Ide szeretnénk gyűjteni minden hasznos(nak látszó) információt, tapasztalatot, kérdést, ami szükséges lehet a görögországi 246 kilométeres ultrafutóverseny teljesítésében. http://hu.wikipedia.org/wiki/Spartathlon
Ahogy nézem a szintidőtáblázatot, úgy tűnik, hogy az első 80-100 kilométer után egy rutinos gyalogló akár futás nélkül is tarthatná a szintidőt. Vagy ez nagyon eretnek elképzelés egy futóversenyen? Végül is van egy sebesség, a technikától függően ez valahol 7:30-8:30 perc/km körül lehet, ami alatt a gyaloglás energiatakarékosabb, kevésbé terheli a lábat, kevésbé rázza az emésztőszerveket.
Amennyire tudom, Kouros is szeret gyorsan futni, amíg tud, aztán pedig gyalogolni. Én pedig inkább a tervszerű futás-gyaloglásban hiszek, már a verseny korai szakaszától kezdve. Mit gondoltok?
Ilyen esetekben inkább hívjál fel, hátha én is éppen alulmotivált vagyok (ilyesmi azért elő szokott fordulni...), s akkor el tudunk menni egy közös szenvedésre, amiből -némi endorfin felszabadulása után- akár futásnak látszó cselekvés is összejöhet...
Ma olvasott gondolat (legtöbbetek gyakorlati tapasztalat alapján érezheti, mi van benne), kissé "ultrafutósra" alakítva:
"az ultrafutást megérteni nem lehet, csak átélni..."
Érdekes, hogy Miki éppen az szülést említette. Szerintem nagyon jól párhuzamba lehet állítani a kettőt (ultrafutás és szülés - persze, csak a jól sikerült esetekre gondolok):
- elég nagy fizikai igénybevétel
- külvilág teljes vagy részleges kizárása, befelé fordulás
- katarzis (nagy mélységből "nembíromtovább-érzés" nagy magasságba való repülés) és az ezt követő eufórikus állapot
- az utána következő hosszú távú érzelmi feltöltődés, elégedettség-érzés
Sajnálom, hogy sokan közületek ezt személyesen nem tudják megtapasztalni, de a kisérőként, segítőként való közreműködés is sokat számít (mindkét esetre vonatkozóan).
A Bébun nekem is voltak hasonló eseteim. Magas volt a vérnyomásom, úgy kellett rábeszélni (nem is orvos volt, hanem mentős), h engedjen futni. Nem győztem ecsetelni,h szoktam ilyen távokat futni, mindenféle rosszullét nélkül.
Sőt, a tavalyi sportorvosin valami eszméletlen vérnyomást mért a doki. De minden további nélkül megadta az engedélyt, mert Ő szokott látni futni a Vértesben, azt is mondta,h ez lehet egy pillanatnyi rosszabb állapot, ami nem biztos,h jellemző.
Bár még kismiska vagyok, valami ilyesmit akartam én is írni, de az én gondolataim igen színtelenek a Tiedhez képest.
A szenvedés nem jó dolog, de bekövetkezhet, ezért kell asszem készülni rá. Ha nem jön, szuper, de ha jön legyünk minél hamarabb túl rajta.
Sajna nekem megint készülnöm kell rá. Úgy érzem az 50 km-en megint rettentően el fognak merevedni a combjaim hátul. Ellenszerét még nem találtam meg.:-(
Egyáltalán nem is kell. Szerintem az ultrafutás az élet szinonímája: vannak benne jobb és kevésbé jó részek, nagy újrakezdések, szárnyalások és a legmélyebb kiábrándulás, majd hatalmas (egyéni vagy más) sikerek, szerelmek, azzal kell gazdálkodnod, amid van, többel nem lehet... Egyszóval: maga az élet! S mint ilyen, a szenvedés is hozzátartozik (no és a szenvedély!!!).
Mint tudjuk, az élet nem fenékig tejfel, aki ezt hiszi, előbb-utóbb nagyot csalódik. Így van az ultrafutásnál is, s az a szép benne, hogy ugyanolyan kevéssé jósolható meg, milyen eredménnyel végzel, mint életed következő napja... Persze tervezni lehet, s minél több tudatosságot belevinni, ám ez még nem garantálja szükségszerűen a jó szereplést. S mint az életben, itt is igaz: ha fejben előtted a cél, s pozitívan állsz a dolgokhoz, sokkal könnyebben tudsz teljesíteni, mint negatív világnézettel. S az ultrafutásban az a jó, hogy hatalmas önismerettel ajándékoz meg, hiszen pl. egy 24 órás verseny alatt az ember saját lelkének legbelsőbb bugyraiba is alászáll, "meghal" s feltámad, akár többször is.
Aki pusztán az élvezetet keresi, annak rossz hírem van: az ultrafutásnak nem CSAK ez a lényege. Viszont aki ultrafutó, az igazán tudja, mi a testi és lelki szabadság!
Csak beköszönök én is, főként azért is, mert én is meg lettem említve, sajnos negatív példaként.
Én jelenleg úgy érzem, hogy sokkal hosszabb távokat is le tudnék futni, mint eddig tettem, félelmem csak egy, ill kettő van, a két térdem. Remélhetőleg pár éven belül hozzáedződök a dolgokhoz és akkor nem lesz akadály.
A hidegrázásból én is felálltam Sárváron, igaz nem emlékszem mennyi volt vissza talán 1,5-2 óra, "csak " Nekem is akkor jött csak elő amikor megálltam gyúrás miatt és miután leszálltam az ágyról.
Lehet, hogy illúziót kergetek, de én abban hiszek, hogy mindenféle rossz értelemben vett szenvedés nélkül fogok 24 órát és egyszer talán Spartathlont vagy még hosszabbat futni. Az edzéseim során sem arra törekszem, hogy minél gyorsabb legyek, hanem, hogy megtanuljam azt a mentalitást és élettani, fizikai üzemmódot, ami "korlátlanul" fenntartható. Eszek, mielőtt megéheznék, pihenek, mielőtt elfáradnék, emlékezetetem magam az ottlétem céljára, mielőtt lelkileg összeroppannék.
Ne kössük az ultrafutást a szenvedéshez, a végletes lelki és testi kimerültséghez. Nem szólhat arról a dolog, hogy elmegyek az elviselhetőség határára és megpróbálok ott kitartani a végsőkig.
Ezekhez a gondolatokhoz hasonlókat Mittleman (korábbi 1000 mérföldes világcsúcstartó) Slow Burn (lassú tűz) című könyvében olvastam.
Bocs a naivitásért, könnyű álmodozni, mielőtt kipróbáltam volna, mi van 12 óra fölött :-)
Az orvosokkal kapcsolatos dolgokkal egyetértek. Hofinak volt egy jó száma, mikor Papp Lacinak nem engedték, hogy edző legyen, mert nem volt papírja róla. Igaz, mindent tudott a bokszról. Az orvosoknak papírja van, de honnét tudnának bármit is az (ultra)futásról? Ők csak a betegségek egy részét ismerik.
OK. OK.
Bár itt a fűrészelődés nem egy egyedi alkalom, nem is csak évente ismétlődő, hanem nap–nap–utáni (különben minek három estére kibérelni a Progresszió Színház termét).
Amikor eszembe jutott a történet, egy visszatérő spartathlonista emlékezéseként akartam elsütni, de tegnap, az utolsó leveleket elolvasva rájöttem: az "…Úgy áltatnám magam, hogy még ha tudom is, hogy áltatom magam – akkor is áltatom magam?…" sokkal általánosabb.
Napnál világosabb, hova mész és mi vár rád.
A második csemete születésekor már mindenképpen fennáll ez a helyzet.
Ha nem csak elmesélésből van híred a fogfúrásról, hanem elsőkézből tapasztaltad már, akkor is.
Mi a különbség?
Újra végig gondoltam a velem történt orvosi affért.
Igazán nem az háborított föl, hogy kriplinek tartott. Ez szíve joga. Még az is lehet, hogy igaza volt/van.
De hogyan jöhet erre rá egy szimpla vérnyomásmérésből? Ráadásul megcáfolhatatlanul és fellebbezhetetlenül!?!!
Én a Jóisten–orvosok helyett a Szolgáltató–orvosokat szeretem.
Mint például ahogyan a hajdani (1986 vagy '87) háromnapos Dunamenti Szupermarathon második napja után (mögöttünk 132 km, előttünk 68), már nem emlékszem kivel történt: "…Hát igen. Ez egy masszív csonthártyagyulladás… a civil életben erre cinkcsizmát tennék…, de hanyadik helyen is állsz?"
Látok azért különbséget a kétfelé fűrészelés és a futás között. A fűrészelés inkább olyan, mint a szülés lehet vagy a fogfúrás, a sors vonszol rajta keresztül, ha tetszik, ha nem. Végső soron nem bír etikai értékkel, mert lezajlik akár az akaratunk ellenére is. Futás közben viszont minden lépés akaratlagos döntés és erőfeszítés eredménye.
Tegnap korareggel, amíg Csillaghegyre futottam eszembe jutottak a pár órával korábban végig olvasott hozzászólások. Hirtelen ráébredtem, már olvastam valahol egy jó Spartathlonos versenybeszámolót.
Azóta a beszélgetés fonala is úgy tekeredett, hogy ez most aktuális lehet.
Tehát, íme a beszámoló:
Késő ősszel érkezett a városunkba Diabolo, a mágikus művészetek professzora. Az Arkangyal Szállodában lakott, és kibérelte három estére a Progresszió Színház termét.
A program egyik legérdekesebb pontja a lefejezés volt. Diabolo professzor asszisztensnője, egy szép, fiatal nő mélyen dekoltált fekete bársonyruhában leült a székre, a professzor pedig mellette állt. Kezében acélfűrészt tartott.
A nő levette hosszú, fehér nyakáról a gyöngysort, és átnyújtotta a professzornak, aki meghajolt előtte, és szintén fekete öltözéke felső zsebébe csúsztatta. Azután a nő fehér nyakához illesztette a fűrészt, és elkezdte fűrészelni.
Miután lefűrészelte, a nő feje a térdére esett, a nő két kezébe vette a fejét, felállt, és meghajolt a közönség előtt, a fejével a kezében. A professzor is meghajolt mellette.
Nagy taps közepette tette vissza a nyakára a fejét a nő, a professzor pedig ugyanazzal a keresett eleganciával, mint fűrészelés előtt, visszaadta neki a gyöngysort. Megint felékesítette magát vele, a professzor előzékenyen a karját nyújtotta neki, és mosolyogva mentek ki a kulisszák mögé.
Mint a Családi kör című lap kezdő újságírója, elmentem az Arkangyal Szállodába, hogy interjút készítsek a művészpárral. Közölték velem, hogy a professzor már elment, asszisztensnőjét viszont az étteremben találhatom, ahol reggelijét fogyasztja. Igaz, már délután volt, de a művészek későn kelnek, és későn is reggeliznek. Az ablak alatti asztalnál találtam, egyedül volt. A terem már, még üres volt.
Elnézést kértem, hogy bejelentés nélkül érkeztem, riporteri kötelességemre hivatkoztam. Látogatásomat nem fogadta kelletlenül, bár különösebb jóindulatot sem mutatott. Egy csésze volt előtte, de a zsemlyéhez még nem nyúlt.
Diszkrét kíváncsisággal figyeltem a nyakát, bár nem volt olyan fedetlen, mint a fellépés alatt (most egyszerű, vékony, kis virágmintás flanelruha volt rajta), azért most is elég jól látszott. Bár nem volt olyan sima és fehér, mint előző este a színházban, amikor bizonyos távolságból és reflektorfényben látszott, azért még szép volt a nyaka, és, ami a legfontosabb, nyoma sem volt rajt a kegyetlen merényletnek, egyetlen sebhely vagy karcolás sem maradt.
Gratuláltam a sikeréhez, beszéltem a közönség lelkesedéséről, ami nemcsak a tapsban, hanem a látottakhoz fűzött magénjellegű kommentárokban is kifejeződött, amelyeket a tömegben hallottam. Mindenki el volt ragadtatva, de a többség úgy gondolta, hogy elsősorban a professzor asszisztensnőjét illeti elismerés, nem pedig magát a professzort. Mert végül is – így vélekedett a többség – fűrészelni mindenki tud, fűrészelődni, méghozzá úgy, hogy minden egyes fűrészelés után vissza tudja ragasztani a fejét, s ennek még nyoma se maradjon – ez az igazi művészet.
– Nem, ez nem művészet – mondta az ablakba nézve. Néhány bokor kinn az udvaron épp most hullajtotta el utolsó leveleit.
– Hogyhogy, hiszen ez több, mint művészet, ez egyszerűen csoda!
– Csoda? Azt mondta, csoda? – Rám nézett, szürke szemét elfordítva a messzeségtől, – Igen, csoda, de teljesen más. Abban, amiről ön beszél, nincs semmiféle csoda.
Zavarba jöttem.
– De hisz mindannyian tanúi voltunk, hogy…
– Mindannyian… igen, mindenki ezt látja. És azt hiszi, hogy az, amit lát, valami rendkívüli. Ugyanakkor…
Már nem nézett rám, A csésze alját bámulta.
– Abban, amit mindenki annyira csodál, nincs semmi különös. A szétvágott test összenövése, hogy újból egész legyen, nehéz és nem természetes, de nem ez a legnehezebb, nem ez a leginkább természet ellen való. Meghalni és élni megint, feltámadni – apróság ahhoz képest, ami tényleg felfoghatatlan. Az aztán tényleg csoda.
Elhallgatott, én pedig lélegzet-visszafojtva vártam, hogy megtudjam a titkot, ami, ha közzéteszem a Családi kör hasábjain, híres újságírót csinál belőlem, és megalapozza a karrieremet, Végül már nem bírtam tovább, megkérdeztem:
– Akkor mi itt az igazi csoda?
Felemelte a tekintetét, és megint rám nézett, de most egyenesen a szemembe, úgy, hogy belezavarodtam.
– Az az igazi csoda – mondta lassan és világosan –, hogy magamtól önként tűröm ezeket a kínokat. Mindig újra meg újra, oly sok éve már. Mindig megfogadom: soha többé, ez volt az utolsó. Otthagyom, ez lesz az utolsó szenvedés. Otthagyom, és soha nem jövök vissza. De nem hagyom ott, hanem hagyom, hogy kínozzon újra meg újra. Mire várok? Hogy legközelebb nem fáj? Hiszen fájnia kell. Tudom, hogy kell, de mégis… Úgy áltatnám magam, hogy még ha tudom is, hogy áltatom magam – akkor is áltatom magam? Nem értem, fel nem foghatom, nem akarom, mégis hagyom. Magamtól, saját akaratomból…
Abbahagyta, és láttam, hogy már nem a szemembe, hanem valahova a vállam fölé néz.
Elfordultam, követtem a tekintatét. A professzor állt az ajtóban, elegáns teveszőr kabátban, kalapban. Nyílván most érkezett a városból.
Visszanéztem rá, és, látván, hogy megszűntem számára létezni, felálltam, elköszöntem és távoztam, elhaladva a professzor mellett, aki előzékenyen utat engedett nekem.
Nem írtam semmit a Családi Kör-be. Mert igazából nem is tudtam meg semmit.
Én azt hiszem ebben az állapotban nincs döntési választás. Egyetlen dolog van , beérni. Nincs mérlegelés, nincs döntés, beérni. Nem érdekes semmi, csak a cél.
Az,h mennyire veszélyes az egészségre, azt nem tudom. De úgy gondolom azért fel lehet épülni az ilyen állapotból, ami persze nem jó dolog, de időnként előfordulhat.
Pár évvel ezelőtt morgolódtam magammal,h nem vagyok képes már "meghalni" versenyen, a célomért. Inkább lelassítok, sétálok. Ez azért egy kicsit bánt.
A mellékelt történetből [http://www.olympic.org/uk/athletes/heroes/bio_uk.asp?PAR_I_ID=30369] kiderül, az orvosok rajta tartották a szemüket Gabielle-en. Látták, hogy még tud izzadni [perspiring], és ez megnyugtatta őket.
Nem szeretem az olyan okostojás orvosokat, mint az alábbi két példában:
a) Arit (Mustala) 2002-ben Spárta előtt 12–13 km-rel egyszerűen leszedték az országútról, és elvitték a kórházba. Miért nem pihentették pár órát, hiszen még csak szombat dél volt (azaz volt még hét (7) órája 12–13 km-re). Alapértelmezetten is úgy fut, hogy mindenkinek összefacsrodik a szíve.
b) 2001-ben akkori munkahelyem (200–250 fős cég, átlagéletkor 27–28 év, 85–90%-uk fiú) nagy-nehezen kiizzadott egy csapatot a Bécs-Budapestre. Munkából egyenesen mentünk Sopronba, ahol a nevezési tömeg nem hatott rám túl jól. (Meg a sok hülyeség: például miért nem lehet a csapatlistás Excel file-t előbb csapatnév szerint sorba rendezni, és csak utána kinyomtatni.) Az orvosok magasnak találták a vérnyomásomat. És három héttel a 27:46:27-es Spartathlonom után, úgy találták alkalmatlan vagyok a Bécs-Budapesten csapattagnak. Végül kialkudtam egy későbbi mérést, mondván éppen most vedeltem vödörszám a kávét. Persze nem mentem vissza. Inkább a 2. második napon futottam két szakaszt (2., 4.), mert három embert is kímélni kellett.
Elnézést ha megbántottalak, kicsit hirtelen felindulásból irtam amit irtam.
András én nagyon becsülöm a kitartást és azt a hozzáállást, hogy a legnehezebb helyzetben is folytatni kell a versenyt. Amitől én félek azok az egészségügyi következmények, a belinkelt képen szereplő Garielle Scheiss szerintem szabályosan az életét kockáztatta, hogy ilyen állapotban a folytatás mellett döntött.
"Nem csak pályaatlétika létezik, bár néha ott is van példa hasonlóra."
Azért az atlétikapályát kínosabb lehet összehányni, mint az országút szélét! Vagy hogy megy ez, vannak ilyen helyen köpőcsészék? :-) Éppen most hagytam ki a szomszédban egy rendkívüli lehetőséget, hogy atlétikapályán körözve is fussak egyszer, de nem nagyon bánom.
A "reszketősdi"-hez szólnék hozzá: Nálam is előfordult már, szerintem a teljes kimerültség jeleként. Ilyenkor az ember tartalékainak valamelyikében (testi-lelki, stb.) lemerül, s amíg azt nem pótolja, a továbbmenetel meglehetősen kérdéses (pl.: a 2001-es Spartathlonon is ez fordult eLŐ Welem, de a kb. 1/4 óra ájulásszerű alvás meghozta az új erőt, amivel a maradék 20 km-t le tudtam futni). Mindenesetre a határokig eljutni, s azokat feszegetni semmihez sem fogható élménny...
Más:
KULACS-TÉMA: személy szerint én azt szeretem, ha a futás közben magammal cipelt dolgok lehetőség szerint szimmetrikusan oszlanak el a testemen. Magyarul, a "kézbe-kulacs" megoldást nem kedvelem túlzottan, nekem inkább a kulacstartó vált be. S így a kezeim is szabadok maradnak...
Kulacstartót meg itthon is lehet kapni, egy átlagos méretű megfelel a célnak. A Spartathlonon ráadásul nem szükséges 1/2 l-es kulacsot vinni, nekem teljesen jól bevált az 1/3 l-es, olyan sűrűn vannak a frissítők, hogy ez bőven elég (pedig én meglehetősen sokat iszom futás közben, kb. 8-10 dl/óra a fogyasztásom-így azt is ki lehet számolni, mennyit fogyasztok 100-on...).
S aki az ultrán általa cipelt súly is érdekel, ezzel a megoldással 17dkg-mal kevesebbet visz, 246 km-en az erre elhasznált többletenergia sem csekély... :-)))
Engem ez az írási sebesség elszédít.
Mint olvashattad Balázs elhívott a Piros 85-re. Péntek este még törtem a fejem egy kis számoláson, amivel elakadtam. Bánatomba bekukkantottam a FUTO bolonok fórumra. Itt találtam rá Guszti (ultrafutó, Pista bácsi) kedves invitálására, hogy szóljak hozzá az itt kialakult beszélgetéshez [66125], ahol pár nap alatt 93 bejegyzés született. Végig olvastam és igyekeztem válaszolni [94]. Az elküldés idejéből [2004.10.30 00:47:46] látható, lassan ment. Októberben háromszor futottam: egy verseny - 28:17:46, egy "edzés" - ~1 óra és egy teljesítmény túra - ~11:24 + ~50 perc bemelegítés (egyszerűbb volt reggel kifutni Csillaghegyre, mint tömegközlekedni, vagy valakit megkérni a hajnali sofőrködésre). Pár hete írtam először fórumba és azóta több időm ment el írásra-olvasásra, mint futásra.
Azt hittem más is ilyen lassan ír-olvas.
Nekem nem sikerült máshonnan időt szereznem ehhez az új elfoglaltsághoz, ezért az időmérlegemben a futáshoz könyveltem el.
A "hányás-reszketés-infúzió"hoz.
Nem csak pályaatlétika létezik, bár néha ott is van példa hasonlóra. Szerintem a svájci Gabrielle Andersen-Scheiss jól tette, hogy nem adta fel 1984. augusztus 5-én, a los angeles-i olimpián a marathon futást.
Húsz év után talán nem sok ember emlékezetében él az, amit tett [http://www.olympic.org/uk/athletes/heroes/bio_uk.asp?PAR_I_ID=30369].
Rám nagy hatással volt, van, lesz. (A lapalji fotóalbum harmadik képén már nem úgy néz ki, mint az első kettőn. Ezek szerint egy infúzió - akár ét óra alatt is - sokat javít az ember helyzetén.) Nekem még nem volt rá szükségem.
Talán nem csak írási-olvasási sebességben különbözünk, hanem abban is mit tartunk "illendő"-nek a szervezetünk kihasználását illetően.
A reszketéses epizódok eddig minden alkalommal a futás befejezése után történtek. Nem roppantam össze a futás során hanem amikor már vége volt és fizikailag és lelkileg is leengedtem, akkor jött ez elő.
Miki, Te honnan vetted, hogy P85-ös rekordkisérlet volt a tegnapi terv? Egyszerűen le akartuk futni. Óvatosan, komótosan, beszélgetve. A 90 kili nem kevés. Főleg BB után egy héttel. Mindennek ára van, ezt tudom. És a tegnapi P85 nem feltétlenül a Spartathlonról szólt. Kivéve ha élünk azzal az elmélettel, hogy minden megtett futólépés a Spartathlonhoz visz közelebb.
A tegnapi piroson picivel 7.5 percen kívüli tempót futottunk. Májusban K100-on 7 perces átlagot mentünk.
Tudom, már leírtátok és sokszor előadtátok az idei spartathlonos élményeket, én azért szerettem volna mégis, ha itt is megjelenik, mert akkor egy helyen fellelhető minden, ami a témával kapcsolatban fontos lehet. Az élménybeszámolók pedig nagyon fontosak, hiszen a tapasztalatok átadása mellett nagy-nagy motivációt jelenthetnek mindenkinek...
Éppen ezért ide most felteszem a 2001-es élménybeszámolóm:
19. Spartathlon nemzetközi ultrafutó verseny, Görögország (Athén - Spárta 246 km)
2001. szeptember 28-29.
A hagyomány szerint minden év szeptember utolsó hétvégéjén rendezik meg az egyik klasszikus ultrafutó versenyt, a Spartathlont. Évről-évre mintegy 200-250 futó vág neki a távnak, hogy a spártai célba érjen, s Leonidász király szobrának talapzatát megérintve spártai hőssé váljon. Az idén 11 magyar futó is ott volt az Akropolisznál, hogy végigfussa az embert próbáló versenyt az ókori harcos, Pheidippidész nyomában.
Szeptember 26.-án (szerda) Ferihegyről öten indultunk útnak: Frank Tibor, Láposi Gyula, Lőw András, Pék Imre, s jómagam. A budapesti hűvösből (16°) kétórás repülőút után mediterrán melegben (30°) landoltunk az athéni reptéren, s mivel az itthoni időjárás nem kényeztetett minket a megszokott indián nyárral, nem tudtuk, mennyire lesz elég két nap az akklimatizálódáshoz (tudvalevő, hogy hosszútávú versenyeknél az időjárásnak elég nagy szerepe van a teljesítmények alakulásában). Szerencsére az ősz Görögországban sem volt túl forró, s az előrejelzések is azt mutatták, aránylag normális hőmérsékletben kell futnunk.
A repülőtérről egyenesen a kijelölt szállodába buszoztunk, ahol a szállás mellett egyben a versenyközpont is működött (ellentétben a szobai légkondicionálóval). Másik öt magyar futó már megérkezett (Horváth Jenő, Kecskeméti Zoltán, Nemes Attila, Sztakó István, Varga János), Reményi László még úton (buszon) volt ekkor. Ami a mezőnyt illeti, legtöbben a japánok vannak, futók jöttek szinte az összes európai országból, s a tengerentúliak is szép számmal képviseltetik magukat. A bejelentkezést és rajtszám átvételét rövid orvosi vizsgálat követte egy kis vérvétellel, melynél a magyarok derekasan helytálltak (egyikőnk sem ájult el, bár volt, akinek viasszá vált pár pillanatra az arca). Miután a hivatalos dolgokat letudtuk, a verseny előtti feltöltésre koncentráltunk: testünket Hellász gyümölcseivel tápláltuk, lelkünket pedig a tenger hullámverésének hangjával erősítgettük. A csütörtök teljes lazítással és pihenéssel telt; szervezetünknek próbáltunk mindent megadni, amitől az elkövetkező másfél napban meg lesz fosztva (például: pihenés, alvás, normális étkezések). No és ezen kívül természetesen mindenkin látszott, hogy izgul, hiszen a Spartathlonon a statisztikák szerint az indulóknak csupán harmada ér célba. Vajon sikerül-e idén a bravúr? Összejön-e minden, hogy teljesítsük a világ egyik legnehezebb futóversenyét? Összpontosítani tudjuk-e a rengeteg verejték, energia emlékét, melyeket a felkészülés során edzésekre fordítottunk? Vissza tudjuk-e fogni magunkat kellőképpen az elején, hogy a későbbiekben nehogy pórul járjunk? Helyén lesz-e a szív s az akarat, s vajon, hová, milyen mélységben tudunk még lenyúlni önmagunkba, hogy motiváljuk a testet, melynek minden porcikája pihenést követel?
Pénteken ébresztő hajnali 5 órakor (otthon – az időeltolódás miatt – ekkor még csak 4 óra van!). Kissé brutálisnak tűnik, de kelni kell, hogy a 7 órai rajtra felkészülten érhessünk oda. Gyors öltözködés, pakolás, röpke reggeli, s már robognak is a különbuszok Athén központjába, az Akropoliszhoz. Még sötét van, csak a távoli hegyek mögött dereng gyér világosság, amikor a rajt előtti utolsó „szertartásokat” végzi minden futó. Az indítás pontosan 7-kor van, a szervezőbizottság elnöke visszaszámol, lendít egyet zászlójával, s már útnak is indultunk. Mire az első kilométert magunk mögött hagyjuk, már teljesen világos van. Egyelőre egyben szinte az egész mezőny, az elején nagyon spórolósan kell kezdeni, tartalékolni kell a lehető legtöbb energiát a későbbiekre. Hallgatok a tapasztaltabb futókra én is, s annyira fogom az iramomat, hogy szinte abba fáradok bele. Az első 20 km amúgy sem túl szívderítő: az Athénból kivezető 2 x 3 sávos zajos, bűzös főút jobb szélén kacsázunk, mellettünk a reggeli csúcsforgalom. Van, hogy mi vagyunk a gyorsabbak, van, hogy a tömött kocsisor. A belső sávból egy hatalmas kamion sofőrje néz bennünket, mikor vidáman intek neki, mutatja, hogy szálljak föl, hiszen sokkal könnyebb ülve menni az úton, mint futva. Végül egy biztató tülköléssel kanyarodik el. Egyszer csak kurjantást hallok a hátam mögött: jellegzetes mozgásával Horváth Jenő fut pár méterre tőlem.
Az ilyen futásoknál addig kell megőrizni az optimális állapotot, ameddig csak lehet. Ezért már a legelejétől kezdve folyamatosan kell inni, s egyszerű táplálékokat (keksz, banán, stb.) fogyasztani, hogy a felkészülés utolsó szakaszában jól felépített tartalékok is tovább bírják. És persze a rendszeres ivással készülni kell a melegre is, mivel sehol egy felhő, s a Nap egyre följebb kúszik az égen. A frissítő állomások kellő sűrűségben állnak az út mentén (20 km-ig 4 db van, aztán kb. 3-4 km-enként), és el vannak látva mindennel, amire egy futónak szüksége lehet. Szinte rutinszerűen mindegyiknél teletöltetem vízzel a kulacsomat, s felveszek pár falatot, amit aztán futás közben majszolok el. Az a taktikám, hogy mindegyik helyen csak minimális időt töltsek, lehetőleg megállás, leülés nélkül. A segítők nagyon szívélyesek, a kiszolgálás mindenütt kiváló (jó tudni, hogy minden állomáson önkéntes segítők vannak, akik, nem törődve a nappali hőséggel vagy az éjszakai hideggel, rendületlenül biztatnak minden egyes futót, s lesik minden kívánságukat). Athénból kiérve végre egy kisebb forgalmú úton futunk, majd nemsokára kiérünk a tengerparthoz. Bár nem túl vészes a meleg, szinte beszorul: bal oldalt a tenger, (gyönyörűen kéklik, hej, de jó lenne mártózni egyet!), jobb oldalt magas sziklafal, légmozgás nincs. Az út is eléggé hullámos, emelkedik egy kicsit, aztán lejt, van, hogy némi árnyékot is kapunk az út menti fáktól, máskor meg csupasz úton haladunk. 40 km körül kissé meglepve tapasztalom, hogy fáradtak a combjaim. Mi lesz itt később? Aztán, hogy az érzés ne legyen zavaró, arra gondolok, hogy mindenkinek ugyanúgy fáradtak a lábai, tehát erre nem is érdemes szót vesztegetni. Nem is törődöm vele többet, inkább lekötöm magam azzal, hogy a következő frissítőállomásra gondolok: mit is fogok enni-inni? Ezen a részen érem utol Lőw Andrist, mint mondja, visszafogja magát, mert túl magas a pulzusa. Egy darabig együtt futunk, majd gondol egyet, s rákapcsol, fut saját érzése szerint. Nem is látom többé a verseny során…
60 km környékén Láposi Gyuszit veszem észre magam előtt: kissé bekezdett, most gyalogol kicsit, próbálja helyrehozni a hibát. Néhány biztató szóval futok el mellette. Nemsokára beérem Varga Janit is, kissé odavan, mint mondja, jó ideje kijön belőle minden, bármit is fogyaszt. Most gyalogol, hogy összeszedje magát. Sok erőt kívánva neki haladok tovább. 70 km-nél újabb „üde” színfolt: olajfinomítók közt futunk Valahogyan ezt az első szakaszt Korinthoszig nem csípem túlzottan, jobban szeretek kis forgalmú, falvak közötti utakon futni. No de ez van, az első 80 km után majd jön a jól megérdemelt csöndesebb útvonal. Ismerős futót érek be megint, Nemes Attilát (hatszoros spártai hős, ő teljesítette legtöbbször a magyarok közül a Spartathlont, ld.: Spuri 2000/8). Ez kicsit meglep, úgy gondoltam, ő mögöttem fut. Az egyik kanyarban megpillantom a korinthoszi csatorna déli végét, néhány kilométer még, s át is futok a fölötte vezető gyaloghídon. Nem messze innen, 81 km-nél van az első nagyobb ellenőrző állomás (ezekből összesen hét van, a spártai céllal együtt). Sokan leülnek, gyúratnak itt. Én eddigi taktikámon nem változtatva meg sem állok, fölveszek egy tálka főtt burgonyát, s rövid gyaloglás alatt eszem meg. Innen kezdődik a csöndesebb rész, s mivel a meleg is alábbhagy (délután 4 óra van), kezdhetek kissé bátrabban futni. Szőlőskertek között, egy völgyben vezet az út, fokozatosan emelkedik a következő nagy ellenőrző állomásig, Régi Némeáig (124 km). Ezen a szakaszon szépen rámsötétedik ahogyan kapaszkodom fölfele, s az idő nagy részében egyedül futok (egyébként ez innentől szinte végig jellemző volt). Jól érzem magam, mintha csak most kezdtem volna futni. Némeánál sem állok meg, csak egy adag zöldséges rizst markolok föl, s már indulok is tovább. Menet közben még a városon belül megtámad egy kutya, de a rizsestállal elzavarom. Nemsokára egy kb. 8 km-es földútra érünk, elég nehezen futható, vigyázni kell a kövekre és a lyukakra, nehogy egy rossz lépés miatt be kelljen fejezni a versenyt. Bár a Hold a második negyedben van (néhány nap múlva telihold lesz), világossága ezen a részen nem elég. Elemlámpákkal botorkálunk a sötétben, előttem is, mögöttem is futókat jeleznek az elszórt fénykévék. Már majdnem leérek az aszfaltos útra, amikor Pék Imi narancssárga meze tűnik föl előttem. Ő sem kedveli ezt a részt, mikor melléérek, egyből azt kérdi, sokáig tart-e még ez a rossz út. Mondom neki, mindjárt itt a vége, s tényleg, a következő kanyar után ráérünk az aszfaltra ismét, ráadásul lejt is, szóval lehet száguldani. Előttem völgy, s a fények jelzik, hol van település. Lámpám kikapcsolva, a holdfény társaságában haladok előre. Mindig csak a következő lépésre figyelek, nem törődöm azzal, mennyi van még hátra, s hány megtett kilométer van mögöttem. Szinte észre sem veszem, gyorsan odaérek Lyrkeába, amely ismét egy nagyobb ellenőrző állomás (148.5 km). Innen kezdődik az a több mint 13 km-es, folyamatosan emelkedő szakasz, melynek végén elérjük a verseny legmagasabb pontját, a Sangas-hegy gerincét (1100 m tengerszint feletti magassággal). Nagyon óvatosan futok, az emelkedőkkel vigyázni kell, mert észrevétlenül lemerítik a tartalékokat, s aztán a további küzdelmekre nem marad erő. Pedig később nagyon is szükség lesz minden egyes „energia-morzsára”… Lyrkea után Kapareli falucska következik, ahol igazi népünnepély vár. Már a határtól gyerekek jönnek, kísérnek, mutatják az utat. A főtéri vendéglő előtt a falu apraja-nagyja kint van, tapsolnak, egy idősebb úr leolvassa a rajtszámom, megkérdi a nevem, nemzetiségem, majd miután akkurátusan leellenőrzött mindent, „átad” a frissítőállomásnak. Mivel mindenki hallotta, hogy Magyarországról érkeztem, többen mondogatni kezdik: Budapest, Budapest (tehát ebben a kis görög faluban többet tudnak rólunk, mint a világ számos nagyvárosában…). Továbbindulok, tudva, hogy a neheze még csak most következik. Az éjfélt jelző harangozás még fölkúszik hozzám a hegyoldalba, én meg haladok előre folyamatosan. Kanyargós út visz föl a Korinthoszt Tripolisszal összekötő autópályáig, mely nekünk a Sangas-hegy lábát jelenti. Már messziről látszódnak a hegyi ösvényre kitett villódzó útjelző lámpácskák, melyek a cikkcakkban fölfutó utat jelzik, s egyfajta mámoros borzongás fut végig rajtam, ahogyan a holdfényben kirajzolódik a HEGY sötét tömege. A legenda szerint Pheidippidész itt találkozott Pán istennel annakidején. Az istenség helyett most a távvezeték surrog a szélben, s a köves-sziklás ösvényen nagyon kell figyelnem, van, hogy négykézláb haladok fölfele. Nem is olyan nehéz, mint gondoltam, bár megkönnyebbülök, mikor följutok a gerincre. A lefele út sokkal rosszabb, a kövek görögnek lábam alatt, nemegyszer meg is csúszom, ez mindig figyelmeztet, hogy óvatos iramban ereszkedjek Sangas falu felé. Beérve az ottani frissítőpontra, hosszú ujjú pólót és futónadrágot húzok, mivel már jóval elmúlt éjfél, s kezd hűvösre fordulni az idő. Innen megint egy völgyben vezet az út, kétoldalt meredek hegyek vigyázzák a tájat. A jobboldali hegylánc mögé bukik hűséges éjszakai kísérőm, a Hold, s most már csak a közeli autópálya fényei sárgállanak mellettem. A 172. kilométernél beérek Nestaniba, a soron következő nagyobb ellenőrző ponthoz. Itt is nagy hangulat, no és meleg étel vár. Jól érzem magam, nem is sejtem, hogy félóra múlva kezdődik számomra az igazi küzdelem. Elhagyva a falut, hűvös sötétbe ereszkedem alá, s a köd is sűrűsödni kezd. Hirtelen úgy érzem, valami nincs rendben. Rámköszönt egy komoly holtpont, gyalogolok, túlélésre játszva, majd, mikor visszatér az erőm, ismét futni kezdek. Hajnali háromtól reggel nyolc óráig ez a folyamat vagy ötvenszer ismétlődik. Gyaloglás közben fázom, néha a fogam is összekoccan. Reményt csak az ad, hogy csak eljön a reggel, fölkel a Nap is, és vége lesz ennek a borzongós-nyirkos fekete éjszakának. Mellettem néha el-el húz egy-egy futó árnyalak, ők is szenvednek, csak kívülről nem látszik rajtuk. A hajnali derengés előbb bátortalanul, majd egyre határozottabban érkezik a hegyek felől, s a reggel hét órát jelző harangozás valamivel Alea-Tegea (195 km) előtt ér utol. Huszonnégy órája futok már, s most csak azt várom, legyen végre meleg. A frissítőállomásokon forró teát iszom, ez tartja bennem a lelket. Elérem a Tripoliszt Spártával összekötő utat, erre ráfordulva már „célegyenesben” vagyok, ugyanis innentől ezen kell mennünk. Nem túl könnyű, mivel majd’ 20 km-en keresztül emelkedik az út, ráadásul egy nagyon keskeny padkán futunk, s mellettünk csak úgy zuhognak lefele a teherautók, kamionok. Viszont itt már tudják, mi célból futunk mi az út mentén, s szinte minden elhaladó jármű dudaszóval üdvözöl bennünket. Alattam, a völgyben még vastag ködtakaró terül szét, a dombon már tiszta az idő, s elérkezettnek látom az időt, hogy hosszú ruháimtól megváljak egy frissítőállomáson. Egy darabig még vacogok utána, de hirtelen előbukkan a Nap az egyik kanyar után a hegy mögül, s azonnal vagy 10 fokot emelkedik a hőmérséklet. A hirtelen váltást nehezen tolerálom, de legalább nem fázom. 9 órára úgy érzem, szétolvadok a melegben. Ismét egyre többet gyalogolok, nemcsak az emelkedő és a meleg, de a halmozódó fáradtság is végzi dolgát. Aztán, amikor az utolsó előtti nagy állomástól (222.5 km) továbbindulok, hirtelen minden erő kiszáll a lábamból. A következő frissítőponton először leülök, majd érzem, ez itt már nem elég. Mintha vége lenne mindennek. Befekszem egy rendezői kocsiba, s szólok, hívják az orvost, mert nagyon rosszul vagyok. A 35 fokos melegben csupa libabőr vagyok, s úgy ráz a hideg, hogy csattognak a fogaim. Hirtelen ájulásszerű álomba zuhanok, s megszűnik minden szenvedés. Aztán egyszerre megszólal valami belső hang: menj tovább! Kinyitom szemem, egészen jól érzem magamat. Hogy mennyi idő telhetett el, fogalmam sincs, de visszatért az erőm, s be akarok futni Spártába, és tudom, hogy meg fogom csinálni! Meg sem várom az orvost, megiszom egy nagy adag izotónikus italt, ½ litert magammal viszek, és indulok lefelé. Mert innen már szinte végig lejt az út. Először óvatosan, majd egyre bátrabban futok. A frissítőállomásokon feltankolok italból és szőlőből, és megyek tovább. Sőt, amikor elkap a lendület, már meg sem állok, csak bediktálom a rajtszámomat futás közben. Végül leérek a síkra, s már Spárta elővárosában vagyok. Innen már csak át kell menni az Eurotasz folyó hídján, utána következik az utolsó frissítőállomás. Beáll mögém egy rendőrautó, s villogva biztosítja az utat. Két oldalról mellém szegődik egy fiú és egy lány, olajággal a kezükben. És már Spártában vagyok! Két kanyar, s föltűnik a főutca, a végén a céllal: Leonidász király szobrával. Az út oldalán ismerősök –sajnos több olyan futó is van, akiket megelőztem, s az, hogy már Spártában vannak, azt jelenti, nekik nem sikerült -, mindenki integet. Félelmetes, mámorító érzés látni a fölém magasodó szobrot, s megérinteni talapzatát! Célba értem!
Igen tömény lett az első két oldal. Sok mindenre reagálnék én is, talán nem feleslegesen. Hiszen minden hsz. arról szól,hogyan teljesítsük örömmel, jólesően a kitűzött futást, jelen esetben a Spartathlont. Sok a vélemény, tapasztalat lehet csemegézni melyik illik saját magunkra.
Az én késztetésem kb. 4 évvel ezelőtt kezdődött. Amikor a Spuriban olvastam,h megalakult a Magyar Hősök Klubja. Akkor gondoltam rá,h nagyon szeretnék én is ebbe a klubba tartozni.
Hosszú felkészülési időt adtam magamnak, kb 4 évet. Gondoltam ,h először 50km, aztán 100km(Kinizsi), 100-ra is készülni kell, ezért Sárvár(nem ismerve magamat, kb 85 km-ért mentem oda. 106 lett belőle, úgy,h tudtam, másnap maratont is kell futnom). Aztán jönne Békéscsaba-Arad, utolsó évben BéBu, egyéniben. Persze mindez, az Ironman mellett. Aztán tavaly átalakult a cél. Tavaly is, idén is lesérültem, ezért a 2 év múlva tervezett versenyt azt hiszem ejtem. Pedig egy kerek évfordulójú szülinapi ajándék lett volna magamnak.
Sőt! Halkan jegyezném meg,h az ultrafutások is edzések lettek számomra tavaly óta. A hosszabb távú triatlon versenyekre.
Meg azt hiszem,h még fejben se raktam össze magam. Az Ironman azt hiszem azért nagyszerű alkalom felkészülni az esetleges nehézségekre ami futás közben jöhet.
Ha már Petami sok tanácsot kapott, én is hozzátenném a sajátomat.
Nekem van sport múltam. Kb 14 maraton van a hátam mögött, 6 év alatt. 4 Ironman (bocs,h sokszor emlegetem, de sokat segít a verseny,h összerekja magát az ember fejben), de még mindig nem érzem azt,h egy maratont le tudjak futni "alapból", 4 órán belülre. Félmaratont igen, 1:50-en belülre.
Tudom,h ez nem jelent semmit. Ez csak nekem számít valamit. Ha stabilan tudok különösebb felkészülés nélkül 42 km-t 4 órán belül, akkor mondjuk 100-on, felkészüléssel, különösebb gondom nem lehet, mert az általános erő és kitartási állapotom jó. Ezt fejlesztgetve, egyszer csak elérhetem a Spartathlont. Mondogatom én magamnak.
Azt hiszem ez a hozzáállás Miki hozzáállását tükrözi, én az Ő óvatosabb mentalitását érzem magaménak.
Persze a többiek se biztatnak arra,h "hűbelebalázs":-))) módjára álljunk neki az ultrafutásoknak.
Hidd el, nem is erről szól. Jó eredményt csak úgy tudsz elérni, ha nem az árokban küzdesz, hanem haladsz az úton. Kétségtelen, hogy legtöbbünk átélt már krízishelyzeteket, sőt, ennél rövidebb távokon is előfordul ez, de éppen most próbáljuk levonni a tanulságokat, hogyan kerülhetjük el őket.
