"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
A koldusnak, ki áll az utca sarkán S kinek vállán egy élet terhe roskad És vak szemében egy világ halála, A koldusnak egy rongy papírt vetettél És azt gondoltad, hogy most jószivű vagy. Koldus előtt én röstelkedve állok És nem tudom, hogy mit mondjak neki, Szeretném homlokát megsimogatni, A derekát szelíden átölelni, A szívemet a kalapjába tenni És engedelmet kérni tőle szépen, Hogy én még látó szemmel baktatok Az örömök útján a sír felé, Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól És úgy szeretném biztosítani, Hogy én is, én is oly koldus vagyok Testvére és bajtársa, szenvedő, Mert boldogabb és szabadabb jövőt Neki már nem merek ígérni én se, Mert neki megváltója a halál lesz...
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyein a gondolatnak Jártunk kettesben, egyedül S a kacagó völgyben maradtak Az öröm, mámor, üdvösség, remény, Csak lelkedet csókoltam én borúsan, Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyek alatt él az élet, Ott táncol, nótáz az öröm, Miért vagyunk mi oly kevélyek, Mért nem borulsz a szívemre már? Szemed a nagy, a szép, az égbenéző Mire vár?
Lakásom lesz a hetedik magány, A halál felé nyílik ablaka. Kertjében csak emlékek teremnek S lakója csak a lelkem lesz maga. Kertjében örök emlékek teremnek, Nem érnek mérges vágyak már oda, Csak remény nélkül tüskétlen az élet, Ne várj csodát, az élet a csoda!
Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet, Csak népek nélkül népes a magány. A csönd elfojtott igéktől beszédes, A föld csak ölelő ölén anyám... A csönd csak megölt igéktől beszédes, Ne mondd ki a szót és ím megleled. Hagyd magára e látszatos világot És maga a világ lesz majd veled!
Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom S az élet: győzelem az elmúláson. Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban! Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
Tűzliliom az éjszakában, én nem hiszek a csalogány szavában, én nem hiszek a bölcs emberi rosszban, én nem hiszek az emberi gonoszban, valami téboly van ebben a nagy nyárban, tűzliliom az éjszakában, én nem hiszek a csalogány szavában, ősz lepke gördül villany-árvaságban, mint ősz csillag az isten mosolyában, tűzliliom az éjszakában, zöld bénaság és növény -fekete, növény-állatok zöld lehelete, egymásból kicsüngő hüllő-bánatok csönd-rostok, óriás sziromcafatok, zöld szorongás fölött kanca-tüzesség, vár-lebenyek, boldog hevesség, láng-cimpák, buja, vad csalogányok, tűzliliom, mondd meg a magányod, tűzliliom az éjszakában, én úgy hiszek az emberi csodában, valami jóban, valami szépben, valami emberi elrendeltetésben, tűzliliom az éjszakában, hold a diófa zöld zűrzavarában hold a diófa zöld rendszerében, tűzliliom villanyfény-szegélyben, tűzliliom a földcsillag rimája, zöld türkés velő-nyél kitüremlett szája, árnyék-űrből felszökő könyörgés, véres érccel bélelt tigrishörgés, zöld tenyéren tűz-nemiség, gyikhónalj-sárga üstököscsóva ver tűzkoponyádra, a mindenséget vérzi be nagy bárdja, a pokolig hasít suhintása, tűzliliom az éjszakában, valami téboly van ebben a nagy nyárban, üstökös-uszály hömpölyög nehéz szívemre, mint medúza döglött bálna nyelve, mint óriáspolip köteg ernyedt csápja omlik fejemre csipke-gomolygása, valami vad angyal sír az éjszakában, szárnyát zuhogtatja egy másik világban, valami vak ördög dobog a vak űrben, kürtök és cimbalmok hamvadnak a bűnben, világ-nemző csődőr nyerít, hívja párját, isten kék szeméhez rugdossa patáját, isten kék szeméből dől a láng verése, megfullaszt az égbolt szikra-üvöltése, felbömböl az ágon Gilgames bikája, nincs akire rontson, nincs aki levágja,
Szépen süt a nap, mondják. Ó igen, A sírokra is szépen süt a nap, Apám sírjára is, ki itthagyott Fiatalon, egy nagy szomorúsággal, Amely egyetlen örökségem. Ó, Szépen süt a nap, örüljön neki Minden diktátor s féreg, aki él És tud örülni. Bocsánat, de én Már nem tudok, csak engedelmesen Elismerem, ha mondják biztatón, Hogy szépen süt a nap. Jó emberek, Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne Mindenki lelkében, de valami Nagy hiba történt itt, az örömet Igen hibásan osztották s ezért A költő hiába fellebbez, hiába Imádkozik, avagy káromkodik, Nem tudja álmait beváltani, Mint a bankokban szoktak valutákat, Hogy jóvátegye a nagy, nagy hibát. Sokszor úgy érzem, az egész teremtés Egy óriás gyászindulót dalol S hiába zengenek víg gramofónok, E rejtelmes zene sokkal erősebb S ha mind elhallgat, ő tovább dalol!
Örök hangok zenésze, borús titán, Beethoven, Ma egy világ siráma zendül fel bánatodban S ki mennyei derűben trónolsz mosolygva ott fenn, Nevedre egy világ bús szíve összedobban. - A germán géniusz, mely benned csúcsra hágott, Veled győzelmesen bejárja a világot És ellen és barát egy testvér hangjaidnál, Melyek mély árja kéjt és kínt az égbe himbál!
Nagyságod ünnepén, mely tiszta és nemes fényt Sugárzik boldogan a nagy Emberiségre S széppé teszi a gyászt, dicsőbbé az erényt: Engedd, hogy egy babért fonjunk mi is e névre. Beethoven, hisz neved szabadság és művészet S mi e két nemtőnek nevében íme néked Zenével áldozunk alázatos szerényen, A magyar muzsika ministránsaiképpen!
Jöjj el, jöjj el közénk, ez áhítat körébe, Miként az Úr leszáll az oltár asztalára, Nagy lelked zengjen és ujjongjon a zenében A fúvók és vonók fönséges viharában. Epedjen és zokogjon és dübörögve szóljon Az Ember vágya és szerelme a vonókon És mint felhők közül a Nap kilép ragyogva, Örök vigasz derűjét áraszd a bánatokra!
Beethoven, ki a magasság és mélység sasa voltál, Világokat suhintó egyetlen szárnycsapással: Dicsőséged egébe tekint egy csonka ország S a sírok ormain köszönt ma muzsikával; Mert emberi jogok, szabadságok, remények Nemes zenésze, nékünk testvérünk vagy s ha téged Ma ünnepel e nép is, magasztos, szent dalodban Rab milliók szívének egy vágya összedobban!
Ismered-e az álomtalan éjet, Mikor a szívünk még szűz és beteg, Mikor fehérek még a remények, Mikor bárányok még a fellegek? Ismered-e a könyvek közt virrasztást S a könnyek közt virrasztást ismered? Mikor a csönd elringat puha karján És várnak ránk nagy ismeretlenek?
Az éj körülfoly, mint valami tenger, Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk, Ó élet, merre szívünk szállni nem mer, Ó távol partok, távol hegedűk! Valaki már ránk vár s dalolni késztet, De még csalódni korán lesz, korán, Melyik csillag az, melyben vágya éghet: Az a szőkés, vagy az a halovány?
Ó szomorú szép, álomtalan éjek, Engem ti nem ringattok már soha. És nem borít el a fehér remények S fehér virágok csöndes zápora. Szelíd igába nem fognak a könyvek S a könnyek áldását nem ismerem S nem nézem a rámragyogó jövőnek Kék csillagát a fehér éjeken...
