Keresés

Zonarasz XIV, 12, 51–55

 

„Midőn a kagán Trákiára ment rá határtalan soka­sággal, a rómaiak fővezére, Priszkosz megijedt, és Tzurullon őrállomásába zárkózott be. Ezt a helyet készült meg­ostromolni a barbár. Ekkor azonban Maurikiosz had­vezéri fogása elbánt vele a következő módon. Szerkeszt egy Priszkoszhoz címzett levelet, amelyben ellenállásra buzdítja őt. Hiszen, úgymond, kis idő múltán a barbárok szégyenteljesen vonulnak majd vissza. Maga ugyanis hajókat küld ki, rajtuk katonasággal, hogy az a barbárok házait fossza ki, s asszonyaikat meg gyermekeiket ejtse hadifogságba. Ezt a levelet azzal a megbízással adja át egy emberének, hogy az szándékosan essen a barbárok fogságába, miközben útban van Priszkoszhoz. Mindez meg is történt. A barbár elolvassa a levelet, és félti otthon levő hozzátartozóit. Kevés ajándékkal beérve meg­egyezésre lép Priszkosszal, és eltávozik.”

Theophanész a. m. 6084

 

„Ebben az évben a kagán a szerződésileg megállapí­tott pénzhez kiegészítést kívánt kapni, de a császár a barbár szavaira elutasítással válaszolt. Emiatt a kagán ismét háborúba kezdett, Singidunumot fogta ostrom alá, és Sirmiumnál ütött tábort. A császár Európa fővezérévé Priszkoszt választotta, Priszkosz pedig Szalbianoszt téve alve­zérré, parancsot adott neki, hogy siessen előre. A rómaiak a barbárok ellen vonulva összecsaptak, és győztek. A kagán ezt hallva magához vette haderőit, és felvonult a harcra. Tömegeit látva Szalbianosz megijedt, és Priszkoszhoz jött. A kagán a rómaiak visszahúzódását megtudva Ankhialos­zhoz ment, vagyis Alexandrosz templomához, és azt a mindent elemésztő tűznek adta martalékul. Aztán átmenve Driziperához, ezt a kisvárost kezdte rombolni; hozzá ostromszerkezeteket készíttetett. Vele szemben magabiztos bátorságot színlelve álltak csatasorba Drizi­pera lakói. Bár rendkívüli rettegésben voltak, a kapukat azzal a fenyegetéssel tárták fel, hogy harcba bocsátkoznak a barbárokkal. Ekkor aztán valami isteni hatalom állt oldalukra. A nap kellős közepén a barbárok látni vélték, hogy a rómaiak hadai kijönnek ellenük a városból, és készülnek összecsapni; erre megrémülve gyors futással elmenekültek, és Peirinthoszhoz kerültek. Priszkosz a bar­bárok tömegeinek a látását nem tudta elviselni; bemenve hát Tzurullonba, az erősséget igyekezett biztosítani. A barbár Priszkoszt ostromolni kezdte. Hallva ezeket, Maurikiosz zavarban volt, mit is tegyen, ám jó hadi­tervvel sikerült a mérhetetlen sokaság fölé kerekednie. Nagy ajándékokkal és ígéretekkel egyet a palotaőrök közül rávett, hogy szándékosan kerüljön a barbárok kezei közé. Ennek egy Priszkoszhoz címzett levelet adott át, amely a következőket tartalmazta: »Priszkosznak, az igen kiváló hadvezérnek. Ne félj a barbárok gonosz vállalko­zásától, mert ez az ő vesztükre válik. Tudd meg, hogy a kagán szégyenszemre visszatérni kényszerül majd arra a területre, amelyet a rómaiak juttattak neki. Ezért keményen tartson ki kiválóságod Tzurullonban, lekötve őket távoli csatangolásukban. Mi aztán a tengeren át hajókat küldünk, és fogságba ejtjük családjaikat. Szé­gyent és kárt vallva lesz kénytelen visszatérni saját országába.« A kagán hatalmába kerítve a levelet, és elolvasva azt, nagyon megijedt. Priszkosszal egyezségre lépett; kicsiny, említésre sem méltó ajándékok ellenében békét kötött, és erőltetett futással tért vissza saját földjére.”

Szádeczky-Kardoss Samu:

 

„Földrajzi kommentárunk a fenti szöveghez a következő. Singidunum ma Belgrád. Sirmium Sremska Mitrovica (középkori magyar elnevezéssel élve Szávaszentdemeter). Bononia ma Vidin. A Prok­liané vidéki hegyi átjárók Kulakovski (II, 466) szerint talán a Balkán gerincén átvezető legkeletibb hágókat jelölik a Markianopolis (Reka Devnja) és Anchialos (Burgas–Pomorje) közötti úton; persze ez a lokalizáció csak hipotetikus (vö. V. Tapkova­-Zaimova: FGHB II, 318), bár V. Beševliev rendkívül tanulságos történeti földrajzi vizsgálódásai meg­erősíteni látszanak az orosz tudós feltevését (V. Beševliev, Bemerkungen über die antiken Heer­strassen im Ostteil der Balkanhalbinsel: Klio 51 [1989] 483–494, különösen 486–488). Szerinte a mai Goren Čiflik falucskától kb. öt kilométerre délre előkerült római mérföldkő táján lépett be a szóban forgó hadiút a Balkán szorosaiba; maguk az erődí­tett tereprészek, amelyeket Salbianos egy ideig sikerrel védett, a Kamčija és a Dvoinica (régebbi nevén Čifte) folyócskát elválasztó hágónál lehettek Belibe és Golica falvak között. Sabulente Kanalion hegyi rétje (vö. 31. §) az avarok által követett hadiút mentén Anchialostól nem messze feküdhetett (Beševliev, id. mű 487 az antik itinerariumokban fellelhatő Carsaleon, ill. Cazalet hellyel véli azonos­nak Kanaliont, amelynek Canalium [görögösen Kanalion] elnevezése paleográfiailag valószínűsíthe­tően másolási hibával torzult az említett név­formákká). Boor helyesen különbözteti meg az Anchialos melletti Alexandros-templomot jelen passzusunkban a Driziperához tartozó és a mártír sírját magában foglaló Alexandros-szentétytől (Theophyl. Sim. VII, 4, 11 et 5, 2; másképpen vélekedik Jireček, Die Heerstrasse von Belgrad nach Constantinopel..., Prag, 1877, 60). Drizipera ma Buyuk-Karaščiran (~Karaštiran, ill. Odrinsko; vö. Jireček id. mű és FGHB II, 319). Pe(i)rinthos (másik bizánci nevén Hérakleia) ma Marmaraereğlisi (ill. Eredi; lásd fel­jebb a 37., ill. lejjebb a 40. paragrafust). Didymotei­chon (ma Didimoticho[n]; vö. E. Kirsten–W. Kraiker, Griechenlandkunde, Heidelberg, 1962, 777 és Forgács A.–Szabó M., Görögország, Bp., 1977, 168) említése azt mutatja, hogy Priskos a perinthosi harc után a via Egnatián nyugat felé vonult (a kagán alighanem követte), s aztán északnak, majd ismét keletnek fordulva kerülővel tért vissza a Perinthos~Hérakleia közvetlen közelében fekvő Tzurullonba.

 

Itt jegyzem meg, hogy Sirmiumból a Száva folyá­sától jobbra fekvő területen át is vezetett valami út kelet felé az Al-Duna irányában, bár a római itinerariumok (K. Miller, Itineraria Romana, Stutt­gart, 1916, 498) arról nem látszanak szólani. A jelen Theophylaktos-passzus (VI, 4, 4–6) mellett Menand­ros Prot. feljebb a 23. § végén megbeszélt helye (EL p. 472, 20–28) is mutatta ezt.”

Bárdos Edith

 

A Kárpát-medence legnagyobb avarkori temetője – Válogatás a zamárdi avar temető restaurált leleteiből

 

Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, Kaposvár, 1998

Több mint egy évszázada folyik a magyarországi onogur (hun-avar) temetők feltárása. A lelőhelyek száma csaknem eléri a kétezret. Csak Somogy megye területén több mint 70 várkony lelőhely ismert eddig. A feltárt var-khun sírok száma lassan eléri a százezret, a hunugur leletek száma százezrekben mérhető, talán egymillió is van múzeumainkban. A zamárdi onogur temetőben például 1675 sirt tártak eddig fel, a leletek száma több mint tízezer.

Jav.: Szádeczky-Kardoss 591–92 telére vagy még inkább az utóbbi év tavaszának vége tájára helyezi az eseményt

Jav.:

 

„Ha azt a közlést, miszerint a frank követeket Theodorich küldötte Bizáncba, nem hibás név­cserének tekintenénk, akkor az egész követségjárást 596-nál korábbra nem datálhatnánk. II. Theodorich ekkor lépett ugyanis Austrasia trónjára (testvérével, II. Theudeberttel, nagyanyja, Brunichild gyámsága alatt; l. Richter I, 97). 575–596 között II. Childebert, Theodorich és Theudebert apja ül még Austrasia trónján, s valószínűleg az ő nevét tévesztette össze Theophylaktos (vagy forrása) a fiáéval. Mert 592-nél későbbre datálni a szóban forgó követségjárást nem merném, még ha az ilyen interpretációs kísérletek helyességét egzakt bizonyossággal el nem is utasít­hatjuk. (Labuda 596-ra, A. Gasquet [L’Empire byzantin et la Monarchia franque, Paris 1888, 203] éppenséggel 602-re gondol mint a frank követség útjának időpontjára; az utóbbi nézet valószínűtlenségét jól mutatja meg P. Goubert, Byzance avant l’Islam II. 1., Paris 1955, 90.)

 

Bár igaz, hogy Itáliában a langobardokkal II. Childebert békét kötött 591-ben (Richter I, 94–95), s így ezen a területen megszűnt a császárt fegyveresen segíteni, ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az avar­–szláv veszedelemmel szemben kereste a Maurikiosszal való összefogást.”

Jav.:

 

„A húsz évig tartó bizánci–perzsa háború 591 végén zárult békekötéssel. (A lázadó Baram Robin felett 691. okt. 1. előtt arattak végleges diadalt a tör­vényes perzsa nagykirályt, II. Chosroést trónjára visszasegítő bizánci csapatok. Ezt kővetően történ­hetett a formális békeszerződés; lásd M. J. Higgins, The Persian War of the Emperor Maurice [582–602]. Part I. The Chronology, Washington 1939, 53–54, 72.) Így még ha a csapatoknak Európába való átszál­lítása esetleg 691 utolsó heteiben már meg is kezdő­dött, harcba indításukra az avarok ellenében 592-nél előbb bizonyára nem került sor. Ehhez képest Maurikiosnak a 9. uralkodási éve (690. aug. 14. –aug. 13.) helytelenül szerepel Theophylaktos elbeszé­lésében. Talán a stilizálás sikerült pontatlanul; ilyesmit kellett volna írnia: már lezárult Maurikios császárságának 9. esztendeje. Még ennél is való­színűbb (majdnem biztos!!) azonban a következő magyarázat. Mint a Chronicon Paschale (p. 690–691) elmondja, Maurikios uralmának 582-re eső részét hivatalosan az elődje, Tiberios consulsága utáni (post consulatum Tiberii) negyedik évhez számolták. Maga az új császár 583. jan. 1-jén vette fel a consuli címet. Így consulsága (583. jan. 1.–dac. 31.) utáni (post consulatum Mauricii) kilencedik év éppen 592. jan. 1.–dec. 31. volt. Alighanem ez állott Simokattés forrásában, amit ő egyszerűen »Maurikios császár 9. éve« fordulattal adott vissza.”

Theophülaktosz Szimokattész az 592. év eseményeiről (VI, 3, 9–6, 1):

 

„A kagán azt kívánta császártól, hogy a szerződésben megállapított pénzösszeget egészítsék ki. Miután padig e szavaknak nem nyitotta meg fülét a császár, vállalnia kellett a háborút. A kagán parancsot adott a szlávoknak csónakok tömegének az ácsolására, hogy a Duna ne legyen akadály, ha át akar kelni.

 

... Singidunum lakói erre sűrű támadások­kal igyekeztek meghiúsítani a szlávok fáradozását, és tűz martalékául adták, ami vízi járművet csak kezük munkája létre hozott. Emiatt aztán a barbárok Singi­dunum ostromába fogtak, s a város végveszélybe került úgy, hogy remény sem mutatkozott a megmenekülésre. Ám a kagán a hetedik napon váratlanul elrendelte az ostrom abbahagyását s az őhozzá való elvonulást. Miután ez a döntés a barbár sereg tudomására jutott, kétezer aranypénzt, egy arany díszítésű asztalt és öltönyt vett át a védőktől váltságdíjként, és így eltávozott a város alól. A kagán öt perzsa mérföldet megtéve Sirmiumnál ütött tábort, és nagy tömeg szlávot fogott ácsmunkára, hogy hajókkal kelhessen át a Szávának nevezett folyón. Sietett a támadást megindítani, a munkára kirendeltek pedig a parancsnak megfelelően biztosították számára a vizajárműveket; ilyen hatással volt rájuk a kivezényelt katonai parancsnokoktól való félelem. Alighogy a barbár seregnek meglettek és rendelkezésére állottak a bárkák, a közeli folyón átkelt a barbár sereg. A kagán haderejéből egy különítményt állítva össze parancsot adott, hogy ez siessen előre, és félelmet keltő támadással csapjon le a rómaiakra. Az ötödik napon Bononiához érkezett. A császár Priszkoszt nevezte ki Európában főparancsnokká, és a kéznél levő haderőt adta mellé. Priszkosz meg Szal­bianoszt tette meg alvezérévé, ezer lovassal látta el, és utasította az erősséget biztosító terepen sebezhetetlen hadállás elfoglalására. Ő Prokliané vidékének átjáróit szállta meg, erődített tábort ütve ott tartózkodott, s az ötödik napon a természetes védelmet biztosító terep­szakaszon túlra hatolva összetalálkozott az előreküldött barbár katonasággal. Felismerte azonban, hogy az ered­ményes harcra elégtelen haderőt hozott magával, s ezért az erősséget biztosító terep védelme alá vonult vissza. A barbárok az átjárókhoz nyomultak, de továbbhatolásuk akadályba ütközött, miután a rómaiak szembenálló ereje ott tartózkodott, és gátolta a barbárok hadmozdu­latait. Ebből kifolyóan a rómaiak és a barbárok között erőteljes összecsapásra került sor. A csata egész napon át tartott. A barbárok sokakat elpusztítottak, mégis a római sereg alvezérének a javára billent a hadiszerencse mérlege. Az éjszaka első őrsége idején tért meg a barbár sereg a kagánhoz, és előadta a vele történtek kimenetelét. Hajnalban ezért a kagán nyolcezer embert adott Samur mellé, s így küldte őt előre. A rómaiak nem estek kábu­latba a reájuk törő sokaság láttán, hanem összeszorított fogakkal bocsátkoztak az ütközetbe. Miután a barbárok alulmaradtak a csatában, a kagán magához vonta haderőit, s ő indult a háborúba. A megszámlálhatatlan haderők tömege aztán megrendítette Szalbianosz lelki­ erejét: az éjszaka második őrsége idején otthagyta az átjárókat, és visszavonult Priszkoszhoz.

 

... A kagán három teljes napot töltött a tereperősségek előtti területen, s csak a negyediken vette észre, hogy a római sereg már elfutott. Az ötödik nap hajnalhasadtakor megkezdte a menetelést, és keresztülvonult az átjárók nehéz terepszakaszán. A harmadik napon jutott a Szabulente Kanalion elnevezésű területre. Aztán Ankhialoszhoz ért. Majd innen felkerekedve Ale­xandrosz vértanú templomához jutott, s azt a mindent elemészté tűznek adta áldozatul. Három mérföld megjárása után pedig a római fővezér felderítésre kiküldött katonáival találkozott. A barbár kínzással igyekezett megtudni, hogy mi volt a fogságba esettek célja; ám azok útjának okát fürkészve csak bosszúság érte, mert végül sem sikerült a tiszta igazat megtudnia. Ők ugyanis valótlan állításokkal vezették félre. Az ötödik nap elmúltéval Driziperához tette át erődített táborát, és hozzáfogott, hogy a várat valamiképpen kézre kerítse. Miután pedig a városbeliek erőteljesen szembeszálltak vele, a hetedik napon a barbár várostromló szerkezeteket ácsoltatott. Rendkívül lármás zűrzavar lett úrrá akkor a városon, s az ottaniak reménye a megmenekülésre erősen kétsé­gessé vált. Mégis igyekeztek mesterségesen bátorságot tettetni. Feltárták hát a város kapuit, s fenyegetően léptek fel, mint akik semmire sem becsülik a falak védelmét, és nyílt ütközetre készülnek a barbárok ellen. Ami a hangot, a magatartás külsőségeit illeti, mintha csak a megütközésre készültek volna, ám valójában félelem rettentette őket, és így nem vonultak ki a városból. Valami isteni gondviselés azonban a barbár sereget visszatartotta a támadástól. Déltájban úgy tűnt ugyanis nekik, mintha végtelen római csatasorokat látnának tömörülni, elővonulni a városból, haragosan harcba sietni a síkságon, és halálra szántan ütközetbe bocsátkozni. Ezért a kagán inkább a hirtelen futásszerű vissza­vonulást választotta, holott az ellenfél pusztán képzelő­dés volt, kísértetlátás és az érzékek kábulata. Ötödnapra a kagán Peirinthoszba jött. Ezt a helyet a rómaiak Hérak­leiának nevezik. Miután Priszkosz váratlanul pillantotta meg a barbár sereget, az összecsapás nem volt elkerülhető. Hirtelen harcba keveredett tehát a kagán csapataival, de aztán az ellenségnek hátat kellett mutatnia, mert a szembenálló haderő számbeli túlsúlya miatt nem vállalhatta a harcba bocsátkozást. A rómaiak fővezére tehát a gyalogsággal együtt Didümoteikhonba vonult vissza. Ezután Tzurullonba érkezett, s ezt a várost tette meg haderőinek biztonságos tartózkodási helyévé. A barbár sereg körülfogva a várost, kemény ostromba kezdett Priszkosz ellen. A császár hallott minderről, nyugtalan volt, félt az események kimenetelétől, s a történtekről szóló híradás a legnagyobb zavarba hozta. A negyedik, napon mégis sikerült talpraesett gondolkodásra valló tervet kieszelnie. Magához hívatta egyik testőrét, utasította, hogy szándékosan fogassa el magát a barbárokkal, s mondja el nekik azt: császári levelet visz Priszkoszhoz. Ezt az írást a barbárok szerencsés fogásnak tekintve elolvassák majd, s az abban foglaltak tartalmát közvetlenül ismerik meg, ami ijedelmet fog ébreszteni bennük, és rászedetve megkezdik a hazavonulást. Ilyenek íródtak a levélben: »Priszkosznak, mindkét trákiai haderő leg­jelesebb fővezérének. Az istentelen barbárok vállalkozása egyáltalán nem okozott zavart kegyes fenségünknek. Ellenkezőleg, arról való gondoskodásra ösztönzött, hogy pusztulásukat okozzuk. Tudja meg jelességed, hogy balszerencsésen, szégyenletesen és sok emberét veszítve vonulhat csak vissza a kagán arra a területre, amelyet a rómaiak neki adtak. Éppen ezért jelességed szerencse­kísérte seregével tartson ki Tzurullon városában, és így igyekezzék azon, hogy az átkozott avarok arra kószál­janak. Mert már elküldöttem a tengeren a hajókat és a hadsereget, hogy rátörjenek az ő családjaikra, s mindet ejtsék fogságba. Így majd rákényszerül szégyent és nagy kárt vallva az avarok átkozott vezére, hogy a mi álla­munkból saját földjére vonuljon vissza.« Az ál-üzenet­vívő az utasítást végrehajtotta. A hetedik napon a barbárok fogságába esett, és a császári iratot magától átadta. Az abban foglaltakat tolmács útján a saját anyanyelvén ismerte meg a kagán, s rászedték a róka­ravaszságú szavak: rendkívül megijedt, Priszkosszal jelentéktelen mennyiségű arany fejében szerződésre lépett, és a lehető leggyorsabban felkerekedett vissza, saját földjére. A hatékony csel alaposan félrevezette a barbárt.

 

... Ősz kezdetén a fővezér tábort bontott, és Bizáncba jött. A harci elfoglaltság nélkül maradt rómaiak eddig Trákiába özönlöttek, s ott szerte a falvak­ban gondoskodtak ellátásukról.”

Szádeczky-Kardoss egyik, Theophülaktosz soraihoz fűzött kommentárjában láttuk, hogy valószínűleg a bizánci krónikás sem a kisujjából szopta azt, miszerint a var-khunok még a Balti-tenger mellékéről is soroztak szlávokat kisegítő alakulataikba (Szádeczky-Kardoss–Olajos szerk. i. m. 91.):

 

„Magát a tényt, hogy az avar kagán valami laza kapcsolat­ban állt a Keleti-tenger közelében élő szlávok egyes főnökeivel, nem merném a mesék birodalmába utalni."

Györffy György szűk látókörűen így adja elő a történetet a 10 kötetes Magyarország történetében (Bartha szerk. i. m. 658.):

 

„Ez évben ugyanis a Csehországon túl lakó, Elba menti (Meissen vidéki) szláv dalemincek a magyarok segítségét kérték Ottó szász herceggel szemben, aki fiát, a később királlyá választott Madarász Henriket küldte ellenük. A magyarok legyőzték a szászokat, és feldúlták Szászországot, majd nagy zsákmánnyal és sok fogollyal tértek vissza a dalemincek földjére. Ugyanakkor érkezett oda egy másik magyar sereg, amely fenyegette a daleminceket, kiknek a második sereget külön el kellett vezetniük Szászföldre zsákmányolni. Mindebből a magyar hadak teljes dezorganizáltságára következtethetnénk, ha a történet nem azzal végződne, hogy az első sereg daleminc földön bevárta a második visszaérkezését. Egymástól független, rivális hadak aligha várják be egymást; a bevárás inkább arra mutat, hogy a két sereg a felsőbb vezetés szempontjából összetartozott, legfeljebb fegyelmezetlen indítás esete forog fenn.

 

Maguk a dalemincek nehezen fordulhattak közvetlenül a Morvaországban állomásozó magyar hadvezérhez segítségért, mert messze nem voltak szomszédosak Morvaországgal, s így valószínűbb, hogy a köztük és a magyarok között lakó csehek útján történt a megkeresés. A földrajzi és politikai helyzetnek inkább az felel meg, hogy a magyarok Csehországon vonultak keresztül, semmint az, hogy nagy kerülővel az Odera mentén, számos idegen törzsön át. Ne feledjük, hogy a magyarok a csehek elnyomóit is leverték a morva fejedelemségben, de Bajorország pusztításával is könnyíthettek azon a súlyon, ami Regensburg felől a csehekre nehezedett. Az a körülmény, hogy a bajorok 907. évi magyarellenes nagy támadásában csehek nem vettek részt – mint tették volt 900-ban a Morávia elleni bajor hadjáratban –, cseh–magyar békeállapotra mutat. A csehek Berengár után az elsők lehettek, akik mentesítették országukat a magyar hadak dúlásától azáltal, hogy szabad átvonulást engedtek országukon.”

 

Ezért fontos a kútfők ismerete. Az eredeti szövegben szó nincs magyarokról, csak avarokról és onogurokról. A magyarok ekkor még a Kárpát-medence belső területein, valahol Esztergom környékén tanyáztak.

Nem szabad tehát egyszerűen magyarnak fordítani a „kalandozók” etnikai megjelölését, mert ahogyan a példák jelzik, számos esetben inkább avarokról, még inkább var-khunokról lehet szó. Így Annalista Saxo írja a 908. évről: „Burchardus dux Thuringorum cum aliis multis occisus est ab Ungariis. Deleminci conduxerunt adversus Heinricum ducem Saxoniae Avares; qui multa strage in Saxonia facta, cum infinita preda Dalmantiam reversi obviam invenerunt alium exercitum Ungarorum, qui comminati sunt bellum inferre amicis eorum, quod auxilia eorum sprevissent, dum hos ad tantam predam duxissent. Unde factum est, ut secundo vastaretur Saxonia.”

 

Vagyis a hunugurok megölték Burchardot, a türingek vezérét, sokakkal másokkal egyetemben. Az Elba mentén, Meissen vidékén lakó szláv dalemincek ekkor a szász Henrik herceggel szemben bérelték fel az avarokat, akik fel is dúlták a szászok országát, de visszatérőben összeakadtak egy másik onogur sereggel, amely a daleminceket arra kényszerítette, hogy őket is vezessék el arra a földre zsákmányolni. A dalemincek úgy is tettek, s a két sereg prédával megrakodva tért haza országába, feltételezhetően valamely, a Kárpát-medencével közvetlenül szomszédos területre, vagy a mondott térség peremvidékére.

Következetesen agarenosoknak hívják IX–X. századi „kalandozó”-inkat a Nagyobb Sankt Gallen-i évkönyvek. Így az emlékezetes 926. évi rajtaütésről szólva, amikor a félkegyelmű Heribald baráttal közelebbi ismeretségbe kerültek, és jókat mulattak rajta, az említett annales írja (egy évvel korábbi, téves datálással):

 

„925. Agareni Monasterium S. Galli invaserunt. Vuiberat martyrizata est.”

 

„Az agarénoszok benyomultak Szent Gallus kolostorába. Wiberada mártírhalált szenvedett.”

 

 

Lásd például:

 

Johannes Duft–Tibor Missura-Sipos: Die Ungarn in Sankt Gallen – Mittelalterliche Quellen zur Geschichte des ungarischen Volkes in der Stiftsbibliothek St. Gallen / Magyarok Szent Gallenben – Középkori források a magyar nép történetéhez a Szt. Galleni Alapítvány Könyvtárban; St. Gallen, 1992, 11. o.

 

-------------------------------------------------------------------------

 

 

 

Csihák György–Werner Vogler szerk.

 

Ungarn und die Abtei Sankt Gallen – Magyarok és a Szent Gallen-i Apátság

 

Zürichi Magyar Történelmi Egyesület–Stiftsarchiv Sankt Gallen, St. Gallen–Bp., 1999

 

 

 

PDF

Szádeczky-Kardoss 691–92 telére vagy még inkább az utóbbi év tavaszának vége tájára helyezi az eseményt

A 6083. évnél Theophanész is beszámol erről a "keltibér" követjárásról, elbeszélése azonban annyira szűkszavú, hogy nem derül ki belőle, miszerint a szövetségi ajánlat a hunugurok ellen irányul

Szádeczky-Kardoss Samu:

 

„Ha azt a közlést, miszerint a frank követeket Theodorich küldötte Bizáncba, nem hibás név­cserének tekintenénk, akkor az egész követségjárást 696-nál korábbra nem datálhatnánk. II. Theodorich ekkor lépett ugyanis Austrasia trónjára (testvérével, II. Theudeberttel, nagyanyja, Brunichild gyámsága alatt; l. Richter I, 97). 675–696 között II. Childebert, Theodorich és Theudebert apja ül még Austrasia trónján, s valószínűleg az ő nevét tévesztette össze Theophylaktos (vagy forrása) a fiáéval. Mert 692-nél későbbre datálni a szóban forgó követségjárást nem merném, még ha az ilyen interpretációs kísérletek helyességét egzakt bizonyossággal el nem is utasít­hatjuk. (Labuda 596-ra, A. Gasquet [L’Empire byzantin et la Monarchia franque, Paris 1888, 203] éppenséggel 602-re gondol mint a frank követség útjának időpontjára; az utóbbi nézet valószínűtlenségét jól mutatja meg P. Goubert, Byzance avant l’Islam II. 1., Paris 1955, 90.)

 

Bár igaz, hogy Itáliában a langobardokkal II. Childebert békét kötött 691-ben (Richter I, 94–95), s így ezen a területen megszűnt a császárt fegyveresen segíteni, ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az avar­–szláv veszedelemmel szemben kereste a Maurikiosszal való összefogást.”

A veszélyes helyzetbe került császár szívesen fogadta a frankok szövetségi ajánlatát, ami érthető, hiszen az obor csapatok már a császárváros környékén kóboroltak, és a római seregeket rendre megsemmisítették. Theophülaktosz Szimokatta a következőképp adja elő a nyugatiak felajánlkozását (VI, 3, 5–9):

 

„A következő napon Ankhialosznál jelölte ki az erődí­tett tábor helyét [Maurikios császár]. Tizenöt napig tartózkodott itt. Majd visszatért a császárvárosba, mert hallotta, hogy a perzsák királyától követek érkeznek Bizáncba. A harmadik napon a kelta Ibéria követei is megjelentek a császárvárosban (az ottaniakat az újkeletű nyelvhasználat frankoknak nevezi). A követek neve Boszosz és Bettosz volt. Ama nép uralkodója, név szerint Theodorik küldötte őket a császárhoz. Helyénvalónak látta, hogy szerződéses juttatások biztosítása esetén szö­vetkezzék a római állammal, és ajándékok fejében vállalja a háború megindítását a kagán ellen. A császár jóindu­latúan ajándékokkal kedveskedett a követeknek, kimon­dotta azonban, hogy a frankoknak pénzjuttatások kikö­tése nélkül kell szövetkezniök. Nem tűrte, hogy a római államtól pénzt szedjenek a barbárok. A kagán azt kívánta a császártól, hogy a szerződésben megállapított pénz­összeg kiegészítést nyerjen. Miután pedig e szavaknak nem nyitotta meg fülét a császár, vállalnia kellett a háborút.”

Zonarasz (XIV, 12, 49–50):

 

„Amint a perzsákkal létrejött a béke, keletről Trá­kiába vitte át a haderőket Maurikiosz, és maga vonult ki Bizáncból, hogy lássa, amit a barbárok felforgattak. Ekkor borult a napfogyatkozás árnyéka a földre, s Trá­kiában egy asszony gyermeket szült, akinek nem volt szeme, szemöldöke, keze, karja, s medencéjéhez halfarok nőtt.”

Ugyanez olvasható Theodosziosz Meliténosznál

Maurikiosz császárról írja Szümeón Magiszter Logotheta:

 

„Az ő idejében az abarok főnöke, a kagán felbontotta a békeszerződést, Trákia ellen vonult, és a rómaiak sok seregét elpusztította. Kiindult hát ellene a császár, és Daonionban volt éppen. Azon az éjszakán asszony szült, és keserves hangokat hallatott. A császár ­odaküldött valakit, hogy tudja meg, mi történt. Egy gyermek volt látható, aki szem és szemöldök nélkül született, nem volt sem keze, sem karja, medencéjéhez pedig halfarok nőtt. Született a Bizáncon kívüli terüle­teken is egy négylábú meg egy kétfejű gyermek. A történetírók azt mondják, hogy nem jelent jót a városoknak, ha ilyenek születnek bennük. Ugyanezen a napon a csá­szár lova is elzuhanva összetörte magát. Az uralkodó mindebben rossz előjelet sejtve visszatért a városba. Sógorát [vagy vejét?], Priszkoszt küldötte ki a szkíták ellen az egész hadsereggel.”

Niképhorosz Kallisztosz Xanthopulosz (XVIII, 28):

 

„Így hát tavasz kezdetén haderőit keletről átszállította Maurikiosz. Majd felkerekedett Bizáncból, és sok útjában álló nehézség leküzdése után Ankhialoszba indult. Megtudta ugyanis, hogy oda valahova készülnek sietve felvonulni lerohanás céljából az avarok, miután korábban egy aranypamlagot, látványosságul egy elefántot és sarcként teméntelen talentumnyi aranyat kaptak. Ezeket, mihelyt kérték, tüstént rendelkezésükre bocsátotta a császár; inkább választotta ugyanis a békét, s ezt fogadta örömmel. Most először Perinthoszban termett, amelyet ma Hérakleiának mondanak. Közben sok félel­metes dolog történt vele, sodró erejű, hullámkavaró viharba is került. Elment a városba [ti. Hérakleiába], és illő kegyelettel adózott Glükéria vértanúnak. Ezt ott gazdag művű szentéllyel tisztelték meg. Ám a barbárok betöréseitől súlyosan szenvedett. Onnan aztán Priszkoszt nevezvén ki európai fővezérré, visszafordult a császárvárosba.”

Szádeczky-Kardoss Samu:

 

„Hogy szövegünk elején a »tavasz kezdetén« idő­pontmegjelölést egy másik forrásból vette-e Theophanés, vagy egyszerűen saját betoldásaként írta a theophylaktosi anyaghoz, biztosan nem dönthetjük el. Bizonyos viszont, hogy minden egyéb mondani­valóját Simokattéstól vette át, így önálló forrás­értékkel nem bír.”

Theophanész a. m. 6083:

 

„Ebben az évben tavasz kezdetén, miután a csapat­egységek Trákiába vonultak, Maurikiosz is kiment velük, hogy lássa, amit a barbárok felforgattak. A császárnő, a patriarcha és a senatus felszólította a császárt, hogy ne saját maga intézze a háborút, hanem adja ezt egy fővezér kezóbe. Ám ő nem fogadta el a tanácsot. Midőn kiment Hebdomonba, napfogyatkozás köszöntött be. Erre pedig rendkívüli szélfúvás, sodró délnyugati légáram követ­kezett. Midőn Rhégionba jött, a szegények tömegeinek a lelkét ezüstpénzeket szórva igyekezett megnyerni magának. Az uralkodó kiment vadászni, s egy rendkívül nagy vadkan rohant a császár ellen. A félelmetes lát­vány hatására lova megpróbálta levetni hátáról a csá­szárt. Ám sokáig ágaskodva sem tudta ledobni a császárt. A kan pedig anélkül, hogy bárki megsebezte volna, visszahúzódott. Perinthosz felé hajón tette meg az utat, rendkívüli szél és eső támadt, a hajósok szorult helyze­tükben tanácstalanok voltak, ám az uralkodó hajója úgy sodródott, hogy minden előzetes várakozás ellenére a Daonion elnevezésű helyre sikerült kimenekednie. Azon az éjszakán egy asszony szült, és keserves kiáltozásokat hallatott. Midőn kora reggel lett, a császár embe­reket küldött megnézni, hogy mi történt. Ezek egy újszü­lött gyermeket láttak, amelynek hiányzott a szeme és szemöldöke, nem voltak sem kezei, sem karjai, s meden­céjéhez halfarok nőtt. Ezt látva, a császár parancsot adott, hogy öljék meg. Azon a napon a császár arany­díszbe öltöztetett lova hirtelen lezuhanva összetörte magát. A császár mindebben rossz előjelet sejtve nagyon bánkódott. Másnap három szláv nemzetiségű férfi került a rómaiak hatalmába. Semmit, ami vasból készül, nem viseltek, csak lantokat vittek magukkal. A császár meg­kérdezte, honnan valók, és hol töltötték idejüket. Ők azt mondták, hogy szláv nemzetiségűnek születtek, s a Nyugati Óceán határán laknak; a kagán követséget küldött hozzájuk, főnökeiknek pedig ajándékokat, hogy vele szövetségben harcoljanak a rómaiak ellen. Parancsnokaik őket küldték el, hogy a kagánnak adják eő mentségüket, amiért a közbeeső út hosszúsága miatt képtelenek szövet­séges sereget küldeni hozzá. Azt mondogatták, hogy tizennyolc hónapos utazást tettek, és ezután estek a rómaiak kezébe; lantokat hordanak magukkal, mert nem öltözhetnek fegyverbe, hiszen országuk nem ismeri a vasat. Az uralkodó megcsodálva termetüket és testük nagyságát, dicsérte, és Hérakleiába küldte őket. Elérve Ankhialoszt és megtudva, hogy a perzsák és a frankok követei érkeztek Bizáncba, visszatért császári reziden­ciájába … Ebben az évben a kagán a szerződésben megállapított pénzhez kiegészítést kívánt kapni, de a császár s barbár szavaira elutasítással válaszolt. Emiatt a kagán ismét háborút kezdett.”

Szádeczky-Kardoss:

 

„Az elbeszélt események föld­rajzi vonatkozásairól a következőket mondhatjuk. A perzsa mérföld (parasangés) valamivel kevesebb mint hat kilométer. Hebdomon Konstantinápoly falakon kívül eső nyugati elővárosa. A Iustinianos építtette nagytemplom a Hagia Sophia (= ’Szent Bölcsesség’). Pégé (a ’Forrás’) Mária temploma kevéssel a városfalon kívül feküdt (R. Janin, La géographie ecclésiastique de l’Empire byzantin. I. partis. Le siège de Constantinople et le patriarcat oecuménique. Tome III. Les églises et les monastères, Paris 1969, 223–228). Rhégion ma Küçükçeşmece (vagy inkább Küçükçekmece; topográfiájára lásd S. Eyice cikkeit, amelyeket O. Feld ismertet: Byzantiniache Zeitschrift 73 [1980] 231). Rhamphos a Márvány-tenger partján vezető útnál feküdt Rhégion és Sélymbria (ma Silivri) között. Daonion pontosan nem lokalizálható hely a Marmaca-vidéken (V. Tapkova-Zaimova: FGHB III 191). Hérakleia ma Marmaraereğlisi (egyes térképeken egyszerűen Eredi alakban szerepel a városnév; feljebb mi is említettük ezt a rövidebb alakot). Enaton nevét Janin (Constantinople byzantine, Paris 1964, 449) Henaton formában említi, és Konstantinápolytól 9 mérföldnyire lokalizálná. Ez azonban csak a név etimológiájából levont következtetés. Valószínűbb Boor névmutatójának megállapítása, miszerint a Hérakleiából Anchialosba vezető útvonalon fek­hetett a helység. A »Nyugati Óceán« kifejezést, ahonnan a szláv küldöttek az avar kagánhoz jöttek, általában a mai Keleti- (vagy Balti-) tengerre szok­ták érteni. Ami a Xérogypsos folyót illeti, ez a jelen passzuson kívül Anna Komnena Alexiasában (VII, 11 ) van még említve, s úgy szerepel, mint egy Tzurul­lon (a mai Çorlu) városától nem nagyon messze elhaladó folyó. Igazán részletes Törökország–Bul­gária-térkép nem állván rendelkezésemre, nem tudom ellenőrizni, hogy P. Goubert a terület földrajzának beható vizsgálata (vagy pusztán a két görög auctor­hely összevetése?) alapján írja-e : »Le fleuve Xero­gypsus prend sa source près d’Anchialos et se jette dans la Propontide non loin de Tchourlou« (P. Goubert, Les guerres sur le Danube à la fin du VI^e siècle d’après Ménandre le Protecteur et Théophylacte Simocatta: Actes du XII^e Gongrès International d’Etudes Byzantines t. II, Beograd, 1984, 121). Az Ergene (Erkene) folyó maga, amelyet V. Tapkova-­Zaimova (FGHB II 316) Jirečekre (Geschichte der Serben I., Gotha, 1911, 101) hivatkozva a Xérogypsosszal azonosnak tart, nem Anchialos közelében ered. Vannak azonban északról jövő mellékfolyói az Ergenének, amelyek esetleg (?) tekintetbe vehetők lennének. Egyébként a Xérogypsos olyan összetétel, amelyet egynél több folyó elnevezésére is használ­hatott a görög ajkú lakosság (záros = száraz, gypsos = mész[kő]). Így semmi lehetetlen nincs annak a feltételezésében, hogy Anna Komnéna és Theophylaktos Simokattés két különbőzd folyót jelöl a Xérogypsos névvel. Alátámasztani látszik ezt az elgondolást az a körülmény is, hogy Theophy­laktos a feljebb (29. §) általunk már megbeszélt passzusában (I, 7, 3) a mai Ergene (Erkene) folyót Erginiasnak mondja: alig hihető, hogy egyazon víz egyazon auctornál két tökéletesen eltérő elnevezéssel szerepeljen.”

Szádeczky-Kardoss:

 

„Magát a tényt, hogy az avar kagán valami laza kapcsolat­ban állt a Keleti-tenger közelében éő szlávok egyes főnökeivel, nem merném a mesék birodalmába utalni. Néprajzi irodalmi toposzok azonban aligha­nem hozzájárultak Simokattés idevágó elbeszélésé­nek a színezéséhez.”

Szádeczky-Kardoss:

 

„Haussig (p. 296 n. 19, 409–413) a császár kivonulását Anchialosig merőben történetietlen elbeszélésnek tekinti Theo­phylaktosnál. Azok az ellentmondások azonban, amelyekre a tudós ezt a megállapítást alapozza, való­jában nem olyan feloldhatatlanok, hogy miattuk az egész epizódot a mesék birodalmába kellene utalnunk. Legfeljebb annyi igaz, hogy Simokattés a maga retorikus írói alapállásának megfelelően bizonyos regényes elemeket túlságosan kidomborít, ugyanakkor pedig a földrajzi és időrendi pontos­ságra nem vet elég súlyt. Magjában és alapvonásai­ban azonban történeti tényként kell kezelnünk Maurikiosnak az avar hadszíntérre indulását. ­Igaz, hogy historikusunk szónokiasan kiszínezett előadásában akadnak az avar történelemtől kicsit távolabb eső epizódok is; mégsem lett volna indokolt néhány mondat ki-kihagyásával a fordítás folyama­tosságát minduntalan megszakítani. Ráadásul a regényes mozzanatok egy részébe olyan anyag is beépül, amelynek közvetve és áttételesen bár, de azért van avar vonatkozása. Így például a testőr­gyilkos gepida alakja a császári seregben arra emlékeztet, hogy az avarok nem ok nélkül követelték korábban a Keletrómai Birodalomba befogadott gepi­dák kiszolgáltatását (17. §); azokat Bizánc ellenük is felhasználhatta. Vagy: a Maurikios császár körül jelentkező baljós események alighanem az uralkodó egy évtizeddel későbbi tragikus bukására utalnak előre, s ez a bukás, látjuk majd, a bizánci–avar fronton döntő változást eredményezett.”

Szádeczky-Kardoss Samu:

 

„A húsz évig tartó bizánci–perzsa háború 691 végén zárult békekötéssel. (A lázadó Baram Robin felett 691. okt. 1. előtt arattak végleges diadalt a tör­vényes perzsa nagykirályt, II. Chosroést trónjára visszasegítő bizánci csapatok. Ezt kővetően történ­hetett a formális békeszerződés; lásd M. J. Higgins, The Persian War of the Emperor Maurice [582–602]. Part I. The Chronology, Washington 1939, 53–54, 72.) Így még ha a csapatoknak Európába való átszál­lítása esetleg 691 utolsó heteiben már meg is kezdő­dött, harcba indításukra az avarok ellenében 692-nél előbb bizonyára nem került sor. Ehhez képest Maurikiosnak a 9. uralkodási éve (690. aug. 14. –aug. 13.) helytelenül szerepel Theophylaktos elbeszé­lésében. Talán a stilizálás sikerült pontatlanul; ilyesmit kellett volna írnia: már lezárult Maurikios császárságának 9. esztendeje. Még ennél is való­színűbb (majdnem biztos!!) azonban a következő magyarázat. Mint a Chronicon Paschale (p. 690–691) elmondja, Maurikios uralmának 582-re eső részét hivatalosan az elődje, Tiberios consulsága utáni (post consulatum Tiberii) negyedik évhez számolták. Maga az új császár 583. jan. 1-jén vette fel a consuli címet. Így consulsága (583. jan. 1.–dac. 31.) utáni (post consulatum Mauricii) kilencedik év éppen 692. jan. 1.–dec. 31. volt. Alighanem ez állott Simokattés forrásában, amit ő egyszerűen »Maurikios császár 9. éve« fordulattal adott vissza.”

Theophülaktosz Szimokatta VI, 3, 1 kk.

 

„A harmadik napon a császárvárosból küldött követek jöttek, s kérés érkezett a senatustól a császárhoz. A javaslat azt kívánta elérni, hogy a császár a távoli hadjáratról térjen haza. Az uralkodó nem tette magáévá a követség kívánságát, s a követeknek meg­parancsolta, hogy utazzanak vissza. A negyedik napon az uralkodó továbbvonult. A nagy létszámú csapattestek egy keskeny híddal találták magukat szemen, s nehezen látható mocsaras terepre érkeztek; így igen nehéz volt a keresztülvonulás. A közelben fakadtak annak a folyónak a forrásai, amelyet az arra lakók Xérogüpszosznak neveznek. Az áthaladáskor a haderő rendje felbomlott, a hídnál lárma hangzott fel, a soka­ságban váratlanul kiabálás támadt, a tolongó tömeg lökdösődése következtében egyesek a mélybe zuhantak. Ekkor a császár lováról leszállva és pálcát ragadva saját maga csinált rendet, parancsot adott, hogy a töme­ges torlódó felvonulás szűnjön meg, ezzel a menetelés sima folyamatosságát biztosította, s az összekavarodás megszüntetésével megmutatta a csapatoknak, hogy az apránkénti masírozás a biztonságos. Ilyeténképpen a csá­szár étlenül töltötte a napot a hídnál, s így biztosította az átvonulást a nehéz terepszakaszon. Mire a nap nyug­aton leáldozott, a hídtól kétmérföldnyire ütött tábort. A következő napon Ankhialosznál jelölte ki az erődített tábor helyét. Tizenöt napig tartózkodott itt. Majd vissza­tért a császárvárosba, mert hallotta, hogy a perzsa királytól követek érkeznek Bizáncba.”

Theophülaktosz Szimokatta VI, 2, 1 kk.

 

„A második napon a császár továbbvonult, és az Enatonnak mondott helyen ütátt tábort. Két perzsa mérföldnyi út után emeltetett sáncot árokkal. Ezen a területen a császári lovak közül a legjelesebbik, amelyen aranyos szerszámdíszítés ragyogott, elesett, s összezúzódva hirtelen elpusztult. Mindszakból az előjelek­ből a császár azt olvasta ki, hogy szerencsétlen, s nagyon szörnyű dolgok történnek majd vele; a fájdalom érzése vett erőt rajta, a jövőtől való félelem már előre rémítette. Midőn másnap útnak indult a császár, szarvasok töme­gével találkozott. Az uralkodó környezetében levők nyi­lakat és dárdákat röpítettek az állatokra. A csapatba verődött szarvasok közül a legnagyobbat találat is érte, s persze a vadászok részéről megindult az erőteljes üldözés. Aztán lement a nap, a nőstényszarvas szökellve menekült, és lábai gyorsaságának köszönhetően már-már kitért az üldözés elől, amivel a többiek fel is hagytak. Csak a császár egyik testőre és egy gepida nemzetiségű férfi folytatta kitartóan a hajszát. A szarvas valami bozótba jutva gyors futással elrejtőzött a sűrű lombok között. S a férfiak egyre előrébb siettek, mert a vadász­szenvedély, hogy ők legyenek a győztesek, egyre inkább hajtotta őket az állat utolérésére. Am közben a gepidának feltűnt, hogy az ifjú mellette fényes ruhát visel, aranyos övét díszes csat fogja össze, lovának kantárszára arany­díszű. Megölte hát a szerencsétlent egy szakadékban, orvul végezve vele. A testőr vált így a szarvas helyett egy gonosz ember vadászhajlamának szerencsétlen zsák­mányává; hazulról hozta magával azt, ami tőrbecsalatásához vezetett: aranyos dísze lett a háló, csapda, kalapos, bajt hozó cicomaként kísérte, alattomos ellenségként szegődött útitársául. Az első éjszakai őrség idején tért meg az erődített táborba a gyilkosság elkövetője. A csá­szár és kísérői sehol sem látták a testőrt, s a bizonytalan­ság lesújtó érzése vett erőt lelkükön. Lova gazdátlanul kószált, egy földműves talált rá, s elhozta az árokkal erődített táborba. A császár azt gyanította, hogy éppen ő lehetett a gyilkosság tettese; kínvallatásra adta át a büntető igazságszolgáltatásnak. A következő napon a császári testőrök három szláv férfit fogtak el, akik semmi vasból készült holmit vagy harci eszközt nem viseltek. Poggyászként csak lantokat vittek magukkal, semmi egyebet. A császár kikérdezte őket, hogy mely néphez tartoznak, hol van a lakóhelyük, s mi okból fordultak meg a rómaiak földjén. Ők elmondották, hogy a szlávok népéből valók, a Nyugati Óceán határán laknak, a kagán az ottani népekig elküldötte követeit katonai erő összegyűjtése célfából, és sok ajándékkal tisztelte meg a nép főnökeit. Azok elfogadták az ajándé­kokat, de a szövetségesi segítségnyújtást nem vállalták, azt bizonygatva, hogy az út hosszúsába elviselhetetlen kínlódást jelentene számukra; őket, akik most fogságba estek, küldötték el a kagánhoz azzal a megbízással, hogy adják elő mentségüket. Tizenöt hónap alatt tették meg az utat. A kagán azonban mintha megfeledkezett volna a követeket védő törvényes szokásokról, s úgy döntött, hogy megakadályozza hazaindulásukat. Ők úgy hallották, hogy a rómaiak népe gazdagságban, de ember­ségben is, úgy mondhatni, messze a legjobb hírnévnek örvend; megragadva hát a kínálkozó alkalmat, Trákiába húzódtak. Azért hordoznak lantokat, mert nem szoktak fegyvert ölteni testükre, országukban ismeretlen a vas, s ez békés, belviszályoktól mentes életet biztosit szá­mukra, nem értenek a harci kürtök harsogtatásához, lantok húrját lengetik. Akiknek nem volt tapasztalata a háborúról, joggal mondhatták, hogy vonzóbb dolog a muzsikával való foglalkozás. Az elbeszéltek alapján az uralkodó csodálattal volt e törzs iránt, vendégszerete­tére méltatta azokat, akik e barbárok közül hozzája kerültek, megbámulta testük nagyságát, nagy növésű tagjaikat, s Hérakleiába küldte őket.”

Parthus herceg szobra Dagesztánból