Éjjel, Mikor a fáradt harcosok őrt állnak az épülő kapu előtt, A leggyötörtebb tompán a földre puffan, Szive kifuttatja a vágányokat S a fények szédítő pályaudvaráról Kirobog a mennyei páncélvonat.
A páncélvonat megdördül haraggal, De csak a pávák hallják s kitárják rá farkukat kénytelen S a fiatalok vérébe zuhog Ütegeiből a szerelem.
Mert küzdeni kell a halálban is: A fáradt élet nem bír minden harcokat - Mikor még friss eleven voltam, Mért nem akkor zúdultál szivemből Jobbharcú, mennyei páncélvonat!
Régi magyar ÁLDÁS Áldott legyen a szív, mely hordozott, És áldott legyen a kéz, mely felnevelt Legyen áldott eddigi utad, És áldott legyen egész életed.
Legyen áldott Benned a Fény, Hogy másoknak is fénye lehess. Legyen áldott a Nap sugara, És melegítse fel szívedet,
Hogy lehess meleget adó forrás A szeretetedre szomjasoknak, És legyen áldott támasz karod A segítségre szorulóknak.
Legyen áldott gyógyír szavad, Minden hozzád fordulónak Legyen áldást hozó kezed Azoknak, kik érte nyúlnak.
Áldott legyen a mosolyod, Légy vigasz a szenvedőknek. Légy te áldott találkozás Minden téged keresőnek.
Legyen áldott immár Minden hibád, bűnöd, vétked. Hiszen aki megbocsátja, Végtelenül szeret téged.
Őrizzen hát ez az áldás fájdalomban, szenvedésben. Örömödben, bánatodban, bűnök közti kísértésben. Őrizze meg tisztaságod, Őrizze meg kedvességed. Őrizzen meg Önmagadnak, és a Téged szeretőknek.
"A kút, forrás fölé 1767-ben görög orotodox templom épült (Szent Gábriel)." A templom alatt lévő kripta, és a kút mélyén feltörő forrás. Jelenleg is van benne víz. Fotó forrás, leírás
**** Mária kútja egy földalatti vezeték (akvadukt) révén összeköttetésben van a görög ortodox Szent Gábriel templom kriptájában található forrással, ősi kúttal, ahol a hagyomány szerint a Szűzanyának megjelent az Angyal. A történelem folyamán, hosszú ideig, ez volt Názáret egyetlen ivóvíz forrása, mindenki ide járt vízért
Lángpallos volt a törvény. Emberré lettél. Tanultál korlátokat. Véges az elméd, gyűlnek a miértek. Nem érted miért is henyélnek annyian az almafa alatt.
MÁRIA KÚTJA NÁZÁRETBEN Ruhád sötétkék áhítat, hódolunk neked, biblikus csendben liliomot nyújtunk feléd; csobban az őselem a félkörív boltozat alatt; leszegett fejű lények, büszke tartású tevék, lovak, életforrás és megviselt, nehéz akarat, sötét arcok, halál-jelképek, rettenet. Ki ruháját mögötted mossa, ő is térdet hajt neked. Rovátkált ecsetvonások, homok-hullámtaréj, léptek nyomát hiába keresed. Vannak kik elhaladnak, mintha zenére járna lábuk, s kezük csukott szárnyként repülést nem áhít; tele korsók súlyával szakadatlan, zarándok-léptünk tovább nehezül. Hasáb-hiányok, árnyékok sötét foltjai - belőled mi világol? Cédrusok testén nem látszik a seb; itasd fel kínzó szomjúságunk! Jegenyék őrt állnak talán kopár távolok szélfútta partjain. Ott ülsz középen: kéken, az ős-eredet határain. Élet és halál jogát nem bogozzák fáradt kezeim. Názáret fénylő zsongása, csendje - a kút ki nem apad; lehetnél bárhol: súrolna emberi áhítat. Kutad káváján ülök, nem fakad belőlem kárhozat. Eljöttem hozzád, Mária! Tartsd kezeidben erősen gyenge létemet. Ti férfiak, felismertétek a nőt, az asszonyt, ki ott pihen sötétkék ruhájában a szelíd irgalomnak, ki érettünk takar hazát, szerelmet és megváltása minden mozdulat.
Még mindig és mindig és mindig. Zuhanni és felállni. Meddig? Meddig lehet még újra kezdeni? A papír magát csalfán kelleti, betűket kér. Sőt: szavakat. Akad-e bennük gondolat?
Inkább leltárt készítenék. Mi maradt, mi-mire elég? Két láb - egyet sem ér. Két szem? Alig hiszem: csak ködöt lát, bármerre néz, és itt van még két lusta kéz. A szívről ne beszéljünk. Még dobog. Legyen elég, hogy voltunk boldogok! Mikor - miért, de ez kit érdekel? Elég, ha én tudom. Már oly közel az elmúlás s a béke, mikor mindennek vége, de addig, újra s újra fel kell állni, minden gödörből ki kell mászni, minden csatában részt kell venni, mert az úton, mit ránk kiróttak, végig kell menni.
Hallottad-e hirét a világszép tónak, Setét erdők csendjét csöndben hallgatónak, Hegyek kék szemének, a mivel az égre Figyelnek és a nagy, örök mindenségre, Szent Anna tavának, kis kápolnájának, Hol hires búcsúja esik Csíkországnak?
Hallottad-e hirét az ezüst harangnak, Hegyről hegyre szálló szép zengését annak, Hallottad-e hirét tói tündéreknek, Szájról szájra szálló tündér történetnek? Történetét ennek, tündér szerelemnek, Kész veszedelemnek, mostan éneklem meg.
Anna tónál laktak nagy hajdan pogányok, Annak örvendeztek, hej, tói királyok, Mert ezek áldoztak tüz-viz istenének, Annak örvendeztek, hej, tói tündérek. Vigan ünnepelték az áldozat torát, Tüz az egyik részét, viz emészté johát.
De jött Ambrus barát s keresztvízre tartá, Pogányt Jézus szelid igájába hajtá, Fel is építette kisded kápolnáját, Tornyába huzatá szép ezüst harangját, Szép ezüst harangja hogy megszólal vala, Tói tündér király majd hogy meg nem hala.
Elhallgat tündérek vidám kacagása, Elébbi jókedvük fordul vala gyászra, Apjuknak házába búsan gyülekeztek, Kender-szakálával búsan üle köztek : Hej, gyenge leányim - szomorúan mondja - Gyűltök nem sokára halotti toromra.
Születtem vala én halhatatlanságra, De most le kell szállnom poklok országába, Hiába épitém kristály palotámat A tó fenekére és vetek falának Nagy széles alapot. Idehallik hangja, Csak fülembe sikolt a templom harangja.
Se nappalom nincsen, se éjszakám itten, Nekem e harangtól nyugtom soha nincsen! Így szóla a király s kender szakálára, Mintha sürü sarlón csigabiga jára, Sok szapora könnye azonkép csillámlott, S jajgattak szomorú szép tündér leányok.
Egy szép tündér leány csak kiül a partra, Deli pásztor legény nyáját arra hajtja, Szőke tündér leány haját fésülgeti, Deli pásztor legény őtet nézegeti... Addig nézegeti, hogy meg is öleli, Hej, megbánod még azt, deli pásztor, deli!
Csábítja csicsijja őt a tündér csókkal, Aztán simogatja szép hízelgő szókkal: "Hallod deli pásztor, kápolna harangja Beteg öreg szülém nyugodni se hagyja. Se nappala nincsen, éjszakája sincsen, Hozd el a harangot nekem édes kincsem.
Hozd el a harangot, hogyha neked kedves Ajakam klárisa, az is a tied lesz. Két ölelő karom, a tied lesz az is, Keblem puha halma és egész magam is!" Szól a tündér szóval, és felel a pásztor: "Elhozom én egyszer, elhozom én százszor.
Elhozom én még ma, még ma éjjel, kedves, Ha, a mit ígértél, mind igazán meglesz, Ajakad klárisát, alabástrom karod, Két szép arany almád hogyha nekem adod." S elhozta. A leány csókolta, ölelte, Lehúzta a tóba s ott szállt el a lelke.
Nézted már a Szent-Anna tó vizét? Milyen titokzatos, milyen sötét. Semmit se látsz, csak olykor egy-egy furcsa csillanást, amint ezüst halak suhannak mélységein át…
De olykor hírtelen jön valami eltévedt sugár, zöldes világra gyújtotta lent a mélyt, s a mélynek vége nincs sehol, sehol…
Olyan a szív is, mint a Szent-Anna tó titokzatos vize. Elnézed néha: Zörgő kis doboz, furcsa, lecsukott. Hogy mikor, nem tudod: de néha jön egy bomlott pillanat, kitárul a mély, olyan szörnyű mély, hogy előtte szédülve megállsz, s imádkozol: Miatyánk, Szerelem szenteltessék meg a Te neved…
Nézted-e már tavaszi napsugárban a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?
Vasárnaponkint – így emlékszem – a kis barokk-templomnak kórusán imának szárnyas, fülnek édes hegedűszólót játszott az apám. Izmos ujjából úgy szökött a hang, mint tornyokból madár, ha zeng harang.
Imájában rekedt a kontesz, frakkos fecskék, selyemkesztyűs kezek az ő dalával játszadoztak, s áldást szórtak rám festett perjelek. Merengve néztem a nagy baldahint, míg a barátok vártak odakint.
S ebéd után velük rohanva gerelyt vetettünk vagy bukfenceket. Virággal ébenszín hajában a lomb alól anyácskánk nevetett. S ha megjelent a Hold, a szépszavú, velünk ült tálhoz az egész falu.
Aztán jött szúnyog és sok csillag. Öcsémet ölben vittük már haza. Az ért-gyümölcsnek és virágnak, mint gyógyszertárnak szállt az illata. Ágyunkra a Vénusz húzott lepelt, és altatót a bakter énekelt.
Legbelül minden a lélek egyetlen elemének, a reménynek meglétén vagy hiányán múlik. Az ember minden cselekedete, minden vállalkozása feltételezi azt az élő reménységet, hogy Benne eléri reménye végső célját. Ha kialszik ez a remény, tettei értelmetlenekké, szétszórtakká és bizonytalanokká válnak, akár a magasból lezuhanó emberé.
Tudnunk kell tétlennek lenni, ami korántsem lustaság. Az álmodozás felüdíti a fáradt gondolatokat,
akárcsak az éjjeli eső az út letaposott füvét. Az álmodozás a gondolkodás vasárnapja.
"Változtasd a köveket kenyerekké!" - Nem a sátán szól. Milliók zokogják. Egyetlen jajkiáltás a világ, Egyetlen kéztördelő mozdulat, Egyetlenegy roppant fenyegetés. A nyomorúság völgyei fölött A bosszúálló Isten hegyei Feltornyosulnak irgalmatlanul, Nem indulnak változni kenyerekké.
"Változtasd a köveket kenyerekké!" Hallom én is a rettentő igét, Mint végítélet, úgy zuhan reám, Szíven talál, mint kővé vált kenyér. Az életemet mostan kérik számon, Most köveznek kővé vált kenyerekkel. Megálljatok... nagyon bűnös vagyok, De talán mégsem úgy, mint hiszitek. Én nem vettem el senki kenyerét, Csak ép nem tudtam kenyeret keresni, Csak éltem, éltem, ingyen, irgalomból, Az Isten irgalmának hegyeit Bebolyongtam virágot szedegetve, Tudom, nem ér most falat kenyeret Az egész szárazvirág-gyüjtemény.
"Változtasd a köveket kenyerekké!" - Máskor talán feleltem volna rá, Szóltam volna: "Nem csak kenyérrel éltek!" Most torkom, szívem egyként elszorul, Szédül a szó és megfullad a hang. Csak Egy, csak Egy, csak Egy felelhet így, - Nem én, nem én, az Ő nevébe se... Testvéreim, ha volna rá hatalmam, Testvéreim, ha tőlem függene, Holnap puha sziklákon pihennétek, Kenyérhegyek nőnének számotokra, Hegyóriások csupa szín-kenyérből, Merő aranykalácsból Alpesek... De nincs hatalmam, - betegen bolyongok, S még most is virágokat keresek. S ha még találok egy-egy halaványat: Tépelődöm, hogy megmutassam-e? Asztalotokra merjem-e belopni - Kenyértelen, üres asztalotokra Kenyértelen kővilág kis virágát? - Vagy morzsoljam szét a kezem között, Mielőtt bárki rátekintene, És fojtsam meg, mint gyermekét anya, Mint bukott leány drága szégyenét?
"Változtasd a köveket kenyerekké!" Hegyeket változtatnék - nem lehet. Kenyértelen, kegyetlen kővilágban Lehajtom megadással fejemet. Testvéreim, ne könyörüljetek. Kenyértelen, kegyetlen kővilágban, A bosszúálló Isten hegyein Én nektek most is csak virágot téptem. Zuhogj fejemre, kővé vált kenyér: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.
Csóka, holló, vén rigónép Rajta! szárnyra keljetek, S ami széles e világon Barna van, vagy fekete, Sanda rajkó, Lucifernek Százezernyi ördöge Cirmos arccal, fútt pofával, Tiszteletre jőjetek. Egy barátom - hogy tagadjam? E napot fölszentelé, Mert nevének, egy hatalmas Régi névnek ünnepe. Rajta hát éles torokkal Fennyen énekeljetek: "Éljen István!" ezt kiáltsa Mindenik nagy hangosan. Éljen amig e világon Barna lesz és fekete!
Beléd haraptam, áldott kenyér, és elborzadtam – Habfehér tested kisértete oszlani kezdett, zöldülni s foszlani,
s köröttem az eltünt szobák falain, az utcán, a városon át őt láttam mindenütt, csak őt, a milliárdlelkű mezőt, ahogy szétcsapott, ringva, – már tenger volt, végtelen határ, zöld végtelen, aztán rőt-arany. Hány kalász élt ott, boldogan,
hány külön-külön kis akarat, s minden kalászban mennyi mag, és minden magban mennyi mult s mennyi jövendő párosult!
Idvez légy, bódog Szent István királ! Te népednek nemes reménsége! Idvez légy, mi megtérésönknek Bizon doktora és apostola! Idvez légy, minden szentségnek És igazságnak fényes tiköre!
Te miattad hittönk Krisztus Jézusban, Te miattad idvözölünk es Krisztusban. Kérünk, imádj ez te népedért, Imádj egyházi szolgálókért es, Hogy egy ellenség se légyen Ragadozó ez te néped között.
Uram, áldalak a nyárban. Aranykalászos határban száll most hálával teli trónusod elé az ének, tüzéért a nap hevének, mert a szemet érleli. Esőcseppek záporáért, hajnalok hűs harmatáért, mindenért az ég alatt vigassággal áldalak.
Friss vetés, szép zöld ígéret magot hozott és megérett, s amint lengeti a szél, zizegő, szelíd szavával, hitet tevő himnuszával nagy jóvoltodról beszél. Boldog, aki érti, hallja, s míg aratni indul karja, miközben rend rendre dűl, Téged dicsér egyedül. Minden kicsiny búzaszemben térdre kényszerítesz engem, csodatevő Istenem. Kezed odatette áldva a nyár gazdag asztalára mindennapi kenyerem. S asztalán a keresztfának Fiadat is odaszántad, hogy benne legyen nekünk kenyerünk és életünk.
Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók, És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek. Odalépett. Szemében két csillag remegett, S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.
Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén, Az égen torladoztak fekete fellegek. Már vijjogott a szél, a föld már reszketett, És recsegett a kárpit a templom rejtekén.
A palota előtt kiáltozott rekedten A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek. A lét örök forgása egy percre megmeredt, S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.
Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett Szemén és homlokán s a töviskoszorún. És karjait kitárta, szelíden, szomorún, És magához ölelte a rettentő keresztet.
Hová lesz a kacaj, Hová lesz a sóhaj, Ha hangja elenyész? S hová lesz az ész, Midőn már nem gondolkodik? S a szeretet, S a gyűlölet, Ha a szívből kiköltözik?
Az óvodából hazafelé mentünk, ma velünk jött a fiaim barátja, és hallom, hogy a két nagyobb beszélget: „A Dávid azt mondta, hogy Isten meghalt!” „Ezt Nietzsche mondta” kontráztam rá rögtön, de rákérdeztek, és nem hagyták abba, és ahogy próbáltam meggyőzni őket, hogy mégsem olyan halott az az Isten, a fiam előállt a legvégső érvvel: „Ha meghalt, honnan az a sok ajándék?”
Sunyítottam, és megszólalt a másik: "Karácsonykor? Azt az anyukám adja! Meglestem: ő volt! Láttam csomagolni!” Az enyém nem hagyta: “Nálunk jött az angyal! Mindenki kint volt, de bent csengetett!”
Megrémültem, hogy egyszer rajtakapnak, és megdől ez a tuti istenérv, és kapkodva filozofálni kezdtem, bizonykodtam, hogy mégsem ez a fontos, mégsem az angyal, de maga az Isten, míg lassanként meggyőztem magamat: egy halott isten mégse csomagolja a magba a fát,magzatba az embert, a folyóba a holnapi folyót, nem rejti el a gyertyába az égést, az almába a gravitációt, nem vonhat minket híg aranyba reggel, nem díszítget fel mindent gondosan hóval, virággal, felleggel, gyerekekkel –
pedig úgy lessük, vágyjuk rajtakapni, eltanulni a bevált trükköket, mert Nietzsche mondta, és Dávid is mondta, és holtbiztos, hogy csalás az egész.
Szervusztok, kellemes délutánt, szép hetet kívánok!:-)
********
Thomas Hardy
Azután
Ha majd remegő ittlétem után becsukta kemény kapuját a jelen, a szomszéd szól-e, ha május rezgő szárnya kikelt, víg zöld levelekkel hamvas, mint mikor új a selyem: „Ő olyan ember volt, aki erre figyelt"?
Ha eljön az alkony s mint pilla, ha rezzen nesztelenül, röpül az árnyakon át a széltől görbe bokorra az ölyv, fenn a hegyen — gondolja-e majd, akinek szeme ebbe merül: „Őneki kedves volt ez a kép, ez a föld"?
Ha elmúlok egyszer, fekete és meleg éjben, s űzi a pille a fényt s látják a gyepen át sebesen gurulni a sünt, mondják-e: „Azt akarta, ne bántsák az ilyen kicsi lényt, de nem tehetett sokat értük s most immár tovatűnt"?
Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem, s állnak a kapuk előtt, bámulják, hogy a csillaggal teli mennybolt csöndesen ég, akik arcomat nem látják soha már, majd szólnak-e ők: „Sok ilyen misztikus fény bűvölte szemét"?
S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsuharang, és miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt, hallatszik újra, mintha újonnan kondul a hang: „Most nem hallja már, de míg élt, ugye, erre figyelt"?
A templom alatt lévő kripta, és a kút mélyén feltörő forrás. Jelenleg is van benne víz. 
