Széles az égbolt Ott , ahol kel a nap . Végtelen a nappal Mikor velem vagy . Álmokban bolyong , mint szikra Egy napsugár A mindenem : ami vagy , S tág a láthatár .
"A szerelem nem egy, hanem az egyetlen lehetőség, hogy boldogok legyünk."
/Francoise Sagan/
"Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket, s annyira gyönge, hogy éppolyan szüksége van reánk, mint nekünk őreá."
/Paul Gerardy/
"A szerelem az élet nagy ajándéka, és aki nem nyújtja ki utána a kezét, az sohasem élte az életet a maga teljes módján."
/Erskine/
"A szeretet hiányát az ember soha nem pótolhatja; ám a szeretet minden mást pótol."
/P. Matteo/
"A szerelemnek még bolondsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófusok minden tudománya."
/Jókai Mór/
"Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével."
/Gabriel Garcia Márquez/
"Egy kapcsolat igazi próbája, hogy bár nem értünk egyet, nem eresztjük el egymás kezét."
/Alexandra Penney/
"Szeretni valakit az több, mint egy erős érzés: az döntés, ítélet és ígéret."
"A szerelem megélése nagy ajándék, éld át testeddel-lelkeddel. Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek, és mi magunk is elkezdünk ragyogni." / Harmonet /
Már eltűnt régen a hajó Veled és én még mindég kendőt lengetek. s amíg távolba réved a szemem: arcod vonásait idézgetem. tengerverés csapdos a partokon: benne hangod zenéjét hallgatom. S a szélben, mely hajamba beletép, ott érzem még a kezed kezed melegét. De mindez búcsú már, tudom nagyon. Elnyel a távol, mint egy ősvadon. Pókok szövik be lépteid nyomát, holnapra új lakót kap a szobád, s elönt a hétköznapok bús sora, mintha nem is lettél volna soha... Csak én állok még itt. De már ködöt lehel a tenger árnyékod mögött, s míg lengetem a kendőm, lengetem: emléked lassan eltemetgetem.
Ha ezt megérted, szebb lesz a világ, és gazdagabb lesz számodra az élet: titok se fáraszt, és kétség se bánt, mindent megértesz, hogyha ezt megérted. Akkor leroskad benned a miért, elcsöndesülnek lázas keresések: amennyit hiszel, annyi a tiéd! Mindent megértesz, hogyha ezt megérted.
Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát, Mintha a menny kapuját reám nyitnád. A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat, Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy, Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat, És üdvösségem forrása a lelked. Tudom: a nevem imádságnak ejted. Tudom: több vagyok néked minden szentnél, - Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél - De néha sírok. Akkor ne kérdezz. Meghalnál értem, de meg nem értesz.
Mert lásd: a lelkem oly országból hoztam, Melynek szellője se érte a lelked. Lásd, sose voltam hívő, balga gyermek, Nekem nem kellett játszópajtás, játék. Hívott a csend, és csábított az árnyék; Még dajkamesék álmait aludtad, Mikor lelkem már vágyva vágott utat Szomorúságok rengetegjén által, Beszélgettem bánatos árnyú fákkal, S mélyére láttam egy nagy óceánnak, Mit úgy hívnak, hogy: bánat.
És hogyha néha álomtalan esten Lelkem kibomlott, s elhagyá a testem, Megostromoltam más világok nyitját, Fellegnek álmát, csillagoknak titkát. A föld eltűnt, megnyílt a végtelenség, Ó, álmodásos, álomtalan esték! Utak, amiknek ölét sose jártad: Nincs, nincs az álmaimhoz szárnyad. És néha sírok. Akkor ne kérdezz. Szeress, szeress nagyon, de meg nem érthetsz.
Észrevétlenül, mint az esti árnyak Észrevétlenül, mint a lepkeszárnyak Észrevétlenül, mint a hó a hegyeken Észrevétlenül, mint a fű a réten Észrevétlenül, mint a csend az éjben Észrevétlenül eljött a szerelem.
Van úgy, hogy pár ellopott perccel Azt hisszük, hogy boldogok vagyunk Van úgy, hogy felébredünk reggel És rögtön tovább álmodunk.
Észrevétlenül jött felém az arcod Észrevétlenül ér így hullám partot Észrevétlenül így találtam rád Észrevétlenül, ahogy hozzám értél Észrevétlenül életembe léptél Észrevétlenül rögtön más lett a világ.
Esztendőkön át elhitettem magammal, hogy nekem nincs szükségem ama zűrzavaros, viharos, elmeölő hadijátékra, amit férfi és nő folytat egymással, szerelem címen. De van-e más, ami egyszerre képes felkavarni érzékeket, érzelmeket, van-e más, kedvesebb szörnyeteg, mint a gyönyörűség vágya, melynek fojtogató ölelésében ritka csoda ér: érezzük, hogy élünk?! Nem mást, nem kevesebbet akarunk, csupán mindent: élve megelevenedni.
Ó, az a nyugalom, az a kimondhatatlan nyugalom, hogy biztonságban érezzük magunkat a másik társaságában, hogy nem kell mérlegelnünk a gondolatokat, sem a szavakat, de kiönthetjük őket úgy, ahogy vannak, együtt a pelyvát és a magot, jól tudva, hogy megbízható kéz válogatja szét őket, megtartva, ami értékes, s gyengéd leheletével szétfújja a többit.
Ó, az a nyugalom, az a kimondhatatlan nyugalom, hogy biztonságban érezzük magunkat a másik társaságában, hogy nem kell mérlegelnünk a gondolatokat, sem a szavakat, de kiönthetjük őket úgy, ahogy vannak, együtt a pelyvát és a magot, jól tudva, hogy megbízható kéz válogatja szét őket, megtartva, ami értékes, s gyengéd leheletével szétfújja a többit.
Oly sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemtől összetört szívekkel, pedig igazán csak az töri össze a szívet, ha elvesszük tőle az álmokat - legyenek azok bármilyen álmok.
A hold kapujában várlak, némán, szótlanul. Illatomról megismersz, mert szívedben lapul. S onnan el nem illan, bármerre is járnál, Mert bőrödhöz tapad minden mozdulatnál. Csillagokból készítek éjkoszorút neked S belefonok alkonypírból egy kóborló felleget. Formálok hozzá egy fényes üveggömböt, Melynek domború felszíne fényjeleket tükröz. S abban látod majd két szemem könnyeit, Amint a felsóhajtó vágyak harmatként pergetik Hűvös tenyeredbe, hol gyöngyökké válva, Szemedben lesz majd a nap ragyogása.
Hajnali vers kedvesemnek Keletkezési idő: 1922. júl. - aug.
A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa, hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.
"És mi van, amikor "két szív összedobban"? S állítólag az ész ilyenkor úgy elhallgat, de úgy elhallgat! Még vakká is tesz a szerelem, mondják; vakká - a szeretett lény hibái iránt. Holott a szerelem még ezenfelül nemhogy épp vakká, hanem egyenesen látóvá tesz, mert csak én - én, az oly igen szerető! -, én fedezem fel a szeretett lénynek azokat a jó tulajdonságait, amelyek mindenki előtt titkosak, s amelyek eltörlik hibáit. Csak én tudom, és közölnöm kell, mert "megpattan a szívem"!"
Így igaz, vágyom utánad. Ejtem, elvesztem kezemből önmagam, nem remélve, hogy tagadni merjem, azt, mi tőled árad rezzenetlen, és komoly, merő, rokontalan.
...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem el nem árult és nem szólított, mint a kőé, olyan volt a csendem, mely fölött a forrás átcsobog.
Ám e lassú, párhetes tavaszban engemet a néma, öntudatlan évről most letörtek könnyedén. Összezárva, langyos, árva létem most valaki tartja a kezében, s nem tudja, tegnap mi voltam én.
