A minap egy tudományos híradásban fekete-lyukak ütközésének gravitációs impulzusainak észleléséről adtak tájékoztatást.
A beszámoló szerint az észlelő műszer két 6 km hosszú lézernyaláb segítségével működik. A nyaláb egyikének az impulzus hatására hullámhossz megnyúlást észleltek.
Teóriám szerint a világmindenség "horizontjáról" hozzánk érkező fény vöröseltolódását nem a fényforrás távolodásától, hanem fény útja mentén lévő gravitációs mezők rendszeres változásai idézik elő, mintha impulzusok érnék, ugyan úgy ahogyan a fekete-lyukak találkozásának gravitációs impulzusi is korrigálták a mérőműszer fény nyalábjainak hullámhosszát.
"ez nem magyarázza, hogy mindenfele ősi galaxisokat látunk."
Az magyarázza, hogy bármely irányba nézve ugyanoda látunk vissza. Ez az általános relativitáselmélet szerinti görbült téridő olyan következménye, amit nem lehet felfogni anélkül, hogy valaki legalább ismeretterjesztő szinten tisztában lenne az általános relativitással. (És itt "ismeretterjesztő szint" alatt kettő-három témába vágó jó könyv elolvasását értem, és nem a Kozmosz sorozat elmeséléseinek a megnézését!)
Itt ez a téridő diagram a táguló univerzumról. Eleve ahhoz, hogy értsed mit látsz értened kéne a relativitáselméleteket. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy vízszintesen van egy térdimenzió, függőlegesen az univerzum közös ideje (praktikusan a középső galaxis sajátidejével megadva). Ami két pirossal berajzolt fénysugár most befut a középső galaxis megfigyelőjéhez, az az egydimenziós ábrázolt kiterjedés KÉT ÁTELLENES IRÁNYÁBÓL érkezik meg hozzá. És lám: ugyanabból az egyszem ősrobbanás pillanatból indult, csak menet közben a téridő görbülete ilyen "körte-alakot" adott a két fényútnak a diagramon:
Bármerre nézel ki az égbolton, az Ősrobbanás pillanatába látnál el (ha a plazmakorszak nem takarná ki).
Úgyhogy ha érteni akarod a témát, akkor ne ilyen fórumokon pattogjál kérdezgetve, hanem vegyél elő néhány jó ismeretterjesztő szerzőt, és rágd végig magadat a könyveiken: Stephen Hawking, Brian Green, John D. Barrow, Roger Penrose, Lee Smolin, Sean Caroll.
„Egyszerűen egy skalár szám (egy potenciál) jellemzi a tér minden pontjában.”
Egy tőlünk a kozmológiai horizonthoz közeli térponton ugyan úgy hat, mint a galaxisunk határán túl, mivel belül már a vonzás az úr. Tehát a távolság, mint skálafaktor minden térpont között növekedik. Ez csak a kozmológiai időt, (az univerzum sugarát növeli) nem a fénysebességet.
Hát ha mindenütt ott van, akkor nem kell távolra hatnia. A sötét energia egy mindenütt egyenletesen eloszló skalármező. Egyszerűen egy skalár szám (egy potenciál) jellemzi a tér minden pontjában. Ebből lehet kiszámítani a skálafaktor növekedésének exponenciális függvényében a kitevőben álló t idő szorzószámát.
Ezzel azt akarod mondani, hogy az egész univerzumban egyformán hat mindenre? Akkor erre nem érvényes a távolság négyzetével történő hatáscsökkenés, mint a vonzó gravitációra?
A sötét energia taszító hatásának nem kell távolra terjednie. Mindenütt jelen van és mindenütt helyileg hat. Nem olyan koncentrált, mint az égitestek tömege.
Ezt a léptékfaktor növelő hatást nevezik sötét energiának, vagyis a gravitáció taszító hatásának. Ha a kozmológiai horizonton túl ez faktor már jóval meghaladja a fénysebességet, akkor hogy van az, hogy a gravitáció hatása is fénysebességgel terjed? Itt érvényes a klasszikus sebesség összeadás?
Nem valami középpontból szétterjedő tágulásról van itt szó (egyáltalán nem egy epicentrumból induló robbanásról), hanem az egész (praktikusan végtelen) tartomány minden pontján egyformán növekvő a léptékfaktorról.
Persze lehet, hogy a tartomány szélein másként nő a léptékfaktor, de arról semmit se tudunk, hisz a kozmológiai horizontunk jelenleg is csak a tartomány egy töredékére terjed ki. Ha pedig az újkori gyorsuló tágulás tovább folytatódik, akkor lassanként (év százmilliárdok alatt) még a most benn lévő objektumok is kisodródnak.
"ez nem azt jelenti, hogy a következő lépcsőfok kapásból a végtelen..."
De! Pontosan azt jelenti!
Az akármilyen kicsi, de véges térfogat pontosan ugyanakkora "végtelen ugrás" az egyszem nullakiterjedésű geometriai pontból, mint egy végtelen térfogat. Nincsen a kettő között semmiféle matematikai különbség: mindkettő ugyanaz a nonszensz, egy "topológiai csoda". Azaz olyasmi, ami a valóságban nem történhet meg, csak a matematikai modellekben.
De megnyugodhatsz: az univerzum soha nem volt nullakiterjedésű geometriai pontnyi, ahogyan azt a matematikai modellek mutatják, ugyanis a planck-hossznál kisebb méreteknek nincsen fizikai értelme a jelen tudásunk szerint. És ugyanígy a planck-időnél rövidebb időtartamnak sincsen fizikai értelme, úgyhogy hiába mondja azt a matematikai modell, hogy időben visszafelé a t=0 pillanatig követve a V=0 térfogatú szinguláris pontnyi univerzumot kapjuk meg, a modell érvényessége a planck-időt elérve elveszik.
Hogy értsed: az univerzum nem t=0 pillanatban született, hanem planck-idősen. És amikor már planck-idős volt az univerzum, akkor már bizonyosan nem volt szinguláris pontnyi, akkor már térfogata volt, akár esetleg végtelen térfogata.
