Hogyan szeresselek, ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad? ha elbújsz égő falevél mögé s füstbe, húsodba falazod magad: homályos hazugságba, jégpincébe, mikor egyetlen szó elég, hogy átrepüljük szakadékainkat, a föld minden övezetét?
Akit nem véd a szerelem, hiába védi az magát; dereka körül égő erdő lehet szeméremöv, koszorú-lánc -
elfogy a levegője,
nyomora, csöndje s nézi csak: hogy kopik fölüle el az ég utolsó csillagig.
Ki tudja, hol éjszakáznak most a hattyúk? Egész nap kint áztak a hideg esőben a hideg tavon. Kínos volt látni fennkölt nyakukat. Talán ha énekeltek volna elnyújtva, hosszan, mint a régi versekben, hinni tudnánk újra magunkban. Hinni, hogy nincs örök némaság a földön: szájatlan kő, szájatlan fény, s a vergődő, nagy nádasokban is még újra istenek születhetnek.
Ki tudja, hol éjszakáznak most a hattyúk? S hol pörög le büszke nyakukról a víz a vízbe?
Szeretnék átölelni ma egy embert, Ki olyan árva s vágyak özvegye, Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert, S kondor haján kopog az ősz jege, Kinek ha volt is pirosbetűs napja, Tintát hozzá véréből szűrt a Sors, Vén bánatok fia és újak apja, Csöndes tűnődés lankadt léptü papja, Örülni lassú, és csüggedni gyors; Kit nemessé emelt a föld porából Sok ritka szenvedés, de nem kevély Kitűnni a törpék sekély sorából, És címere egy hervadt falevél, Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, Ha szívvel dobták, halkan énekelt…
De szép, de édes a fiatal álom! Ikarus-szárnyon száll a gondolat, S ha megcsuklik a végzetes Határon: Észrevétlenül, pillanat alatt Helyébe szökken az úr képzelet, S játszani kezd a szakadék felett.
Színes kockákat festeget magának, És illesztgeti a kedves lomot, Míg engedelmes tarka rendbe állnak; Épít belőlük magas templomot, S a kész művecske festett homlokára Ráírja büszkén: Ideák Hazája.
Őszi kertben Őszi lombok zúgdogálnak. Őszi kedvem Sóhajai, furcsa felhők, Őszi égen úszdogálnak. Mondd, Uram, mit akarsz tőlem? Sárga bundás sebes mókus Fölszalad a görcsös ágon. Merre szaladt el az én világom? Úgy elment, itt se volt a nyár, Hogy reszket a lomb közt a napsugár! Mézes, napos, egynapos ősz. Mit zörmöl a tél, amit megelőz? Uram, mit tartogatsz?
Verik a diófát, zörög a dió. Egy kérdés zörög a számon: Van-e még, van-e még, gyümölcs a fámon, Ajkakat édesíteni jó? Zizzen a sárga levél: Jelenti magát a tél. Mondjátok, mondjátok, rőt levelek, Van-e még bennem egy gyújtatnyi meleg, Egy lábasnyi levest megfőzni tüzemnél? - Uram, ha üzennél! Mire tartogatsz?
Mint izzó máglya, már olyan a lég. Kék lángja vibrál s ízes illatok gomolyba főnek, ámde jő a szél és válogatva szárnya felragyog, amint behozza fürgén: készen ám a bárányfarkú-körte kinn a fán.
És új hírrel mozdul megint a lomb! Így bontja szét a szél a táj ízét. A szilva jó! S az érő erjedés az ég falát tág gömbbé fújja szét, és benne, mint zenés burok alatt, úgy döngicsél, táncol a méhcsapat.
A vágott nád s a vén mozsár öle a darazsak jó csárdázó helye, s az ősz libegve csúcsról-csúcsra, a völgy üstjébe cukrot szór bele. A fény, a hő, a tündér levegő együtt dolgozva villannak elő.
Patak-malmunkba öntsétek búzánk! A présbe szőlők cukros fürtjeit! A zsák, a hordó és az asztalok hadd nyögjenek a régi rend szerint! Az ég s a föld bő násza mit fogant, csurogjon hegyből, völgyből boldogan.
A cséplés álmos bőgőző dala nem leng, de jobb cigány a víg szüret: magán kacag, de mást is tűzbe ránt, és mustba fürdik szoknya, szürkület. Aztán a szél, a fürge és deli, ezt is dúdolva köddé lengeti.
Szép ősz! Kék tűzben ért ezüst-kehely, sehol sem fénylesz úgy, mint ép nekünk. Dús gyantaszag s ciklámen-illatú a hegy, amint a nyáj után megyünk. Nap és a víz lábunknál versenyez! Ez lombra színt, gyümölcsbe ízt szemez;
az kék fátyolba mártja völgyeink és bajszos harcsákat hálónkba csap! Mint kertész és halász perelnek ők, melyik munkája szebb és hasznosabb. Döntsétek el hát, költők és papok, tündérek járnak itt vagy angyalok?
Mert itt lengsz, bár szép testté vált titok, de hol van az, ki otthonodba lép, és csengő rím dalába fonja majd, hogy olvad eggyé égi jó s a szép! Hiába ülsz, ragyogsz az ajkakon, titkod csak nézzük szótlan és vakon.
Kék ősz, légy áldott! Dolgozók s henyék, magtárak, kamrák téged áldanak. S hogy szóljak én? – Mint gyűlő fecskeraj, úgy jőjjetek tollamra, szép szavak! Hadd küldjem ezt, mert szótlan lépsz tova, szemednek hamvad édes mosolya!…
Tőlem ne kérd, hogy verseim miként irom. S hogyan múlnak már napjaim! Az ágy bizalmasom és egyben jó tanyám, ha kérded, tán elmondja majd, hogy verseim, mint őszi fán az ért gyümölcs, ágyam táján úgy ringanak. S fogam között úgy lóg a karcsú szál irón, mint vizslaszájban tarka vad. És délután?… Zörgő szekér fonott kasán kényelmesen pihenve el, barátommal lassan a hegybe hajtatunk, hol pincék szellőzőlyukán az új borok édes, gomolygó gőze száll… S ha már a nap csalitba bujt, s az erdők őze gyors patak vizére megy, a hold lovával indulunk. Hátunk megett hordónk velünk kotyogva zeng, és otthon rám már vár az ágy! Ha kérded, hogy mint írtam én e verset s fedjem fel sorra titkait, csak annyit mondhatok, délig heverni szép! A verseim szülője ez! S e langyosöblü ágy nekem bizalmasom, szólítsd meg őt te jó barát, s a többi titkom is bizony elmondja majd.
Őszköszöntő Itt van, itt van a szeptember, föllélegzik most az ember: ki kertjében néz körül, más a fáinak örül, vagy vizslával cserkészgetve fürjezni jár a rétekre.
Szeptemberben, nem is régen, pótvizsgázni jártam szépen, de ez idő elmúlt már, akár az idei nyár, s nemsokára itt van az ősz, szőlők között ballag a csősz.
Érik, barnul a lasponya, seregély száll csapatokba. Csak mi járunk kettesbe, az örökzöld fenyvesbe, pedig hervad, lásd Ilonka, már a többi erdők lombja.
Még magát a szőlő tartja, hősen villog karókardja, s ha elmúlik a szüret, dér lepi be a füvet. A szobákban alsós járja, tél a kártya iskolája.
Ami nincs, azt ne keresd sehol. Lehet, hogy csak álmaidban zakatol halkuló, monoton ütemek között, mint a vágy, mi titkon szívedbe szökött.
Valóságnyi pillanatvarázs, mit mosolyba öltözve, repesve vársz, s aztán mennyire fáj a felébredés! Nyelved éllel forog, mint sebben a kés.
Így sebzed magad, és másokat, miközben lelked szeretetért kutat. Magányod nem érti senki, senki más! Magadnak vagy a legnagyobb árulás.
Olykor megállsz. Gyónsz egy keveset. Hazugságban az igazad keresed, félreértésben a magyarázatot, miközben magadat újra áltatod:
lesz - mert volt - egy élhetőbb világ! Hiszed: csendben vár egy jó élet reád. Hisz elcsendesül minden vihar egyszer, s te újrakezdenéd sírva, ezerszer.
***** Arany-Tóth Katalin Csöndszekér (2016) aranykati.blogspot com
Szervusz Drága Teresa, kellemes délutánt, estét kívánok, a látogatóknak is!:)
&
Arany-Tóth Katalin
AUGUSZTUS
Nyár van. A madarak szabadon szállnak, s a felhők otthont adva hívják őket egy kis lebegő-pihenőre. Az égbolt fátyolosan kéklik, s a pára megtölti szomjúságtól tikkadt csőrüket. Virágok ezrei illatoznak a levegőben és színes ruhában öltöztetik a Világot. Szerelmes szavakat énekelnek. Nézd! Hogy bontja szirmait egy rózsa, miközben lassan növeszti szúrós töviseit...
Ő már megtanulta, hogyan kell élni...
Arany-Tóth Katalin A lélek magányossága (2005) aranykati.blogspot com
Ha majd fûszál leszek, Mert az leszek, Igénytelen, egyetlen-egy fûszál, Egy a sok-sok közül, ahogyan most A hó alól kibukva sorba áll, - Ha majd fûszál leszek, Lesz-e emlékem régi életemrõl, A fájdalmasról, torzról, tévedettrõl?
Ó, voltak itt is fûszál-perceim Igénytelenek, tiszták, szabadok, Az egész réttel együtt-zizzenõk, Nem nagyzolók, és nem hitegetõk, - Ó, néha itt is hajnal ragyogott.
A hajnal harmatot is hullatott: Részvét esõje csókolta fejem, És tündöklött az álom-kék magasság A lelkembe hullt harmatcseppeken. E ritka, drága fûszál-perceket, Amikor nyitva láttam az eget: Ezeket nem hagyom a sírverembe.
A "mi lett volna ha..." megannyi szála egyetlenegy bogba összefutna, s a "mi lenne ha...", sokirányú pálya beletorlódna egy Feketelyukba, s felrobbanna az örök páka-rokka, s a gordiuszi csomó kettéválna.
Ősz van megint, lehulló levelek varázsát nézem. Szívem megremeg. Sodorja szél, aztán a földre hull, de akad köztük, ami nincs sehol, mert újra, s újra fel, magasba száll, nem is levél, boszorkány, vagy halál? Vagy álom, mely csak a lelkünkben él? Köd? Látomás? Mégis mindent megér. Felejtenéd, de többé nem lehet, bár híre sincs, s nem jön más üzenet csak ősz, csak fény, csak hulló levelek. Töppedt avart rugdosva lépkedek.
Tőlem panaszt ne halljon senki. Amíg van út, tovább kell menni. Avart rugdosva? Foszló álmokat számolni? Évet , hetet, napokat? Mérlegre tenni, hogy mit értem el? Nem érdemes. Az idő másra kell.
A meglévőnél százszor többet ér az, ami csak a képzeletben él, mert álmaidban mindig visszajár mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár, mint őszi csend, mint szálló csöpp levél, utána kapnál, több a semminél... Kérdezheted, csak álmodban felel. S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd! Hajnaltájt megszorítja torkodat...
Megláthattál volna azért is engem, mert, Mindenható, ha vagy s látsz valóban (mint rég ama Szem a szentkép-keretben) mert nem zavartalak, mert nem kopogtam,
mert nem riszáltam feléd sem sebem, sem érdemem, hogy nézd: így jártam nyomodban! Illemre nevelt anyám: nem esengtem s rátartiságra apám: nem tolongtam - - s igazmondásra épp a - Hit - a hited? - nevelt, hogy így, magamba kivetetten, e földön itt, veled vagy ellenedben,
magamféle is kezdhet valamit - Nem voltam könnyű fiad. Így végy számba, ha ürül hely a Seregben.
