Keresés

Részletes keresés

AnnKa Creative Commons License 2018.04.12 0 0 464

 

Nagy László

Ó, csodálatos jégvirág

Ó, csodálatos jégvirág,
táncolva megdermedt leány,
fátyolos, csipke-kombinés,
napvilágomnak ablakán.

Csillag-kripta a két szeme,
kialudtak a csillagok,
lángudvarukba éjjelre
meghíva nem ballaghatok.

Ó, csodálatos jégvirág,
mi lesz így velem s teveled?
Ha rádlehelek: tovatűnsz,
ha megbűvölsz: megdermedek.

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.11 0 0 463

 

Nagy László

Őszi tarlón

Tarló kamillája,
szarkaláb virága
gyorsan elvirít,
az élet megőszül
a világ megőrül,
ember összecsődül,
érzem jeleit.

Őszi tarlón fekszem,
átböködik testem
aranyszuronyok,
szunyog lopja vérem,
száll vele az égben,
ezer vadászgépben
a vérem ragyog.

AnnKa Creative Commons License 2018.04.11 0 0 462

 

Lászlóffy Aladár

Virág-vers

A virágok, a füvek, a fák nem tudnak kacagni,
Még akkor sem, ha vállukon vihetnek,
Ha szoknyád szelétől lebben a levelek tenyere,
Akkor sem, ha derekad érik sárga és lila csókok,
Ha nyakadba nyúl a füzek ujja.

De messze erdők remegnek,
Mikor a kertnyi földre lépsz,
S a szélben átborzong, hogy megölelt.

S ha pengenének a virágok,
Ha kondulhatna a hóvirág harangja,
Csengenének az ibolyák,
Egy pillanatra
Megtorpanna a száguldó ég,
Aztán – tovább!
Szilajabb száguldással taposna végig a szél
A szóló szirmokon.

S mikor a kertet, az utcát, az erdőt járod,
Zengenének kelyhek kacajára, szirmok színére
Hangszerelve, tavasztól-októberig a virágok.

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.11 0 0 461

 

Lászlóffy Aladár

Idők virágágyán

Emlék és végre
meglesett titok: hajnal.

Ezen az esős reggelen
elsőnek és utolsónak is
a sárga tulipánok
sütöttek fel a földön
egy virágágyban.

Ó, virágágyban aludni ki
a jó Balassa tegnapi borát,
a végtelen lovaglást
keresztül a középkor égő
könyvtárain, a négy fal ismeretlen
hegyei közt s egy
ilyen hajnalon ébredni
a titokra: nyár van,
milyen örökre illatos,
ibolyás, bazsarózsás
öröklött szülőföldem.

Csepereg, halkan,
pendülő csatazaj van a dalban
s dallam az elülő csatazajban.

 

bajkálifóka Creative Commons License 2018.04.10 0 0 460

     Gergely Ágnes  

     

     Szakura-ág

 


Hogy lejuthassak a völgybe utánad, 
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat. 

Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, 
félreborítom a bambuszerdőt, 
átugratom a szentély-kapufákat, 
lefelé úszom a kő-vizesésben, 
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, 
megyek utánad, 
nedves hajamban viszem a szakuraágat, 

kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz 
itt, ahol a vadak se járnak, 
sárga arcodat feltartod 
teljesült holdvilágnak, 

tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, 
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, 
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, 
hol az a völgy! a térség visszadob, 
a hegyek körben fölédhajolnak, 
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt 
halakra szétránt, 
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli 
sétát 

ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, 
ahogy lennem adódik egy évtized óta, 
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott 
méreg, halott madárdal – 

futok, hajamban zörgő szakuraággal. 


Ucunomija, 1965. július 1

AnnKa Creative Commons License 2018.04.09 0 0 459

 

Lászlóffy Aladár

Virágének

Előbb élek. Azelőtt
világtalan volt a föld.
Amióta nézlek én,
csak azóta van remény.
Tipegj, virág, csendesen
derékig vagy meztelen,
balettzenét küld a szél,
hajladozz, de ne beszélj,
csak világíts táncokat,
kivirágíts ráncokat,
holdasíts be éjeket,
illatozz jó mélyeket.
Milyen bársony este volt,
mennyi minden tegnapolt,
milyen bolyhos éjszaka
indul felőled haza.
Bársonyok a Borgiák,
mérgezők a Júliák.
Üzennek a Szendreyk:
ne számíts nagy rendre itt,
repkény, önkény, szerelem –
nem szabadság kell nekem.
Előbb éltél, azután
általad is lett hazám.

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.09 0 0 458

 

Kassák Lajos

Virágok közt

Távol a zsibongó város zajától,
Ha egyedül künn a szabadban járok,
Hol körülöttem nyíló vadvirágok
Díszsátora alatt pihen a határ,
Vérző szívembe visszaszáll,
Mint üldözött sas a pusztaságba,
Szunnyadó harci tüzek lángja.
Fáradt agyamnak sincs többé otthona.
Új gondolatok űznek folyton oda,
Ahol nyoma veszett az éjnek.
Születnek vágyak, új remények,
Föl a magasba, hol az eszme-nap ragyog,
Melyet el nem mosnak a szennyhabok
És érzem, hogy tüzel a forradalmi láz,
Amíg ronccsá nem tépi a pusztulás.

S még itt lenn a földön, hol örök a tél,
Rabláncra fűzött koldus emberek
Egymást gyilkolva, koncért küzdenek:
Borongó lelkem újra szárnyra kél,
S mint sellő, a szabadság hirdetője,
Csapongva száll egy szebb jövőbe.

 

bajkálifóka Creative Commons License 2018.04.08 0 0 457

Anna Ahmatova
(1889 - 1966) 
A SZALMARÓZSA 
SZIKKADT-RÓZSASZÍN...

A szalmarózsa szikkadt-rózsaszín,
felhőrongyok csapva durván a égre, 
halvány-finom a zsendülő levélke
a park egyetlen tölgye ágain.

Alkonyi fény süt át az éjjelen.
Milyen jó itt, szűk kis zugomban, távol!
Gyengéd sejtelmekről, örök csodákról
madarak társalognak most velem.

Boldoggá tesz a kinyíló határ,
az erdei kis út, a mélybe hajló,
a csöndesen nyiszorgó, görbe palló,
s az, hogy csak pár napot kell várni már.


1916

Rab Zsuzsa fordítása

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.07 0 0 456

 

Kassák Lajos

Virradat

Virágos kert
a hajnal ölében.

Szőlőfürtöt
csipeget egy rigó.

A sűrű porban
juhnyáj vonul
gyapjúbundákban.

Én a verandán
dolgozom
köröttem
csend
tollam hegyén
fény.

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.07 0 0 455

 

Kassák Lajos

Letört virágok

Szerették egymást tiszta szerelemmel,
S hogy némi gyönyör is jusson belőle:
Egy gyöngyharmatos reggel, csókot lopni,
Kimentek a virágos temetőbe.

Fiatal volt még mind a kettő;
Rózsás arcukról mosolygott az élet,
S szívükben, mint valami égi szikra,
A vad érzelmek buja tüze égett.

Mégis oly félve, szótlan nézték egymást.
Mint valami együgyű szentek,
Kik igazán szeretni is csak
Úgy néha, álmaikban mertek.

S míg ők zsibongó vágyban égtek,
Az elkorhadt kerítés mellett
Egy félig ásott sír-gödör
Lágy, biztató hangon beszélni kezdett:

„Szeressetek, miként a szív kívánja,
Melyből a szilaj mámor árad,
És forrjon szabadon a lázadó vér:
Hadd oltsa el az égő vágyat.

Ne játsszatok az izzó szenvedélylyel,
Amely epedve kéjes csókra vár:
Úgyis csak egyszer éltek s aztán,
Mint hervadt virágot, letör a halál.

Hozzám vezet a ti utatok is,
Ahol jéggé fagy a forró szeretet,
S a földnek undok férgi
Szívnak a szűzi testből életet.”

                       *

Mire feljött a nap: csöndes lett a táj,
Csak az ősz sírásó szórt átkokat,
Hogy az éjjel megint letörte a „szél”
Kertjében a legszebb virágokat.

 

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.06 0 0 454

 

Wass Albert

CSILLAGVIRÁGOK

Mikor a tavasz osztja csókjait
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó...
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot...
De elvesztette... s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot...

Kolozsvár, református kollégium
 (Ifjú Erdély, 1925. március)

 


Wass Albert  Minden verse  – 126–

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.06 0 0 453

 

Wass Albert

EMLÉKEZÉS EGY RÉGI MÁRCIUSRA

Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha.
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta a sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző, meg a pap
s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt
ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt
valamiért.

A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is, a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét
s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek
hangosan megszólalt hátul:
„Édesanyám! Mi a szabadság?”

A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott
és azt felelte:
„Amikor hazajönnek a katonák, fiam.”

Ó, hóvirágos régi Március...!
Azóta mennyi vér ömlött megint,
s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!”
Voltunk azóta hősök, mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok,
honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak
a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta
propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá,
hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek!
Élők s holtak mind ezt akarták...?
S mi lesz, ha majd egy szép napon
megkérdezi egy kisgyerek:
„Édesapám, mi a szabadság...?”

Ó, hóvirágos régi Március...
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen:

fiam, szabadság az,
ha majd hazatérhetünk mindannyian.

(Bajorerdő, 1947)  

Wass Albert Minden verse  – 101–

 

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.06 0 0 452

 

Wass Albert

ÜNNEPVÁRÁS

Erdők, rétek, mezők:
terítsetek eléje szőnyeget!
Amikor erre jön:
virágok, nyíljatok előtte ki.
Pacsirták: énekeljetek!
Patakok: csengjetek, nevessetek!
Galambok: búgjatok!
A nagy mező legyen dallal tele,
és napsugárral, fénnyel, szerelemmel,
csak tavasz legyen akkor és kacagás,
szemeinkben ne lásson könnyeket...
Erdők, rétek, mezők:
terítsetek eléje szőnyeget!

Én majd csak nézni fogom Őt,
és imádkozva szüntelen.
Ha rám se néz, ha meg se lát,
megcsókolom a lábai nyomát:
nekem ez lesz a legszebb ünnepem!
 
(Vasárnap, 1927. július 10.)

 

 Wass Albert   Minden verse  – 157–

 

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.04 0 0 451

 

 

Wass Albert

RÜGYEK

Az orgona-bokorra cinke szállt,
s a kis rügyeknek halk titkot sugott:
a dombon látta már a napsugárt,
már jönni fog,
s a lombok börtönére fényt havaz!
Smaragd szívekben felpezsdült az élet.
Csodás remény: valahol újra éled
egy régi álom, csillogó tavasz.

Lelkünkben is
ilyen rügyecske tán a gondolat.
A jég alatt
szellem-páncélzat védi: kőkemény.

Egy forró csókra hirtelen kipattan,
s dalos tavasz lesz: csengő költemény.

 

 

Forrás: Wass Albert  Minden verse  – 17–

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.03 0 0 450

 

Csukás István

A Szépvölgyi úti hársfák

A Szépvölgyi úti hársfák
illata mínusz húsz fokra
lehűtve csak képzelhető
mézarany illat-glória,

hát képzelem és képzelem
(nincs ebben semmi lírai,
korty szabadság, nem kell kérni,
és nem lehet megtiltani),

s ha már képzelek, vakmerőn
hozzáképzelem magamat:
ha majd nem leszek, a hársfák
mézillatából mi marad?

És mi marad meg belőlem
– sál és sapka közt piros orr –,
amint fázósan baktatok,
s bennem baktat a hársfasor;

így bújkálunk, mi elől is,
halandóban a halandó,
ravaszkodásunk s nem hitünk,
együgyűnek is mondható.

Erős fény és még erősebb
sötétség közt a félhomály –
arcul csap medve-lehellet,
szíven lő megfagyott sirály,

égnek álló drótlábakkal
veréb- s rigóhad menetel
a közönyös isten-arcon,
lesz rajta apró himlőhely –

elsiratjuk őket halkan;
itt lent cipőt talpal a hó,
siratásom, ballagásom
érzelmesnek is mondható,

pedig voltam… nos, megenyhül
s emberibb lesz majd a meleg,
a hársfák sejt-üzemében
készülnek már a levelek,

takarékoskodni kell az
erővel, nincs több kívánság,
találkozzunk tavasszal, én
s a Szépvölgyi úti hársfák!

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.03 0 0 449

 

Csukás István

Áprilisi dal

Két tűzfal közt havas hegyoldal,
szél űz a magasban kicsapódott ablakot.
Harminc tavasz hökkenő orra előtt
most születik a harmincegyedik.

S végig az utcára nyíló eszpresszókban
a bóbitás kávéfőzőnők elvörösödnek,
sivít a gőz, párás lesz tőle a homlokuk,
mellükön puha ajkak motozását érzik.

Fogam közt virággal és semmi esetre sem késsel
lépkedek, árnyékom bohóckodva követ,
s előadjuk az ingyenes díszkivilágításban
az öröm halhatatlan magánszámait.

 

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.03 0 0 448

 

Csukás István

Pár szó a virágzó mandulafáról

Haboztam egy percig: megírjam, ne írjam,
ablakom alatt a virágzó kis fát,
nem csak arról van szó, hogy elcsépelt a téma,
hanem, hogy kifecsegni valaki titkát,
még ha fa is, mert különben olyan,
egészen olyan így, virágba borulva,
mint egy fiatal lány, sovány, csontos kissé,
vagyis még kölyök, de már elpirulva
kap lecsúszó ruhája után, s hogy el nem érte,
arcpirítóan áll meg, olyan pózba,
mint ki már tudja vagy épp most tanulta,
hogy lángot lövellő férfivágy okozója;
nekem vetkőzik így e kis fa, s ez végül,
akármit is gondolunk, a kettőnk ügye,
a képzelgés s a virágzó fa, így okoskodom,
míg ketten vagyunk, addig lesz üde,
s míg derűsen körmölgetek, kijózanító
bizonyosság kattog az agyamban,
hogy hiszen verset írok, vagyis kifecsegem
az egészet, s hajlok rá, hogy abbahagyjam,
s: vedd fel a ruhádat, ne virágozz, szólnék,
de rájövök, hogy ez mekkora ostobaság,
s boldogan dobok le én is minden nyűgöt,
s áhítatosan utánozom az öntudatlan fát,
szemérmetlenül és szépen, már így képzelem,
és bátran és hírre se vágyva s nem magyarázkodva,
de makacsul és más célt nem ismerve
diadalmasan belevirágzik minden tavaszba,
s nem kér védelmet s nem kér biztatást,
még helyeslést se kér, csak elkiabálja
minden titkát s nem fél se fagytól, se széltől,
habár a gyanakvó világ a ruhája –
rajta, fa, biztatom, tegyél szabaddá,
titkom elmondom és védelmet se kérek,
hogy is kérhetnék, alázatban legyek az első,
s virágzásban, ameddig csak élek!

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.03 0 0 447

 

Csukás István

Áprilisi köszöntő

Huszonöt év köszöntése
– nem érdemel nagy cicomát –
e vers, nincs márványba vésve
a dátum s bölcsőm rengése,
tisztelőn mégis összevágd
te szél, a rügyek bocskorát!

Borzas hónap vadóc fia
– címekben nem vagyok szerény –
nem szabad meghatódni a
siker előtt s szabódni, ha
nyakadba hull, hisz a napfény
besüt nadrágod fenekén!

Fontoskodók, álszerények,
lerí képetekről a vád:
„Hogy született, attól részeg!”
Huszonöt év, rád felnézek,
s most tisztelegve összevágd
te szél, a rügyek bocskorát!

 

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.03 0 0 446

Csukás István  1936. április 2-án született.
Isten éltesse sokáig, erőben, egészségben!

 

 *

 

Csukás István

Rövid életemet megtoldom

Rövid életemet megtoldom hosszú nyári délutánnal,
ami szárnyalni akar még belőlem, az itt is szárnyal,
hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény,
hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén,
a többi meg, nos, a többi itt marad lent a földön,
ami kimaradt a költeményből, azzal is illik törődnöm,
mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem,
de hát bármily esendő, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem,
hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta időn kétségbe ne essem,
vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten,
amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárba fordul,
vele fordul a kert, fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul
a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha
vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda,
a kutya szőrös, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít,
elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig,
bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban,
mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban,
a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik,
bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik,
ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem,
aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen,
s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig,
e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit,
s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg,
száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled,
fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely,
nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel,
súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe,
futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre,
és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni,
nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!

 

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.02 0 0 445

 

Sík Sándor

Tavaszi szél vizet áraszt

Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom,
De a nyári szívet bágyaszt, virágom, virágom.
Őszi szellő szőlőt érlel, virágom, virágom,
De hát akit téli szél ver, virágom, virágom!

Azzal is majd szembenézünk, virágom, virágom,
Abból is hadd legyen részünk, virágom, virágom;
Csak egy helyről küldik mindet, virágom, virágom,
Nagyon várnak oda minket, virágom, virágom.

 

AnnKa Creative Commons License 2018.04.02 0 0 444

 

Sík Sándor

Tavasz csengettyűje

Most a csúf tél bosszusan
Zsörtölődve jár még,
És az égen elsuhan
Sok nagy álmos árnyék.
Én dalolva hangosan,
Szökdelőn és pajkosan
Messze-messze szállnék.

Szól a szél a hegyeken,
Szít repülni vágyat,
Már a hó a réteken
Olvadóra bágyad.
Siheder nap hívogat,
Áprilist és álmokat
Bizsereg a vágyad.

Hát, szeszélyes csacska szív,
Hol a téli bánat?
Dudorászó dala hív
Mese-muzsikának.
Erdő-mező csalogat,
Csalogató dalokat,
Küld a tó utánad.

Csintalan szél dalt fakaszt,
Táncütemre léptet.
Te hívod-e a tavaszt?
Vagy a tavasz téged?
Hó felett és tó felett
Már a fűzfaág hegyett
Barka pelyhe éled.

Most rügyedző ág alatt
Énekelni ülj le.
Fesse frissre arcodat
Víg dalok derűje.
Mert a dal ma rózsaszín,
S lásd, e sok bohóka rím:
Tavasz csengettyűje.

 

AnnKa Creative Commons License 2018.03.29 0 0 443

 

Juhász Gyula

 

Húsvétra

 

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom
S az élet: győzelem az elmuláson.

 

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

 

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

 

bajkálifóka Creative Commons License 2018.03.28 0 0 442

Váci Mihály

Láng és tövis

A tetteim csak lábnyomok a hóban,
tévelygő és gyér, olvadó jelek,
alig rajzolják ki a téveteg 
irányt, amerre lassú távozóban
a hófúvásos időn át, megyek.

Mint kerítésen át a labdarózsák,
kísérnek emlékező jószavak,
tiszta egem sistergő gyanúk zsongják,
s megyek magas izzású áramok alatt.

Nyomomban széjjel taposott galóca:
lobban a pletyka: - hidd csak el!
A legendám kigyúl, mint csipkerózsa,
s ki jön felém majd saruit leoldva,
szeresse lobogásom - töviseivel.

bajkálifóka Creative Commons License 2018.03.27 0 0 441

Majthényi Flóra

  

 

Szegfű


Ismét érzem a virág illatát,
Mely kiskertünkben nyílott egykoron.
Ah, nem az már, csak annak rokona,
De az illat még az a szirmokon.

S míg érzem: ismét gondolok reád,
Még most is hallom halk rezgő szavad...
- Ki hinné el, hogy ilyen kis virág
Egy egész múltat visszaad

AnnKa Creative Commons License 2018.03.27 0 0 440

 

 

Baranyi Ferenc

 


CSOCSOSZÁN EZERKILENCVENÖT NAPJA

 


                                   Kincses Veronikának

 


Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.

Csak azt tudom,
hogy nemcsak körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihúnyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.
Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak halaványra lehel,
de a lelket is kiveheti belőlem
egy napon.

Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.

(1979)

 

 

AnnKa Creative Commons License 2018.03.27 0 0 439

 

 

Áprily Lajos

Kis fenyőfa


1
                                                                                                                                                                          
Én lankadó virágot
ma nem hozok neked,
még sorsgúnynak vehetné
tövises életed.

A szép tavaszt kivárom,
a langyos felleget,
s elcsendesült fejedhez
fenyőfát ültetek.

Egyetlenegy fenyőfát
a névtelen sokért,
a fenyvesekbe rejtő
kirándulásokért.

Áldások erdejéért
szerény emlékezés,
egyetlenegy fenyőfa
kevés, nagyon kevés.

De gyantás rejtekéből
a múlt sóhajt reám,
kagyló ölén tovább zúg
a tenger-óceán.

S ha majd távol havasról
vadízű szél suhog,
egyetlenegy fenyőfa
rokon zúgásba fog.

S az illatos viharban
tán én is ott leszek:
Apám, üzennek értünk
a zúgó fenyvesek.

Felhő suhogva hajlik,
ezernyi tű remeg –
s egyetlenegy fenyőben
felzúg az életed.


2

Kis tövét a földbe tettem,
zsenge szállal ágazót,
öntözgettem önfeledten
s így hullattam rá a szót:

Kis fenyőfa: könnyű lándzsa,
sok nyilacska – nőjetek,
gyenge sarjatok ne bántsa
lombriasztó förgeteg.

És ha nedvet ösztövéren
vén föld nem tud adni még,
szálljatok le mély gyökéren
megkeresni holt szivét.

Annyi élet, annyi álom,
annyi holt vágy szunnyad ott,
szívjatok fel szomju szálon
színt, erőt és illatot.

S elmulásnak barna szárnya
futni fog majd tőletek –
mulandóság ostromára
kis fenyőfa, büszke dárda,
sok nyilacska – nőjetek.

 

AnnKa Creative Commons License 2018.03.27 0 0 438

 

Oláh András

fények és árnyékok

- - - halk kopogás:
csapdát állít a csönd ebben
a faltól falig világban

arcod szétfújt rózsaszirom
szemedből kitörlődnek
a hazugságokkal
összedrótozott tegnapok
tekintetedben összeér
a magány
                a félelem
üres az ég:
csak fények és árnyékok

 

AnnKa Creative Commons License 2018.03.27 0 0 437

Kellemes napot kívánok, szervusz Bajkálifóka!

&&&

 

 

Oláh András

mióta esik

- - - mióta esik
valami megváltozott
idegen lettem:
csöbörből csömörbe
alkudtam magam
azóta hallgatok
magunkról hallgatok
s csak néha sírok
miként fákon
az átfázott rügyek - - -

 

AnnKa Creative Commons License 2018.03.26 0 0 436

 

Áprily Lajos


A zarándok


                           Kőrösi Csoma Sándor emlékének


1

Én láttam őt a városvég felett
indulni könnyű bottal, egymagában.
Ott ültem fenn az erdőszéli domb                                                                                                  
galagonyavirágos oldalában.

A templomcsillag búcsúztatta még,
aztán a fényben nőtt a tér naponta.
Tekintetem büszkén utána nyúlt,
amerre őt a fajta vágya vonta.

Néztem, komor hegyeknek hogy feszül,
s hervadt pusztákról hogy lép át a hóba.
Nyugati ködben messze elmaradt
a nagy lázakba zsibbadt Európa.

S még mindig ment és óriásra nőtt:
égő zarándok, vakmerő apostol.
Míg elnyelte a magasság s a csend:
Himalája, a roppant kőkolostor.


2

Én láttam őt, amikor útra ment,
s láttam a dardzsilingi szalmaágyon.
Nagy, látomásos szemmel hogy futott
hazafelé az irtó pusztaságon.

Zengő szelekben, vad vizek felett
lihegve lábalt mindig új oromra.
Számum ragadta: forró szomjúság,
míg rálelt városára. Városomra.

Tűzzel kivert száján a régi szó,
a visszahívó föld zenéje égett.
Ó, idegenül hallgatók hogyan
érthették volna ezt a lázbeszédet?

Késő dicsőség szent révületét,
s a mámortalan, tompa szót: Hiába…
Az óriást, aki lobogva hullt
a felséges magyar tragédiába.

 


***

 

 

Áprily Lajos

Mulandóság

Az örök szél hajad
fehér porral befújja.
Lelkedben mi marad?
Vénséged mélabúja.

..........
Jó éjt!

bajkálifóka Creative Commons License 2018.03.25 0 0 435

Hajnal Anna
(1907 - 1977)
Tegnap anyám előtt dicsértelek

Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
hogyne mondjam el egyszer legalább,
hogy néma nevetésed mily varázs,
mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
ha a szürke, tompa napból már elég,
s az alkony minden tündérit ígér,
mi emberszívbe és éjszakába fér.

Leírtam homlokod, melyet a gond
- sötét király - uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármilyen közel,
a lélek lelket, jaj mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
hogy könny pereg szememből könny után.

Elmondtam, milyen magas termeted,
lábujjra állva vállig érhetek,
s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
hogy mindig új vagy, idegen és más,
elporzó hullám, örök változás?
nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
az ölelés vagy, élő és örök,
az első mozgás, amelyből a körök
indulnak s visszatérnek szüntelen,
lelkünk egymásban sohasem pihen?

És felriadtam-, régen hallgatok,
anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog?
s zavartan mondtam: anyám, a kezét
ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
- és hirtelen elállt lélegzetem,
kezed éreztem hűlő szivemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan?

- most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn mind a fák,
ezüstpárákban, álmodó hegyek,
tündéri folyók feléd lejtenek,
melyek fölé az ámult ifju hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!