Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Még nem tudják, hogy ez a pillanat két szobor a fasoron átszalad ahogy madár hurokba lép és halálig nem szabad a pillanat keblünkre rátapad ékszer vagy inkább ékszer helye körülrajzolja nap heve Az évek nyakláncán függ nem fakul mellünkbe edzve múlhatatlanul.
Kit érdekelsz, Papa? Kit érdekelnek a tiszta gondolataid, a tiszta szavaid, a tiszta fogsorod? Ki akar egy angyal lenni, mint te? Ki akarja ezt? Sikertelen alak vagy, Papa. Még egy nyugis helyet sem tudtál kikönyökölni. Mindig korlátolt álmokból szőtt életet folytattál.
–
Kívánom, bárcsak tökös lennél, Papa, Hogy becsempéssz nyolcvanezer karórát egy húzással, És akkor büszkén mondhatnám: Tudod, apunak import-export biznisze van. Akkor büszke lennék rád.
–
De te mindig eszményi férfi akartál lenni, Egy tökély. Amikor épp nem jut eszedbe semmi, amit csinálhatnál, Elkezdesz imádkozni. Hasztalan órákat töltve a templomban.
–
Azt akarod, hogy olyan legyek, mint te, Papa. Vagy mint a harcos királyné, Laksmíbáí. Magad se vagy biztos, mi az a nagyság, De szeretnéd, hogy én nagy legyek.
–
Teszek kettőt a nagyságra. És hármat Laksmíbáíra.
–
Mostanában komolyan gondolkodom, hogy megtagadjalak, Papa, Téged és a szenteskedésedet. Mi van, ha elkezdelek Mr. Kapúrnak hívni, kisegítő irodista, Könyvelési Osztály?
–
Minden, ami te vagy, ütközik majdnem mindennel, ami én. Gyanítottad, hogy járok valakivel mostanában, De túl alamuszi vagy, hogy megbizonyosodj. Mi van, ha lassan már kezd pocakom lenni, És én nem leszek hajlandó kikapartatni? De vigyázok, Papa, Vagy tudom, különben még fontolóra veszed az öngyilkosságot.
/Elfelejtettem aláírni: mindkét vers SÁGI PÉTER fordítása./
Mamta Kalia (született 1940. november 2-án) indiai író, tanár és költő, elsősorban hindi nyelven ír. 2017-ben elnyerte a Vyas Sammant , India egyik leggazdagabb irodalmi díját Dukkham Sukkham ( Szomorúság és boldogság ) című regényével .
Kérdené meg valaki tőle, Miért szokta verni agyba-főbe. Nem szavakkal, Nem is kézzel, Belérúgva, Anélkül, hogy előre szólna, Nagy kevélyen. Pláne aznap, mikor Lílá érzi, Finom lett a főzeléke. Ha a szocializmussal szimpatizál, Meghitt órán ő miért nem mondta még: Na, gyere ide, lássam csak, hogy rúgsz belém. Egész életében úgy cupákolta őt, Akár egy darab húst. Még ha ő úgy hevert is előtte, Mint tál lencse és kenyér.
23
Kívül is, belül is Kérdések feszítenek, Folyton méregben élek. Úgy egyébként Tudok többféleképpen nevetni és feltűzni a hajam, És épp mostanában Lettem a Dzsimkháná elitklub tagja, De most A bennem fortyogó nyűgöt nem bírom Visszafojtani. És ettől gyakran olyan, mintha Homokot szórtak volna az arcomba. Amúgy még most is képes vagyok mindenkit elkápráztatni, Még ha nem kis tehetségre is legyen szükség A férfiak elkápráztatásához. De azért én tudom, Van már a virgoncságomon egy jó kupac lócitrom. Nem, nem a jövőmről szól a kérdés. A 400-40-800-as, tanári bértábla szerinti jövőmnek Már egy ideje fityiszt mutattam. Ez a sok kérdés – mind roppant személyes – Ezekben a napokban merült fel bennem. Ahogy így ülök, úgy tetszik, Az egész lényemben Hol kifagy a jég, Hol Felgyülemlik a tűz. Egyik felem gyáva sakál lett, Másik felem harapós kutya. Gyakran a két tenyerem, Mely egy pofonért viszket, Magától kulcsolódik művészi namasztére. Azt mondják, illemtudó vagyok, És aztán otthon ülve nyűglődöm Saját ócskaságomon. Bármikor beszéljek is, Kivetnivalót találok a szavak hallatán, Mert Bennem már nincsenek is szavak, Csak morgás; Újra és újra azt érzem, A teljes kultúra Ott van bennem – leverve.
54
Harmincöt éve próbálom ellátni a családot, Ám sose volt még elég jó a bizonyítványom. A magam részéről szünnapot meg vasárnapot sose kértem, De mit is tehetnék, Ha egyszer a ház ura kemény volt és jó fukar. Ennyi év, Vagy sokkal kevesebb idő alatt is, Megtanulhattam volna biciklizni. Vagy robogót vezetni, vagy autót. Most is jó a látásom. Hé, ennyi idő alatt már repülőt is vezethetnék, Csakhogy Marhán én akartam annyira Újramázolni a berozsdált kapcsolatokat, Foltozni a szakadt lepedőket, Ebéd-királynőként Mindenkit megszégyenítve etetni. Feleennyi erővel Taníthattam volna gyerekeket az iskolában, Megoldhattam volna aktákat a hivatalban, Adtam volna gyógyszert a betegeknek a kórházban, Megmutattam volna a falusi nőnek, hogy írja le: Kamlá. De nem, én csak azzal foglalkoztam, Hogy lehetek eszményi háziasszony! – Te elkevertél a történelemben némi mitológiát, Behabartad vallással, És letoltad a torkomon mint egérirtót. Elkezdtem megélni a Védákat, Puránákat, Manuszmritit! Kedvem lett úgy élni, mint Szítá, Umá Vagy Anuszújá. Még annyi kockázatot sem vállaltam, mint Sakuntalá, Laksmíbáít meg kitöröltem a tudatomból. Az ellenállásnak a puszta gondolatát is menesztettem elmémből. Bedarált a nagy szent hagyomány biztonsági mókuskereke, A vezetés helyett a támogatást választottam, Reflektorfény helyett a háttérszerepet. A párbeszédnek beleegyezés vette át a helyét, Szatjá helyett egy Prijamvadá lettem én. Elhittem, hogy asszonyi jószerencse, ha Szítáként gyötörnek, És mint Párvatí, Drabál férfit fogadtam el Mindenhatóként! Névtelenségben, rabszolgasorsban nyakig elmerültem, De még ettől sem eszméltem, Kifeküdtem boldogan a tompultság örömétől. Bár a kettőnk otthona volt, Én emeltem fel, mint valami Góvardhana-hegyet. Főztem, ahogy tudtam, aztán hol ettem, hol meg nem. Dicshimnuszokat daloltam, Néha ezért, néha meg amazért imádkoztam. Ennél sokkalta kevesebb fáradsággal Megcsillogtattam volna az elmémet, Érvelőtehetségemet pallérozva döntéseket hoztam volna. De ennyire nem jutottam, Egyszerűen éltem, egyenes vonalban. – De most, mikor „Született háztartásbeli” címmel tüntettél ki, Mit kellene tennem vajon? Most már tényleg késő Kongatni az ellenállás vészharangját. Sosem gondolkodtam A szellemi képességeimen, Miközben percenként büszke voltam méhem sikerére. Kilenchavonta Szültem, alkottam, A lényeges kérdésekkel nem foglalkoztam. Legalább a lányaim értik, Mit hol rontottam el. Ők mernek üvölteni teli torokból Az utcán, a parlamentben, gyűléseken. Ők nem követnek el ballépést báránylelkűséggel, Gyökerestül forgatják fel a rendszert. Egyenlő jogokat, Egyenlő hírnevet, Egyenlő oktatást, Egyenlő munkát Kiáltanak! Belejavítanak behatárolt álmaimba, S hallgatásomat félelmet nem ismerő kiáltvánnyá változtatják!
a minap szembejött velem a régi életem, holott tényleg nincsenek történeteim, csak rögeszméim, „régi életem” is csak egy meg sem valósult, immár nem is kívánt idea volt, amikor még hinni akartam kényszeresen, megindult bogár, holmi eszmékben, spekulatív lényegekben, hogy esetleg rengeteg dolog történik, és nem történik semmi. szembejött, piros ruhás nő volt, valaha talán megejtően szép, afféle lenge, könnyű lány, felette korszerű felirattal táskáján: don’t look back. épp csak észrevett és el is fordult, most sem köszönt vissza, csak ellépdelt mellettem gőgös daccal, némán, mosolytalan, mintha ott se lettem volna; nem fordultam utána megtudni, mégis visszapillant-e, se megnézni utoljára, aztán csak menni tovább – ahová út nem vezet, oda tábla se kell. a szinonimáktól nem érzem magam jobban; alig jutottam a végére – már ott sem voltam. ahogy ama régi életemben sem, melynek e kis utózöngéje véletlen épp itt ért utol, a szinte néptelen utcán, se közönség, se mutatvány, pedig jelezhettem volna, köszönöm, már van sajátom, ezt és így élem, amíg lehet, nekem kellene talán inkább sértett daccal, szégyenkezve lesütnöm szemem, mint kihez méltatlan a tekintete, de nem tettem. van jó életem. ami őt körbeveszi: szürke.
Voltak velem, szemközt szerettek, és éltek értem szép emberek, nálam játszva különbek, ó, voltak valahányan szépen bátrak, bár én arcukat nem, csak maszkjukat ismertem, azt is hiába, azt is minek? …én, sajnos, mitsem tanultam tőlük (igaz, ők sem tőlem… mitsem) …ám így, az összes utak végén, illik megköszönni mindent, leginkább azt a szép szerencsét, hogy senkihez nem hasonlítottam, ahogyan hozzám se senki. A mérlegnyelv merev lett, a mérlegtányérok tovább már nem remegnek. Ugyan mit is mérnének meg…? Szívemet hallgatják szívorvosok és észre sem veszik, hogy a fájdalom súlytalan és szívem pumpáló húsa helyén csak emlék dobog s az emlékek lángja: élet helyett lobog – – –
Szerinted lehet, nem lehet rendben már semmi. Csak az idő pereg, jó volna egy csomó dolgot elfeledni.
Akarnád, de nem lehet, valaki a kezében tartja a múltat, s ha úgy hozza kedve, a szemed közé löttyinti, meg minek is tagadni, hisz mindenki tudja.
Szeretnél lenni más, akiről a gyerekei azt mondják, nála jobbat, ha keresnénk sem találnánk, de minek keresni, ha eleve itt van.
Itt vagy, a bűneid mutogatják. Én vétkem, mondod én vétkem, mert épp őszinte vagy, persze a tiéd másra csak árnyékot vet.
Hol az eleje, mikor lesz vége, hiába kérded, nem mese, valóság van benne, nem királyok, hercegek, furfangos szabólegények.
Szerinted lehet? Nem lehet. Az vessen rám, mondod és vetnek, nem követ senki, csak nevet magában: ilyen lett, bár korábban másnak látszott. De a látszat csal, s ez is egy ilyen csalás volt.
Más volt a tegnapi nő, és más a mai, és más lesz a holnapi is, ahogyan más voltál és más vagy te is.
Leradíroztak a tegnapi nővel, aki neked már nem kellett, leradíroznak a maival is, akit megtartani nem tudsz, de könnyedén megszerzel. A holnapival már nem, mert neki már nem kellesz.
Csaholsz, szűkölsz és vonyítasz, a hibáidból már rég nem tanulsz, és jóra magadat sem, és mást sem tanítasz, tudod a dolgod, munka, család, de nem maradt semmiben érzelem, csak kényszerűség és érdekek.
Fáj a csuklód, a bokád, a térded, orvos vizsgál egy ápolónő lecsapolja a véred. Nem akar megijeszteni, de a tények mégiscsak tények. Megkoptak a belső szervek, hiába, nincsenek örökmozgó gépek, nevet, s hogy végül is hálás lehetek, hogy nem harci díszben, kardokkal csapkodva, bombákat hajigálva, késekkel a kezében, hanem, mondhatni békésen, kopik ki belőlem az élet.
Úgy tetszik, sötét erdőkből való vagy, hol nem járnak nehézkes emberek. Mint erdei patakban, tisztán s híven látom magam tebenned. Heves, elégedetlen férfi vagyok, büszke gyermeki szívvel. A vágy éjszakáinak harmata hajamon, kezem reszketve nyúl a boldogság után. S lelkem magasan a napok fölött képes repülni: nézek utána, és csodálkozom, mosolygok és sírok. De néha olyan vagyok, mint egy király.., És minden a tied, ajándékozás nélkül lett tied, jöttél, és már tied volt; oly biztosan tudom, hogy tied vagyok mindenestül.
egészen egyszerű most minden mert megtanultad végre belejöttél
de nem volt ez mindig így azelőtt fájt a lappangó hideg például vagy egy szép test elvesztése titkos napok esti könyörgések mikor halkan kérted ne vedd el ne vedd el még hadd maradjon
de már tényleg megtanultad ez mind a múlté tudod hogy jön és végül kiderül hogy tényleg jó sőt a legjobb párja nincs
éppen ezért nem veszi el éppen ezért te veszted el mert egészen egyszerű és mindig ugyanaz és veszteni annyi mint elhagyni az esti könyörgést kinyitni a szemed nagyra világosban élni nappal ahogy kell elfogadni hogy az éjszaka nem nekünk való hiába a legjobb te már akkor is megtanultad ettől szomorú leszel de ne feledd te szeretsz szomorú lenni mondhatjuk hogy ezért csinálod mint annyi mindenki így hát azt is mondhatjuk te is ő vagy mi is ti vagyunk velem vagy és nélkülem látod egyszerű és becézed simogatod mindig ugyanott mert így kell most már tudjuk mi a jó tudjuk hogy ez mind elég hogy meddig elég tudjuk hogy elveszteni könnyebb mint megtalálni és tanulod míg meg nem görbül a hátad tanulod este és reggel világosban és sötétségben a kezdettől a végig tanulod ehhez értesz ezért megtanulsz mindent mígnem hatalmas tapsok közepette sokkal szebben sokkal bölcsebben végül mégis kimaradsz
Mit adhatnék? Olyan fáradt a testem, csak ülök félig élőn, elveszetten, egymagamban. Két lépés, hogy elérjem meleg kezed, és nem mozdulok mégsem. Mert bennem vagy, az ujjaim hegyében, izomba, csontba, csontvelőbe térten, az agysejtek tekergő járatában, fehér rabságban, gondolattá váltan s időtlenül sorokban, rótt jelekben: mit adhatnék? Csak nézlek tehetetlen.
Óvj meg Uram azoktól akik javam akarják a szimpatikus fiúktól akik bármikor készek egy víg ivászatra a paptól aki magnót hord reverendája alatt a paplantól mely alá be sem bújhatsz — míg jó estét nem kívánsz a diktátoroktól kik hárfahurokba gabalyodtak azoktól akik saját népeikre haragszanak most mikor közeleg a tél és nincsenek se magas falaink se libáink a Capitoliumon csupán nagy engedékenység- és félelemkészletünk
Ágyban, párnák közt győzni még? Csaták, halottak? Semmiség. Dehogyis jöszte, hősi vég. Nincs más, csak egy világnyi lék, Ahol szivárog el az ég, S hogy milyen volt a kékje rég Emlékezetem őrzi még. Nem marad semmi, semmi szép, Csak szívben izzó rőzsikék, Vadászmezőn holt őzikék, S a túlvilági messzeség, Hol arany mellett őszi kék Derengésben üres a szék.
Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jő az alkonyat, mint ha szellő jelzi a förgeteget – ezer pici jelből tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap csillagát, mint az alma ízét, tejet, kenyeret – pedig nem is láttalak még, úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint patak a medrét, madarat az ág, mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget – mindenkinél jobban téged, így szerettelek.
Az asszonyok arcába égetett fájdalmak is tanúsíthatják, hogy van még nyomor és szegénység Magyarországon, mert láttam a cigánygyerekeket koszosan és bután.
Beperelem a huszadik századot! Hallottam szegénységbe menekülő hegedűt sírni a sors fülébe, láttam tizennyolc éven felüli életet hatévesen, itt és most.
Koronatanúm a történelem. Gyertek, megmutatom nektek Magyarországot: hazámat, azt a földet, amelyet százezerszer megaláztak, megmutatom nektek a megrozsdált fák tetején gunnyaszkodó vénembereket, a műemlékké álcázott putrikat.
A havonta pusztító betegségek elől bujdosó emberek itt élnek, ez is Magyarország. Beperelem minden kínjukat és szegénységüket, az átkok igazságát, a koldusok örömeit. Hova meneküljek?
Nem rejtőzhetem beteg hátad mögé, megtörte páncéljait az idő - nagy csata volt -, púpos lettél. Beperelem a huszadik századot, mert sír az anyám.
„Alapszinten fogok beszélni angolul: Van hideged, meleged? Éhes? Te, egyetem, ó, igen. Hol lenni? Hol? Nem, sajnos, nekem, nagyon messze.
Most nyugodtan lehetsz. Bajaid vége. Nem jönnek ide nem jönnek vissza elvinni téged. Itt biztonságos. Nem aggódik.
Nem jajgatás, rossz autó. Mentő sziréna. Kórházba megy, szokás szerint, siet, más autók helyet adnak.
Ezeket a ruhákat viheted. Jól állnak neked. Nem hiszed? Nem ízlésed? Oh! Van neked? Bocsánat – Azt hittem, nálatok – Nos. Igen. Nem, nem újak.
De neked vannak itt! Újak. Igen, és egy matrac, az egész a te ágyad huzat és párna, törülköző, szappan. Nem? Nem fekszel le? Lefeküdni miért nem? Nem maradhatsz állva. Nem.
Nem állhatsz így éjszakákon át az ágyad mellett. Mintha várnál – valakit. Nem mondta senki hogy: halott. Nem tudjuk. Ennyire ne aggódj.
Igen. Maradhatsz. Soká maradni? Meddig? Nem tudom. Maradni sok mindent jelent.”
Csak fekszem, nem eszem, és nem alszom. A virágoknak nem adok vizet. Az ujjamat sem érdemes mozdítani. Nem várok semmire.
Hány napja már, hogy hangod áthatott. Minden napon csak egy darabkát ettem meg belőle, és oly sok napig éltem már meg belőle, mint a szegények türelmes jószágai, akik az utak mentén harapdálják a gyér fűszálakat, és nem szórnak elébük semmi mást.
Nem kell se több, se kevesebb, csak a te hangod, mely áthat engem, csak ennyit hagyj nekem, mert nélküle már nem tudok lélegzeni.
Tudjon elmenni az ember, de legyen akár a fa: Mintha benn gyökerezne a földben, s a táj vonulna - míg mi szilárdan állunk. Vissza kell fojtsuk a lélegzetünket, míg alábbhagy a szél, és az idegen levegő keringeni kezd körülöttünk, míg a fény, a játék, az árnyék, a zöld meg a kék szőtte fény fölmutatja a régi ábrákat, s mi újra otthon vagyunk, bárhol legyünk is, és leülhetünk s leborulhatunk, mintha sírjára édesanyánknak.
A madarak, fekete gyümölcsök a tar ágak között. A fák bújócskát játszanak velem, úgy járok köztük, mint emberek között, kik gondolataikat elrejtik, és a sötétlő ágaktól nevüket kérdezem.
Azt hiszem, virágozni fognak – belül zöldek – és szeretsz, bár rejted előlem.
A legnehezebb utakat egyedül járjuk végig, a csalódás, a veszteség, az áldozat útja mind magányos. Maga a halott, aki minden hívó szóra válaszol, és semmilyen kérést meg nem tagad, még ő sem áll mellettünk, és azt nézi, vajon képesek vagyunk-e minderre. Az élők kezei kinyújtva, anélkül, hogy bennünket elérnének, olyanok, mint faágak a télben. Minden madár hallgat. Csak a saját léptünket hallani, és a lépést, amit a láb nem tett meg, de megtenni készül. Megállni és megfordulni, nem segít. Menni kell.
Végy kezedbe egy gyertyát, akár a katakombákban, a kis fény alig lélegzik. És mégis, ha nagy utat megtettél, a csoda nem marad el, mert a csoda mindig megtörténik, és mert kegyelem nélkül nem élhetünk: a gyertya felfénylik a nappal szabad lélegzetétől, mosolyogva fújod ki amikor kilépsz a napra, és a virágzó kertek alatt elterül előtted a város, és házadban fehéren megterítve áll az asztal. És az elveszthető élők, és az el nem veszthető holtak megtörik neked a kenyeret és bort nyújtanak – és újra hallod a hangjukat egészen közel, a szíved közelében.
Egyszer, ha majd nagyon öreg leszek, talán úgy ötven év múlva, legyen negyven, dohányzom, sétálok majd valami városban, és a figyelmem fennakad valami tényleg szépen, egy különös kézügyességgel nyírt bokron, vagy egy fiatalos kocsma jópofa tábláján, és valahogy eszembe jutsz, miután sikerült majdnem teljesen elfeledni, bár azóta hatvan, hetven éve semmi, és ez persze teljesen felzaklat, pulzusom megindul az ég felé, és akkor már tényleg annyira öreg vagyok, de azért még tartom magam, jól állnak a ráncok meg a hetyke kis kalap, hogy már csak ennyi hiányzott a szívrohamhoz, és akkor látványosan kilehelem a lelkem valami forgalmas helyen, egy kínai étterem és egy cipőbolt között, és arra gondolok, hogy mégis megérte kivárni, és hogy nem baj, hogy kihullott az összes fogam, mert te verted ki őket a számból lassú, puha ökleiddel. – Írtál egy átlagos verset, az átlagosnál talán jobb befejezéssel, az idő persze ennél egykedvűbben válogat, de hogyha megöregszel, írd meg nekem ugyanezt, a közhelyeket faragd meg egy kicsit, ahogy engem.
