Most elviselhető. Most másra gondolok. Most semmi sincs. Most én vagyok. Most minden van. Most tűrhetetlen. Most pedig, most és egyedűl, itt és most, végképp egyedűl csak te meg én.
Bogarak szántják a sötétet és csillagok az éjszakát. Van időnk hosszan üldögélni az asztalon pihenő lámpafényben. Megadatott a kegyelem: miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik.
Mit csináljak a könnyeimmel, ha mindegyre csak előtörnek, mit csináljak a fellegekkel, ha mindig jönnek, mindig jönnek, mit csináljak szegény szívemmel, ha minden fájdalomra vérzik, mit csináljak a vad szelekkel, mikor a tavaszomat kérdik,
s mit csináljak az emlékeddel, kedves, ha feledésbe sohasem enyészik?
Testvér, egy vallomással tartozom neked, amit oda-át a szél beszél: erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Ősszel – mikor a hervadás leszáll s az árva fák közt zúgni kezd a szél. És tavasszal, mikor a holt mezőkre az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél, nálunk akkor is búsak a lelkek, mikor a rónán pacsirta dalol, úgy ég olyankor... úgy fáj valahol...
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat, s mi megmaradt: emléke régi nyárnak, az a kevés is mind, mind lepereg...
Erdélyi fák között, én nem tudom miért: de kétszer hullanak a levelek...
[* A Virágtemetés című kötetben közölt szöveghez képesta Pásztortűz, 1928 október 14. alapján módosítottuk a verset.Ebben új cím szerepel és két kezdősorral egészül ki a nyitószakasz. A szerk.]
Testvér, ha majd a bükkös erdő sápadt arccal belebámul az alkonyat ködébe: eljössz velem a hervadás ölébe? Látod: ott már Aranyországgá sápadt a bükkerdőn a szerelem s a nyár. Látod: lassan arannyá lesz a bánat, ha többet szerelemre nem talál.
S Aranyországban egyszer szél jön: esti, és elkezdi az álmokat temetni, s meglátja majd: több vadvirág már nincs a dombokon; és Aranyország lombjait lerázza, belekacag a hervadó világba,
és énekel: Tél-útakon a Márciust hozom, a Márciust, a győztes Márciust!
Mert itt az ősz a tavasszal rokon.
Testvér, ha arra elmegyünk, mi, árva-ketten, meglásd: a lelkem új melódiákra rezzen...
Kellene végre, aki hisz, magában is és bennem is, ki álmaimat ismeri, de megvédeni is meri, ki nem úgy csodál, mint a vak, de mellém áll, ha bántanak, ki nem a tömeggel szapul, testével inkább rám borul, s vallja a bírálók előtt, ha szállt, csak én emeltem őt.
Mindenemet magammal hordozom. És ami enyém volt, enyém marad Innen is, túl is a csillagokon, Mert lélek vagyok, végtelen, szabad. Bennem elférnek mind, kik rámhajoltak, A fák, s a lombok - s az aluvó rét, Bennem elférnek az élők s a holtak.
Ki vehet el éntőlem valamit, S szegényebbé ki tehet engemet? Mindenemet magammal hordozom, Ha nem vesztettem el a lelkemet! Felidézem a hegyek szellemét És a fűszálak kicsiny lelkeit, S megkérdezem: hány nőtt azóta még.
Nem enyém tán a házam, ha leég, Vagy véletlenül más foglalta el? - A kémény most már bennem füstölög, És illatot a kert bennem lehel. Bennem hallik az eső kopogása, Amint veri a hű öreg tetőt. Bennem van mindennek igazabb mása.
Bennem van mindennek a mennyországa, Aminek temetője lett az élet, Bennem jár az angyal a harsonával, És hirdeti az örök üdvösséget. Mindenemet magammal hordozom, És ami enyém volt, enyém marad Innen is, túl is a csillagokon.
Tudod, mi volt a hét csoda? egy újszülött kis homloka, egy falevélen az az ér, amely a gyökerekig ér, egy szó, mely idejében jött, egy darab ég a csönd fölött, egy kéz, amely utánad nyúlt, mikor csillagod földre hullt, télen egy jó meleg szoba, s ha szépen érkezel... Oda.
A magamfajta akkor ír, ha nem beszélhet. Nem tehetem jóvá az érzést, amit elkövettem. Vacogok a ki nem mondott, elképzelt szavaktól, de mivel mi ketten beszélni nem fogunk, sose tudom meg, mi a vád pontosan. Ha szót kapnék, elmondanám, hogy nem akartam volna többet, mint amit szívesen adtál volna magadtól, és uralkodtam volna magamon, hogy csak annyit adjak, amennyit elviselsz belőlem, szóval, hogy ha öröm nem lehetek, akkor inkább ne legyek semmi, de tudom, hogy számtalan dolog felhozható ez ellen, hogy a saját szabályaimat se mindig, hogy tisztában saját magammal se, amire az utolsó, meg nem hallott szó jogán annyit mondanék még, amire ma jöttem rá, hogy érdekeltél, érdek nélkül, mint valami rejtvény, és azt se bántam volna, ha kifogsz rajtam.
Egy sivatagra gondolok: ott laksz a szélen. Egy rövid lábú lóra, szűk nyereggel, lobog a szél sörénye, köd patája dobogtat botló ritmust vad világba, vak hajnalba, homályos délbe.
A levesed kopár asztalra téve.
Egy sivatagban várakozni, futni. Szíkes puszták gyöpébe kapaszkodni. Tudja a kánya, sejti nyúl, evetke: a paripa zabláját levetette, patkója nem volt, patkószegeit is még messzi patakok rejtegetik, még verni sem kezdték zsémbes kovácsok.
Májusi hó kerget vissza a házba, homokbuckák közt fagy szekere, lángja, hol hallgatsz? Hazudik a sejtelem, vagy jós szorongás bánik el velem,
mert sokszor látlak, homokfüggöny rejt el, míg várlak szárnyaszegett szerelemmel.
Miért hallgatsz? Kérlek, törd meg már csendemet, mely bennem nem is csönd, inkább csak rettenet, rettegve várok hűs őszi hajnalokat, hajnaltól estéig új, s újabb gondokat, gondolkodom és már elkap a képzelet, képzelgéseimben szabadon lebegek, lebegve úsznak már felhőim is tova, s rám zuhan hiányaival az éjszaka. Éjóra, csendhajnal, ködfátyol betakar. Moccanni nem tudok, repülni felejtek, föld felett, ég alatt könnyeket elrejtek. Rejtelmek, sejtelmek, felsejlő fényjelek csupán csak szikrái didergő léleknek, csendbe hullt szárnyalás, hamvadó lángolás, elfakult látomás, elnémult álmodás...
