Akit szeretsz sebezhetetlen? akit szeretsz az halhatatlan? akit magadnak választottál azt megpróbálod szakadatlan. Annak oroszlánszívet adjál hogy rettentésedet megállja: kedvenced elcsuklott fejére súlyos kezedet tedd vigyázva!
Kitapinthatatlan mozdulatlanságban lecsapódó leg-énebb suhanások hálózzák arcod szövevényes titok tárát, s e mércévé nemesült lepkeszárny suhogásban mi már nem külön Te és én vagyunk.
Ha most felrepülhetnék az égig, Hogy megfogjam a legszebb csillagot Azon nyomban le is hoznám annak, Kire minduntalan, s egyre csak gondolok.
Óvatosan tenném le aranyos üllőmre, S lelkemből vennék ki izzó szerelmet Összekovácsolnám, s neki adnám bátran, Hogy vele magához vehesse egész életemet.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli, szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli? Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen - hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
A hold ezüstje libben füledben szerelmem szilárd, mint az ékkő, mely benne ül, a gyöngysor nyakadban helyettem öleljen és csókolgassa bőröd némán, rendületlenül
Éjfél van és én még nem alszom. Hallgatom a csendes éjjeli zajt. A mező piheg. Fáradt csillagok bóbiskolnak. A hold lezuhant a keretek mögé. Várlak, hogy jöjj. Várlak, hogy egyszer besuhanj. Hold-lábaid nesztelen röptét lesem a bokorközön. Szellőlengésed fehér szárnyalását. Várlak, hogy itt légy, hogy eljöjj és megörvendeztess. Várom a lombzajt. Várom a harmatcseppek piciny csengetését. Várom az apró füvek suttogását. Várlak Téged!... ... Szívem ős mély dobbanását várom a csendes éjben.
Van, aki elmegy, van, aki itt marad.A haladó nevet, a haladó feled, ha nincs is kézbe kéz.Az ittmaradó... ír , és néha-néha ...sír, és néha messze néz...A mese vége mégis örök- szomorú, szent-egy:van, aki itt marad, van, aki elmegy....
Remélem nem okoztam Neked kellemetlenséget, de nem publikus a emailcímed... így hát ide írtam, de azért... legyen további szép napod, ha gondolod az idegencsillag kukac citromail.hu-ra is válaszolhatsz.
Sejtjeidben
Ha nem látsz, akkor is veled vagyok, láthatatlan, szeretteid körében. Ha pedig sűrűn jönnek a bajok, forró poklodban emlékem az Éden.
Szeretlek, hogyha nem fogom kezed, részeddé váltam, sejtjeiddé, régen. És ha rémülsz, hogy nem leszek veled, benned szunnyadok, agyad szegletében.
Ott lapulok a kötényed alatt, én vagyok a szádban az első falat, és ha megbotlasz, itt a két kezem.
Ijedve hív az aggódó barát, ám ha meghallom lépteid zaját, futok előled, s hozzád érkezem.
Nem érthetek teljesen egyet Veled, mert a legtöbb szeretet önző (pl. barátság, szerelem, stb.) és csak egyetlen szeretet van, ami önzetlen, de azt meg nem ismerik, nem értik, sokszor nem akarják érteni és főként pedig - nagyon kevesek kivételével - egyáltalán nem gyakorolják az emberek.
Az lenne szép, ha érteni akarnák a lényeget és nem félreérteni.
Lépten-nyomon csak félremagyarázásokba, félreértésekbe lehet botlani, te hogy magyarázod meg, hogy miért is van ez? Azt tapasztalom, hogy az esetek többségében legtöbben egyáltalán nem képesek felfogni, hogy ami látszólag ellenük van, az éppen hogy értük van.
Az imént olvastam egy verset, amit eddig még nem ismertem... nagyon szép példája az ilyen félreértések sorozatának, hogy ki mit tekint jóságnak, hidegségnek, rosszaságnak, gonoszságnak és persze áldásnak... olyan áldásnak, ami a szeretet köntösébe van öltöztetve ugyan, de nincs nála szívtelenebb, könyörtelenebb és kegyetlenebb cselekedet... miközben egyre erőteljesebben robog a végső ítélet felé robog gyorsvonatunk...
csak a végén ne nagyon csodálkozzunk, ha nem úgy ítéltetünk meg, ahogy mi elgondoltuk...
Erőszakkal nem lehet kinyitni senki szemét, szívét... csakis "azzal" a szeretettel, de azt meg többnyire inkább nem ismerik, nem óhajtják ezért nem cselekszik...
Íme a vers: ... egy áldásról, mely hamis, igazságtalan és a lehető legkönyörtelenebb... ám
de igazán jól hangzik! Vagy nem!?
Ady Endre: Áldásadás a vonaton
A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak.
„Áldjon meg az Isten Minden jóságodért, Sok hallgatásodért Ésgonoszságodért. Sok rossz, bántó szódért Áldassál melegen, Sok hidegségedért Hevülj a szivemen, Úgy is vége most már, Úgy is ezer bajom, Oktalanság árán Kész a ravatalom. Hát én megáldalak, De amíg áldalak, Csókolj, de ne nagyon. Áldva, csöndben, békén, Emlékkel és csókkal Akarlak elhagyni, Meleg után fagyni, Egyedül maradni, Egyedül érezni, Egyedül meghalni, Áldjon meg az Isten.”
A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak.
Lehetsz nagyon messze, akármilyen távol, közelemben jársz Te, ha én úgy kívánom. Szememben hordozlak, örök tükör vagyok, belerajzoltak már a sugárzó napok. Gyémánttű reggelek véstek a szemembe, hogy az éjszakáim veled teljenek be. S lehetsz nagyon távol, akármilyen messze, csak bezárom szemem, s itt maradsz örökre. Ki tudna elvenni tôlem, ha nem adlak! Itt vagy te, a legszebb, így csak én mutatlak. Igazítsd meg hajad két szemem tükrében, úgyis ritkán látod magad ilyen fényben.
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Kedves Jahorka! Legyen Neked örömteli, boldog, napfényes szép napod! :)))))))
Szép! Nagyon szép, amit felraktál ide!
Én csak annyit fűznék hozzá, hogy a szeretet mindenkinek mást és mást jelent,
attól függően hogy eddigi élete során miket élt át és miket hogyan élt meg, vagyis milyen közegből jött, mire tanította, vagy nem tanította meg az ÉLET. Amikor valakit megszeretünk, e dolgok miatt a szeretet mellé olykor üröm is vegyül és sokszor nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk tolerálni ezeket a nagyon is meglévő és eltérő hőmérsékletű különbözőségeket. Nagyon kevés ember az, akinek ez könnyen megy. Mégis nagyon gyakran ezeken múlik a boldogságunk. Aztán ott van még sok megtévesztő dolog, aminek sokszor ismerethiányunk, tudatlanságunk, tapasztalatlanságunk miatt "bedőlünk" mert érvényesül a "csordaszellem" így a többség, a tömeg után megyünk... és a végén mindenért drágán megfizetünk.
Nincs annál nagyobb szeretet, mint amikor valaki az életét adja a barátaiért. Mit jelent ma életet adni valakiért? Az már egy másik téma, másik kérdés, hogy mit is jelent ma, a mai értelemben vett "keresztrefeszítés"...
Megbocsátod-é?
Szél vagyok. Megbocsátod-é, hogy port hintettem égszínkék szemedbe?
Nap vagyok. Megbocsátod-é, hogy leperzseltem hófehér karod?
Ősz vagyok. Megbocsátod-é, hogy ingválladra tört levelet szórtam?
Fű vagyok. Megbocsátod-é, hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?
Víz vagyok. Megbocsátod-é, hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok. Megbocsátod-é, hogy véletlenül arcodra vetődtem?
Mikor kívántalak hozzád bújtam, csókodat kértem, sosem loptam, szemedben vágyak lángja égett, láttam benne csillogó messzeséget, a kezed, a szád elvarázsolt, a rádióból halk zene szólt, amikor átöleltél lágyan - ott, abban a kis szobában, és fények suhantak át az ablakon - valahol a csendes Duna-parton - szenvedélyt és szerelmet láttak, a csipkés álmok valóra váltak, nem kellettek nagy szavak, én anélkül is hallottalak, hallgattam, hogyan ver a szíved, az enyém ismételte a tied, s mielőtt ránk borult volna az este, tudtuk jól, mennyire szeretlek én, és mennyire szeretsz - Te.
Pereg a film. Álmom utolsó filmkockáin még téged rendez a tudattalatti vágy, mert képzeletben is - csak téged vetítelek. Magán(y)mozit forgatok - miközben elmaradt csókjaid, ölelésed néma lüktetéssel ébresztenek és hiányod gyűrt párnája vasal arcomra ráncokat, rajzol rám plusz éveket. Nappalok eltagadott magányperceinek fekete- fehér szalagját festem át - tiéd a főszerep - csak miattad színesek a pillanatfelvételek.
”A Napsugár nem kérdezi, Hogy mennyit ér a fénye A Napsugár nem kérdezi, Hogy mit kap majd cserébe A Napsugár nem mérlegel, Csak tündökölve árad. Simogat és átölel, de nem kér érte árat.
Szeress úgy mint a Nap, feltétel nélkül Úgy, mint a Nap, ami szívedből épül. Úgy mint a nap, fényből születve Úgy, mint a Nap, áldást teremtve.
Minden ember fénysugár, a mindenségnek része Azt hiszi, hogy porszem, pedig a mindennek egésze. Minden ember fénysugár, egy a végtelennel. Minden ember fénysugár, de ebben hinni nem mer.
Szeress úgy mint a Nap, feltétel nélkül Úgy, mint a Nap, ami szívedből épül. Úgy mint a nap, fényből születve Úgy, mint a Nap, áldást teremtve. Szeress áldást teremtve!”
Szép estét Jahorka! - és kellemes hétvégét kívánok! :)
SZERETNÉK ÁTÖLELNI...
Szeretnék átölelni ma egy embert, Ki olyan árva s vágyak özvegye, Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert, S kondor haján kopog az ősz jege, Kinek ha volt is pirosbetűs napja, Tintát hozzá véréből szűrt a Sors, Vén bánatok fia és újak apja, Csöndes tűnődés lankadt léptü papja, Örülni lassú, és csüggedni gyors; Kit nemessé emelt a föld porából Sok ritka szenvedés, de nem kevély Kitűnni a törpék sekély sorából, És címere egy hervadt falevél, Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
