Van már kenyerem, borom is van, van gyermekem és feleségem. Szívem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák suttogva hajolnak utamra, és benn a dió, mogyoró, mák terhétől öregbül a kamra. Van egyszerü, jó takaróm is, telefonom, úti bőröndöm, van jó-szivű jót-akaróm is, s nem kell kegyekért könyörögnöm. Nem többet az egykori köd-kép, részegje a ködnek, a könnynek, ha néha magam köszönök még, már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, tárcám van igaz színezüstből, tollam, ceruzám vigan illan, szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem, langy téa beteg idegeimnek, ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat könnyekbe borít nem egy orcát, és énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.
nem jó itt, gondolod, S néha már nem kell, ami fontos, tűnnek égő alkonyok. Idegen csönd marad s abba sem lehet beleszokni. Hirtelen odaköszönsz az ácsorgó fáknak, lomb madaraknak, s a fejed lehajtod, míg elvonulnak a teaízű nappalok, később sem jön a meglepetés, csak vársz egyre, a szép kevés, válladra kapod az estet, beburkolózol, majd én homlokod halkan megcsókolom s gondolatban eléd futok.
Kellemes délutánt, szép hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
AnnKa drága, kívánok Neked kellemes utazást és nagyon jó időtöltést a Balatonnál!
Nem semmi tapasztalatod volt ma. Ha első osztály nem is, reméljük, légkondi és hely lesz a vonaton! Ez a hőség mindenkit vízpathoz vonz, lánykámék a Szelidi-tónál hűtik magukat.
Teresa drága, holnap Balaton. A kérdésed után: érdekes történés következett, híreket olvastam és mire leltem: "A vasúti nyári főszezon kezdete június 19.... Hétvégeken a Jégmadár expresszvonat pedig a Dunakanyart, azaz Szob és Vác térségét, továbbá Rákospalota-Újpestet, Kőbánya felsőt, Kelenföldet kapcsolja össze szintén Fonyóddal, a déli parttal és a Velencei-tóval."
-Kért a fiam menjek le, ezt nem lehet kihagyni. Ma reggel kisétáltam az állomásra tájékozódni, azt a rengeteg embert akik ott voltak már és jöttek, a pénztárnál a sor vége az utcán volt. Kint az épület mellett is volt MÁV autóban müködő pénztár, de mára a nulla Ft-os helyjegy nem volt. Kerékpáros lányoknak, idős hölgyeknek, elmondta a pénztárosnő, hamarosan érkezik másik vonat, azzal eljuthatnak 2X átszállással a Balatonra, mégsem kell a városon átvergődni. Megvettem 06.20-ra a 0 Ft-os helyjegyeket oda-vissza, az arcképes vasúti utazási igazolvánnyal díjmentes az utazásom, - mondta a pénztárosnő, nincs első osztály a vonaton, nem számít intettem, tudtam, a hangosbemondóra illik a név. Lefotóztam a telefonommal a beérkező vonatot a rá váró tömeggel, elküldtem Haungotson át a fiamnak.
Ne gondold, hogy nem lesz több szép napunk: A nyár, a mi nyarunk, mely maga is Könnyek közt búcsúzik, még visszanéz ránk. Meglátod, meg fog könyörülni rajtunk És bőven kárpótol majd mindazért, Amit fukar marokkal elmulasztott Megadni elhanyagolt évadában. Meglátod, olyan megújult erővel Foglak ölelni, hogy méltó legyen Örökké termő, lángoló öledhez. A megkésett nap megújult heve Kajszínbarack hamvas színére barnít, Selyembársony bőröd ragyogni fog, Zöld lángú szemed tündökölni újra. Fekete lesz a hajad, fekete, Szemed alól eltűnnek mind a ráncok, És teljes szépségedben fogsz megállni Az előtt, ami szembe jön velünk. Én meg rád nézek s nem szólok, csak annyit: Hát meg kell lenni? Meg kell. Meg kell lenni.
Mégis csak az ember legkülönb, eszével, gondolatával épít tornyokat maga fölé, vizeket csapol le, villámot fog drótok beleibe, megöli a magányt, tud küzdeni, a Hold szikláira száll, s egy-egy különös pillanatban lelkébe ülteti a szépség pávamadár tojásait, hogy ezerév mulva is lássák itt járt,
de nem is ez a legfőbb: szeretetből tud szőni szárnyat magának, mely testvér tájakig röpköd földtől a csillagokig, csak eszén és akaratán múlik az egész.
Mint egy szerzetes, úgy élt a magányban. Fanyar füsttel a kunyhók körbefogták, sovány parasztok, poros, lomha csordák, s ő elmerengett: ez-e amit vártam:
Koldus népek közt élet hogy derenghet? Kátyuba jut a lélek, eszme, szépség, s hogy nemes szivét halálra ne sértsék, ájult szavakat szórt a gyöngy-egeknek.
Gyémánt-eszével látta sorsunk átkát, hogy ősi erőnk rút fekélyek rágják: szeme riadt lett, borongó és árva.
Aztán egy este felcsattant a dallam, a Zrinyi-dal, hogy te is, én is halljam, szörnyü szavát a századokba tárva!
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! Enyhe dombsor, lankatag magyar föld! S az a róna túl már a nagy-alföld szemhatártól, ahol a nap támad. Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat! Szemhatártól-szemhatárig, s újra merre emléked, a halk selyempók vonja szálát, szállj a rónán túlra, s át hol állnak a bolond sorompók: és akármit ír a kard a rögre, lankád mellől el ne bocsásd bérced: ha hazád volt, az marad örökre; senkisem bíró, csak ahogy érzed!
Tudom, meghalnék idegenben; ott még a fák sem ilyenek; nem virít bodza a berekben, akácok könnye sem pereg; nem részegít a szénaillat, nem villámfénnyel jön a nyár, nem így táncol felhőn a csillag, nem szédül az égtől a táj…
Meghalok itt is: – a gyönyörtől, hogy a repceföld színarany, hogy a lomb oly zöld, szinte tombol, s a kőnek is illata van; hogy áll a búza nyers kalásza, mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára, ki végleg egyesült vele.
Zúg, repes, árad a tücsökzene, nem tűri, hogy gondolkozz: üteme, szent ragály, elkap; mint már annyiszor! Miért tetszik úgy? Oly szegényes, oly együgyű és monoton ezeknek a kis férgeknek öröme-bánata. Miért tetszik hát? Talán mert olyan eszelősen-gépies, oktalan, mert olyan őrült - az, az őrület, az fog meg benne: vadak, négerek csörgőit rázza oly szörnyű indulat, ahogy itt ez a sok tücsök mulat: képzelj, barátom, valakit, aki tavasztól őszig csak duhajkodik s napi húsz órát dalol a maga módján: szívében milyen mámora lakik a létnek! Lehet primitív, isteni az, óriás az a szív!
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
Kavicsaim csobbannak, folyó vagyok, ágaim reccsennek, fa is vagyok, szikla is, ha kell lenni keménynek, leszek szó, vagy mondat, akár pont is, ha arra kérnek, beszédnek hang, csendnek szünet, leszek a láng, vagy oltok tüzet, érzés a fáj-nak, érkező, ha várnak, távozó is, ha az évek, kérészként folyómba keresnek nyugtató menedéket.
Szervusztok, kedves AnnKa, Bajkálifóka, szép napot és hetet kívánok!:-)
*******
Lelkes Miklós
MIKOR A HAJNALI RIGÓ...
Mikor a hajnali rigó füttye kilép a tájra ösvények karja átölel s bezár ismét magába ösvények karja átölel s mint akit régen vártak úgy húzódnak előttem szét a zöldujjú faágak rézpajzs a nap felettem és munkál a kedvem éppen: képzeletben az arcodat lassanként belevésem s bár szól a hajnali rigó nem múlik el a bánat a sötét hegykaréj fölött ezüst kések cikáznak a gombaszagú árnyakat soványítják a fények megfeszítem a léptemet tudom, hogy messze érek messze érek, pihenhetek fenyők övezte réten fűhullám hajlik rajtam át a szétterülő szélben szemembe villannak megint ódonlila virágok s hegycsúcsoknak mondhatom el majd hegycsúcs-tisztaságod!
Szervusztok Kedves AnnKa és Tereska, Szép napot kivánok Nektek!:)
*****
Szigeti György
Egyszer kidölnek majd a fák
Mint gyermek anyjára: vártam, kopott sötétkék kabátban, a lombos-árnyas temető volt csak a nélkülözhető, mert madárjaj tölti be, nem lelkes pacsirtazene, mint a mezők tágas egét, amerre látok, szerteszét, az élet zeng, egy harsogás, nem gyötör itt az elmúlás.
Ma már gyakran eszembe jut, hogy ez az út is merre fut, akár a nyíl, egyenesen, oly eszeveszett sebesen, hogy a szívem belényilall, csak ez a baj, csak ez a baj; letérni róla nem lehet, hiába írok verseket, akármi mást, felesleges, ez tölti be a lelkemet.
Hát ennyi volt, csak ennyi volt. majd nem rám néz a telihold, nem én leszek, ki andalog, s csak dúdolóan dalba fog, nem várhatok többé csodát, egyszer kidőlnek majd a fák, már lehulltak a levelek, nem nógat senki, csak megyek, s még mielőtt megérkezem, szépítek még a lelkemen
Az élet, ez a roppant sivatag, három csodaforrás vizében ázik. Az ifjúság forrása balgatag fut és csobog és csillog és cicázik. Kasztália a másik neve és újjáteremtik habjai, ki bágyadt. A harmadik, a hideg Feledés, kiolt minden parázsló földi vágyat.
Három másodpercem volt arra, hogy megtanuljak repülni. Még érezni véltem apám kezének melegét a hónom alatt, amint meglóbál a mélység felett, mintha még szeretetéből is sejlett volna valami ösztöneimben, pedig már elszakadtam,
már elszakíttattam
keze melegétől és szeretetétől, már kezdetét vette zuhanásom, a három másodpercbe szorult végtelen, a végtelenné terpeszkedő három másodperc,
ég és föld között, van és nincs között, van és lehet között.
Bukdácsolva, örökös forgásomba és pörgésembe szédülve zuhantam. Fülemben fütyült a sebesség, egyre magasabb hangon, egyre magasabban, aszerint, amint egyre mélyebbre értem, egyre magasabban, mert egyre mélyebbre,
egyre magasabb, ami egyre mélyebb.
Kinyújtóztattam végtagjaimat. A zuhanásomban szélnek tűnő mozdulatlan levegő belém akaszkodott. Rugdalóztam, rángatóztam – hasztalan. Egyre sebesebben hullottam alá a mélybe.
Még két másodpercem volt arra, hogy megtanuljak repülni. Apám! Apám! – akartam kiáltani, de nyitott számat teletömte a szél, nem szólhattam. Már nem is láttam őt a sziklafokon, csak szavaira emlékeztem, gesztusaira, keserűségére, amiért nem lehetett rám büszke, szégyenére, amiért rejtegetnie kellett, riadalmára, amikor megértette, hogy őneki kell kihoznia engem a sziklafokra… De apám kezének melege már kihűlt a hónom alatt, már csak zavarára emlékeztem, ahogy nem mert kezemre nézni sohasem, kezemre, a semmire sem valóra, ujjaimra, a fogni képtelenekre, kezemre, a nyomorékra. Nyomorék kezemre, melyet most dühömben el akarván lökni magamtól – kiterpesztettem. Vadul kapott belé a szél
csavarta, rángatta tépázta,
de megszűnt szédítő bukfencezésem:
fejem az ég felé, lábam a föld felé, kezem oldalt, ég és föld között, van és nincs között, van és lehet között.
Észrevettem, hogy bár zuhanok, zuhanásom nem sebesedik. Még volt egy másodpercem, hogy megtanuljak repülni. Apám! Apám! – kiáltottam volna újra, de hangom már semmiképpen nem érhetett el hozzá, hisz más világ lett az ő világa. Ők mind ismerik a tárgyak érintését. Ők mind másak… vagy talán én vagyok más, és ez az, amit nem tudtak elviselni bennem, ezért zuhanok most örök mozdulatlanságom felé… Megpróbáltam mozgatni kezemet, szél ellenében mozgatni, csapkodni vele, evezni, magam alá hajtani a levegőt,
le-fel, le-fel.
Zuhanásom lassúbbodott, de közeledett, egyre közeledett a föld, tehetetlenségem sziklabölcsője, s én még mindig vergődtem
ég és föld között, van és nincs között, van és lehet között.
Egyre csak mozgattam kezemet, a semmire sem valót. Kezem szeretett csapdosni, kedvére volt a le-fel-le-fel ritmusa. Kezem, a semmire sem való, örült a szélnek. Tárgyaktól félő ujjaim rajongtak a levegőért. Észrevettem, hogy már nem zuhanok. Egy pillanatig lebegtem
alig a föld fölött, az eget már-már elveszítve.
Aztán az örökös le-fel-le-fel emelni kezdett: fel, fel,
fel az ég felé, a földtől egyre távolabb, fel, fel, fel és messze.
