Sokaknak segíthet, ha jelen van az apa is a szülésnél. Van aki szerint ez "mai divat" és semmi szükség rá.
Sokszor feljön ez a kérdés a várandós topikokban is, hát gondoltam legyen saját topikja.
Várom a véleményeket az (leendő)anyáktól és az (leendő)apáktól is.
Csak egy pár mondat. Én ott voltam a két eddigi fiunk születésénél, és ott leszek a harmadiknál is, hacsak valami égszakadás meg nem akadályozza (két héten belül, amúgy).
A feleségem is kérte, és én is ott akarok/akartam lenni. Számomra nagyon nagy élmény volt, nem bántam meg egy percig sem, de ezt szubjektív tényezők is befolyásolhatják.
Viszont nem szeretem, ha olyanokra is ráerőltetik, akik nem akarnak ott lenni. Ilyen esetben az anyuka jobban jár, ha az édesanyját/egy barátnőjét/nagynénjét stb. kéri meg, valaki csak vállalja.
Az pedig, hogy az apuka eszik, az igenis fontos. Német felmérés szerint az apai rosszullétek túlnyomó része _tényleg_ a vércukor esése miatt következik be.
a külső ingerbe szerintem beletartozik az is, hogy mondjuk az ismeretségi körében mindenkitől azt hallja, hogy hatalmas nagy élmény volt, és végülis elhiszi, hogy ő sem fog belehalni :))) vagy hogy a nő kedvéért képes túllépni saját magán. a statisztika úgy értelmezhető sztem csak, hogy és ebből utólag hányan gondolták úgy, hogy de jó lett volna mégis kint maradni. én a magam részéről nem erőszakoskodtam, hogy jöjjön be, de nem is titkoltam, hogy én úgy érzem, szükségem lenne rá életem legfontosabb pillanatában. miután nem egy vadidegenről van szó, és nem arról, hogy nekem tökmindegy, ott van-e vagy nincs a közös gyerekünkért való megszenvedéskor, én nem teljesen hiszek abban, hogy totálisan egyedül, mindenféle külső inger nélkül kéne eldöntenie, hogy bejön-e vagy sem. ez nem erőszakoskodást jelent, még egyszer mondom! ha tudod, hogy ájulós, vagy fél, esetleg undorodik, vagy nem vagytok olyan lelki kapcsoaltban, tényleg káros lenne beráncigálni.
nálunk egyébként végig bent volt, miután megindult a vajúdás, szerencsére az egyszemélyes szülőszobákban van a vajúdás ebben a kórházban, nem egy nagy közös vajúdóban, nekem ez így jobb volt. nem tudom, nélküle hogy csináltam volna végig, eleve lelkileg rengeteget számított, hogy támogat, bíztat, beszélget velem, ha arra van igényem, masszíroz, akár meg is itat, másrészt mindig csinálta velem al égzéseket, ami nagyon fontos volt, mert minden fájáskor elfelejtettem újra és újra, hogy hogy is kéne, és összevissza kapkodtam a levegőt, pedig úgy sokkal jobban fáj! aztán mivel egy órát stoppoltak utána, a baba végig az ő karjában volt, ismerkedtek egymással, erről azóta is valami külön erre tartogatott arccal tud beszélni, mindig meghatódok :))))))))) szóval mindkettőnknek nagyon bejött, hogy együtt voltunk, én abszolút rá támaszkodtam végig, sose gondoltam egyébként, hogy képes vagyok ennyire átlépni mindenféle gátláson és szégyenkezésen, szóval még újat is tanultam :))) közelebb hozott minket egymáshoz az együtt szülés maga is, meg persze a közös gyerek :)
Bent voltam a szülésnél, szerintem nem egy nagy kaland. (Szó szerint persze igen.) Törölgettem a homlokát meg tartottam a fejét az epidurál alatt, utána, a fájdalom nélkül már nem vészes, időnként megnéztem lentről is, hogy mik a fejlemények. A szülés után közvetlenül egymásra néztünk és egyszerre mondtuk: "mégegyszer!" Vagyis nyilván be fogok menni a következőkhöz is.
Azt nem tudom milyen lehet, ha nincs epidurál vagy kés alá viszik a nőt.
Konkrétan amikor jön kifele a burok és szépen csillog, na az némi természettudományos érdeklődéssel kifejezetten izgalmas. Aztán ott a feje, rajta az a ronda összegyűrődött izé, az nem a legszebb látvány, de kb ugyanilyen lehet a kint várakozó apukának amikor megmutatják az újszülöttet és az kezdetben szürke, nem pedig szép babaszínű mint a reklámokban.
De egyébként semmi sokkoló nem történt, valószínűleg sokat segített a közös terhestanfolyam, tudtuk elég pontosan, hogy mi fog történni. Szerencsénk volt a szülésznővel is, remekül levezényelte az egész akciót, orvos csak az utolsó 2 percre jött be. Aztán jött egy tanuló varrónő is :) de azalatt én már a babával voltam elfoglalva, igyekeztünk minél jobb apgar számokat produkálni. Legalább teljesen biztos lehetek benne, hogy ez tényleg a mi gyerekünk, láttam kijönni :)
Mi januarban szulunk, ha minden igaz. Eddig ott tartunk, hogy az elejen termeszetesnek vettem hogy neki is ott kell lennie (ugyanis nem vagyok az a tipus aki nimbusszal ovezi homlokat amiatt mert egyszeruen terhes es szulni fog, hanem ugy gondolom, hogy a kettonk gyereke, o meg eleve nagyon vagyott a picire) aztan olvastam egy statisztikat miszerint a szulesen resztvevo apak csak 20-30%-a ment volna magatol, a tobbi inkabb "kulso inger" hatasara adta be a derekat. Szal azert elgondolkodtato.
Ugyhogy megmondtam neki hogy csak annyit vallaljon be amennyit ugy erzi hogy be tud vallalni. Egyelore jon velem terhesfelkeszitore es szulni is akar jonni.
Mi anno annyiban maradtunk, hogy megpróbáljuk aztán nincs harag ha a férjem kivonul szülés közben... Ez volt a terhesség elején. Aztán elkezdtem jógára járni, ott sok érdekeset hallottam amit elmeséltem... aztán együtt jártunk a szülőpozíciósra és még egy szülésre felkészítő workshopra is elmentünk ahol marha sok technikát és trükköt bemutattak amit majd a szülésnél a segítő alkalmazni tud majd. Szülés előtt bevásároltunk a homeós bogyókból, ilyen-olyan illóolajokból és bőszen jártunk a szülőpozíciós jógára.
Aztán jött a szülés.
Izgultunk. Én azért, mert én a kórházban voltam (előtte befektettek mert begörcsölt a vesém és vérezni kezdtem - de már épp hazaengedtek volna) a férjem meg otthon, hogy nehogy későn érjen be és, hogy még ehessen valamit és össze tudja szedni a cuccokat ami a szüléshez kell majd - pl. CD-t írt és hasonlók:)
Mi előre megbeszéltük, hogy mi lesz az ő feladata. Ő volt felelős a homeós bogyókért (kis táblázattal :) precízen követte:)) Ő volt a zenefelelős (erre szükség is volt mert a fene gondolta, hogy pont a kedvenc számomban lévő apró pörgős rész fog engem a szülésnél idegesíteni így amikor Peter Gabriel barátunk a kérdéses részhez ért a férjem azonnal elrohant és arrébb ugrott egy számot:) Ő locsolgatta az illóolajat a mécsestartóba (fogalmam sincs, hogy ért-e valamit de a szülésznők mind ott tolongtak, hogy mi ez a jó illat:) Na meg vajúdás közben ő segített az előre begyakorolt pozícióknál - amiből megjegyzem nekem csak azok jöttek be ahol kapaszkodni kellett valamibe így szegénynek szét is ment a háta, de hősiesen tartotta magát. Ja, és az ő feladata volt, hogy ha a dokim a megkérdezésem nélkül akarna eltérni az előre megbeszélt dogoktól akkor álljon ki értem.
Egyszóval a férjem abszolut nem érezte magát feleslegesnek, tudta mi a feladata, tudta, mi a feladata ha vészhelyzet van (ld. ha császár akkor ő marja el a babát és tartsa maga mellett stb.). Utólag mondta, hogy igazából valamilyen szinten már azért is várta a szülést, hogy végre kipróbálhassa az eddig csak elméletben megtanult technikákat:)
Mi annyiban maradtunk, hogy a szülésnél egyrészt nem kell a kimeneti nyílásnál várnia - ld. ott van pl. fejem is, azt is borogathatja (megjegyzem nekem nem esett jól semmi borogatás úgyhogy abba is hagyattam vele), másrészt nincs sértődés ha kimegy közben, nem csinálunk ebből presztizskérdést.
Persze végig bent maradt és utólag úgy nyilatkozott, hogy ezt nem lett volna szabad kihagynia és, hogy MI szültük meg a lányunkat, ő is teljesen a szülés részének tekintette magát, úgy érezte, hogy alaposan kivette a részét a szülésből - és ez így is volt. Én is úgy érzem, hogy a szülést - csak úgy mint a terhességet- együtt csináltuk végig. Én büszke voltam rá amiért végig tudta mi a dolga, amiért képes volt azonnal ugrani ha látta, hogy nekem kell valami, hogy tényleg megdolgozott a babánkért. Ő pedig azért volt büszke rám mert megszültem a lányunkat- és így, hogy bent volt látta is, hogy mit jelent a szülés maga. (megjegyzem szerintem nekem nagyon könnyű szülésem volt, végig magamnál voltam, semmi elszállás, simán alkudoztam a dokival, ráadásul rövid is volt - így azért nem dramatizálnám túl a dolgot - engem sokkal jobban megviselt a szülés előtt a vesegörcs - ahol megint csak ő volt az aki éjjel-nappal a hátamat maszírozta)
Egyébként tök érdekes volt vele utólag beszélgetni erről, olyan dolgokat mesélt, hogy csak lestem (pl. a kitolási szakasz előtt szó szerint ugrált a hasamban a lányunk amiből én csak annyit éreztem, hogy néha nem tudom tartani az addig megszokott légzést -ld. elakad a levegő:) ő viszont ezt látta és ahogy elmesélte valami döbbenetes látvány lehetett :) Meg azt is ő mesélte, hogy amikor a lányunk kidugta a fejét akkor körülnézett és pislogott és, hogy ezen hogy meglepődött mindenki. Apró részletek :) Ő volt a lányunk mellett amikor megfürdették, ő fényképezte le a megszületése után, stb. stb.
A ledöbbentőbb az egészben az volt, hogy amikor engem foltozgattak, a férjem megjelent a doki mellett, kezében egy marcipánnal és vígan falatozott. Mintha moziban lett vola :) Saját bevallása szerint azért kellett a marcipán, mert esni kezdett a cukra és ha nem evett volna és elszédül akkor az életben le nem mosta volna magáról, hogy a látvány miatt... ( na de akkor miért pont az orvos mellől nézte az eseményeket?:) (ja... ő nem orvos... zenész:)
A mi kapcsolatunknak ez jót tett, olyan falakat is ledöntött amiről addig nem is sejtettük, hogy léteznek. Mindezt a létező legjobb értelemben.
Erre viszont szerintem nem mindenki alkalmas, teljesen megértem azokat akik a folyosón várnak... (azokat viszont nem akik hazamennek és békésen durmolnak a telefonhívásra várva)
Nekem bennt volt a férjem, aztán meg elváltunk, de szerintem a kettő független egymástól. A szülés csak igen pici része az anyaságnak/apaságnak és ha egy férfi a házasságában nem tudja feldolgozni azt a lelki terhet, hogy a szexbomba felesége mostantól striás hasu, kialvatlan anyuka, aki egész nap fej, meg hogy évekig a gyerek(ek) határozzák meg a napirendet, bizony nem nagyon lehet már önzőnek lenni, hiszen ott van a család, az bizony elválik, akár bennt volt a szülésen akár nem.
Az én exem ráadásul sebész és nem a vér látványa zavarta. Sőt inkább nem tudta hova tegye magát, nekem kellett szólni, hogy izé most nem szakmai gyakorlaton vagy, talán inkább mellém állj, ne pedig a szülész mellé.
Egyébként ha most ynernék a lottón, akkor tuti bevállalnék még egy gyereket, csak azért, hogy még egyszer kiélvezzem a terhességet, a szülést meg a babázást. Mindig ha lottót veszek, emlékeztetem erre az igéretemre a jóistent , hátha meghallgat :-)
Velem is ott volt a párom - saját döntése volt! Szándékosan nem kértem, nem szerettem volna érzelmi nyomást gyakorolni rá, főleg, hogy ő aztán vért se bír látni és egy nagy hipochonder (azaz mindent felfúj:-), szóval ne rám tekintettel strázsáljon ott....:-) Ő maga kérte, hogy hadd jöhessen, sőt még szülőpozíciós jógára is eljött, amelyen nagyon meghatódott, miközben a légzéseket gyakoroltuk, pocakot szeretgettük! valahogy ez az ideálkép maradt meg bennem, hogy a szülés is olyan lesz, mint a filmeken: először is biztos kilométereket fogok le-fel sétálni a folyosón vajúdáskor, meg-megállok kifújni a levegőt, ilyeneket álmodoztam, utána pedig a szülőszobán szorítjuk majd egymás kezét, hozza borogatásokat, nyomogatja a hátam, együtt lélegzünk, együtt nyomunk:-)
Ehhez képest 3 ujjnyi tágulattal landoltunk a kórházban, nemhogy a folyosón nem engedtek császkálni, de a vajúdóban is csak egy órácskát voltunk, amíg előkészítették a szülőszobát, se ki, se be onnantól. Egy árva légzés nem jutott eszembe, nagyon fájt, és egyáltalán semennyire sem esett jól, ha bárki maszírozni próbált vagy csak hozzám ért!!!!!!!!!!!!!! A párom végig ott volt, egyem a szívét, hihetetlenül helytállt, törölgette alólam a magzatvizet (földön voltam), a vért a lábamról (bokáig), megnyugtatóan halkan beszélt, ő rohant orvosért, hogy már fordul ki a baba, nekem viszont az utolsó két órában se kép, se hang, tőlem aztán a kányi pap is állhatott volna mellettem meg három zsiráf, azokat se vettem volna észre, totál filmszakadás:)!
Mikor meglett a kicsink, akkor jött el számomra az ő igazi szerepe (addig nekem az orvosom volt az oszlop, ő adta a nyugalmat, amitől elmerülhettem az ősi állapotba, az érzést, hogy itt bármi történhet, nyeregben van, baj nem lehet, előreeee), örültem, hogy a férjem ment viszont a babával, nekem így volt meg a biztonságérzetem, és együtt jöttek vissza a kis trónörökössel:-) ekkor ugyanis úgy remegtem mint akit a 220 ráz, feküdni is kellett kötelező 2 órát a szülőszobán. Ő takart be, fogta a kezem, a picit, hozta zsákszám a csokikat (hú, rettenetes megkívántam szülés után:-), gardírozta a családot, az első látogatókat, és innentől jött reggel-este, hozott enni-inni, jól el is fáradt szegénykém:-)
Beszéltünk róla utána, hogyan élte meg, nekem volt is lelkiismeretfurdalásom, hogy nem igazán érzékeltem a külvilágból semmit, őt is csak villanásokra, de teljesen feleslegesen:-))) Nagyon büszke rám, hogy bírtam, sokszor felemlegeti:-) azt tudni kell, hogy a szél is elfúj, nekem is meglepi volt, hogy nagy levegő és végigcsináltam fájdalomcsillapító nélkül. Rengetegszer (rém)álmodtam császárról előtte, egyszer meg rámszólt egy mentőt támasztó mentős manusz, aki mellett elhaladtam nagy pocival, hogy "téged is biztos be kell szállítani, kislány", hát ez úgy szíven vert, hogy csuda:-S Szerencsére nem lett rájuk szükség, se a műtőre:-)
Azt hiszem, lesz nekünk homlokborogatós, együtt lélegzős szülésünk is egyszer, azt mondják, nincs két egyforma szülés:-)))
Én jó dolognak tartom, ha apa bent van a szülésnél. Az enyém férjem előszőr nem akart, de mondtam neki, úgysem látsz semmit, de inkább ő fogja a kezem mint egy idegen ember, mégha a szülésznő is. Aztán úgy döntött mégis szeretne bent lenni. ( persze mindent láthatott, hiszen nem titkolák a meneteét a dolognak, de nem úgy fogta fel, hogy ez egy szönyű dolog. Mi már nagyon vártuk a babát, és apa sem bánta meg, hogy bent volt. Bár a köldökzsinór vágására nem akart vállalkozni, de nem kérdezték meg tőle, annyira igazi társként viselkedett bent, hogy a szülésznőnek egyértelmű volt a dolog. Aztán öltöztetés után ő kapta meg a babát, és hozta vissza hozzám. Neki nagyon szép élmény volt, és ő butaságnak tartaja azt a gondolatot, hogy már valaki nem tekint úgy a feleségére utána mint előtte. És szerintem is. Együtt vállaltuk, minden vizsgálatra elkísért, szülésnél is ott volt, így kerek ez a történek. Ja és imádja lányát, most ott tartunk, hogy már 3 kistesót szeretne neki. ( lányunk 9 hós)
Volt egy ismerősőm, ahol apuka véletlenül ragadt benn a szülésnél. A "véres jelenetett" nem akarta megvárni, csak nem tudott kimenni. Nem bánta meg. Mire a kicsi ekérte a 7-8 hónapos kort, már új párja volt. Számomra nagyon furcsa volt. Azt hittem, hogy ez olyan közös élmény, ami nem enged másra figyelni legalább 1-2 évig, annyira telítő. Hogy a maga meghittségével, félelmeivel, és a patetikus csodájával vmi plusz kapcsot ad a családnak. Náluk nem így lett...
Nem biztos, hogy a szülés a legnehezebb pillanat, bár nem kívánom senkinek, hogy nehezebbet is meg kelljen tapasztalni, de én is úgy érzem, ott a helye. Tudom, nem szabad erőltetni, és talán értelme sincs. Nekem pl olyan fontos volt, hogy ha nem vesz részt benne, örök tüske marad, biztosan belerondít a viszonyunkba. A nagyfiam ÖF gyerkőc. Őt én akartam, mert én ismertem. Viszont a nyakatekert rendszer miatt nélküle nem tudtam volna hazahozni. Mondhatta volna arra is, hogy nem, nem is lenne most a kicsi apja. Szerintem egyiket sem bánta meg...
"és ennek ellenpéldája, hogy többé nem tud nőként tekinteni a feleségére..."
Ilyen történt már valaha? Mert mindig csak azt hallani hogy ettől tartanak, de tényleg van ilyen (tartósan)? És akkor miként tekint rá? "Ő gyermekeim anyja és otthoni személyzet?" :D
Ha elméleti síkon maradunk, akkor lehet, h pont ezért hagyják a lassan feledés homályába az elvált apák (egy része) a gyereküket, mert csak az "öröm" jutott nekik, semmi felelőség, napi gond? Ha nem látom a fiam, nekem biz' nem az aggódás hiányzik, ember sem azért rohan haza, mert pelenkázni akar, hanem mert játszani kis vigyori manóval, a gondozás pedig vele jár.
Macsó haveroknak megvan a maguk baja, pl. hogy 35 évesen már nem bírják a 10-15 évvel fiatalabb asszonykával a szexet, pocakosodnak, kopaszodnak, fáradnak a discoban ;) Nem macsó férjjel pedig jókat nevetünk egymáson a kor okozta változáson :))
(Mellesleg minden házassági évfordulónkon csodálom, milyen jól "válaszottunk" anno ;))
A pasiknak nem kell ragaszkodni, pusztán nemzeni, a fajfenntartás érdekében :))
Én értem vhol a sztorit, tényleg fontosabb az, ami nem egyszerű ajándék, a megdolgoztam érte élménye emeli a fontosságot. Bár lehet, hogy a gyerek nem ez a kategória, nem tudom kizárni az érzelmi részét.
Az, hogy Neked nem papucs, nem azt jelenti, hogy macsó férfitársaságban nem tekintenék annak, egy közös fürdő ürügyén :)) Nekem sem az az enyém, még olyankor sem, mikor almáspitét süt... Az enyém nem fürdik velük, viszont látom hogy lágyul el, nézi felhős szemmel a "produktumot"...
Viszont, ha benn van a szülésnél, és legalább passzívan részt vesz benne, átérzi a küzdelmet, lehet, hogy nekik is segít ragaszkodni... és ennek ellenpéldája, hogy többé nem tud nőként tekinteni a feleségére... Nem tudok kiigazodni a pasilogikán, az enyém nem lett aszexuális... :)
Csak saját magunkból kiindulva van változás. Pl. mikor kiderült anno, h fiunk lesz, a férjem mondta a szokásos lózungokat (foci, bírkózás, csajozás stb.) és hogy majd nem puszilgatja, mert ők férfiak. Mikor pedig mondtam, h fogunk együtt fürdeni, akkor nézett rám, mint egy pedofilra és kijelentette, h ő aztán nem. A helyzet változott :))) Alig várta, h ő legyen soros a közös fürdésnél és halálra puszilja, esti altatódal stb. +autók, lego. (Ettől nekem véletlenül sem papucs, az a papucs, aki nagy hangon mondja, h ő az úr a háznál és a nők blablabla, otthon pedig hangja nincs.) Erre írtam a tapasztalathiányt, volt egy elképzelése az anyaságról, szülésről, apaságról és szerencsésre ez dinamikusan változik.
Vicces ez, h a nőknek szenvedés kell a ragaszkodáshoz, a pasiknak meg csupa öröm, kicsit nekem erőltetett, utólagos és nagyon rímel a házasság alatti viselkedésideállra...
Azt mondják azért "jár" a fájdalom a szüléshez, mert amiért megszenvedünk, ahhoz ragaszkodunk. Így biztosítja magát a természet arra, hogy ne dobjuk el a gyerekeket. Persze tudjuk, hogy ez sem segít mindig. A pasiknak meg azért jut pusztán az öröm része, hogy kedvük legyen tovább szaporodni.
Nyilván, hogy én érzem az első mozdulatait, előbb fogok kötődni, és mivel nekünk fizikai fájdalommal (is) jár az esetleges elvesztése, már születése előtt jobban féltjük. Hozzátevődik még, hogy a nők sokkal inkább mozognak érzelmi síkon, mint a pasik általában. Nem hibájuk, c sak így vannak programozva.
Én teljesen ellágyulok, mikor egy "mitnekemnők" típusú férfi gondolatai hirtelen a felesége és a pici gyereke körül forog, és "papuccsá" válik. Bár az enyém sem ilyen...
Pedig ő nem is hímsovniszta :) Egyszerűne vannak közhelyek, pont a tapasztalathiánytól. Valamelyik nap pl. arról beszéltünk, h szerinte azért kötődnek erősebben a a nők a gyerekhez, mert ők terhesek. Mondtam, h ez nyilván kötődés, de inkább arra jó a 9 hónap, h szép lassan megszokd, az első helyen nem te vagy, hanem a gyerek, mert igaz, h nagyon szeretek terhes lenni, de főleg azért, mert így lesz gyerekem, a terhesség csak kívülről annyi, h nő az ember pocakja, igenis ez is nehéz, egy rakás fizikai kallamatlenség, csak erről sem szokás nyiltan beszélni, mert aki terhes, az örüljön és járkáljon üdvözült mosollyal. A nők 9 hónap alatt + az első időszak idején egyszerűen nem tolhatják át másra a dolgot, míg a férfiak/apák helyett esetleg ott nyüzsög anyós és később csak arra emlékszik, h megnőttek a gyerekek. Mi pedig órákat tudunk beszélni vadidegenekkel, h igen, szúrt, meg nyomott stb. (A szoptatásban sem lát ösztönös misztériumot, tudja, látta, h dolgozni kell érte és akkor is csak szerencsés esetben megy) Azt szoktam mondani, h ha lenne ilyen ösztönös gyerekgondozás bennünk, akkor val. nem az első gyereken gyakorolnánk, hanem minden menne egyből...
Szerintem kedves (és az én szememben nem is zöldség), hogy nem akarta elvágni...
Nálunk is benn volt apa, de miután a hosszas vajúdás után mégis császár lett, lemaradt a katarzisról. Ő mondta, többet sose, de tuti, hogy legyőzi a tehetetlenség felett érzett elkeseredést, mert nekem nélküle nem menne.(vagy nagyon rossz lenne)
Én is hallottam több soviniszta pasitól, micsoda fordulatot jelentett életükben a szülés élménye...
Nálunk nem volt kérdés, h jön, csak 1 kikötése volt, h a köldökzsinórt nem vágja el, nem azért, mert ájuldozós, hanem elvi okból: nem szakítja el tőlem a gyereket. Mondtam, h zöldség, azért szülök, h végre elszakadjon, de üsse kő, nem kell. A szülést azóta is emlegeti: egyrészt nagy élmény volt apának és férjnek, másrészt ttksnak a születés naturalizmusa. Csak azt nehezményezi, h túl gyorsan szültem, nem volt ideje beüzemelni a kamerát :))) Nekem is jó volt, h ott volt.Plusz hozadék, hogy ha meghalja, h valaki arról beszél, milyen könnyű a szülés, a nők mit izélnek, nem tudom nála hamarabb leharapni a fejét és szerinte a nők hősök, mert a szülés nehéz...
Tényleg jók a történetek és nagyon jó visszaemlékezni is.
Legnagyobb sajnálatomra hozzászólni nem tudok, mert nincs tapasztalatom a topikcímben.
Rettentően sajnálom, hogy a férjem "lemaradt" a gyerekek születéséről. Kár, hogy nem oszthattuk meg egymással akkor, ott, rögtön azokat az érzéseket, élményeket amikről itt írt a nagytöbbség.
Amit én éreztem lelkileg szülés közben/után azt ő is átélhette volna...és valószínű utólag azt mondaná :ki nem hagyta volna:-)
Nálunk a férjemet a haverok beszélték rá, hogy jöjjön be, miután kifaggatta őket sörözés közben:-) A család ellenezte minkét részről, én szabadkezet adtam neki. Mi is úgy indultunk, hogy addig lesz benn, ameddig akar.
És a fogorvosnál is elájuló páromat a végén már minden érdekelte. Azóta ő megy be a gyerekkel vérvételre, oltásra, mert a gyerekkínzást én nem bírom. Azóta sehol sem ájult el:-)
Meg az iskola. Nálunk most kezdődött, de engem jobban a padlóra tett, mint a gyereket. Sőt, a gyereknek meg sem kottyan a dolog. Én meg jövök haza reggel a sulitől, aztán azért bőgök, mert csak egyszer fodult vissza kapuból.
Pár hete megnéztük a videókat, amikor kicsi lányom újszülött volt (7 éve), az első fürcsi, első kaja itthon, szóval a szokásos dolgok voltak megörökítve.
Láttam a csajszin, hogy erősen töri valamin a buksiját, végül csak kibökte, hogy:
Nem, Alice, fordítva gondoltam: Lehet, hogy abban a házasságban már akkor voltak bajok, csak még nem látszottak, viszont a szülésnél kikandikált a lóláb? (Nem kell válaszolni, ez nem olyan kérdés, amire lehet).
