Cseresznyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom, és én játékosan a vízre hullatom. S a kék vizen, mint vén rizsbárka ring a badacsonyi kőszállító hajó, s fölöttünk halkan egy gém kering. Zöld szittyó, színes vadkacsák. A tóról halkritmusú zenék, mintha Po Csüi verset hallanék. Szemközt az üvegégre karcsún a Gulács finoman ível, mint kis Fuzsijáma, lila lepleivel. Napalkonyán a tó Sárga Tenger. S a pókháló, mint szűz japáni selyem kopott ruhámra akad a kócsaglesen. Fehér szirmok, sárga csodák, fekete bárkák, bordó nádasok, s az alkonyat rám úgy oson, mint sárkányt leső gyerekre egy kínai mese…
Egy nyelv rácsaiba zárva üldögél Arany, magába. Üldögél az árva, pusztai végtelen magányba. Szalonta, korlát, délibáb néznek a rácsos nyelven át. Néznek merengve… Hiába!… Nincs aki hozza világra! Remegve sárga délibábba, ragyog Arany János magyari magányba!
Ó, MERRE JÁR... Ó, merre jár, kit szívem még szeret, S kiért tünődöm, esti hallgató, Megvérez, esti bú, halk fegyvered... S míg ringat fekete és altató Tükrén a csend, a csend, a lusta tó, Kezemre hajlik búsuló fejem, Ó, istenem, meghalni volna jó, Nyújtózni öntudatlan, végtelen, És fedné őszirózsa vöröslomb fekhelyem...
Fájva szeretni, legfőbb törvény, Igazságoknak örök szomorúja, A nagy-nagy vágynak adatott A legtöbb tövisből a koszorúja. Micsoda szomjas, nehéz kőkorsókat Cipel szegény vágy bús, remegő vállal, S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört Merítené... a halállal...
Ahol te vagy Istenem, ott van az oltalom, ott nyílik, virágzik az ember-nyugalom, ott lobban fel, ott ragyog a szeretet lángja, ott hajt ezüstszín levelet az olajfák ága.
Ahol te vagy Uram, nem hallatszik sírás, sem zokogásban elhalt éles jajkiáltás, mert az a könny, mely lélekszemben csillan, a boldogság cseppje áldott otthonodban.
Nyújtsd a kezed, ha gyengül erőd, és hited meginog, mert én megtartalak, akkor is, ha te már feladod. S megtartalak akkor is, ha a sors rád pergeti sűrű hulló könnyeit, mely lelkedet sebzi. Amíg kezed fogom, sose érezd azt, hogy betegségben, fájdalomban egyedül maradsz, mert mindaddig, míg kezed fogom, és szíved ölelem, te mindentől védve leszel, ezt megígérhetem
Mindig legyen időd meghallgatni azt, akinek fel-felsíró lelkén újabb seb szakad, mert az azért tárja eléd lelke fájdalmát, hogy a benne rejlő kínt nem értheti más.
Ki szívének nehéz ólom perceit válladra teszi, az bizalommal bírja, és méltán elhiszi, hogy a te vállad az ő terhét, is görnyedve és aléltan is szó nélkül viszi
Az élet, csak egy röpke perc, pár törött pillanat, ezért sose bántsd meg azt, ki oltalmadban kereste és tőled várta el, a lelkét simogató vigaszszavakat.
Mondd, úszol-e még velem a tóban Egy versenyt, mikor a Hold megtelik? S mersz-e merülni a ragyogásban, Levegő és szó nélkül reggelig? Pokolsár a talpunk alatt, égjünk Van-e még benned a régi tűzből Egy ugrás, hogy víz tükrére érjünk, Egymást élesztve, dalolni szívből?
Mondd, tudsz-e sírni még annyi könnyet, Hogy suttogjon tengerek dagálya? És mondd, a gleccserré fagyott csöndet, Hány izzó ölelésed olvasztja? Mondd, ha egy tomboló vulkán lennék, Csapódnál te is velem az égre? Érezni a végtelent, hol elménk Tovább lát a káoszon, fényévre
Honnan csöppnyi őrületet szór szét, Gerjeszt petárdázó csillagokat. Lásd, szememben virágzik még a rét, Fecskék szántják a mély illatokat. Mondd, ha egyszer árnyékom megfakul, Elmédbe mit vés majd az értelem? Futsz-e még a hegyre fel, hogy vadul Jelezz, ha csillagútra tévedtem?
Át az életen Az álmainkra csillag fénye csorgott, s születtek bennünk lángcsóvás igék; de nézd a felszínt, ezt a könnyű gyolcsot, hogy perzselődik, s itt-ott már kiég. Alatta tűz van, folyton ömlő láva, a fényre jutva hűs bazalt-imák nyújtják az égig dermedt tömbbe zárva, körötte zúg a vélt, s akart világ. Figyel belőlem néha még a gyermek izzó szemekkel, szépre éhesen hitet kiált, s mint hírnökét a mennynek kísérem át a földi életen.
Most elviselhető. Most másra gondolok. Most semmi sincs. Most én vagyok. Most minden van. Most tűrhetetlen. Most pedig, most és egyedűl, itt és most, végképp egyedűl csak te meg én.
Bogarak szántják a sötétet és csillagok az éjszakát. Van időnk hosszan üldögélni az asztalon pihenő lámpafényben. Megadatott a kegyelem: miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik.
Mit csináljak a könnyeimmel, ha mindegyre csak előtörnek, mit csináljak a fellegekkel, ha mindig jönnek, mindig jönnek, mit csináljak szegény szívemmel, ha minden fájdalomra vérzik, mit csináljak a vad szelekkel, mikor a tavaszomat kérdik,
s mit csináljak az emlékeddel, kedves, ha feledésbe sohasem enyészik?
Testvér, egy vallomással tartozom neked, amit oda-át a szél beszél: erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Ősszel – mikor a hervadás leszáll s az árva fák közt zúgni kezd a szél. És tavasszal, mikor a holt mezőkre az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél, nálunk akkor is búsak a lelkek, mikor a rónán pacsirta dalol, úgy ég olyankor... úgy fáj valahol...
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat, s mi megmaradt: emléke régi nyárnak, az a kevés is mind, mind lepereg...
Erdélyi fák között, én nem tudom miért: de kétszer hullanak a levelek...
[* A Virágtemetés című kötetben közölt szöveghez képesta Pásztortűz, 1928 október 14. alapján módosítottuk a verset.Ebben új cím szerepel és két kezdősorral egészül ki a nyitószakasz. A szerk.]
Testvér, ha majd a bükkös erdő sápadt arccal belebámul az alkonyat ködébe: eljössz velem a hervadás ölébe? Látod: ott már Aranyországgá sápadt a bükkerdőn a szerelem s a nyár. Látod: lassan arannyá lesz a bánat, ha többet szerelemre nem talál.
S Aranyországban egyszer szél jön: esti, és elkezdi az álmokat temetni, s meglátja majd: több vadvirág már nincs a dombokon; és Aranyország lombjait lerázza, belekacag a hervadó világba,
és énekel: Tél-útakon a Márciust hozom, a Márciust, a győztes Márciust!
Mert itt az ősz a tavasszal rokon.
Testvér, ha arra elmegyünk, mi, árva-ketten, meglásd: a lelkem új melódiákra rezzen...
Kellene végre, aki hisz, magában is és bennem is, ki álmaimat ismeri, de megvédeni is meri, ki nem úgy csodál, mint a vak, de mellém áll, ha bántanak, ki nem a tömeggel szapul, testével inkább rám borul, s vallja a bírálók előtt, ha szállt, csak én emeltem őt.
Mindenemet magammal hordozom. És ami enyém volt, enyém marad Innen is, túl is a csillagokon, Mert lélek vagyok, végtelen, szabad. Bennem elférnek mind, kik rámhajoltak, A fák, s a lombok - s az aluvó rét, Bennem elférnek az élők s a holtak.
Ki vehet el éntőlem valamit, S szegényebbé ki tehet engemet? Mindenemet magammal hordozom, Ha nem vesztettem el a lelkemet! Felidézem a hegyek szellemét És a fűszálak kicsiny lelkeit, S megkérdezem: hány nőtt azóta még.
Nem enyém tán a házam, ha leég, Vagy véletlenül más foglalta el? - A kémény most már bennem füstölög, És illatot a kert bennem lehel. Bennem hallik az eső kopogása, Amint veri a hű öreg tetőt. Bennem van mindennek igazabb mása.
Bennem van mindennek a mennyországa, Aminek temetője lett az élet, Bennem jár az angyal a harsonával, És hirdeti az örök üdvösséget. Mindenemet magammal hordozom, És ami enyém volt, enyém marad Innen is, túl is a csillagokon.
Tudod, mi volt a hét csoda? egy újszülött kis homloka, egy falevélen az az ér, amely a gyökerekig ér, egy szó, mely idejében jött, egy darab ég a csönd fölött, egy kéz, amely utánad nyúlt, mikor csillagod földre hullt, télen egy jó meleg szoba, s ha szépen érkezel... Oda.
A magamfajta akkor ír, ha nem beszélhet. Nem tehetem jóvá az érzést, amit elkövettem. Vacogok a ki nem mondott, elképzelt szavaktól, de mivel mi ketten beszélni nem fogunk, sose tudom meg, mi a vád pontosan. Ha szót kapnék, elmondanám, hogy nem akartam volna többet, mint amit szívesen adtál volna magadtól, és uralkodtam volna magamon, hogy csak annyit adjak, amennyit elviselsz belőlem, szóval, hogy ha öröm nem lehetek, akkor inkább ne legyek semmi, de tudom, hogy számtalan dolog felhozható ez ellen, hogy a saját szabályaimat se mindig, hogy tisztában saját magammal se, amire az utolsó, meg nem hallott szó jogán annyit mondanék még, amire ma jöttem rá, hogy érdekeltél, érdek nélkül, mint valami rejtvény, és azt se bántam volna, ha kifogsz rajtam.
