebb országok szintjére. Minden sikeres nemzetben gyökeret vert az a gondolat, hogy képes az ország arra, amit a legfejlettebbek tudnak, és a kormánytól a településekig, a vállalatoktól a bankokig, valamint a családoktól az önszervezôdô polgári közösségekig mindenki optimistán és a felzárkózási célt középpontba helyezô nemzeti öntudattal tekintett a jövôbe. Nekünk magyaroknak tehát abba kell hagynunk a peszszimista siránkozást, és a lemondó kézlegyintésrôl is le kell szoknunk. Közgondolkodásunknak széles körben arra kell épülnie, hogy lehetséges a polgárok jólétének és a gazdaság teljesítményének felemelése mintegy negyed század alatt Európa fejlett országainak szintjére, de ehhez kisebb célt nem tűzhetünk ki.
Pénzfelesleg
a centrumban
A közgondolkodás már változik Magyarországon, ha lassabban is, mint amire szükség van. Hasonló változásra van szükség a közgazdasági gondolkodásban is. A hazai közgazdasági élet nagy befolyással bíró személyeinek és közösségeinek, a politika meghatározó intézményeinek és vezetôinek, valamint az üzleti élet kiválóságainak egyaránt el kell gondolkodniuk azon, hogy fenntartható-e a mai szinte egyeduralkodó neoklasszikus liberális gondolkodás.
Erre több ok is késztet bennünket. Ezekben a hónapokban vált világossá a globális tér vezetô intézményei számára, hogy állandó veszély a nemzetközi pénzügyi válság kirobbanása. Kiderült, hogy nem csupán az állam nem mindenható, ahogy azt Keynes és a New Deal alapján – sokszor hibásan – gondolták, hanem a piac sem az. A nemzetközi pénzpiacok és tôzsdék felett állandóan ott függ Damoklész kardjaként az 1929–33-as világválsághoz mérhetô összeomlás lehetôsége. Egy éve már hol itt, hol ott kap léket a nemzetközi pénzpiac, a nemzetközi irányító intézmények és mechanizmusok nem képesek követni a pénzpiaci mozgásokat. Senkit ne tévesszen meg az, hogy a tôzsdei válság eddig – Japán kivételével – a centrum szélén (délkelet-ázsiai „kis tigrisek”) és a perifériákon (például Oroszország) jelentkezett. A válság igazi oka a centrumban van. Túl sok a pénz a globális gazdaságban. Túltermelési válság alakult ki mára a pénz piacán, ahogy az 1920-as évek végére túltermelési válság a termékek piacán. Akkor a túl nagy kínálattal szemben nem volt elég kereslet a mezôgazdasági és ipari termékek piacán, most pedig a hatalmasra duzzadt befektetési pénzkínálat nem talál megfelelô befektetési lehetôséget a nemzetközi tôkepiacon. Bár tágul a globális tér, a centrumországok sikeresen „felnyitották” Latin-Amerikát, Kínát és Indiát, a közép-európai országokat és Oroszországot a nemzetközi befektetések elôtt, de szemlátomást ez nem elég. Baj van a kockázattal, a befogadó országok kormányzati szándékaival, a jogrendszerrel és még sok mással.
A befektetési pénz túlkínálata, feleslege a centrumon kívül nem képes lecsapódni. De a centrumországok gazdaságaiban sem talál elegendô jó befektetést, annak ellenére, hogy a nemzetközi tôkeáramlás háromnegyede már a fejlettek között megy végbe. Ennek valószínűleg két döntô oka van. Az elsô az, hogy rendkívül gyorsan csökken a gazdaság tôkeigénye, egyszerűen nincs szükség annyi fajlagos befektetésre a modern gazdaság működtetéséhez, mint volt szükség korábban. Az információ és általában a szellemi tôke olyan mértékben vált forrásává és alkotó elemévé a termékek és szolgáltatások elôállításának, hogy a modern gazdaság tôkeszükségletét már az információ elôállításának, feldolgozásának, tárolásának és továbbításának tôkeszükséglete határozza meg. Az információ pedig egy csodálatos dolog, mert elfogyasztásával egyre több lesz belôle.
A nemzetközi pénzpiacon kialakult pénzfelesleg másik oka az, hogy a centrum országainak egy része, különösen a vezetô nyugat-európai kormányok még nem találták meg a jóléti állam és az esélyt adó állam szintézisét. Már elszakadtak az 1930–60 között kialakult jóléti állam felfogásától, és kormányoktól, továbbá országoktól függôen erôsebben vagy gyengébben megnyirbálják az állam jóléti funkcióit, de még nem érkeztek el a jóléti és a neoliberális állam szintéziséhez. A centrum országaiban, különösen Európában ezért a lehetségesnél erôtlenebb az új munkahelyek létrejötte és az innováció. Ez pedig felerôsíti a modern gazdaság csökkenô tôkeszükségletének azt a hatását, hogy a gyorsan duzzadó befektetési pénzkínálat nem talál megfelelô befektetési lehetôséget. A fejlett országokban egyre hoszszabb a várható életkor, és az idôs nemzedékek egyre nagyobb pénzügyi megtakarítása pedig mint demográfiai tényezô élesíti a nemzetközi pénzügyi válság amúgy is ketyegô bombáját.
Sikertelen kísérlet
Ma még nem látható, hogy a globális gazdaság hogyan oldja meg a pénzfelesleg gondját. Használja erre továbbra is a globalizációt, amellyel újabb és újabb országokat, településeket és cégcsoportokat von be a nemzetközi pénzügyi befektetés körébe. Kecsegtetônek tűnhet nagyszabású új Marshall-tervek elindítása is, például a kis közép-európai gazdaságok vagy éppen a nagyobb kelet-európai gazdaságok részére, esetleg Latin-Amerika, India és Kína számára. A Marshall-terv igazi tanulsága azonban nem az, hogy a külsô segély sikeres felzárkózást hozott, hanem az, hogy a külsô segélynél sokkal fontosabbak voltak a belsô források. Ezt bizonyítja, hogy minél többet kapott egy ország, annál kevesebbre jutott versenytársaihoz képest (például Egyesült Királyság) és minél kevesebbet kapott egy fôre vetítve, annál többre (például Németország).
A centrumországokban kialakult pénzfelesleg levezetésének egyik kézenfekvô megoldása az, ha a fejlett országok, különösen Nyugat-Európa, megoldják a munkanélküliség problémáját. Az Európai Unióban az átlagosan két számjegyű munkanélküliség feloldása olyan közgazdasági fordulatot igényel, amely nem az infláció leszorítását tekinti a legfontosabbnak, hanem a foglalkoztatási probléma megoldását.
A szintézist, amelyet a centrumországoknak meg kell alkotniuk saját gazdaságpolitikájuk, államuk és üzleti szektoruk számára, elôre kell hozni és abban a térségben kell kísérletként kipróbálni, amely ma a centrum perifériáján helyezkedik el, de rendelkezik a felzárkózás történelmi feltételeivel, forrásával és esélyével. Miért ne lehetne Magyarország az „új washingtoni konszenzus” elsô kísérleti terepe? Ezekben a hónapokban izgalmas megbeszélésekre kerül sor Washingtonban a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az amerikai pénzügyminisztérium, a döntôen amerikai stratégiai kutatóközpontok, globális üzleti szereplôk, egy globális vallási intézmény (Vatikán) és munkavállalói szervezetek képviselôi között, amely fórumok keresik az „új washingtoni konszenzus” építôköveit.
A neoklasszikus liberális gazdasági elmélet a ’80-as évtizedben átvette az uralmat a centrumországok gazdaságpolitikájában és legyôzte a jóléti állam közgazdaságtanát. 1989–90 után pedig ez az elmélet határozta meg a közép- és kelet-európai országok piacgazdasági átmenetének gazdaságpolitikáját. A neoklasszikus liberális elmélet Milton Friedman és más kitűnô liberális közgazdászok által kialakított elméletét azonban már nem elméleti, hanem döntôen gyakorlati területen működô közgazdászok rendkívüli módon leegyszerűsítették. Azt mondták, hogy a sikeres gazdaságpolitika három pilléren nyugszik, és csakis három pilléren. Elôször, egy kormány liberalizáljon mindent, amit lehet és olyan gyorsan, ahogy csak tud, másodszor privatizáljon mindent a lehetô leggyorsabban, és végül dôljön hátra, igen szigorú költségvetési politikával hagyja magára a piaci szereplôket. Ezt a receptet, amelyet a ’80-as évtizedben a dél-amerikai pénzügyi válságok (vágtató infláció, elszabaduló adósságok stb.) megfékezésére alakítottak ki, hívja korunk gazdaságtörténete „washingtoni konszenzus”-nak. A most megindult washingtoni beszélgetésekhez hasonlóan ugyanis a ’80-as évtizedben az IMF, a Világbank, az USA pénzügyminisztériuma és az amerikai stratégiai kutatóközpontok szakértôi ezt a receptet írták fel Latin-Amerika számára. A recept a ’80-as évtizedben meghódította a centrumországok gazdaságpolitikáját is, és alkalmazásának csúcspontját talán a maastrichti kritériumokban érte el. A recepttôl az USA kormányai erôsen eltértek a ’80-as és a ’90-es évtizedben, valamint a fejlett nyugat-európai országok sem követték maradéktalanul e receptet. Annak ellenére, hogy a neoklasszikus liberális elmélet alapján kidolgozott és egyszerűségével hódító recept Latin-Amerika esetében – talán Chile kivételével – nem vált be, és attól eltért valamennyi centrumország, mégis e receptet írták fel 1989 után Közép- és Kelet-Európa új demokratikus kormányai számára. Tették ezt annak ellenére, hogy a „washingtoni konszenzus” receptje olyan gazdaságokra volt kitalálva, amelyek korábban is piacgazdasági viszonyok között működtek, míg a közép- és kelet-európai országokban a piaci szigetek nem álltak össze piacgazdasággá. Sem a tulajdonosi struktúra, sem a vállalati méretstruktúra, sem a piacot szabályozó állami és nem állami intézmények nem voltak adottak akkor, amikor e térségben is e recept került alkalmazásra.
A következmények ismertek. A közép- és kelet-európai országok közül a recept ott okozott viszonylag kisebb bajt, ahol viszonylag fejlettebbek voltak a piaci viszonyok (Szlovénia, Lengyelország és Magyarország), és ott a legnagyobbat, ahol a piac a leggyengébb volt (például Oroszország, Ukrajna). Magyarország esetében is azonban olyan mértékűre növekedett Nyugat-Európához, illetve a szomszéd Ausztriához képest az elmaradásunk a fogyasztás és a gazdasági teljesítmény területén, amely történelmileg ismeretlen és a kiinduló szándékokkal ellentétes. A recept alkalmazása igazából már 1988-tól elindult Magyarországon, és kétségtelenül igaz, hogy az 1988–98 közötti idôszakban kiépültek a késôbbi felzárkózáshoz szükséges gazdasági struktúrák, ám az is nehezen vitatható, hogy a felzárkózás társadalmi feltételei közül egy sor döntô ponton romlott a helyzet. A „washingtoni konszenzus” során kialakított és a neoklasszikus liberális elvek kizárólagosságán, de leegyszerűsítésén is alapuló recept Magyarországon (is) sikertelennek bizonyult az átmenet elsô, éppen ezért rendkívül fontos évtizedében.
Milyen legyen
az új recept?
Azért van szükség sok receptre, mert a globális gazdaság szereplôi, az egyes nemzetgazdaságok és régiók igen jelentôsen különböznek civilizációs jellemzôk, fejlettség és minden más, a siker szempontjából fontos tényezô szerint. A „washingtoni konszenzus” által felírt recept egyik nagy hibája az volt, hogy csak egy volt belôle, miközben azok, akiknek felírták, bizony igen sokfélék voltak. Szerencsére még mindig nagyon különbözik egymástól például Közép-Európa és Dél-Amerika, ezért is szükséges több recept.
A globális gazdaság egészséges működése szempontjából fontos, hogy a pénzügyi válság állandó fenyegetését elhárítsa. Ehhez globális szinten kellene kezelni a befektetési pénz feleslegét. Roosevelt elnök történelmi eredményeket ért el fizikai közmunkákkal: csatornákat ástak és utakat építettek a korábban munkanélküliek, ezzel új kereslet támadt az árufelesleget mutató kínálattal szemben. Lehetne persze ma is globális közmunkákról gondolkodni, de ez inkább álom, és a valóság inkább globális szellemi „közmunka” lehet. Ha a modern gazdaság fűtôanyaga az információ és általában a szellemi tôke, akkor globális képzési programokra, globális kutatási és fejlesztési programokra lehetne sok pénzt elkölteni. A tudás bôvülése megtérül, a modern gazdaságban majdhogynem csak ez térül meg. Mi itt Közép-Európában azonban ne zárjuk ki olyan regionális infrastrukturális programok indítását sem, amelyek megteremtik Európa fizikai egységét Nyugat- és Kelet-Európa, valamint Észak- és Dél-Európa közlekedési és kommunikációs összekötésén keresztül.
Természetesen a nemzetközi pénzpiacok működése felett is erôsíteni kellene a szabályozást, ez az IMF, a Világbank, az Európai Unió és a vezetô globális pénzügyi szereplôk új együttműködését igényli. Hasonló módon szükség lenne egy konszenzusra arra vonatkozóan, hogy a globalizáció káros mellékhatásait a nemzeti kormányok és a nemzetközi szervezetek együtt hogyan mérsékelhetik. A globális mindig erôsebb egy regionális vagy nemzeti piacon, még akkor is, ha a helyi szívósabb és találékonyabb. Szükség van ezért olyan nemzetközi és nemzeti eszközökre, amelyek a helyit erôsítik a globális szereplôvel szemben. A helyi erôsítése az egyes települések önkormányzatainak hatásköri és pénzügyi megerôsítését jelenti, a helyi piacok felértékelését és a kis- és középvállalatok szavakon túli felkarolását. Mára nemzetközi érdek lett a nemzeti kereteken belül működô helyi szint, kis- és közepes települések, kis- és középvállalatok, nemzeti K+F tevékenységek megerôsítése. A globális szereplôk biztonsága, ezzel a multi-szövetségek és a globális pénzügyi befektetôk biztonsága ma már paradox módon akkor erôsíthetô, ha a globális további térnyerését mindenütt kiegyensúlyozza a helyi szereplôk megerôsödése.
Az „új washingtoni konszenzus” nélkülözhetetlen alkotóeleme a szellemi infrastruktúra és a tudástôke középpontba állítása. Az állam vonuljon ki a tulajdonos-üzemeltetô szerepébôl, de vállaljon oroszlánszerepet a tudástôke bôvítésében az oktatástól a K+F-ig. Azokban a gazdaságokban és régiókban pedig, ahol a szellemi tôke bôvülését jelentôsen korlátozza a fizikai infrastruktúra elmaradása, ahogy az Magyarországon is jellemzô, ott az állam vállaljon befektetôi és koordinálói szerepet az infrastruktúra szűk keresztmetszeteinek felszámolásában.
A receptek közös eleme legyen az erkölcs felértékelése. Ez a bűnözés, munkanélküliség, korrupció és az erkölcsöt fogyasztó többi káros társadalmi kinövés elleni kíméletlen harcot igényli. A modern gazdaságnak ugyan az információ a fűtôanyaga, de ezt lehet jóra és rosszra egyaránt fordítani, ezért a tudás elôjelét az erkölcs határozza meg. A XX. század utolsó pillanatában olyan modern gazdaság alakult ki, amelyben a vezetô globális piaci szereplôk számára szinte minden gazdasági forrásnál fontosabb lesz az erkölcs, tehát egy nem gazdasági terület. Ezért szükséges egy, a világgazdaság egészséges működését visszaállító új konszenzusba beépíteni az erkölcs megerôsítését. Hasonló szerepet érdemel a természeti környezet védelme és helyreállítása is.
Fordulat és szintézis
A neoklasszikus liberális közgazdaság azért érkezett el alkonyához, mert teljesítette feladatát, de a kor új szorító gondjaira nincs válasza. A jóléti állam sikeres volt, megoldotta a munkanélküliség és a gyors gazdasági növekedés problémáját, azonban magas államadósságot és inflációs veszélyt hozott. Erre válaszként a neoliberális közgazdaságtan leszorította az inflációt, így kezelhetôvé tette a magas államadósságokat, közben azonban elszabadította a pénzpiacokat és újból felütötte fejét a munkanélküliség gondja. Sikeres volt a neoklasszikus liberális megoldás, mondhatjuk, hogy túl sikeres is, mert kiszívta a reálgazdaságból a tôkét és egy óriási globális pénzpiacra szivattyúzta át, ezzel pénzfelesleget teremtett. Ennek problémáját pedig már sem nemzeti, sem globális szinten nem tudja megoldani.
Magyarország új kormánya gondolkodásában már felkészült arra a váltásra, amely az optimizmus és nemzeti öntudat felé, valamint egy közgazdasági szintézis felé vezet. A közgazdasági szakma még nem, a reál és humán értelmiség, valamint a polgárok döntô többsége viszont hevesen vágyik egy ilyen fordulatra a közgondolkodásban. Magyarország gazdasági és társadalmi felzárkózása bizonyosan sok hullámvölgyön és -hegyen vezet majd a következô évtizedekben, de a hullámokat gyengítheti és a sikert közelebb hozhatja a fordulat közgondolkodásunkban és a szintézis gazdaságpolitikánkban.
Rezsőt ki kellene állítani, a MAGYAR Nemzeti Múzeumba, vagy a MAGYAR Történeti Múzeumbe, mint MAGYARt.
Igen, egy tipikus díszpéldánya a MAGYARnak.
Neve valószínűleg Ivanisevics, Hrustinszky, vagy Darmstadter,
szíve azonban MAGYAR.
Megkönnyezi a Himnuszt,
és bár kisbetűvel írja, de dühöng azokra akik a Himnusz hallgatása közben nem állnak eléggé vigyázzban.
Békétlen fajzat, ki nem állhatja a szomszédját, aki szintén MAGYAR, a kollégáját, aki ugyancsak MAGYAR.
Fikázza a törzsasztalon a partnereit, akik ugyancsak MAGYAROK.
Elszorul a szíve, amikor a határon túli MAGYAROKról hall, viszont utálja az oláhokat, a tótokat meg mindenkit.
MAGYAR, mert utánad lép be a forgóajtón és előtted megy ki.
Imádja a potyát.
Humora nincs, csak tartása. Nép-nemzeti gerinc.
Állati érzékeny és sértődős, közben ki nem bír egy félórát piszkálódás nélkül.
A másságot nem tolerálja.
Sem véleményben, sem nemzetiségben, sem megjelenésben. Amolyan MAGYAR.
A múltkor odament hozzá egy erdélyi MAGYAR és némi aprót kért tőle.
Elhajtotta a qrvaanyjába.
És biztos abban, hogy őt, a MAGYART a világ nem érti meg.
Csá, rezső!
Ühüm, ér(ez)tem.
Biztosan erre gondoltál:
"...Nem szeretem ugyanis ha egy párt(legyen az bármelyik is!) kívánja meghatározni számomra, hogy az mit jelent..."
:-)
Kedves speaker!
Szerintem a verset Janus Pannonius írta, ráismerek a komcsi stílusára.
Viszont most látlak először azóta, hogy megkérdeztem: avagy nem te vagy-é az az úriember, aki korábban "madár" nickkel tette ugyanazt, amit most teszel. Akkor válasz nélkül voltál szíves eltűnni egy időre.
Plíz nyilatkozz most.
A válaszodat odapésztelem az összes topicba, ahol EG-t sejtem, aki ugyancsak kíváncsian várja.
Pojácáké itt az elismerés,
a sarlatán a bölcsőn jól mulat,
gyűlöletese fekély a tiszta ész,
s dogma máglyákon ég az öntudat,
s a brávó bátor, a csaló merész,
az erdőben rabló mutat utat,
a politika emberhúst emészt,
s ünnepet űl az ordas indulat,
és láthatod te is, ha ésszel élsz:
ügyvéd, orvos a pénzedért elad,
kufár a lelkész, árulásra kész,
kiméri lelked és húsodat-
Eldöntik majd Brüsszelben, mennyit érsz,
ne félj barátom, gyorsan révbe érsz.
rezső!
Ámulattal néztem a nekem írt válaszod. Megbántottalak volna?! Személyedben?! Csekély értelmemmel fel nem foghatom. Feltettem néhány kérdést. Ennyi történt.
Most már sejtem, hogy a "Mi a feladat?"-ra nem válaszoltál.
Még 1 kérdést engedj meg: ki a magyar?
Mint említettem nagyjából ismerem a magyar kultúrát, történelmet, azonosulok is vele, értem és szeretem a Himnuszt, viszont nem olvastam a művet. Szeretem ezt az országot, ahol élek, nem hagynám el. Plusz: a szocikra szavaztam, utálom a Csurkát, a zsidózást, a kirekesztést, a gőgöt, a mellveregető "én magyar vagyok" kezdetű tirádákat. Én magyar vagyok? Vagy a személyimbe beírt állampolgárság csak kommunista trükk?
Én sem olvastam a hivatkozott művet. Tehát én is felteszem a kérdést: Mi az a feladat?
Ja és mégegy :
Aki ismeri a magyar kultúrát, történelmet, és azonosul vele, vagy legalább csak a himnuszát megérti és
szereti ennek a nemzetnek, valamint olvasta Zsoldosnak a Feladat című sci-fijét, ilyen kérdést fel sem tesz.
Ha viszont valaki előkelő utasként vagy idegenként tartózkodik itt, annak meg úgy is mindegy, annak hiába
mondanék bármit. Legföllebb csak annyit kívánhatok neki, hogy érezze magát jól.
Ez, ha jól értelmeze, két, határozottan elválasztható kategória. Köztes lehetőség nincs? Igen szomorú lennék ....
