Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mit adhatnék? Olyan fáradt a testem, csak ülök félig élőn, elveszetten, egymagamban. Két lépés, hogy elérjem meleg kezed, és nem mozdulok mégsem. Mert bennem vagy, az ujjaim hegyében, izomba, csontba, csontvelőbe térten, az agysejtek tekergő járatában, fehér rabságban, gondolattá váltan s időtlenül sorokban, rótt jelekben: mit adhatnék? Csak nézlek tehetetlen.
Óvj meg Uram azoktól akik javam akarják a szimpatikus fiúktól akik bármikor készek egy víg ivászatra a paptól aki magnót hord reverendája alatt a paplantól mely alá be sem bújhatsz — míg jó estét nem kívánsz a diktátoroktól kik hárfahurokba gabalyodtak azoktól akik saját népeikre haragszanak most mikor közeleg a tél és nincsenek se magas falaink se libáink a Capitoliumon csupán nagy engedékenység- és félelemkészletünk
Ágyban, párnák közt győzni még? Csaták, halottak? Semmiség. Dehogyis jöszte, hősi vég. Nincs más, csak egy világnyi lék, Ahol szivárog el az ég, S hogy milyen volt a kékje rég Emlékezetem őrzi még. Nem marad semmi, semmi szép, Csak szívben izzó rőzsikék, Vadászmezőn holt őzikék, S a túlvilági messzeség, Hol arany mellett őszi kék Derengésben üres a szék.
Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jő az alkonyat, mint ha szellő jelzi a förgeteget – ezer pici jelből tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap csillagát, mint az alma ízét, tejet, kenyeret – pedig nem is láttalak még, úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint patak a medrét, madarat az ág, mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget – mindenkinél jobban téged, így szerettelek.
Az asszonyok arcába égetett fájdalmak is tanúsíthatják, hogy van még nyomor és szegénység Magyarországon, mert láttam a cigánygyerekeket koszosan és bután.
Beperelem a huszadik századot! Hallottam szegénységbe menekülő hegedűt sírni a sors fülébe, láttam tizennyolc éven felüli életet hatévesen, itt és most.
Koronatanúm a történelem. Gyertek, megmutatom nektek Magyarországot: hazámat, azt a földet, amelyet százezerszer megaláztak, megmutatom nektek a megrozsdált fák tetején gunnyaszkodó vénembereket, a műemlékké álcázott putrikat.
A havonta pusztító betegségek elől bujdosó emberek itt élnek, ez is Magyarország. Beperelem minden kínjukat és szegénységüket, az átkok igazságát, a koldusok örömeit. Hova meneküljek?
Nem rejtőzhetem beteg hátad mögé, megtörte páncéljait az idő - nagy csata volt -, púpos lettél. Beperelem a huszadik századot, mert sír az anyám.
„Alapszinten fogok beszélni angolul: Van hideged, meleged? Éhes? Te, egyetem, ó, igen. Hol lenni? Hol? Nem, sajnos, nekem, nagyon messze.
Most nyugodtan lehetsz. Bajaid vége. Nem jönnek ide nem jönnek vissza elvinni téged. Itt biztonságos. Nem aggódik.
Nem jajgatás, rossz autó. Mentő sziréna. Kórházba megy, szokás szerint, siet, más autók helyet adnak.
Ezeket a ruhákat viheted. Jól állnak neked. Nem hiszed? Nem ízlésed? Oh! Van neked? Bocsánat – Azt hittem, nálatok – Nos. Igen. Nem, nem újak.
De neked vannak itt! Újak. Igen, és egy matrac, az egész a te ágyad huzat és párna, törülköző, szappan. Nem? Nem fekszel le? Lefeküdni miért nem? Nem maradhatsz állva. Nem.
Nem állhatsz így éjszakákon át az ágyad mellett. Mintha várnál – valakit. Nem mondta senki hogy: halott. Nem tudjuk. Ennyire ne aggódj.
Igen. Maradhatsz. Soká maradni? Meddig? Nem tudom. Maradni sok mindent jelent.”
Csak fekszem, nem eszem, és nem alszom. A virágoknak nem adok vizet. Az ujjamat sem érdemes mozdítani. Nem várok semmire.
Hány napja már, hogy hangod áthatott. Minden napon csak egy darabkát ettem meg belőle, és oly sok napig éltem már meg belőle, mint a szegények türelmes jószágai, akik az utak mentén harapdálják a gyér fűszálakat, és nem szórnak elébük semmi mást.
Nem kell se több, se kevesebb, csak a te hangod, mely áthat engem, csak ennyit hagyj nekem, mert nélküle már nem tudok lélegzeni.
Tudjon elmenni az ember, de legyen akár a fa: Mintha benn gyökerezne a földben, s a táj vonulna - míg mi szilárdan állunk. Vissza kell fojtsuk a lélegzetünket, míg alábbhagy a szél, és az idegen levegő keringeni kezd körülöttünk, míg a fény, a játék, az árnyék, a zöld meg a kék szőtte fény fölmutatja a régi ábrákat, s mi újra otthon vagyunk, bárhol legyünk is, és leülhetünk s leborulhatunk, mintha sírjára édesanyánknak.
A madarak, fekete gyümölcsök a tar ágak között. A fák bújócskát játszanak velem, úgy járok köztük, mint emberek között, kik gondolataikat elrejtik, és a sötétlő ágaktól nevüket kérdezem.
Azt hiszem, virágozni fognak – belül zöldek – és szeretsz, bár rejted előlem.
A legnehezebb utakat egyedül járjuk végig, a csalódás, a veszteség, az áldozat útja mind magányos. Maga a halott, aki minden hívó szóra válaszol, és semmilyen kérést meg nem tagad, még ő sem áll mellettünk, és azt nézi, vajon képesek vagyunk-e minderre. Az élők kezei kinyújtva, anélkül, hogy bennünket elérnének, olyanok, mint faágak a télben. Minden madár hallgat. Csak a saját léptünket hallani, és a lépést, amit a láb nem tett meg, de megtenni készül. Megállni és megfordulni, nem segít. Menni kell.
Végy kezedbe egy gyertyát, akár a katakombákban, a kis fény alig lélegzik. És mégis, ha nagy utat megtettél, a csoda nem marad el, mert a csoda mindig megtörténik, és mert kegyelem nélkül nem élhetünk: a gyertya felfénylik a nappal szabad lélegzetétől, mosolyogva fújod ki amikor kilépsz a napra, és a virágzó kertek alatt elterül előtted a város, és házadban fehéren megterítve áll az asztal. És az elveszthető élők, és az el nem veszthető holtak megtörik neked a kenyeret és bort nyújtanak – és újra hallod a hangjukat egészen közel, a szíved közelében.
Egyszer, ha majd nagyon öreg leszek, talán úgy ötven év múlva, legyen negyven, dohányzom, sétálok majd valami városban, és a figyelmem fennakad valami tényleg szépen, egy különös kézügyességgel nyírt bokron, vagy egy fiatalos kocsma jópofa tábláján, és valahogy eszembe jutsz, miután sikerült majdnem teljesen elfeledni, bár azóta hatvan, hetven éve semmi, és ez persze teljesen felzaklat, pulzusom megindul az ég felé, és akkor már tényleg annyira öreg vagyok, de azért még tartom magam, jól állnak a ráncok meg a hetyke kis kalap, hogy már csak ennyi hiányzott a szívrohamhoz, és akkor látványosan kilehelem a lelkem valami forgalmas helyen, egy kínai étterem és egy cipőbolt között, és arra gondolok, hogy mégis megérte kivárni, és hogy nem baj, hogy kihullott az összes fogam, mert te verted ki őket a számból lassú, puha ökleiddel. – Írtál egy átlagos verset, az átlagosnál talán jobb befejezéssel, az idő persze ennél egykedvűbben válogat, de hogyha megöregszel, írd meg nekem ugyanezt, a közhelyeket faragd meg egy kicsit, ahogy engem.
A Velencei Köztársaság polgára vagyok. A világot hercegségek, királyságok, kalifátusok szorongatják. Mi itt csak élni akarunk.
A kereskedéssel fölhagytam egy ideje. A bolt az öcsémé, a szárazföldön levő szőlőimet bérlők művelik. Én itt csak élni akarok.
Szabad ember vagyok, dózse sosem lesz belőlem, de hajnalonta a halpiacon beállok a zsákmányt kipakolni, nem a pénzért, hanem hogy megismerjem az igazságtalanság arcát. Még a cápák szemében is van bánat. Ők csak élni akartak.
A templomi zenekarban hegedülök, egyedül a próbákon érzem úgy, hogy kimaradhatok a rablóbandából, hogy nem kell kalózok és haramiák társa legyek. Nem vagyok jó hegedűs, egyszerűen csak élni akarok.
Este a várost járom. Maszkos alakok jönnek szembe. A gondolákon fekete köpenybe burkolózó szerelmespárok. Vagy kést rejtegető összeesküvők. A nyomukban rendőrök. Ékszertolvajok, gondolatcsempészek, kölcsönből élők és pénzbehajtók, a jólét és a nyomor haszonélvezői. Én egy hídról figyelem őket. Nem hinném, hogy csak élni akarnak.
Minden lépésednél ott vagyok, vezetlek, vonzom tekinteted, hajnalban itt lesem a misére siető öreg papot, vérem ajándékával köszöntöm.
Mily könnyen levetem az álruhát mit rám próbáltok adni, mert nem bírjátok nézni igaz valómat fáitokra, hegyeitekre, házaitokra nincs időm.
Itt voltam már mielőtt a kő kemény lett, egész világunk meg sem foganhatott volna gondolatom nélkül.
Azzal áltatjátok magatokat, hogy én csak egy elérhetetlen vonal vagyok hogy nem létezem, ahogyan ti, de ez mind nem igaz: csak a fejem búbját látjátok alatta tartom a világot minden földet napot holdfényt és esőt.
Ti, akik gyűlölitek a változást ti, akik örökre ki akartok zárni engem hallgassatok ide:
valahányszor a halálra gondoltok, valahányszor olyan ember szobájába léptek, aki elhagyott benneteket, én ott leselkedem az ablak mögött, elkaplak benneteket, bár hálómnak csak egy zsinórja van, nem mentek semmire a tükrökkel, hazudnak, amíg nem lesz túl késő, nézzetek rám, s látjátok az egyetlen igazságot, a múltatokat, amik most vagytok, jövőtök minden fájdalmát és egyetlen áldásotokat.
Dal azokról akikre mindez ráillik s akik már mindent tudnak
Hogy tenni kellene valamit mégpedig rögtön ennyit tudunk már és hogy túl korai még tenni valamit és hogy túl késő már tenni valamit ennyit tudunk már
és hogy jól megy sorunk és hogy így lesz ezután is s hogy mindez céltalan ennyit tudunk már
és hogy bűnösök vagyunk és hogy nem tehetünk róla hogy bűnösök vagyunk és hogy az a bűnünk hogy nem tehetünk róla és hogy ez éppen elég nekünk ennyit tudunk már
és hogy jobban tennénk talán ha befognánk a pofánkat és hogy nem fogjuk befogni a pofánkat ennyit tudunk már ennyit tudunk már
és hogy senkin nem tudunk segíteni és hogy rajtunk sem segíthet senki. ennyit tudunk már
és hogy tehetségesek vagyunk és hogy választhatunk a semmi és egy másik semmi között és hogy ezt a problémát alaposan elemeznünk kell és hogy két szem cukrot teszünk a teánkba ennyit tudunk már
és hogy ellene vagyunk az elnyomásnak és hogy a cigaretta egyre drágul ennyit tudunk már
és hogy mindig mindent tudunk előre és hogy utólag mindig na-ugye-megmondtuk és hogy semmi sem következik ebből ennyit tudunk már
és hogy mindez igazság ennyit tudunk már
és hogy mindez hazugság ennyit tudunk már
és hogy ennyi az egész ennyit tudunk már
és hogy túlélni nem minden hanem semmi ennyit tudunk már
és hogy túléljük ennyit tudunk már
és hogy mindez nem új és azt hogy szép az élet ennyit tudunk már ennyit tudunk már ennyit tudunk már
nem panaszkodhatunk. rendeződtek a körülmények. jóllaktunk. eszünk. a fű növekszik. a nemzeti termék, a köröm, a múlt. üresek az utcák. tökéletes döntések. szirénák hallgatnak. ez elmúlik. holtak végrendelkeztek. eső alábbhagyott. még nem üzentek hadat. semmi sietség. füvet eszünk. nemzeti terméket eszünk. körmöt eszünk. múltat eszünk. nincs mit titkolnunk. nincs mit mulasztanunk. nincs mit mondanunk. de van. óra felhúzva. meg kell tennünk. tányérok elmosva. az utolsó busz elment. üresen nem panaszkodhatunk. mire várunk még?
ki szólít, tépett szájjal, a köd-kuckóból? ki úszik gumi-gyűrűvel a nyaka körül, ezen a vértől és baksörtől fortyogó pocsolyán át? ez ő, akiért én mindezt a porba írom, ő, aki jeleim nem fejti meg.
kit temettek be végleg az újságok meg a ganaj? és ki ürít uránt? kit varrtak be a grémiumok nyúlós nyálába? kit fostak tele ólommal? nézd, ő az, nyakszirtjéből antenna áll ki, ő, az ótvaros agyú szótlan zabáló.
micsoda képtelen fülek ezek, e sivár cukor-sziruptól csöpögősek, mik árfolyam-listákba burkolóznak és földuzzadnak az iktatókban süket, mogorva irat-kötegekké? ezek a figyelmes fülek, fülei a megszeppent árulkodóknak, hidegen szólok én hozzájuk, mint az éj, s kérlelhetetlenül.
s mi ez az üvöltés, mely elnyeli szavaimat? a hivatali mocskos keselyűk rikoltása járja át a lélektelen eget, ők üvöltenek hogy megvédjenek minket. a májunk falják föl, az enyémet s a tiédet, olvasóm, ki nem olvasol.
zabáljon a keselyű nefelejcset? mit akartok a sakáltól, hogy levesse bőrét? a farkastól? talán a fogát ő maga húzza ki? mi nem tetszik nektek a csendőrökön és a pápákon, mit bámultok oly bambán az ágynemű közül a hazudozó képernyőre?
hit ki varrja föl a vérszín stráfot a generális nadrágjára? ki tálalja föl a kappant az uzsorásnak? ki akasztja büszkén a pléhmedáliát korgó hasa fölé? ki fogadja el a borravalót, az ezüstpénzt, a hallgatáspénzt? sok a meglopott, a tolvaj kevés; ki az hát, ki tapsol nekik, ki tűzi föl a kitüntetést, ki sóvárog hazugság után?
nézzetek a tükörbe: gyávák, féltek az igazságtól, mert kényelmetlen, idegenkedtek a tanulástól, a gondolkodást kiszolgáltatjátok a farkasoknak, legkedvesebb ékszeretek az orrkarika, nincs ámítás, mely elég buta lenne nektek, nem lehet elég olcsó a vigasz. túl szelíd nektek minden zsarolás.
bárányok, ti, hozzátok képest nővéreink a varjak: egyiktők kivájja a másiknak szemét, testvériség uralkodik a farkasok között: falkában járnak.
dicsértessenek a rablók: ti hívogatjátok, hogy erőszakoskodjanak, s az engedelmesség rothadt ágyára vetitek magatok. vinnyogva még hazudtok is: ti akarjátok, hogy széttépjenek. nem változtatjátok meg ti a világot.
szemlesütve hátráltunk faltól a falig nem él már itt semmi – bizalom is alig – könnyen elhittelek (kódom is volt hozzád) s tudtam: a tilostól mindig jobb a fogság most magányosan ülsz egy huzatos téren hiánypótló kávét szürcsölget a szégyen álmaidat bontja vissza a szűk este s rád zuhan egy emlék túlhidratált teste
Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon, Olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon, Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény, Olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény, Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb, Olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy „köszi, megvagyok” Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg hoci, Olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci, Olyan hazát, hol nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu, Olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu, Olyan hazát, hol nem menő a fogjuk meg és vigyétek, Olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.
még hozom a statisztikai átlagot: a kávét két cukorral iszom a pulóverem könyökben megnyúlt fejgörcs kínoz ha front van s alvajáróként élem napjaim mióta nem kulcsolódik rám az életed… most egy vonalban vagy velem nem kötsz belém pedig tudom mennyi mérget szórt közénk a megszokás már nem érdekelnek a trópusi virágok hosszúra nyúló árnyai sem a kettétört remény – este pedig elalszom nélküled…
Megszoktalak, akár a levegőt, bármerre nézek, mindenütt te vagy, szekrényem alján, a fiókjaimban, az agyvelőmben, és nem veszlek észre. De múltkor este, amikor bejöttél szobámba, s mondtál valamit nekem, sok év után egyszerre ráocsudtam hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve ámulva néztelek. Szemem lehunytam. Ezt hajtogattam csöndesen magamban: "Megszoktam őt, akár a levegőt, Ő adja nékem a lélekzetet.”