Az átlag rajongóhoz ezekből csak az albumkiadványok jutottak el: egy remix- és három koncertlemez.
Ahogy a '80-as évekkel együtt a new wave-nek is vége lett, a zenekarnak újra kellett definiálnia magát, megmártózva a '90-es évek alt-rock „olvasztótégelyében” (modorosan szólva:).
1990: Hello I Love You, Entreat (korlátozott megjelenés), Never Enough, Close To Me (Remix), Mixed Up (+ félig talán a Disintegration maxikat egybegyűjtő Integration box setet is ide sorolhatjuk, bár tényleges újdonságot nem tartalmazott) 1991: Entreat (teljeskörű megjelenés), Picture Show, Play Out, koncerteken: The Big Hand, Away (a későbbi Cut), A Letter To Elise, Wendy Time. És ami csak egy TV-műsor volt, de akkoriban jelentős és a többekhez eljuthatott, mint akár a VHS-ek: MTV Unplugged.
Már úgy 2012 óta szokásommá vált, hogy mikor az egész albumot akarom meghallgatni, akkor azt hanglemezjátszón teszem. A KM-től nézve sorrendileg a legtöbbször hallgatottól: BF (imádom ahog felhömpölyödik az Out of This World-el, és utána engem magával ragad végig), TC (imádom, hogy olyan a Lost, mintha behajítanám a tűt a barázdákba, majd Jason beesik a dobok mögé :DDD, aztán már persze máris nincs kedvem röhögni, de a kezdés mindig ezzel jár, onnantól engem szintén végigsodor, ugye a TC az igazság szerint 3LP lenne, és így is a vinylen van a legoptimálisabban rajta minden szám, a maradékokat CD-ről pótolom hozzá, vagy a vinyl kislemezekről, mondjuk folyamatosságában ezért elég macerás, és feeling romboló, kellene a 3LP), KM (egyszerűen lemezjátszóra termett), Wish (pláne a remaster után), WMS (bitang jól szól LP-n!, kb. mint a The Top UK nyomat).
A régebbi albumokat ritkábban hallgatom lemezjátszón, mert értékesebbek, ott nagyon változó a sorrend, és mindet imádom ezért nehéz dönteni köztük. A Happily Ever Aftert elég sokat toltam, utána a The Top-ot, és mivel sajnos még nincs meg a 180grammos Disi, ezért azt csak ritkán szoktam ezen hallgatni, pedig 3 féle nyomatom is van belőle (UK, GER, Indiai, UK szól a legjobban).
A 4:13-at meg sem vettem LP-n, és nem is fogom sorry, viszont az új albumot már most tudom, hogy azonnal igen.
Furcsa, mert most is úgy tartom, hogy a JWP, WMS, 4:13D is egy trilógia. Az a 'hülye' Top lóg csak ki mindig a sorból, mint mindenkinél, de az nagyon, viszont piszok jó albumocska!
Egyrészt a Disintegration után volt egy Mixed Up lemez, ami miatt nem tűnt olyan nagynak a szünet, mert nem a Disintegration-höz képest három évre, hanem a Mixed Up-hoz képest másfél évre érkezett. Voltak új klipek, játszotta is őket az MTV, így kvázi meghosszabbodott a Disintegration korszak, majdnem a Wish érkezéséig.
Másrészt a grunge láz, valamint a '80-as évekből megmaradt rockerek aktuális, a korábbi dolgaiknál lazább, modernebb, stb. anyagaik miatt nagyon sok "hasonló" zene közé érkezett a Wish, még ha ez elsőre olvasva furcsának vagy tévesnek is tűnik. Az MTV, és ezzel együtt a többi tévé és rádió tele volt rockzenével, és ebbe pont beleillett a Wish anyag.
Harmadrészt a Wish nem ugrott olyan nagyon el a Disintegration hangulatától, hangázástól, a felállás sem változott nagyon, egy ember volt csak az eltérés. Ez is segíthette a befogadást.
A WMS érkezését a fentiekhez hasonló dolgok nem nagyon segítették, sőt, minden az ellentétébe fordult: hosszú szünet hézagpótló anyag nélkül, tagcserék, a korábbitól eltérő hangzás és hangulat, az új anyag nem illik az aktuális mainstream közegbe, hiába tombol az ún. britpop láz, az alternatív színtéren a grunge és metál helyébe lépő új kemény műfajokba még annál is kevésbé lehetne bepréselni.
Személy szerint szívesebben hallgatom a 4:13-at, mint a TC-t, bár mindkettőt ritkán.
A The Cure albumról azt nyilatkozta Robert, hogy a producer Ross Robinsonnal nem értettek egyet abban, hogy milyen számok szerepeljenek rajta, végül Robinson duzzogva kiírta magának cd-re a saját playlistjét. Lehet tudni bármit arról, hogy ez milyen dalokból állt?
Köszi, ez tűpontos volt, teljesen egyetértek. A „jóllakottság” talán abból adódik, hogy a Lollal folytatott pereskedés után egy feloszlással fenyegető, depresszív időszakot egy hónapokig tartó, lemezfelvételnek álcázott bulizással heverték ki.
Azt vegyük tudomásul, hogy a Disintegration után az a régi Cure széthullott, lezárult egy addig végig építkező punkos, majd újhullámos, synthpop-rock korszak és egyéb kísérletezős keverékei, és mellékágai, melyben ők szerintem a legmeredekebb, legmerészebb, legbravúrosabb koncepcióalbumokat tették le, és még volt erejük mellette, 'slágerérzékenynek' is lenni. A Pgraphy után erát vágtak ér helyett sokaknál a JWP-vel, mégis nélküle meg nem lett volna később THOTD slágerszekció, és ez a 'slágert' is gyártunk a koncepciólemezeken egészen a Wish-ig ki is tartott mégozzá úgy, hogy az albumok egységben maradtak. Nem lehetett könnyű ezt így összehozni, és tulajdonképpen 'B-Sideokat' el sem lőttek nagyon az médiában, pedig a legtöbbjéből nagyobb lehetett volna szerintem, mint az annak szántak. Szóval sosem arról szólt a Cure, hogy populáris, vagy slágeres sikereket akarna elérni, bár néha nyilván kellett dobni valamit, nem csontot, hanem olyan Cureosat, amit többen is befogadnak talán. Néha tudatták a világgal itt vagyunk, de amit az éteren hallattak magukról, az sosem a "Cure" volt. Robert hangja hangszer, de olyan mely a legtöbb embernek nagyon nem tetszik, nekem mondjuk kifejezetten igen. Ez eleve sokakat kizárt mindig is, dehát kinek a pap,.... A kinézet se nagyon segített ugyebár valljuk be, nekem is meredek volt sokáig, amíg azt nem mondtam, hogy ez az ő és a kor világa, stílusa és kész. Persze már rég pont letojom, melyik előadó hogy néz ki, bár kétség kívül azért könnyebb elfogadni egy nem kirívalkodó makeupos zenekart. Aztán a zene...hát nem éppen a dömpinges lagymatag éterekbe való, kivéve pár arra szántat...talán.
Hozzáteszem, hogy a legtöbb 'populáris' média (TV/rádió/újságok/inet) is egyre jobban és jobban kizárja az igényes, legalább bármiféle mondanivalóval megáldott számokat főleg itt európában tervszerűen úgy 94-től, tudatosan, erőből leigénytelenítenek mindenkit, és az új generációk zöménél bizony bőven sikerült is...undorító igénytelenség, és gagyiság...mivel nem ismerik azt sem már, hogy voltak, vannak még jó zenekarok (hiszen nem hallják), ezért nem is nőnek fel hozzá sehogysem, igazság szerint igény sem merül legtöbbször fel bennük már, miközben európán kívül gyakorlatilag szakadatlanul zajlik a zene forradalma, fejlődése..hagyjuk, mert csak felidegesítem magam, de sajnálom őket, mert ez elszomorító, de annyit még hozzá kell tennem, hogy én meg úgy küzdök, vadászok rá azért, hogy minnél többet meghalljak azon előadók tömegéből párat, melyeket itt tudatosan, erőből kizárnak, elzárnak tőlünk.
Visszatérve, szóval amiket a Cure 89-re letett az asztalra, már az is csoda volt, hogy egy Wish 2.5-3 év után ekora átütő sikerrel abban a zenei már átformálódott korszakban meglovagolta az étert, és nyújtott valami kjúrosan egyedit, ami így beütött a tömegeknek. Persze a többség úgy van a zenekarral, hogy ismer tőlük pár 'slágert' aztán az album, melyen a szám rajta van már nem nagyon jön be nekik. Nyilván gyűlik mindig a rajongó tábor, de nem jelentősen, mivel ez nem az a zenekar, nkeik sem az volt a cél sosem, hogy slágergyárosok legyenek.
Aztán jött a WMS...4 év...igen, igen nagyot változott a zenei világ, de...hogy is fogalmaztunk régi hsz-okban erről páran?...hogy örömzenélnek már (vagy épp bánat, bú, baj, öregedés, kiégés, emberi veszteségek stb.), nyilván ekkora út után már egyikőjük sem akar annyira koncepcionálni, ezeket már megtették, inkább dalban mondom el a dolog nyitja. Ezt meg kell érteni, és élvezni velük együtt, ha nem tetszik nem hallgatod és kész. Az a jellemzője ezeknek az albumoknak már, hogy vagy ráülsz és strange attraction-özöl rajta egyet, vagy ne is tedd be mint album, csak számokat akkor róla.
A BF azért szívenütött mindenkit szerintem akkoriban a WMS után, mert ez meg inkább olyan album lett mintha integetne a Disi, a Pgraphy, és a Wish is. Engem 2000-ben nagyon elkapott, egészen 2004-ig.
A TC megint robbantotta a véleményeket, szerintem jobban mint a JWP, vagy a WMS akkoriban, és ne mkivátel ez alól a 4:13 Dream sem, habár ott a sok régi visszacsengés, miatt meg Porl, és a nyitó dal miatt többeknek hirtelen jobban bejött ez, mint a TC, de hosszabb távon többen rájöttek arra, hogy a TC jobb, és bizony az jobban be is ért, és tartós szerintem.
Az a helyzet, hogy a Cure minden albummal nyakoncsapta a rajongókat (is), még akkoris, ha két "Trilógiát" is összekapcsolunk, egyik album sem folytatja az előző tematikát. A Wishtől pedig egyre jobban nem tehető abba a régi skatulyába egyik lemez sem. Ők már érett zenészek, és ezt tudomásul kell venni. Szeretnek zenélkni, ez az életük, és addig örüljünk, amíg bírják, meg annak, hogy mostmár a nosztalgiaullámukra is felülhettünk néha a hol folytogató újhullám, darkwave, hol fényes synthpop-rock stb., de mindig egyedi Cure hullámaik után.
És igen egyetértek mindegyikőtök véleményével a WMS kapcsán, de még mindig az a baj, hogy be akarjátok a Disi utáni lemezeket illeszteni a Cure addigi világába, mint koncepciólemezeket...és milyen jó is, hogy van Robertnek önkritikája is, és mégis lazán tudja parodizálni magát, és végre élvezte azt amit befutott. Szívesen ott lettem volna a Swing touron ott lazíthatott végre ki az egész zenekar szerintem.
Én régen elszánt védelmezője voltam a Wild Mood Swings-nek, de sokévnyi Cure-hallgatás után sajnos megértem a fanyalgókat. Noha szívesen hallgatom a lemezt, mégsem tartom a Cure életmű javába tartozó alkotásnak. Valahogy az egész lemez egy felületes, enyhén kellemetlen masszában oldódik fel. Ennek egyik oka a vékonyka hangzás (Trap az egyik legfájdalmasabb példa), másik az akusztikus alapokon nyugvó, gyakran kellemkedő (vonósok mindenhol) hangszerelés, a harmadik pedig a dalszövegek. Robert szerintem ihlethiánnyal küszködhetett ebben az időszakban; ezen a lemezen néha mintha parodizálná magát, folyton szerepjátékok szemszögéből ír (Club America, Strange Attraction, Return, The 13th, Treasure és némiképp a Jupiter Crash), fárasztóan polemizál dolgokon (This Is A Lie, Numb), néha valóban mintha erőltetetten lenne vidám (Mint Car, Return), amikor pedig szomorú a hangulat, akkor az meg valami szipegő, álmos-borongós, már-már tinisen szépelgő hangulatban történik (Jupiter Crash, Treasure, Bare). Egy kritikából idézve: "a Wisht megülő tompaság" sajnos itt is jelen van, és ráadásul érzek valami jóllakottságot is: mintha egy szinttel minden kevésbé lenne húsbavágóbb, mint a 80-as évek lemezein.
Még egyszer: szeretem a WMS-t, szoktam hallgatni, de pl. az amúgy kiváló Swing Tour felvételeit már nem annyira szívesen hallgatom, mert mintha az ott elhangzó, gyakran kiváló régi dalok is ezzel a kellemkedő mázzal lennének bevonva (legjobb példa az amúgy minden egyes 1996-os koncerten játszott Prayers For Rain, de itt kezdődött a Disintegration fárasztó lassulása is).
Egyetértek. Szerintem a Wish és a WMS közt eltelt stúdióalbum nélküli 4 év túlzottan hosszú szünet volt akkoriban, és mire visszatértek, már hosszú időre elfordult róluk a világ figyelme és még a korábbi érdeklődők többsége is továbblépett rajtuk. Nem segített, hogy az amúgy forradalmi újításokat nem felvonultató albumot az egyetlen erősen kísérletező dalával harangozták be, amit szerintem a rajongói keménymag se fogadott nagy lelkesedéssel. Majd pedig a Mint Carral próbálták megismételni a Friday-t, ami alapjában téves gondolat volt. Nem tartom rossz dalnak a MC-t, csak jóval visszafogottabban kellett volna előadni, mert túl erőletettnek, művinek hat az optimizmusa (ellentétben pl. a Doing The Unstuck-kal). És ha már, a kislemezeknél tartok, a Gone se olyan dal, amitől elvárható lett volna, hogy kirántja az elakadt szekerüket a sárból. Talán az USA/ausztrál Strange Attraction volt a legjobb húzás a kislemezek közül, de túl későn jött ki és túl korlátozottan, és komoly különbséget valószínűleg az se jelentett volna, ha világszerte az a nyitó kislemez.
Lényegében a WMS se a korhangulatba nem illet bele, se hangzásában nem volt olyan markánsan más, hogy nagy visszhangja legyen, és még a videóklipek se sikerültek olyan emlékezetesre, hogy legalább amiatt felfigyeljen rá valaki. Csupán egy nagy csokornyi jó dal az egy albumon belüli vad hangulatváltozások kedvelőinek. :) A WMS után pedig lényegében megint hagyták leülni az egészet az újabb 4 éves stúdióalbum-szünettel. Ma már persze kibékülnénk a duplaekkora szünetekkel is.
+1 magánvélemény a Wild Mood Swings minőségéről: szerintem a Cure szintjéhez méltó, de nem kiemelkedő alkotás
+1 magánvélemény a fogadtatásáról: bár az igaz, hogy nincs rajta újabb Friday I'm In Love-szintű össznépi sláger (a Mint Car hiábavaló próbálkozás volt erre), szerintem egyszerűen a korszak áldozata lett, a zenekar kiöregedett abból a pozícióból, hogy megkapja a legnagyobb nyilvánosságot, így a lemorzsolódók helyére kevésbé jöttek új hívek, ahhoz meg még nem voltak elég öregek, hogy egy nosztalgiahullám újra felemelje őket. Ezen a visszaesésen kb minden kortársuk átesett akkoriban, stílustól függetlenül.
Catch maxi 1987. ;) Nekem a Wish volt az első nagy szerelem, de a WMS-t is imádtam, de mi tagadás, rosszabbul öregedett az utóbbi. Régóta nem mertem felrakni a lemezt, majd teszek egy próbát.
Nos tisztelettel veszem a véleményed, nekem totál más. :)
Szerintem ezek a nyilatkozatok akkoriban hót ziher poénok voltak, úgy gondolom nem is érdekelte őket az akkori britpop irányzat, amcsiban jókat turnéztak az albummal, és ezt tudták szerintem jól, hogy oda való, hozzáteszem a grunge, és jó pár még keményebb irány akkor már ott javában tombolt. Összességében nem is albumként kell tekinteni rá, inkább egy JWP folytatás, amikor újra rájuk jellemző koncepció nélkül totális más stílusban készültek, zenekari szabadságban a dalok. Mondjuk a swing és pár irányzat újragondolt zenei fősodor, mint album szintű irány rajta van, na nekem pont ezért tetszik, és különlegesen kiváló zenekari lemeznek tekintem (nem rájuk jellemző, róluk kialakult album koncepcióval) egyfajta mink is újítunk tessék, de mi nem követjük a mostani irányt (miert is követték volna a huszonéves generációt?), előveszünk pár régi stílust, és azt újítjuk...sikerült nekik, és szerintem kiválóan.
Hozzáteszem, hogy akkoriban sok más nagy múltú zenekar hasonló bátor albummal jött ki, hasonlóan felemás kritikákkal, és fogadtatással.
Ez egyébként jellemzően így zajlik túlnyomórészt a régiekkel, mikor valami nagy változás jön az addig általuk megszokott fő zenei világban. Ráadásul szerintem akkoriban ők mondom, pont leszarták az akkori 'újhullámokat', lazítva, csak úgy zenélni akartak, és miért is ne...ennyi év kemény mesterművek közt meg is kellett végre tegyék, és én nagyon örülök neki, hogy elkészítették a WMS-t is, és az rajta lévő daloknak is. :)
Ha ez számítana, akkor én 1988 óta hallgatok Cure-t, tehát érett, szakértői füllel állíthatom, hogy a WMS jó album. ;)) És még mielőtt jönne valaki, aki régebb óta, hogy kijelentse, a WMS pocsék, szögezzük le: nálunk régebbi rajongóknak is lehet rosszabb ízlése, illetve nálunk újabbaknak is jobb. ;) De ahogy írtad, egy album minőségének eldöntésénél nem ez számít.
Szóval a WMS jó, de nem hibátlan. Ha pedig egyes dalait korabeli B-oldalakra cserélik, sokkal jobb és talán népszerűbb is lett volna. Ezzel mondjuk nincs egyedül.
Az ezredfordulón készült, magyarul is olvasható interjúkban a zenekar tagjai is úgy nyilatkoznak a WMS-ről, hogy „az albumra került dalok többsége súlytalan volt” (Robert), a lemez „szar lett” (Simon), illetve hogy a britpop elsöprő sikere mellett a Cure porosnak, idejétmúltnak tűnhetett. Persze, kísérletezgettek akusztikus gitárral, vonósokkal, karibi meg jazzes hangzássa, de egyik próbálkozás sem volt emlékezetes.
Akad rajta néhány szerethető dal, de összességében tényleg gyenge album a Wild Mood Swings. Egyébként 1990 óta hallgatok Cure-t, ha ez számít. (Haha, dehogy számít.)
Kicsit hibásan, és keszekuszán indul, eskü nem jövök rá mi lenne a fő célja a cikknek ebben a formában...
A WMS vs Oasis...túrót. Nem azért nem lett siker. 1: A legtöbb átlag hallgató már elnézést, de suta a WMS zenei kavalkádjához, 2: Szerintem akkoriban pont leszarta az egész zenekar a megváltozott kísérletező brit korszakot, illetve nagyon helyesen letett az asztalra egy akkora lemezt, hogy mai napig nem becsülik meg rendesen, mert fel sem fogták a kritikusok mekkora érdekes albumot tettek őssze. Volt egy előtte többszörösen maxra tolt na ez a The Cure zenekarképe a világnak róluk, és ezzel, ebbe próbálja a legtöbb ember a mai napig is behelyezni a WMS-t, de ilyen még a TTOP, de akár a JWP is pgraphy után a legnagyobb pofánverés volt sokaknak, de a BF után a TC is sokaknak, a 413D-ről meg ne is beszéljünk, mert az meg olyan, mintha a régi erákból összeraktak volna egy WMS-t...fújjhh! :D
Most meg kijön majd megint egy BF utód. Ez a zenei hullámvasút felháborító...monnyon le! :D
Adom amiket mondasz. Függetlenül attól, hogy jómagam is ezek táborát szaporítom, mert nem értek a fényképezéshez. Az más kérdés, hogy koncerteket nem teszek tönkre videózással.
Nem kell bocsánatot kérned, mert nem a hozzászólásodat minősítettem le vagy bármi hasonló sem állt szándékomban. Csupán hozzá kívánkoztam adni, hogy mennyire személytelenné, és lélektelenné, unrealisztikussá teszi a fotókat, és videókat a komolytalan eszközök használata. Ezeken a vackokon egyszerűen nincs mélységélességből való kiemelés, minden 'éles' tehát lapos, tájkép, csak csalással max, valamint kézi fókusz, zoom gyűrű, manuális rekesz...
