Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Voltak velem, szemközt szerettek, és éltek értem szép emberek, nálam játszva különbek, ó, voltak valahányan szépen bátrak, bár én arcukat nem, csak maszkjukat ismertem, azt is hiába, azt is minek? …én, sajnos, mitsem tanultam tőlük (igaz, ők sem tőlem… mitsem) …ám így, az összes utak végén, illik megköszönni mindent, leginkább azt a szép szerencsét, hogy senkihez nem hasonlítottam, ahogyan hozzám se senki. A mérlegnyelv merev lett, a mérlegtányérok tovább már nem remegnek. Ugyan mit is mérnének meg…? Szívemet hallgatják szívorvosok és észre sem veszik, hogy a fájdalom súlytalan és szívem pumpáló húsa helyén csak emlék dobog s az emlékek lángja: élet helyett lobog – – –
Szerinted lehet, nem lehet rendben már semmi. Csak az idő pereg, jó volna egy csomó dolgot elfeledni.
Akarnád, de nem lehet, valaki a kezében tartja a múltat, s ha úgy hozza kedve, a szemed közé löttyinti, meg minek is tagadni, hisz mindenki tudja.
Szeretnél lenni más, akiről a gyerekei azt mondják, nála jobbat, ha keresnénk sem találnánk, de minek keresni, ha eleve itt van.
Itt vagy, a bűneid mutogatják. Én vétkem, mondod én vétkem, mert épp őszinte vagy, persze a tiéd másra csak árnyékot vet.
Hol az eleje, mikor lesz vége, hiába kérded, nem mese, valóság van benne, nem királyok, hercegek, furfangos szabólegények.
Szerinted lehet? Nem lehet. Az vessen rám, mondod és vetnek, nem követ senki, csak nevet magában: ilyen lett, bár korábban másnak látszott. De a látszat csal, s ez is egy ilyen csalás volt.
Más volt a tegnapi nő, és más a mai, és más lesz a holnapi is, ahogyan más voltál és más vagy te is.
Leradíroztak a tegnapi nővel, aki neked már nem kellett, leradíroznak a maival is, akit megtartani nem tudsz, de könnyedén megszerzel. A holnapival már nem, mert neki már nem kellesz.
Csaholsz, szűkölsz és vonyítasz, a hibáidból már rég nem tanulsz, és jóra magadat sem, és mást sem tanítasz, tudod a dolgod, munka, család, de nem maradt semmiben érzelem, csak kényszerűség és érdekek.
Fáj a csuklód, a bokád, a térded, orvos vizsgál egy ápolónő lecsapolja a véred. Nem akar megijeszteni, de a tények mégiscsak tények. Megkoptak a belső szervek, hiába, nincsenek örökmozgó gépek, nevet, s hogy végül is hálás lehetek, hogy nem harci díszben, kardokkal csapkodva, bombákat hajigálva, késekkel a kezében, hanem, mondhatni békésen, kopik ki belőlem az élet.
Úgy tetszik, sötét erdőkből való vagy, hol nem járnak nehézkes emberek. Mint erdei patakban, tisztán s híven látom magam tebenned. Heves, elégedetlen férfi vagyok, büszke gyermeki szívvel. A vágy éjszakáinak harmata hajamon, kezem reszketve nyúl a boldogság után. S lelkem magasan a napok fölött képes repülni: nézek utána, és csodálkozom, mosolygok és sírok. De néha olyan vagyok, mint egy király.., És minden a tied, ajándékozás nélkül lett tied, jöttél, és már tied volt; oly biztosan tudom, hogy tied vagyok mindenestül.
egészen egyszerű most minden mert megtanultad végre belejöttél
de nem volt ez mindig így azelőtt fájt a lappangó hideg például vagy egy szép test elvesztése titkos napok esti könyörgések mikor halkan kérted ne vedd el ne vedd el még hadd maradjon
de már tényleg megtanultad ez mind a múlté tudod hogy jön és végül kiderül hogy tényleg jó sőt a legjobb párja nincs
éppen ezért nem veszi el éppen ezért te veszted el mert egészen egyszerű és mindig ugyanaz és veszteni annyi mint elhagyni az esti könyörgést kinyitni a szemed nagyra világosban élni nappal ahogy kell elfogadni hogy az éjszaka nem nekünk való hiába a legjobb te már akkor is megtanultad ettől szomorú leszel de ne feledd te szeretsz szomorú lenni mondhatjuk hogy ezért csinálod mint annyi mindenki így hát azt is mondhatjuk te is ő vagy mi is ti vagyunk velem vagy és nélkülem látod egyszerű és becézed simogatod mindig ugyanott mert így kell most már tudjuk mi a jó tudjuk hogy ez mind elég hogy meddig elég tudjuk hogy elveszteni könnyebb mint megtalálni és tanulod míg meg nem görbül a hátad tanulod este és reggel világosban és sötétségben a kezdettől a végig tanulod ehhez értesz ezért megtanulsz mindent mígnem hatalmas tapsok közepette sokkal szebben sokkal bölcsebben végül mégis kimaradsz
Mit adhatnék? Olyan fáradt a testem, csak ülök félig élőn, elveszetten, egymagamban. Két lépés, hogy elérjem meleg kezed, és nem mozdulok mégsem. Mert bennem vagy, az ujjaim hegyében, izomba, csontba, csontvelőbe térten, az agysejtek tekergő járatában, fehér rabságban, gondolattá váltan s időtlenül sorokban, rótt jelekben: mit adhatnék? Csak nézlek tehetetlen.
Óvj meg Uram azoktól akik javam akarják a szimpatikus fiúktól akik bármikor készek egy víg ivászatra a paptól aki magnót hord reverendája alatt a paplantól mely alá be sem bújhatsz — míg jó estét nem kívánsz a diktátoroktól kik hárfahurokba gabalyodtak azoktól akik saját népeikre haragszanak most mikor közeleg a tél és nincsenek se magas falaink se libáink a Capitoliumon csupán nagy engedékenység- és félelemkészletünk
Ágyban, párnák közt győzni még? Csaták, halottak? Semmiség. Dehogyis jöszte, hősi vég. Nincs más, csak egy világnyi lék, Ahol szivárog el az ég, S hogy milyen volt a kékje rég Emlékezetem őrzi még. Nem marad semmi, semmi szép, Csak szívben izzó rőzsikék, Vadászmezőn holt őzikék, S a túlvilági messzeség, Hol arany mellett őszi kék Derengésben üres a szék.
Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jő az alkonyat, mint ha szellő jelzi a förgeteget – ezer pici jelből tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap csillagát, mint az alma ízét, tejet, kenyeret – pedig nem is láttalak még, úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint patak a medrét, madarat az ág, mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget – mindenkinél jobban téged, így szerettelek.
Az asszonyok arcába égetett fájdalmak is tanúsíthatják, hogy van még nyomor és szegénység Magyarországon, mert láttam a cigánygyerekeket koszosan és bután.
Beperelem a huszadik századot! Hallottam szegénységbe menekülő hegedűt sírni a sors fülébe, láttam tizennyolc éven felüli életet hatévesen, itt és most.
Koronatanúm a történelem. Gyertek, megmutatom nektek Magyarországot: hazámat, azt a földet, amelyet százezerszer megaláztak, megmutatom nektek a megrozsdált fák tetején gunnyaszkodó vénembereket, a műemlékké álcázott putrikat.
A havonta pusztító betegségek elől bujdosó emberek itt élnek, ez is Magyarország. Beperelem minden kínjukat és szegénységüket, az átkok igazságát, a koldusok örömeit. Hova meneküljek?
Nem rejtőzhetem beteg hátad mögé, megtörte páncéljait az idő - nagy csata volt -, púpos lettél. Beperelem a huszadik századot, mert sír az anyám.
„Alapszinten fogok beszélni angolul: Van hideged, meleged? Éhes? Te, egyetem, ó, igen. Hol lenni? Hol? Nem, sajnos, nekem, nagyon messze.
Most nyugodtan lehetsz. Bajaid vége. Nem jönnek ide nem jönnek vissza elvinni téged. Itt biztonságos. Nem aggódik.
Nem jajgatás, rossz autó. Mentő sziréna. Kórházba megy, szokás szerint, siet, más autók helyet adnak.
Ezeket a ruhákat viheted. Jól állnak neked. Nem hiszed? Nem ízlésed? Oh! Van neked? Bocsánat – Azt hittem, nálatok – Nos. Igen. Nem, nem újak.
De neked vannak itt! Újak. Igen, és egy matrac, az egész a te ágyad huzat és párna, törülköző, szappan. Nem? Nem fekszel le? Lefeküdni miért nem? Nem maradhatsz állva. Nem.
Nem állhatsz így éjszakákon át az ágyad mellett. Mintha várnál – valakit. Nem mondta senki hogy: halott. Nem tudjuk. Ennyire ne aggódj.
Igen. Maradhatsz. Soká maradni? Meddig? Nem tudom. Maradni sok mindent jelent.”
Csak fekszem, nem eszem, és nem alszom. A virágoknak nem adok vizet. Az ujjamat sem érdemes mozdítani. Nem várok semmire.
Hány napja már, hogy hangod áthatott. Minden napon csak egy darabkát ettem meg belőle, és oly sok napig éltem már meg belőle, mint a szegények türelmes jószágai, akik az utak mentén harapdálják a gyér fűszálakat, és nem szórnak elébük semmi mást.
Nem kell se több, se kevesebb, csak a te hangod, mely áthat engem, csak ennyit hagyj nekem, mert nélküle már nem tudok lélegzeni.
Tudjon elmenni az ember, de legyen akár a fa: Mintha benn gyökerezne a földben, s a táj vonulna - míg mi szilárdan állunk. Vissza kell fojtsuk a lélegzetünket, míg alábbhagy a szél, és az idegen levegő keringeni kezd körülöttünk, míg a fény, a játék, az árnyék, a zöld meg a kék szőtte fény fölmutatja a régi ábrákat, s mi újra otthon vagyunk, bárhol legyünk is, és leülhetünk s leborulhatunk, mintha sírjára édesanyánknak.
A madarak, fekete gyümölcsök a tar ágak között. A fák bújócskát játszanak velem, úgy járok köztük, mint emberek között, kik gondolataikat elrejtik, és a sötétlő ágaktól nevüket kérdezem.
Azt hiszem, virágozni fognak – belül zöldek – és szeretsz, bár rejted előlem.
A legnehezebb utakat egyedül járjuk végig, a csalódás, a veszteség, az áldozat útja mind magányos. Maga a halott, aki minden hívó szóra válaszol, és semmilyen kérést meg nem tagad, még ő sem áll mellettünk, és azt nézi, vajon képesek vagyunk-e minderre. Az élők kezei kinyújtva, anélkül, hogy bennünket elérnének, olyanok, mint faágak a télben. Minden madár hallgat. Csak a saját léptünket hallani, és a lépést, amit a láb nem tett meg, de megtenni készül. Megállni és megfordulni, nem segít. Menni kell.
Végy kezedbe egy gyertyát, akár a katakombákban, a kis fény alig lélegzik. És mégis, ha nagy utat megtettél, a csoda nem marad el, mert a csoda mindig megtörténik, és mert kegyelem nélkül nem élhetünk: a gyertya felfénylik a nappal szabad lélegzetétől, mosolyogva fújod ki amikor kilépsz a napra, és a virágzó kertek alatt elterül előtted a város, és házadban fehéren megterítve áll az asztal. És az elveszthető élők, és az el nem veszthető holtak megtörik neked a kenyeret és bort nyújtanak – és újra hallod a hangjukat egészen közel, a szíved közelében.
Egyszer, ha majd nagyon öreg leszek, talán úgy ötven év múlva, legyen negyven, dohányzom, sétálok majd valami városban, és a figyelmem fennakad valami tényleg szépen, egy különös kézügyességgel nyírt bokron, vagy egy fiatalos kocsma jópofa tábláján, és valahogy eszembe jutsz, miután sikerült majdnem teljesen elfeledni, bár azóta hatvan, hetven éve semmi, és ez persze teljesen felzaklat, pulzusom megindul az ég felé, és akkor már tényleg annyira öreg vagyok, de azért még tartom magam, jól állnak a ráncok meg a hetyke kis kalap, hogy már csak ennyi hiányzott a szívrohamhoz, és akkor látványosan kilehelem a lelkem valami forgalmas helyen, egy kínai étterem és egy cipőbolt között, és arra gondolok, hogy mégis megérte kivárni, és hogy nem baj, hogy kihullott az összes fogam, mert te verted ki őket a számból lassú, puha ökleiddel. – Írtál egy átlagos verset, az átlagosnál talán jobb befejezéssel, az idő persze ennél egykedvűbben válogat, de hogyha megöregszel, írd meg nekem ugyanezt, a közhelyeket faragd meg egy kicsit, ahogy engem.
A Velencei Köztársaság polgára vagyok. A világot hercegségek, királyságok, kalifátusok szorongatják. Mi itt csak élni akarunk.
A kereskedéssel fölhagytam egy ideje. A bolt az öcsémé, a szárazföldön levő szőlőimet bérlők művelik. Én itt csak élni akarok.
Szabad ember vagyok, dózse sosem lesz belőlem, de hajnalonta a halpiacon beállok a zsákmányt kipakolni, nem a pénzért, hanem hogy megismerjem az igazságtalanság arcát. Még a cápák szemében is van bánat. Ők csak élni akartak.
A templomi zenekarban hegedülök, egyedül a próbákon érzem úgy, hogy kimaradhatok a rablóbandából, hogy nem kell kalózok és haramiák társa legyek. Nem vagyok jó hegedűs, egyszerűen csak élni akarok.
Este a várost járom. Maszkos alakok jönnek szembe. A gondolákon fekete köpenybe burkolózó szerelmespárok. Vagy kést rejtegető összeesküvők. A nyomukban rendőrök. Ékszertolvajok, gondolatcsempészek, kölcsönből élők és pénzbehajtók, a jólét és a nyomor haszonélvezői. Én egy hídról figyelem őket. Nem hinném, hogy csak élni akarnak.
Minden lépésednél ott vagyok, vezetlek, vonzom tekinteted, hajnalban itt lesem a misére siető öreg papot, vérem ajándékával köszöntöm.
Mily könnyen levetem az álruhát mit rám próbáltok adni, mert nem bírjátok nézni igaz valómat fáitokra, hegyeitekre, házaitokra nincs időm.
Itt voltam már mielőtt a kő kemény lett, egész világunk meg sem foganhatott volna gondolatom nélkül.
Azzal áltatjátok magatokat, hogy én csak egy elérhetetlen vonal vagyok hogy nem létezem, ahogyan ti, de ez mind nem igaz: csak a fejem búbját látjátok alatta tartom a világot minden földet napot holdfényt és esőt.
Ti, akik gyűlölitek a változást ti, akik örökre ki akartok zárni engem hallgassatok ide:
valahányszor a halálra gondoltok, valahányszor olyan ember szobájába léptek, aki elhagyott benneteket, én ott leselkedem az ablak mögött, elkaplak benneteket, bár hálómnak csak egy zsinórja van, nem mentek semmire a tükrökkel, hazudnak, amíg nem lesz túl késő, nézzetek rám, s látjátok az egyetlen igazságot, a múltatokat, amik most vagytok, jövőtök minden fájdalmát és egyetlen áldásotokat.
Dal azokról akikre mindez ráillik s akik már mindent tudnak
Hogy tenni kellene valamit mégpedig rögtön ennyit tudunk már és hogy túl korai még tenni valamit és hogy túl késő már tenni valamit ennyit tudunk már
és hogy jól megy sorunk és hogy így lesz ezután is s hogy mindez céltalan ennyit tudunk már
és hogy bűnösök vagyunk és hogy nem tehetünk róla hogy bűnösök vagyunk és hogy az a bűnünk hogy nem tehetünk róla és hogy ez éppen elég nekünk ennyit tudunk már
és hogy jobban tennénk talán ha befognánk a pofánkat és hogy nem fogjuk befogni a pofánkat ennyit tudunk már ennyit tudunk már
és hogy senkin nem tudunk segíteni és hogy rajtunk sem segíthet senki. ennyit tudunk már
és hogy tehetségesek vagyunk és hogy választhatunk a semmi és egy másik semmi között és hogy ezt a problémát alaposan elemeznünk kell és hogy két szem cukrot teszünk a teánkba ennyit tudunk már
és hogy ellene vagyunk az elnyomásnak és hogy a cigaretta egyre drágul ennyit tudunk már
és hogy mindig mindent tudunk előre és hogy utólag mindig na-ugye-megmondtuk és hogy semmi sem következik ebből ennyit tudunk már
és hogy mindez igazság ennyit tudunk már
és hogy mindez hazugság ennyit tudunk már
és hogy ennyi az egész ennyit tudunk már
és hogy túlélni nem minden hanem semmi ennyit tudunk már
és hogy túléljük ennyit tudunk már
és hogy mindez nem új és azt hogy szép az élet ennyit tudunk már ennyit tudunk már ennyit tudunk már
nem panaszkodhatunk. rendeződtek a körülmények. jóllaktunk. eszünk. a fű növekszik. a nemzeti termék, a köröm, a múlt. üresek az utcák. tökéletes döntések. szirénák hallgatnak. ez elmúlik. holtak végrendelkeztek. eső alábbhagyott. még nem üzentek hadat. semmi sietség. füvet eszünk. nemzeti terméket eszünk. körmöt eszünk. múltat eszünk. nincs mit titkolnunk. nincs mit mulasztanunk. nincs mit mondanunk. de van. óra felhúzva. meg kell tennünk. tányérok elmosva. az utolsó busz elment. üresen nem panaszkodhatunk. mire várunk még?