A virágok, a füvek, a fák nem tudnak kacagni, Még akkor sem, ha vállukon vihetnek, Ha szoknyád szelétől lebben a levelek tenyere, Akkor sem, ha derekad érik sárga és lila csókok, Ha nyakadba nyúl a füzek ujja.
De messze erdők remegnek, Mikor a kertnyi földre lépsz, S a szélben átborzong, hogy megölelt.
S ha pengenének a virágok, Ha kondulhatna a hóvirág harangja, Csengenének az ibolyák, Egy pillanatra Megtorpanna a száguldó ég, Aztán – tovább! Szilajabb száguldással taposna végig a szél A szóló szirmokon.
S mikor a kertet, az utcát, az erdőt járod, Zengenének kelyhek kacajára, szirmok színére Hangszerelve, tavasztól-októberig a virágok.
Ezen az esős reggelen elsőnek és utolsónak is a sárga tulipánok sütöttek fel a földön egy virágágyban.
Ó, virágágyban aludni ki a jó Balassa tegnapi borát, a végtelen lovaglást keresztül a középkor égő könyvtárain, a négy fal ismeretlen hegyei közt s egy ilyen hajnalon ébredni a titokra: nyár van, milyen örökre illatos, ibolyás, bazsarózsás öröklött szülőföldem.
Csepereg, halkan, pendülő csatazaj van a dalban s dallam az elülő csatazajban.
Hogy lejuthassak a völgybe utánad, küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, félreborítom a bambuszerdőt, átugratom a szentély-kapufákat, lefelé úszom a kő-vizesésben, mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, megyek utánad, nedves hajamban viszem a szakuraágat,
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz itt, ahol a vadak se járnak, sárga arcodat feltartod teljesült holdvilágnak,
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, hol az a völgy! a térség visszadob, a hegyek körben fölédhajolnak, szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt halakra szétránt, napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli sétát
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, ahogy lennem adódik egy évtized óta, te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott méreg, halott madárdal –
Előbb élek. Azelőtt világtalan volt a föld. Amióta nézlek én, csak azóta van remény. Tipegj, virág, csendesen derékig vagy meztelen, balettzenét küld a szél, hajladozz, de ne beszélj, csak világíts táncokat, kivirágíts ráncokat, holdasíts be éjeket, illatozz jó mélyeket. Milyen bársony este volt, mennyi minden tegnapolt, milyen bolyhos éjszaka indul felőled haza. Bársonyok a Borgiák, mérgezők a Júliák. Üzennek a Szendreyk: ne számíts nagy rendre itt, repkény, önkény, szerelem – nem szabadság kell nekem. Előbb éltél, azután általad is lett hazám.
Távol a zsibongó város zajától, Ha egyedül künn a szabadban járok, Hol körülöttem nyíló vadvirágok Díszsátora alatt pihen a határ, Vérző szívembe visszaszáll, Mint üldözött sas a pusztaságba, Szunnyadó harci tüzek lángja. Fáradt agyamnak sincs többé otthona. Új gondolatok űznek folyton oda, Ahol nyoma veszett az éjnek. Születnek vágyak, új remények, Föl a magasba, hol az eszme-nap ragyog, Melyet el nem mosnak a szennyhabok És érzem, hogy tüzel a forradalmi láz, Amíg ronccsá nem tépi a pusztulás.
S még itt lenn a földön, hol örök a tél, Rabláncra fűzött koldus emberek Egymást gyilkolva, koncért küzdenek: Borongó lelkem újra szárnyra kél, S mint sellő, a szabadság hirdetője, Csapongva száll egy szebb jövőbe.
Az erdőszélen hóvirág fehérlett. Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha. Valaki a Talpra Magyart szavalta. Aztán a tanító beszélt a szabadságról. Hallgatta a sok parasztgyerek, oldalt a jegyző, meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek.
A harangozó tartotta a zászlót, vén bajszos arcán zord egykedvűséggel. S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel. Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér, amikor annyi ember meghalt valamiért.
A többiek hallgatták némán. Hitték is, nem is, a mesét. Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták. S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul: „Édesanyám! Mi a szabadság?”
A tanítóban elakadt a szó. Odanéztek mindannyian. Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte: „Amikor hazajönnek a katonák, fiam.”
Ó, hóvirágos régi Március...! Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!” Voltunk azóta hősök, mi magunk is. Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok, voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok.
Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával és mind a négyszer más zászló alatt! És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad!
Hát ez a szabadság, emberek? Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták...? S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek: „Édesapám, mi a szabadság...?”
Ó, hóvirágos régi Március... Talán sóhajtunk egyet mi is akkor és csak annyit mondunk csöndesen:
fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian.
Erdők, rétek, mezők: terítsetek eléje szőnyeget! Amikor erre jön: virágok, nyíljatok előtte ki. Pacsirták: énekeljetek! Patakok: csengjetek, nevessetek! Galambok: búgjatok! A nagy mező legyen dallal tele, és napsugárral, fénnyel, szerelemmel, csak tavasz legyen akkor és kacagás, szemeinkben ne lásson könnyeket... Erdők, rétek, mezők: terítsetek eléje szőnyeget!
Én majd csak nézni fogom Őt, és imádkozva szüntelen. Ha rám se néz, ha meg se lát, megcsókolom a lábai nyomát: nekem ez lesz a legszebb ünnepem!
Az orgona-bokorra cinke szállt, s a kis rügyeknek halk titkot sugott: a dombon látta már a napsugárt, már jönni fog, s a lombok börtönére fényt havaz! Smaragd szívekben felpezsdült az élet. Csodás remény: valahol újra éled egy régi álom, csillogó tavasz.
Lelkünkben is ilyen rügyecske tán a gondolat. A jég alatt szellem-páncélzat védi: kőkemény.
Egy forró csókra hirtelen kipattan, s dalos tavasz lesz: csengő költemény.
Két tűzfal közt havas hegyoldal, szél űz a magasban kicsapódott ablakot. Harminc tavasz hökkenő orra előtt most születik a harmincegyedik.
S végig az utcára nyíló eszpresszókban a bóbitás kávéfőzőnők elvörösödnek, sivít a gőz, párás lesz tőle a homlokuk, mellükön puha ajkak motozását érzik.
Fogam közt virággal és semmi esetre sem késsel lépkedek, árnyékom bohóckodva követ, s előadjuk az ingyenes díszkivilágításban az öröm halhatatlan magánszámait.
Haboztam egy percig: megírjam, ne írjam, ablakom alatt a virágzó kis fát, nem csak arról van szó, hogy elcsépelt a téma, hanem, hogy kifecsegni valaki titkát, még ha fa is, mert különben olyan, egészen olyan így, virágba borulva, mint egy fiatal lány, sovány, csontos kissé, vagyis még kölyök, de már elpirulva kap lecsúszó ruhája után, s hogy el nem érte, arcpirítóan áll meg, olyan pózba, mint ki már tudja vagy épp most tanulta, hogy lángot lövellő férfivágy okozója; nekem vetkőzik így e kis fa, s ez végül, akármit is gondolunk, a kettőnk ügye, a képzelgés s a virágzó fa, így okoskodom, míg ketten vagyunk, addig lesz üde, s míg derűsen körmölgetek, kijózanító bizonyosság kattog az agyamban, hogy hiszen verset írok, vagyis kifecsegem az egészet, s hajlok rá, hogy abbahagyjam, s: vedd fel a ruhádat, ne virágozz, szólnék, de rájövök, hogy ez mekkora ostobaság, s boldogan dobok le én is minden nyűgöt, s áhítatosan utánozom az öntudatlan fát, szemérmetlenül és szépen, már így képzelem, és bátran és hírre se vágyva s nem magyarázkodva, de makacsul és más célt nem ismerve diadalmasan belevirágzik minden tavaszba, s nem kér védelmet s nem kér biztatást, még helyeslést se kér, csak elkiabálja minden titkát s nem fél se fagytól, se széltől, habár a gyanakvó világ a ruhája – rajta, fa, biztatom, tegyél szabaddá, titkom elmondom és védelmet se kérek, hogy is kérhetnék, alázatban legyek az első, s virágzásban, ameddig csak élek!
Huszonöt év köszöntése – nem érdemel nagy cicomát – e vers, nincs márványba vésve a dátum s bölcsőm rengése, tisztelőn mégis összevágd te szél, a rügyek bocskorát!
Borzas hónap vadóc fia – címekben nem vagyok szerény – nem szabad meghatódni a siker előtt s szabódni, ha nyakadba hull, hisz a napfény besüt nadrágod fenekén!
Fontoskodók, álszerények, lerí képetekről a vád: „Hogy született, attól részeg!” Huszonöt év, rád felnézek, s most tisztelegve összevágd te szél, a rügyek bocskorát!
Rövid életemet megtoldom hosszú nyári délutánnal, ami szárnyalni akar még belőlem, az itt is szárnyal, hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény, hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén, a többi meg, nos, a többi itt marad lent a földön, ami kimaradt a költeményből, azzal is illik törődnöm, mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem, de hát bármily esendő, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem, hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta időn kétségbe ne essem, vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten, amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárba fordul, vele fordul a kert, fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda, a kutya szőrös, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít, elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig, bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban, mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban, a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik, bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik, ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem, aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen, s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig, e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit, s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg, száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled, fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely, nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel, súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe, futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre, és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni, nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, De a nyári szívet bágyaszt, virágom, virágom. Őszi szellő szőlőt érlel, virágom, virágom, De hát akit téli szél ver, virágom, virágom!
Azzal is majd szembenézünk, virágom, virágom, Abból is hadd legyen részünk, virágom, virágom; Csak egy helyről küldik mindet, virágom, virágom, Nagyon várnak oda minket, virágom, virágom.
Most a csúf tél bosszusan Zsörtölődve jár még, És az égen elsuhan Sok nagy álmos árnyék. Én dalolva hangosan, Szökdelőn és pajkosan Messze-messze szállnék.
Szól a szél a hegyeken, Szít repülni vágyat, Már a hó a réteken Olvadóra bágyad. Siheder nap hívogat, Áprilist és álmokat Bizsereg a vágyad.
Hát, szeszélyes csacska szív, Hol a téli bánat? Dudorászó dala hív Mese-muzsikának. Erdő-mező csalogat, Csalogató dalokat, Küld a tó utánad.
Csintalan szél dalt fakaszt, Táncütemre léptet. Te hívod-e a tavaszt? Vagy a tavasz téged? Hó felett és tó felett Már a fűzfaág hegyett Barka pelyhe éled.
Most rügyedző ág alatt Énekelni ülj le. Fesse frissre arcodat Víg dalok derűje. Mert a dal ma rózsaszín, S lásd, e sok bohóka rím: Tavasz csengettyűje.
Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom S az élet: győzelem az elmuláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
A tetteim csak lábnyomok a hóban, tévelygő és gyér, olvadó jelek, alig rajzolják ki a téveteg irányt, amerre lassú távozóban a hófúvásos időn át, megyek.
Mint kerítésen át a labdarózsák, kísérnek emlékező jószavak, tiszta egem sistergő gyanúk zsongják, s megyek magas izzású áramok alatt.
Nyomomban széjjel taposott galóca: lobban a pletyka: - hidd csak el! A legendám kigyúl, mint csipkerózsa, s ki jön felém majd saruit leoldva, szeresse lobogásom - töviseivel.
Mióta elment a hajó: nem tudom, miért kék a tenger.
Csak azt tudom, hogy nemcsak körülölel, de hurkol is a cseresznyevirág illatú csönd. Csak azt tudom, hogy az alkonyat nem rózsaszirmok színét idézi többé, hanem a kihúnyó tűz megbicsakló pirosát. Csak azt tudom, hogy nem csupán távoli rizsföldek fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek, de vöröskövű sivatagok mérgező porát is. Csak azt tudom, hogy házacskám bambuszfalának résein át szobámba szivárog a szorongás huzata, amely most csak halaványra lehel, de a lelket is kiveheti belőlem egy napon.
Ám, hogy a tenger miért kék még mindig? Azt már nem tudom.
- - - halk kopogás: csapdát állít a csönd ebben a faltól falig világban
arcod szétfújt rózsaszirom szemedből kitörlődnek a hazugságokkal összedrótozott tegnapok tekintetedben összeér a magány a félelem üres az ég: csak fények és árnyékok
- - - mióta esik valami megváltozott idegen lettem: csöbörből csömörbe alkudtam magam azóta hallgatok magunkról hallgatok s csak néha sírok miként fákon az átfázott rügyek - - -
Hajnal Anna (1907 - 1977) Tegnap anyám előtt dicsértelek
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább, hogyne mondjam el egyszer legalább, hogy néma nevetésed mily varázs, mint tüzes pipacs, virágzó varázs, hogy arcod izzik tőle, mint az ég, ha a szürke, tompa napból már elég, s az alkony minden tündérit ígér, mi emberszívbe és éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond - sötét király - uszályával bevont, mely alól örökké borult szemek mint messze felhőkből tekintenek, elérhetetlen, bármilyen közel, a lélek lelket, jaj mikor ölel? És elfordultam, ne lássa anyám, hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted, lábujjra állva vállig érhetek, s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör hozzád hajolni, s mennyire gyötör, hogy mindig új vagy, idegen és más, elporzó hullám, örök változás? nyugtalan vággyal ég felé lehelsz, ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz, az ölelés vagy, élő és örök, az első mozgás, amelyből a körök indulnak s visszatérnek szüntelen, lelkünk egymásban sohasem pihen?
És felriadtam-, régen hallgatok, anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog? s zavartan mondtam: anyám, a kezét ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép, - és hirtelen elállt lélegzetem, kezed éreztem hűlő szivemen, és elfutottam, hadd legyek magam, egyedül tiéd és zavartalan?
- most tudom, oly nagyon tiéd vagyok, szivárványosak mind a nappalok, hársillatúak mind az éjszakák, s téged virágzanak künn mind a fák, ezüstpárákban, álmodó hegyek, tündéri folyók feléd lejtenek, melyek fölé az ámult ifju hold aranyló arca szomjasan hajolt, s úgy csókolja a vizeket a fény, ahogy emlékeimben téged én.
