Ide szeretnénk gyűjteni minden hasznos(nak látszó) információt, tapasztalatot, kérdést, ami szükséges lehet a görögországi 246 kilométeres ultrafutóverseny teljesítésében. http://hu.wikipedia.org/wiki/Spartathlon
A munkahelyedtől az én munkahelyem kb 150 méter, légvonalban. Egyszer még akár napközben is összefuthatunk, vagy ilyesmi. Mert tényleg jó lenne folytatni. :-)
Tudom, hogy fájdalmas kimondani de elképzelhető, hogy nem Larzen és Ákibácsi volt a mára elhiresült módszer első alkalmazója. Mindaz amit leirtál abba az irányba mutat, hogy ezt jogosan Pheidippidesz módszernek kellene hivni :-).
A tréfát félretéve, nem elképzelhetetnen, hogy voltak az ókorban fogadók vagy frissitőállomások az út mentén a vándorok számára hasonlóan a középkorhoz amikoris a lovakat váltották ezeken a helyeken.
Pheidippides napkeltekor indult gondolom és másnap napnyugtakor érkezhetett meg Spártába. Egyébként Spártában már délután 6-kor lebukik a nap a Taigetosz mögött, de még utána is világos van kb. fél nyolcig. A szintidőt megfuthatta Pheidippidesz, ha tényleg gyakorlott futó volt. Azt is el tudom képzelni, hogy szuper cipő meg pulzusmérős óra nélkül is elboldogult. De könyörgöm, mit evett-ivott két napon keresztül? Korintosz felé menet a pokoli hőségben két kilométert sem lehet kibírni víz nélkül. Megitta a tengervizet? Ezzel mondjuk a sópótlást is kipipálhatnánk. De Korintosz után? Például a végefelé, Tégea és Spárta között aztán tényleg semmi nincsen, se növény, se állat, se patak, se forrás. A napfényből merítette az energiát?
Balázs
Jól elbeszélgettünk vasárnap, de azért majd még folytathatnánk. :-)
De miért? Alig húsz oldal :-) De kicsit illúzióromboló. Szebb az a történet, amiben Pheidippides Pánnal találkozik. Emeltek szentélyt is ennek tiszteletére az ókorban, meglehet az még?
Honnét van különben a 36 órás szintidő? Hérodotosznál valahogy úgy van, hogy Pheidippides (hogy írjuk különben magyarul? Filippidész?) "másnap" érkezett meg, ami akár 48 óra is lehet elvileg.
nagyon megtisztelő, hogy az én nevemet is a módszerhez biggyesztetted, de én sajnos már csak lelkes alkalmazója és támogatója vagyok a két nagytudású által kifejlesztett szisztémának, nem érdemlem meg, hogy az alapítótagok között említs :-))
Különben is sértő, hiszen normális futó nem fut így :-)))
Ó, ez érdekes lehet!
Ilyenre én is gondoltam már, valami tényleg hosszú versenyen, ahol kellően el tud szállni az ember agya.
Fajankónak vannak ilyen videói a dupla illetve tripla ironman-en készültek. Egy ilyen itt található:
Egy kis olvasnivaló havas téli estékre, részletek Vallató Géza: A csodák kora című könyvének Németjuhász című fejezetéből. Az idézetben szereplő Santiago egyébként egy másik kötelező olvasmány: Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger című remekművének főhőse. / Azt most nem gépelem be. :-)
„Stoplis cipőm alatt ropog a hó. A skandinávok klasszikus módszerét követem. A lejtőkön beleerősítek, az emelkedőkön csökkentem a lépésszámot és a lépéstávolságot. A hosszútávfutók jólismert érzése, a könnyedség lebegtet. Egy órája futok. Szembejönnek a fenyők, a tölgyek, a nyurga bükkök, a földhözragadt bodzák. A tél uniformizálja őket. De – fehér vállapjaikon – nincs rangjelzés. Az erdőben nincsenek parancsnokok.
(...)
Futok. Nem keményen; nem az intenzitás, hanem a tartósság szabja meg a mai edzés jellegét. December végétől január közepéig – egy remek nap kivételével – legfeljebb negyvenöt-ötven perceket futottam, sajnos mindig egyedül.
(...)
Futok. Ez már nem a mozgás-, hanem a létezési formám. Végre lelkiismeretfurdalás nélkül létezem. Tegnap megfeleltem az utolsó félévi vizsgámon is. Hihetetlenül szabad vagyok. Most aztán annyit futhatok, amennyit akarok!
(...)
Csodálatos a téli erdő. Megunhatatlan. De most – „egyszerűen csak van”. Közeg, amelyben a lényeg keresi az irányt és a formát.
(...)
Stoplis cipőm alatt ropog a hó. Ródliztak, síeltek itt. De most egyedül vagyok. Nem süllyedek bele, ám a stoplik kikaparják maguk alól a havat. Tompítják az elrugaszkodás erejét. Nyolcszáz méteres lehet a kör. Emelkedő az egyik, lejtő a másik fele. Túl vagyok a tizediken, és – bemelegítésképpen – futva jöttem a városból. Maradnék még. Végre nyugodtan, hosszan futhatnék. Evvel a tempóval nem kell félnem az oxigénadósságtól, sem a holnapi izomláztól.
(...)
A nap nagyon messze, a felhők mögött didereg. Mínusz tíz fok lehet, és az irtáson átfúj az északkeleti szél. Lassan átnedvesedik a melegítőm.
A fenyők, a tölgyek, a bükkök és a bodzák fegyelmezett együtteséből hirtelen elémugrik egy szürkésfekete bunda. Hegyesfülű németjuhász viseli. – Megijesszem? – Nem ijesztem meg. Németjuhász nem támad. Megszagolja a cipőm, a kezem, és – elindul utánam. Aztán mellémszökken, felnéz rám. Barátságos, barna fény nevet a szemében.
(...)
Örülök Németjuhász, hogy megismerkedtünk. Beírlak az edzésnaplómba. Olyasféle lehetsz, mint én. Szeretsz futni. Így lehet, mert jössz velem. Fehérre fagy a leheletünk. Egyforma fehérre. És a hó is egyformán ropog a lábunk alatt. Azt hiszem jó barátok leszünk.
(...)
Jó erőben vagy, Németjuhász! De fogod-e bírni egy óra múlva is? Kár, hogy nem tudsz beszélni. Érdekelne az edzésmódszered.
Németjuhász robbant. Előreiramodik. Porzik mögötte a hó. A nyaka megnyúlik, a fülei lelapulnak. Áramvonalas testéből eltűnik a játékmackósság. Vágtázik vagy száz métert, aztán lassít, megvár. Amikor beérem, újra beleerősít. Ahá! Intervall-edzés! Hol tanultad, pajtás? Vagy nem tanultad, csak egyszerűen tudtad, amit Kis úr, Nagy úr, Tót úr és a többiek elfelejtettek? Az a pacalfejű például, aki szembejön velünk. A cigaretta úgy áll a fogai között, mint azoknak az autósoknak, akik azon tűnődnek: miért is teremtette Isten a gyalogost.
- Lux! Lux! – üvölti a pacalfejű, és valami kötélfélét lóbál. Láthatóan rosszalja a barátságunkat.
Hát nem szégyelled magad, Németjuhász? Miért nem lázadsz fel? Miért nem hagyod ott? Nézd csak, hogy kékül, hogy vöröslik a méregtől. Hogy hullámzik a pocakja! Látod, milyen nevetséges?
(...)
Tényleg, Németjuhász! Van neked barátod? Mert az fontos. Az embernek legyenek barátai. És legyenek példaképei. Én például nagyon tisztelek egy öregembert. Santiago a neve. Nem ismered? Mesélnék róla, egyszer talán be is mutatnám. Hallod, Németjuhász! Santiago a neve! Santiago! Ha holnap jössz, talán itt lesz Santiago is. Akkor szokott jönni, amikor a torkunk kiszárad és a trikónk már mázsányi súllyal húzza a vállunkat, a lábaink meg, mintha nem is a mi lábaink lennének. Hiába parancsoljuk nekik a ritmust. A legtöbben leállnak ilyenkor. De mi kínlódunk tovább. Átfutunk a metsződésen, aztán irány a domb, ott, ahol a legmeredekebb. A térdünk rogyadozik, a tüdőnk lyukas fújtató, a torkunk repedt síp. Látjuk a faágat, gyökeret, mégis elbotlunk. Nem érzünk fájdalmat. Felugrunk.
Santiago meg ott vár a tetőn, és kezet fog azzal, aki végigfutotta a távot.”
Ha már az irodalomnál tartunk, van egy műfaj, amivel ultrák kapcsán találkoztam. Egyszer eljutott hozzám egy kazetta, ami úgy készült, hogy egy többnapos körözős versenyen egy futó fogott egy diktafont, és valahányszor eszébe jutott valami, amit megörökítésre méltónak gondolt, elindította és rámondta. Nagyon érdekes lett, egyfajta James Joyce-szerű flow of consciousness (tudatfolyam). A filmművészetben alkothatott hasonlót az a srác, aki egy videokamerával a kézben teljesítette a K100-at, ha jól emlékszem, 2001-ben.
Idézni szoktuk a nagy emberek szavait, Nagyságuk (dicsőségük) garantálja, hogy az idézet csupa bölcsesség, mi pedig, akik idézzük, intelligensek vagyunk, hiszen megértjük ezt a bölcsességet, pertuban vagyunk vele. Ezt adjuk az olvasók, vagy hallgatók értésére, mikor idézünk. Egy névtelen városházi hivatalnok akármeddig kiabálhatná haldoklás közben, hogy "több fényt". Senkinek eszébe nem jutna, hogy ebben valami magasabbat lásson annál a kézenfekvő ténynél, hogy a haldokló szerint túl sötét van. Semmiféle kettős értelme nem lenne. De mivel (állítólag) Goethe mondta, szívesen idézzük ezt az utolsó kiáltást.
Én ma szerény és ismeretlen emberek szavait fogom idézni, a nevüket nem mondhatom meg, mert soha nem is tudtam. Csak azt tudom megmondani, mi volt a funkciójuk. Lehetséges egyébként, sőt nagyon valószínű, hogy több személyből tevődtek össze, de emlékezetemben kettő lett belőlük: egy krakkói villamoskalauz meg a Főnix-mulató vezetője, szintén Krakkóban.
Azt, amit ők mondtak, helyesebben mondani szoktak, korántsem ragadott meg azonnal "mélyebb értelmével". Nem is igen figyeltem oda arra, amit mondtak. Mégis emlékszem rá, pedig elfelejtettem annyi hatásos mondást, amelyet az elmúlt huszonöt évbe olvastam és hallottam.
Mielőtt szavaikat idézném, ábrázolnom kell a helyzetet. A "több fényt" a szituáció (a halálos ágy) nélkül szintén értelmetlen volna. De az a szituáció, amelyet most ábrázolni készülök, nem valami hatásos, sőt cseppet sem hatásos. Ugyan kit érdekelne ez a helyzet: villamos, a villamosban tolongás, és a kalauz egyhangúan mondogatja: "Szíveskedjenek előremenni'"
Ha hozzáteszem, hogy a villamos ablakából a rakowicei temetőre látni, segít az valamit?
Értem én, a kalauz nem Goethe. De még ha Goethét vesszük is, ha híres kiáltására nem a halálos ágyán fakad, hanem uzsonna közben, emlékezne rá valaki? Pedig ő olimposzi nagyság, Megfelelő helyzet nélkül Goethe sem boldogulna. Az ő halálos ágya drámaibb szituáció, mint a krakkói villamos a bronowice–rakowicei temető vonalán. De ha már esztétikai szempontból szemléljük a dolgot, ez a trükk a halálos ággyal túlságosan is hatásos, vagyis olcsó, tolakodó és sekélyes. A rakowicei villamos sokkal kifinomultabb. És szerintem a kalauztól származó idézet is jobb, mint a Goethe-idézet. Szerényebb, egyáltalán nem patetikus, de megrendítőbb, mert nem igyekszik intellektuális lenni. "Több fényt" – nem sznoboskodás ez? Kit érdekel a "Progr?s et Lumi?res", amikor éppen haldoklik? Én ezzel a grafomániával nem is Goethét gyanúsítom, ki tudja, mit gondolt és érzett, mit akart valójában, amikor ezt mondta, ha mondta – hanem Goethe mandolinos dalnokait, a népszerű értelmezést. Azonkívül – tulajdonképpen mit érdekli ez azokat, akik még jól érzik magukat? Hideg és kiagyalt mondás. Ezzel szemben az, hogy "szíveskedjenek előremenni", rögtön szöget üt a fejünkbe, főleg, ha az ember már közelebb van a kijárathoz, mint a bejárathoz.
A második az ígért szituációk közül némileg festőibb: a Főnix-mulató hajnali háromkor. A mulatozás már túljutott a csúcspontján, de résztvevőinek úgy rémlik, hogy örökké fog tartani. Kezdetét már elnyelte a feledés homálya, a végére nem gondolnak, különben is elképzelhetetlen. Pályára emelkedtünk, és már a parakozmikus térben keringünk más dimenzióban, más valóságban. Végre ott, ahol a lényeg lakozik. Igaz, a külső megfigyelő már észrevenne bizonyos jeleket: túl sok üveges szemű bábu terül el az asztalokon vagy az asztalok mellett, a pincérek és a zenekar távolléte egyre hosszabbra nyúlik, az ajtóban rendőrjárőr. De mi nem vagyunk pártatlan megfigyelők.
Ekkor jelenik meg Ő, a Vég Angyala. Megáll a terem közepén, és felkiált: "Uraim, zárunk."
Lehet ennél többet mondani?
Bejaras:
Nekem mindegy, en - egyelore? - ugyse akarom megcsinalni, tehat nincs mitol elijednem :o) Viszont a K100 is a bejaras utan kezdte el belefeszkelni magat az agyamba, szoval reszemrol trauma kizarva! :o) Viszont ugy nyaralnek egy sportosat jo tarsasagban, szep helyen!!! :o)))
Ultrafutó, Ma sokat kísérleteztem a karmunkával, tényleg nagyon nagy mértékben lehet vele befolyásolni a lábra ható terhelést. Régebben túráztam túrabottal, most próbáltam ugyan azt a mozdulatot rövid úton, dinamikusan megcsinálni, csak bot nélkül. Vannak benne lehetőségek.
SK és Balázs,
Két okot tudok elképzelni, amiért egy futó rosszkedvű és összeférhetetlen lehet. Egyik, ha túl keveset fut és nem vezeti le a negatív energiáit, másik, ha túl sokat, és a túledzési szindróma egyik tipikus tünetét mutatja. Még tippem is lenne, melyikőtökre melyik vonatkozik :-).
Vigyázzatok, ha most én is megkapom a magamét, azzal engem igazoltok :-)!
Szerintem jobb, ha az ember nem tudja igazából, mi is vár rá. Maradjon meg az, amit a képzelete összerak az élménybeszámolókból, fényképekből, stb. Mert ha végigmész rajta pl. autóval, akkor lehet, hogy traumaként éled meg, míg futva (=a versenyen) úgysincs más választásod, menni kell előre.
Frank Tiborral 1998-ban direkt a bejárás miatt egy héttel a verseny előtt kimentünk, hogy végigjárjuk az útvonalat. Béreltünk egy kocsit, s 3 nap alatt értünk el Spártába, rengeteg kalanddal. Aztán, mire a rajthoz kellett állnunk, hullafáradtak voltunk, s nekem a gyomrom sem volt túl jól. A futás alatt ki is készült, 110 km-ig jutottam úgy, hogy gyakorlatilag az utolsó 15 km-en teljesen kiürült szervezettel lézengtem a pályán (az utolsó órában 2,5 km-t megtéve). Tibornak sem sikerült befejeznie azt a versenyt.
Ha valaki mégis a bejárás mellett dönt, akkor szerintem jóval a verseny előtt tegye (akár a tervezett indulása előtti Spartathlonon, végignézve az eseményeket), így az agya is meg tud birkózni a várható hosszúsággal és nehézségekkel, s ki is tudja pihenni az utazást.
A "sokkolásról": nekem az a lélektani taktika vált be, hogy sem azzal nem törődöm, mennyi van még, sem azzal, mennyi van már a lábamban. Mindkét adat blokkolhatja az agyad (a táv első felén a még hátralévő, a második felében a már megtett km-ek száma). A legegyszerűbb hozzáállás szerintem, hogy mindig a következő lépésre (frissítőállomásra, öltözési műveletre, stb.) figyelek: mit kell tennem ahhoz, hogy 2-3 óra múlva is jól érezzem magam a körülményekhez képest?
És soha sem szabad hasonlítanod valamilyen másik teljesítményedhez az éppen aktuálist (pl.: "akkor pedig mennyivel pihentebb voltam ilyenkor", "ki tudnék futni a világból, nem úgy, mint tavaly ilyenkor", stb.). A hasonlítás könnyen oda vezethet, hogy vagy bombázod az agyad, hogy márpedig neked ilyenkor már régen rosszul kell érezned magad, vagy az van, hogy egy "korai" holtpontnál -esetleg tévesen- azt a következtetést vonod le, hogy sokkal rosszabb erőállapotban vagy, mint máskor (erre példa a 2002-es teljesítésem, amikor 65 km-től 115 km-ig egy FOLYAMATOS (!) holtpontom volt. Józan ésszel mit kezdene azzal az ember, hogy -Kinizsire vetítve- Csillaghegytől a tokodi pincékig, 50 km-en keresztül folyamatosan a halálodon vagy?).
Mindkét hozzáállás negatív gondolatokat küld az agyadba, vagy ha túl jól vagy, esetleg elfutod valamelyik részt, s aztán lehet erőlködni a "túlélésért". Az a szép az ultrafutásban, hogy van idő a korrigálásra, ha esetleg rosszul megy az eleje, attól még nagy eredményt produkálhatsz a végén és az egész távra vetítve.
Nem SK, a 136-osban sem poenkodtam veled. Inkabb frusztralt voltam amiatt, hogy magaddal elpoenkodsz egy olyan forumon ami nem pont erre lett kiagyalva. a belekotes amugy az egyik tura topikon volt mar par hete, a legutobbi levelvaltasunkkor. SK, van annyi topik amit uralsz, had maradjon ez meg a Spartathlonnak.
Ha az egyik nap te poénkodsz valakivel (136-os hozzászólás), aztán a másik nap ugyanez az ember veled poénkodik, azt elég meglepő dolog belekötésnek nevezni. Nem hiszem, hogy sok embert találnál, aki ugyanígy értékeli.
De nem fogok itt reagálni a meglehetősen barátsgátalan beírásodra, hanem – irántad és a többiek iránt való mély tiszteletből, és a közbéke érdekében, aminek az ismételt felrúgásában senkinek nem akarok partnere lenni – szokás szerint magánlevélben fogom majd megtenni, ha lesz annyi időm, amennyit megér ez az egész.
Érdekesség: Olvastam Eleanor Robinson (női útvonalcsúcstartó ?volt?) edzésprogramját, érdekes kombinációja az LSD-nek és a L-A-T (lrz-aki-tapír) módszernek :-):
A lényeg: minden nap futás, több napon napi akár 3 alkalommal, 11 km/óra sebességgel (figyeljük meg, ez milyen lassú egy világklasszis futó esetében), a hétvégén pedig verseny, mindig az elérhető leghosszabb távra nevezve. A heti kilométer ~160, ezt akkor növelte ~200-ra, mikor hatnaposokra készült.
"nagyon precíz, csak az maradt ki, ami egyébként fölöslegesen sokkolja az embert, hogy hány km van még Spártáig"
Azt irta Ispi, hogy raall az ember szeme, mi a fontos az adathalmazbol.
Ugy tunik tenyleg, es erre 1x sem nezett,nem sokkolta magat :o)
"hogyan is csináltuk a Kinizsi előtt?"
Errol a gyalogos bejarok "Ti mire keszultok?" kerdesere adott valasz (=K100ra) utani megjegyzesed jut eszembe,ez mindig megmosolyogtat:
"Azt kellett volna mondani, hogy a Spartathlonra! Szazert nem oltozunk at!" :o)))
Es ha mar a bejaras szoba kerult: en ugyan valoszinuleg egyben soha nem fogom teljesiteni a Spartathlont (bar mint tudjuk,soha ne mondd, hogy soha!), de reszletekben, egy gorogorszagi nyaralassal egybekotott SP-bejaras (futva/gyalog!) engem nagyon erdekelne! Es szerintem az orult-turafuto-szekcio reszerol is lenne ra lelkesedes.
Na?
Na!
ispi70: nagyon precíz, csak az maradt ki, ami egyébként fölöslegesen sokkolja az embert, hogy hány km van még Spártáig
miki: Készült rólam egy kép, ahol négyperces tempót futok és egyszerre lent van mindkét lábam. :-) Gyaloglók simán mennek 200 fölött 24 órán. Van egy olyan gyanúm, hogy pl. azért jönnek be rengetegen 35 és 36 óra között, mert sokan csak addig a pontig futnak, ahonnan már garantáltan beérnek gyalogolva is és onnan többet nem emelkednek el a talajról. Pl. Németh Zoli is így csinálta meg annak idején a Spartathlont /Andrással kettesben/. Nincs ebben semmi rossz, csak sokáig tart.
balázs: MINDEN VERSENYEN el lehet tévedni. Ne hagyd magad félrevezetni. Maga Rune Larsson is eltévedt az egyik évben a Hegy túloldalán. Továbbmegyek: maga Lőw András is elkavart idén, hetedik alkalommal, kb. 200 km-nél. Hogyan lehet ez ellen védekezni? Gondolkozzunk csak, hogyan is csináltuk a Kinizsi előtt?
Más: a Gyöngyös-Kékestetőt gondolom valami bohóctréfának szántad. Én csak egyszer láttam buszablakból a Hegyet, de elállt a lélegzetem. Kb. olyannak képzelem, mint amikor eltévedtünk a Téli Mátrán a Kékes alatt és megindultunk toronyiránt felfelé. Különbség: hogy ott nem ment ki minden lépésre a talaj a lábunk alól. Csak az vigasztalhat, hogy ott már elég gyalogolni is. Igaz 150-nel a lábadban. Mára ennyit, mert csak elveszem a kedveteket, pedig azt úgysem lehet.
Így van, a frissítőállomásokon kirakott táblákon a következő adatok vannak:
frissítőállomás száma,
távolsága a rajttól,
zárás időpontja,
következő állomás távolsága,
következő állomás zárási időpontja.
Teljesen egyértelmű az egész. Amúgy az egész verseny (rajttól a célig) annyira jól meg van szervezve, hogy az ember úgy érzi, nem is Görögországban, hanem inkább a németeknél fut...
Futás közben rááll az ember szeme, hogy mi a fontos számára a tacepaókból, mert ha mindenhol végigolvasná az egészet, azzal menne el a legtöbb idő.
Az útvonal TELJESEN egyértelmű. A földre festett eligazító nyilak mellett rengeteg, oszlopokra, stb. rögzített nyíl van SP felirattal, ráadásul néhol még szalagozás is. Számomra sosem volt kétséges, hogy merre kell mennem (még legzöldebb állapotaimban is felismertem a helyes utat -de ez csak a Spartathlonra vonatkozik...). Eltévedni az tud, aki nagyon akar, bár szerintem az önkéntesek onnét is visszahoznák. Egyszerűen nincs menekvés...
Az éjszakai futás úgy van, hogy az ember kiküld egy fej-/elemlámpát arra a frissítőállomásra, ahonnan szerinte az már szükséges lesz. Az úton néhol van világítás vagy átszűrődnek fények az autópályáról, de sok helyen töksötét van, s még teliholdnál is jól jön a plusz fényforrás (nekem pl. a sík köves földúton nagy szolgálatot tett, mert eléggé bokaforgató a terep, s ez kb. 8 km hosszú!). Tehát kedves Spartathlon-aspiránsok, meg kell tanulni lámpával futni éccaka! Inkább vidd a kis lámpát, mint egy rossz lépés miatt kelljen feladnod a versenyt... Az éjszakai tájékozódás nem nehezebb a nappalinál, nagyon jól láthatók a felfestett/kihelyezett nyilak.
Maga a leghegyibb szakasz (tehát az, ami köves) kb. 3 km hosszú, előtte, utána aszfaltos. A gerincre vezető rész néhol elég meredek (én négykézlábaztam is), nagy sziklákra is fel kell lépni, s az ember (bocsánat, futó) lába alól többször kiGÖRÖGnek a kövek. A "kivilágítás" annyi, hogy a felfelé vezető út kanyarjaiba villogó fényeket tesznek ki, magyarán világításnak nulla, tájékozódáshoz tökéletes. A gerincen túli lejtő cikkcakkban megy lefelé, de itt is nagyon kell vigyázni, nehogy egy kőre lépve esés legyen a "száguldásból".
alow egyik képén, amit a beszámolón láttunk, volt egy frissítőállomás és elég komolyan fel voltak tüntetve az adatok. Mindenféle km adatok, és nyitási-zárási idők.
Válaszolni sajnos nem tudok :-), de kérdésem nekem is van. Mennyire egyértelmű a pontokon, hogy mennyi előnyünk van a szintidőhöz? Számon kell tartanunk? esetleg ki van írva a pont zárása?
