Egy bizonyos hangminőség alatt mindegy, mert az úgyis rossz, egy bizonyos hangminőség felett mindegy, mert fül már nem hall különbséget, legfeljebb a műszerek jelzik ki, a kettő szint között meg mindegy, mert ott minden jó és inkább ízlés kérdése. - Sir Winston Churchill Out
DAT can record at sampling rates equal to, as well as higher and lower than a CD (44.1, 48, or 32 kHz sampling rate respectively) at 16 bits quantization.
Nem mondanám szentségtörésnek, de a DAT elég alacsonyan vág, ha jól emlékszem. (16 kHz?) Szóval vannak már audiofilebb rögzítédi módok.
Én mondjuk nem értem, hogy a Fairlightokban használt lebegőpontos tárolás miért nem ragadt meg az audiofilra érzékenyebb szakmai körökben. Nyomják az egekig a mintavételi frekvenciát és a bitsűrűséget, de a kvantálási mód továbbra is ugyanaz, azaz a részletgazdagabb részeket és a ritkabb részeket ugyanannyi adat írja le, ami sztem helytelen.
Jah és ha már annyira szentségtörés a dat, akkir a vinyl sokszorositási módról inkább ne is merjünk beszélni, vagy belegondolni, vagy inkább csodáljuk, hogy azon nem kevés átalakítás után még jól is szól, vagy hogy egyáltalán szól? :D
Így van, simán. Mint mondtam az analóg feeling rohadtul nem onnét jön, illetve aznuccsó keverőpult utánig tart és slussz. Utána már ök9rségnek tartom az analóg szalagot, vagy bármiféle analógot...leszámítva pl. A DA konverziót ami megtörténik mindenképp pl. visszajátszásnál, vinyl masterek vésésénél, esetleg MC kiadásnál, sokszorosításnál (Dolbyval).
Sajnos ez a koncepció is olyan volt, hogy sohasem mutatott igazán semmi lényegeset a közbenső sokkal lényegesebb folyamatokra.
Sok esetben még maga a többsávos maszterszalag forrás is megkérdőjelezhető, nemhogy a többi. Vannak azért tényleg rendkívül jó analóg hangzású mai zenekarok is, akik előbb általam említett békebeli technikákat igyekeznek profin használni, de ritka. Olyanra gondolok, mint pl. nagy kedvencem a The Black Keys - Brothers albuma. Maga az eredeti is istenien szólt, de ők pl. gondoktak a jövőre, hogy majd ha egyszer jobban befutnak ott legyen a nyers többsávos mastrer. Aztán ki is jöttek az évfordulós reissueval. Meg is vettem azonnal baksin...megérte bőven. Piszokul jobb lett, pedig az eredeti kiadásra is bizsergett a fülemben a szőr. Szóval vannak okosan előre látók, és 'audiofil' zenészek is, de a legtöbb nem ilyen, és jobbára a stúdióra, és a hangmérnökre hagyatkozik. Márpedig nekik kellene legjobban tudni mit akarnak hallani...
Részemről akkor full analóg egy dal, vagy album, ha a zene, tehát az összes hangszer, és effektek analógok, lehetőleg ami lehet csöves, a szinti meg a pedálok tranyós, a keverő pultok, és minden más egészen a rögzítésig amennyire csak lehet az. A rögzítés meg már legyen DAT, nyilván többsávos. Sajnos az nagyon nagyon ritka eset mikor külön masterként rögzítenék magát a nyers hangszereket, és éneksávokat. Legtöbbször már csak az effekteleket őrzii meg, pedig azok birtokában lehetne igazi remasterekről beszélni, sőt akár totál újra effektelni az eredeti hangszerelést is. A többi inkább igenis legyen digitális, mert az analóg hangzás előbbiekből jön, és a többiből már csak a 'zaj' adódna hozzá, ami káros.
Az a baj, hogy az audiophile arcok nagy része hívő, és csak kis része szakértő. És amikor valaki hívő, akkor van az, hogy egyből megmondják, hogy milyen jó az analóg cucc, és pfúj digitális, az csak szar lehet, miközben nem veszik észre, hogy a korongon kívül minden digitális a gyártás során.
Az régen volt jellemző, a '80-as évek színes lemezei inkább voltak szép díszek, mint hanglemezek. Manapság már tudtommal egyenértékűek a lemezek, nincs minőségi különbség. Ettől függetlenül én inkább veszem meg a sima feketét, jobb a békesség.
Nem olvastam még olyat hiteles forrásokból, hogy a színes lemez nem lehet olyan jó, mint a fekete. Ahol ezt írták, ott írtak a -30°-ra hűtött CD előnyeiről is.
