"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Nem, nem, nem, nem, nem ,nem, nem megyünk mi innen el, míg minket a házigazda furkós bottal ki nem ver.Ha nem tetszik a gazdának, hogy mi itten mulatunk, vigye el a házát innen, de mi akkor is itt maradunk! :O))
Ősz kószál a dombokon, rozsdabarna lombokon szellő lebben, ringató. Búcsúzik a nyárutó. Fényevesztett subáját, fák lehullott ruháját fújja a szél, táncra kél. Hajnaltájban jő a dér.
Hordóban a hegy leve, már pihenni kellene. Meg is tenném, nem lehet. Meg kell várni a telet. Fél árbócon lóg a nap, gólyák szárnyat bontanak. Eső koppan, hallgatom, őszre zárom ablakom.
Léptedet merre vezeted tovább, ha nem kavarog virágokkal szívem? Ráncokat ró arcomra minden ősz, míg a haldokló holdat cipelem. Észrevett már a tél, nekem havazik, arcomra fagy jégvirágos álom. Elfutott már tőlünk minden patak, s holt avaron lépteidet várom
Fa vagyok, várok az ébredésre, ág vagyok, várok zöld levélre, rügy vagyok, várok tavaszi napra, virág vagyok, várok születő magra, termés vagyok, várok téli álomra, föld vagyok, várok hűs harmatra, élet vagyok, élek, s mindig várok, álmaimban ifjú fává válok..
Lindák Mihály Vagyok
Vagyok, fény és árnyék,
valóság és játék.
Vagyok, hideg és meleg,
szerető és rideg.
Vagyok, kit gyűlölnek
és szívből szeretnek.
Vagyok, hitehagyott,
eszmékért elhagyott.
Vagyok, jó szerető,
időnként fecsegő.
Vagyok, hű barátod,
alkalmatlan párod.
Vagyok, heroikus,
vagy melankolikus.
Vagyok, szókimondó,
mindent megtagadó.
Vagyok, egy álomkép,
máskor csupán rémkép.
Vagyok, még szertelen,
sokszor szégyentelen.
Vagyok, aki adok
és keveset kapok.
Vagyok, nagyon gazdag,
de rendkívül szegény.
Vagyok, a hit, a remény,
az elveszett esély.
Vagyok, a lenn és fenn,
talán érdemtelen.
Vagyok, olyan,
Reményik SándorSzáraz levélEgy lány hajába hullt, A véletlen, a szél Hozta. Gyűrött kis múmia-levél, A sötét fürtök közt pihen: Vándor, különös, oda nem való, Szomorú idegen, Egy lány hajába hullt, most ott pihen. A lelkem is, ha lány hajára száll, Ott úgy pihen, Mint ez a vándor, Ez a szomorú, száraz idegen. Hogy megpihent: tán maga sem hiszi, Egy pillanat - s a szél tovább viszi, Tovább, tovább...
Hűvös volt ez a nap, és az újságok szerint Jön az eső, jön az ősz, hosszú tél lesz megint Húzódj még közelebb, s ha egy kevés bor maradt Oszd meg velem a poharad, ugyanúgy, mint szebb időkben
Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond Ez a csönd éve volt, szinte fájt, ahogy átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Húzódj még közelebb, hajtsd a párnámra fejed S az a páncél, ami óv, földre hullik, lehet Ne beszélj, dal sem kell, már a zenék sem azok Amik nehéz napokon, végül is rólunk szóltak
Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Ez a csönd éve volt, szinte fájt, ahogy átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Ez a csönd éve volt, lassan elfogy, mint a Hold Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói Maradunk itt, neve is van: Budapest
Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás Közértbe megy le tejért János és Tamás Házakon rések, azon kilépnek Házak közt járat, azokon járnak, indulnak el
Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói Maradunk itt, neve is van: Budapest
Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás Közértbe megy le tejért János és Tamás Tócsák tükrében magukat nézve Dohányszemcsékkel zakók zsebében, indulnak el
Kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már Felismer tanár úr, vagy tán elfelejtett már Éva tegnap volt az abortusz bizottság előtt Téli kabátomra hasztalan keresek vevőt
Házmesterünknek adjunk szép mosolyokat Nézd, homlokomra egy boríték nem ráragadt Más vagyok, nem az, akit épp maga most keres Fáskerti elvtárs, legyen már olyan szíves
A fekete lyuk egy nem létező égitest Három év múlva nem vagyok hadköteles Felismer tanár úr, vagy tán elfelejtett már Kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már
Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói Maradunk itten, maradunk itt, maradunk
Várnai Zseni BUDAPEST, ÖRÖK VÁROSOM
(részlet)
Olyan ez, mint a szerelem,
szemölcseid is szeretem:
külvárosaid zeg-zugát,
s diadémod: a szép Budát,
patinás, régi házaid;
a Gellérthegy virányait,
a rózsadombi kerteket,
ott írtam régen verseket.
Nekem Te vagy a Városom,
Rómám, Firenzém, Nápolyom,
Te vagy Párizs, a Szajna itt
a zöld Duna, rajt' mennyi híd,
s ha ódonságok vonzanak,
a Várban fönt empire falak
szelíd bűbája andalít,
s egy messzi múltba rést hasít.
Zuhog az eső, csak változz,ahogy az Idő, csak változz. Simogat az Ég, csak változz ,mert még nem volt elég. Jön értünk egy másik hajó,a Nap süt és hull rám a hó. A mindenhol Mindenható most változtat rajtam. És zuhog az eső az égből a földre.
Ahogy az Idő,
csak változz örökké,
örökre. Keresnek újra mindig, keresnek.
Jönnek az árnyak,
szembe jönnek. Magamat látom, csak magamat féltem, fenn a magasban és lenn a mélyben.
Én
Úgy sajnálom magamat,megint
ÉS
ha a Halál szele megint,
zokogjon keservvel,aki ismer.
Fogják soká,kihűlt,bűzölgő hulla-ujjaim!
ÉS
Kísérjetek el MIND az enyészet borrzasztó útjain!!
Sötét kapuk, magas házak, fényes udvarok. Nyíljatok meg lábam előtt, ha arra indulok. Felhő,felhő fenn az égen,vártunk már nagyon. Esőt hozz a virágoknak,mosd el sok bajom. Fehér ingem tiszta legyen,olyan, mint a hó. Átok engem el ne érjen,ne bánthasson szó. Kutyák ugatása ne verje föl álmom, Őrizz engem e világon. Fényes utakon engedj szabadon járnom. Árva szívem annyira fáj,éget a bánat,
Mosd el szél, zivatar.
Értem nyílnak a réten a virágok, A felhők között magasan járok. Engem hívnak a harangok, Én elmegyek és ti itt maradtok. Madarak ha szállnak, helyettem is szállnak, Híreket visznek üzenetet várnak. A baglyok elalusznak, ha eljön a reggel, Kakas kukorékol, hogyha a Nap felkel. Erdő közepében járok,egyszer, majd
Fanyar bor az asztalon Lelkünkben az unalom. Megtörött a bor színe mint a haldoklók szeme. Iszunk apró kortyokat hallgatunk rá nagyokat. Nézzük a vén telkeket a vetkőző kerteket. Aki maradt, bús levél, fázik mind és fáj és fél. Fázik mind és fél és fáj valami rossz vándort vár. Jön a vándor mogorván köpönyegét vonszolván. Köpönyege föllege betakarja az eget. Lehellete csúnya szél akit ér az meg nem él. Jaj levelek, hol bújjunk? Mit csináljunk, lehullunk.
Oly mozdulatlanul nyugodtak A kerti fák az őszi fényben. Talán a nyárról álmodoznak, Csak egy levél hull néha szépen. Az élet csöndje ez a béke, A nyugalom e nagy tenyészet, Örök erők szent szövedéke, Lehullt levél én, elenyészek. Avar leszek majd az avarban, Míg fölöttem a fiatal fák A lombjaikat diadallal Az örök égnek fölmutatják.
Geisz László: Őszi vers
