Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kisértek végig az úton.
Férfifene ez a magos egyedülség; asszony se, kutya se értheti ezt. Jár benned, mint nehéz, őszi gyümölcsben járkál a nap melege, szinte hallani benned áradását, tolakodó víz neszez így a száraz partokon és a hófodru szél járása is hasonló.
2.
Süvölts csak bátran, hisz férfi vagy s boldog dolgaid között orvul szurokkal önt nyakon a csókoddal ojtott asszony is, s e hajlongó tréfája mögött még kést is dugdos előled. Tudd, egyedül vagy, mint az első farkas volt az éjszaki rideg erdőn, mikor félfarra dőlt és fürészelő nyögéssel tépte a húsbapólyált bordát oldalából, hogy nőstényt teremtsen magának, kivel együtt futhat a fák közt s ki elpotyogtatja majd fajtáját maradéknak! És szedte, marta egyre kijebb a bordát szörnyű türelemmel s nem segített néki senkisem. És mégis mindennap ujrakezdte! Te is naponta kezded és egyedül vagy, csak szavaid szálas indái karolnak. És nőttön nő süvöltő kedved körül a borostás magány.
Én is csak ma látom a tegnapot, mert szegény szemeim betegek és csak asszonyra és könnyre lettek, pedig testvéreim tegnap a májusi igazság járt az uccátokon, virágokkal föcicomázva.
Asszonnyal és könnyel szememben a májusi igazság útját taposom a kőfalak között virágosan és barnaszemű őzek jönnek hozzám, megnyalják lecsüngő kezem és cinkék raknak fészket a hajamba: mert testvéreim, utam átkozott őszi vetés, késő vetés mulasztott májusokba.
Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is, olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábnyomán már kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol. Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán, tárnák mélyein és a vakondok túrta lyukakban, fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében, a csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld. S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék lánggal lobban az ég.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan, nem lát fényt odalent, sem a cserjén pödrödő kis zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred. Rab. S a rabok feketén gyürüző vad bánata csobban álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szivére. Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még, lent nem pattan a jég.
Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal! rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya! ébredj már aluvó!
Ó, csitult árvaság! Egyedül járok az égi mezőkön, lehulltak már a csillagok is, csak testetlen szavaim ragyognak és selymes hajzatuk szelíd kezekkel lengeti a szél mely hozza utánam, fehéren göndör felhőknek alkonyi nyáját.
Most földi mezők fölött vonulok, gazdagon mélán: csillanó füvek! vetés! a kazlak alatt szerető béres! mosoly a koldusok véres ajka körül! Minden én vagyok és szüzek összeszorított térdei fehéren nyílnak látásom nyomán!
Azután ujra semmi! Egyedül járok az égi mezőkön, lehulltak már a csillagok is, csak testetlen szavaim ragyognak és selymes hajzatuk szelíd kezekkel lengeti a szél mely hozza utánam, fehéren göndör felhőknek alkonyi nyáját.
Ó, csitult árvaság! Minden árvaság szomorú dicsérete!
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,- csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csójainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek,- s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2x2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrű volt az alkony. És hősi a halál.
Több mint egy éven által szép sólyommadárt neveltem én, szelíd lett ha hívtam, visszaszállt, a szárnyait arannyal fontam be, tündökölt, s akkor magasra lebbent, új ország várta, messze föld.
Ujra láttam én most, átsuhant az égen, a selymes lábzsinórt még lengeti szépen, a szárnyain aranyszín csillogás remeg. Uram, kik csókra vágynak, engedd, hogy egyesüljenek.
Egy kácsa ölyvvel álmodott s most felriad, totyog, farát mozgatja, meg-megáll, majd hármat hápog és elalszik ujra, de már a pelyhes csöndet szertedúlta. Sötét szél ébred borzas ég alatt és álmokat fodrozva átszalad lélegző ólak, istállók felett, s ficánkol alvó kiscsikók helyett.
Susogni kezd, mi eddig néma volt, lassan leszáll s az alvó bodza sűrű, fehérlő illatában ring a hold.
**
Paul Fort: NYÁRÉJI ÁLOM
A hegy szabad rózsája piros örömtől ugrott az éjjel s a síksági rózsák sziszegve sugták, ébredve kertjeikben:
"Ugorjunk át a kertnek rácsán nővérkéim, míg sötét az éjjel, a kertész éles ollója fényes szemekkel tekint már szerte-széjjel."
S láttam hajnalban sokfelé, hogy víg rózsái a kertnek, a nyári utakon menetelnek egy szabad rózsa felé.
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa... no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak újra mind! Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska - s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten... De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztítok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam?
Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad, vidám, kamaszfiús szellőkkel jár a fák alatt, s zajong a március. A fázós rügy nem bujt ki még, hálót se sző a pók, de futnak már a kiscsibék, sárgás aranygolyók.
Most már elhiszek mindent csöndben: éjjel Mondschein szonátát és Áve Máriát hallgattam egy szál csöpögő gyertya mellett, - az ablakon át fények feszültek a falra furcsán, - imára kulcsolt szivvel és kezekkel ültem, - ave, ave! - a gyertya is tövig ég majd, de a kedves keze mégis szép, hosszú, keskeny, úgy szeretem és ül rajtam a szerelem mint régi templomok falán fehér szentek fején megűlő fényesszemű és szelid galambok.
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szivemben, a bordáid szép ivét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélekző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrü méregoldat. .......................................
Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -- a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. .................................
Emlékeimben lépdelő virágok... meglebbenő esőben álldogálok, két nő jön nedves, villogó fogakkal, majd két galamb. Kövér, fontoskodó begyük egész a földig ér.
Egy éve már. Senlis felé az úton, langy, esős alkonyat volt s furcsa módon egy pillanatra boldog voltam ujra; körülöttem zöld falak, páfrányos erdők hajladoztak hallgatag
s Ermenonville felől a fiatalka nyíres futott elénk, akár egy balga fehérszoknyás kislány s a fordulónál katona állt a sár felfénylő fodrain. Foga között rózsaszál.
Az égen mintha fényesség suhanna... Gyula ült szemközt és szelíd Zsuzsanna, mellettem Fanni, kék szemén a tájék vonult s fejünk fölött a gépkocsi vidám sörénye röpködött
s estére várt reánk a drága Páris. Elzúgott arra már a gyors halál is azóta és megszedte tarka csokrát. A nyíres még meleg holtak közt véresen s pirulva ténfereg
s a katona, hűs vermek hős lakósa hanyatt fekszik s szivéből hajt a rózsa. Hazája ég. A lángok közt tűnődő temetők ringanak, körül görcshúzta fák és izzadó falak.
Fölöttük kormosan csak ég az ég is, a csillagok megjönnek este mégis s harmattal rívó hajnalok szaladnak a néma nap felé. Ha kérdeném, a táj vajjon felelne-é?
Emlékeimben lépdelő virágok... meglebbenő esőben álldogálok; asszonyhad jő az úton gyermekekkel, fölöttük égi füst, felhőfodor. Már oszlik. Könnyű és ezüst.
