Nem érdekel, hogy miből élsz. Azt akarom tudni, hogy mire vágysz, És hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával, Nem érdekel, hogy hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy hülyének néznek a szerelmed miatt, az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj. Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal. Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját, hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben, és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal, az enyémmel vagy a tiéddel, Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira. Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek, hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet. Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is, ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből ered-e az életed. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal, az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tópartján és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy ? Igen?! Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel. Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után, fáradtan és csontjaidig összetörtén és ellátni a gyerekeket? Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. . Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál. Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál. Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb már összeomlott. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal, és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.
Szervusztok, Szép estét kivánok Mindannyiotoknak!:
******
Reményik Sándor
Hegedu sír
Hegedű sír, magányos hegedű A roppant csillag-kupola alatt. Oly kristálytiszta üveghangokon Jajdul a végtelenbe valaki; Úgy ostromol Istent és éjszakát, Könyörög, lázad, adja meg magát, Hogy lehetetlen meg nem hallani.
És mennyi ilyen kristály-hegedű - És mennyi ilyen harmat-tiszta hang - És megváltásra méltó mennyi bánat
Az örök csillag-kupola alatt.
Ha ezeket nem hallja senki sem, Ha ezeket nem bánja senki sem: Mért hallaná meg az én hangomat?
1931 augusztus 31
elnézeést,más nyelvezetu uj gépen irok /próbálkozom/ és némely betu nincsen meg
S végül már minden, minden egyszerű… A fáradt vándor kevéssel is beéri, hiú, mulandó dicsvágy nem kisérti, a lángolást fölváltja halk derű, és arra int: te se légy keserű.
Ha van, mit adnod, add jó szívvel át, add a munkád, s csekély tapasztalásod, s bár nem váltod meg véle a világot, de szebbé teheted egy pillanatát… úgy adj, mint erdő ontja illatát.
S ha mindig még bolygatnak álmaid, ha balgán földi régiókba vágyol… dobd ki a súlyt léghajód kosarából, hajítsd ki múltad homokzsákjait, s majd megkönnyülnek sebzett szárnyaid.
Írd ki magadból, mondd el, ami volt… legyen regény vagy költemény belőle, de azt is mondd el, ami vitt előre, ami szívedből szikrákat csiholt… szürke kavicsból ékkövet csiszolt.
Szép volt, bár sokszor élő csontig ért a véső, mégis tűrted rendületlen, nem érezted a lázban, révületben a szenvedést, mert tudtad jól, miért: egy szív a sok közt, egy mindenkiért!
Most már egy hang se vész el nyomtalan, hullámok sodrán száll körül a térben, szavad ott zeng a végtelen zenében… s ha néhanap valahol megfogan, te szólsz majd akkor zengve, boldogan.
Csodálatos a lét, s mily nagyszerű, hogy ami fény, nem vész el abból semmi… s mulandó részed úgy fog elpihenni, mint tokjában egy néma hegedű…
Mihelyt egy házfal ledől énbennem tüstént feláll mihelyt egy utca leomlik énbennem újra kinő Menetben hosszú sorokban vonulnak vonul a volt város a változott létbe belém és épül föl ott Nehezen s gazdagon élek egyszerre kívül belül Jó annak ki korán elment s annak ki nemrég van itt hordozza vagy csak a régit vagy csak az egész mait Jobb annak aki ha indul járhat a kedve szerint egyszerre többszörös útnak járhatja meg köveit sokszoros zsákmányt szerezve tud hazatérni megint fáradtan lábaremegve fáradtan de boldogan.
Ki úgy mint én is, füvel fakadtál Bukó sugárnak szálán akadtál Bársonybús éjek keblén tapadtál Te vagy testvérem. Ki szitakötőnek megülöd szárnyát Rőt tavon téped nefelejcs árnyát Holdbeli hárfásnak lesed a várát Te vagy testvérem.
Ki lakod mák meleg, süppedő kelyhét Hevered fellegek pihegő pelyhét Szemeid mélyek, kezeid enyhék Te vagy testvérem.
Venyigék vágyború völgye vidékünk Ölelő álmok fürtje nyakékünk Mert sorsunk nincsen: fészkünk van nekünk Te vagy testvérem.
Gyere hát, gyere már, játszódjunk ketten Játékunk árnya mennyekre szökken Ott nem is játék, ott nem is árny már Bárányos felleg, fellegszín bárány.
Fehéren izzó kapu nem éget Nyílik szelíden, ha bárányunk béget Befordulunk rajta, bárányunk gyapján Te is, meg én is szívszüret napján.
Mint halk hegedűszó távoli korcsmából, Felém muzsikál a messzi ifjúságból, Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam, Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam.
Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából, Feléd figyelek ma az üres, korcs mából, Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék, Mintha megint az a régi lennék...
Gondolok valakit, Akivel összefügg az életem. Lehet: nem ismerem, Lehet, nem fogom ismerni soha. Lehet, hogy egy más csillagon lakik. És mégis összefügg az életünk Rejtelmes, örök rendelés szerint.
Nekem kárhozni kell, Romolnom napról-napra, - Hogy napról-napra üdvözüljön ő
Nekem vétkezni kell, S a vétkem súlya alatt roskadoznom, - Hogy ő állhasson a szentség fokán.
Nekem szenvedni kell, Őrlődnöm gyötrő nyughatatlanságban, - Hogy Isten békéje vele legyen.
Nekem nehéz követ kell hordanom A szívem helyén, - hogy könnyű legyen Az ő szíve és szárnyas és szabad.
Nekem a tétlenségnek mocsarában Kell vergődnöm, - hogy ő oltárt emeljen A munkának s titáni templomot.
A föld nehéz és kesernyés szaga Kell hogy körüllebegjen engemet, - Ő csak úgy érzi rózsák illatát. A mindenség roppant lépcsőzetén Egy lépcsőfokot le kell szállanom, - Hogy ő hághasson egy lépcsőfokot.
Mikor ő a világ-zenitre ér, S én a nadiron szétmorzsolva fekszem: Akkor telik be kettőnk végzete.
Emléked már oly ódonan aranylik... Ha este véle búsan bíbelődöm, Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn...
Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt Lelkem, s várná, hogy mint gigászi szolgák Jelenjenek elém a régi vágyak, De egy se jő már, s nem röpítnek hozzád... S egy este majd, míg úgy mered sötéten Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem, Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,
Lelankad lelkem karja bánatában, A kincs kisiklik ájult ujja közzül, S setét lomok közt lassan messzegördül...
Kibogozhatatlan a kert ősze Van ami marad van ami örökre elmegy van ami csak a télre van ami a földbe ami magába ami más határba ami cselekszik amivel csak történik egy s más s van olyan is aki az általános sejtelmetlenségben minderről tud is Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik befutni a négy fal közé hagyni ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról
Szervusztok! Jó egészséget, örömteli várakozást, készülődést kívánok az Adventi napokon, - az elmélkedés, a reménykedés, a szeretet, gondolati, fizikai és lelki felkészülés időszakára!:) Kedves TopikTársak szívből köszönöm a verseket, szeretettel AnnKa!:)❤
*
Van-e érzés, mely forróbban és sejtelmesebben megdobogtatja az emberi szívet, mint az ünnep és a várakozás izgalma?
*
Az élethez nemcsak virtus kell (...) és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is (...), egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben.
Lobban a szeretet csodaváró fénye Advent első vasárnapján az ünnep elébe. Három fénytestvére téli eget faggat, hogyan lehetnének betlehemi csillag?
Mert ha közös lángjuk csillagként ragyogna, reményt vihetnének mindenik otthonba. Csodaváró fényük volna hitet hozó, áldásban fürdene valahány földlakó.
Eljutna a remény a szívüregekbe, oda, hol az Isten mélyen el van rejtve. Fölizzana ismét a hitnek csodája, hogy áhítva nézzünk egyetlen fiára.
Ki születvén Földre hozta a megváltást, bűnös lelkeinknek igaz megbocsátást. Öltöztessük szívünk ünneplő ruhába, szeretetünnepünk, Karácsony várásra.
Amikor a fák gyümölcsöt teremnek, tudhatjátok, hogy közel van a nyár. Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg korcs ágaimon más, mint a halál? Amikor jelek lepik el a mennyet, álmunkból kelni itt az óra már. De ha hozzám jössz, pedig megüzented, angyalod mégis álomban talál. Meg akartál rajtam teremni, rossz fán; Nem voltál rest naponta jönni hozzám. Ajtóm bezártam. Ágam levetett. Éjszakámból feléd fordítom orcám: boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám! Szüless meg a szívemben, Szeretet!
Szervusztok, szép adventi vasárnap estét, békés várakozást, kellemes készülődést kívánok!:-)
********
Dsida Jenő
Közeleg az emberfia
Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia, aki nem tőlem és nem tőled kap életet. Néhány pásztornak, akik sohasem öltek nyulat, nem hordoznak emberölő szerszámot, megjelenik az angyal és megjelenik a csillag és tele lesz dallal a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre és tudni fogjuk, hogy Ô az. Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei, a petroleumbányák frakkos császárai s könnyel a szemükben letérdelnek elé. Mert Ô lesz, akinek legtisztább kék a szeme, legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog az örök épitők acélos vidámsága. Ô megmutatja minden vándornak az útat, minden töprengőnek az igazságot, minden haldoklónak az életet. Ô megmagyarázza nekünk a gépek dalának igazi értelmét, megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől. Ô nem ad országot nekünk, hanem otthont, nem ad fegyvert, hanem kenyeret. Ma még sirunk, mert a mosolygás nem én vagyok. Ma még sötét van, mert nem jöttem világosságnak, hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról. Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt. Eljön Ô, minden bizonnyal eljön.
néha álmomból hirtelen felriadok nem tudom hol vagyok ki vagyok hány éves (voltam annyiféle helyen voltam annyiféle éves voltak férfias és nôies ambícióim) meglepetést okoznak személyi adataim és a lélegzetem
a reggel fehér vászonjelmez csak az ágynemű csak a falak s különös hogy van egy ajtó is amin ki lehet s ki is kell menni
és azután az utca lélekcserélő zajai
s már csak a színes ruhák léteznek csak az ajtó amin kiléphetek
Úgy mint az őrült szerető szeret vizes fejjel, beomló ég alatt taposni őszi fasor avarán: e földön úgy szerettem járni én. Vagy mint utas idegen városokban, ki első este sétaútra megy, ide-oda fut, néz, nem tud betelni, megizzad és boldog révületben érzi, hogy álmainak városába ért, hol minden új: a kirakatok fénye, a kávéházi italok színe, a sok sétáló – mintha ünnep volna – a szabadság vad kakukkfű-szaga s vágyik maradni már itt mindörökre – mint ő, úgy voltam e világgal én.
Én tudtam: itt minden új, meg nem térő, páratlan, ritka s múló fenomén. Ha lepke szállt azt mondtam: "Jól megnézzed, először és utólszor látod ezt." Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel és szóval láttam, mintha reggelig meg kéne halnom – és mindezt azért, mert folyton féltem a hajnaltól, melyen nem lesz se barát, se bor, se ébredés. Érez így más is, de agyába gyűri. Ám én a homlokomban hordtam ezt. Súgólyukából tudatom csak egyre fenyegetődzött: „Minden elmúlik.” S e szikra itt a nemlét vasfogói között, a lét csodája, hogy vagyok, a pusztulás fogatlan állatínyén még felvillanó szentjánosbogár, az ellentétek izzó sistergése s az elmúlás örökös, csontig vájó tudata: ezek adtak életemnek ízt, színt, varázst és glóriát, ezek tettek bolonddá, mámorossá, s ezek bűvöltek kacsalábon forgó kastélyt a puszta létből énelém.
Ittasan a föld egyszeri borától, reá fonódva, úgy öleltem át minden fogalmat, tárgyat és személyt, mint részegek a lámpaoszlopot. Így lett világom szép. A csillagég gobelinekkel tapétás múzeum, a tér három dimenziója körben élmény-bálákkal telt raktár, ahol órám számlapjai tizenkét személyes terített asztal s másodperceim nehéz mézcseppek csöppenései. Így lettem én a föld szerelmese, a nagy rajongó, felhők Rómeója, hol városok alatt a trubadúr, gót csipkedíszek faragója rímben s éjféli fürdés pogány ünnepének mezítelen papja, míg időm lejárt s eltűntem én, a múló fenomén a fenomének örök tengerén.
Már nem kellett fél füllel a kattanó zárra figyelni. behunyt szemmel is a telő időre, a külső világra. Már büntetlenül lehettünk, mint a komló, erőtlenek, csak adni-akarók; szerepeket, ravaszkodást ha már elveszíthettünk, mint kopott kabátot: léphettünk a csönd mohaszőnyegére, együtt hagyhattuk el a szavak ingoványát. Békesség félhomálya mosott egybe kamasz fenyőfát, ezüsthajú nyírfát, megálmodott helyzetet s hihetőt. Senki nem tiltott, semmi nem űzött már: tiéd voltam és te az enyém voltál. Választhattunk. Helyet, időt. Csodát.
És a szabadság szűk csapásain te elindultál – vissza. Veled én is, együtt mentünk a láperdő széléig, aztán –
Mi lett velünk? Miért nem jártuk végig virágzó berkeit? Mi nem volt jó vajon? Megbénított a szabadság? Vagy miért Nem tudtunk már egymás szemébe nézni?
Ez a reggel - e könnyű mámor - ez a nap - ez a fényzenezápor - ez a nagy, kék varázs - e hang, mely fent tovaszárnyal - ez a sok hang - ez a madár-raj - ez a gyors csobogás;-
ez a fűz, ez a nyír - ez a zöld gyep - ezek a hegyek - e völgyek - e zöld pihe mindenütt - e méhek - e harmat a bükkön - e csöppek, e gyöngyök - e sok könny - e sok éles, tarka fütty,-
ez az alkonyat - e sose-szűnő - ez az álmatlan tovatűnő éj a falu felett - ez az árny - és hogy süt a friss ágy - e futamok - ezek a trillák - ez - a Kikelet!
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan – ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
Nevetni szívből újra megtanult. S mert Nyár van még: a ruhája fehér. De lelkében, a legbelső szobában, Minden élőnél erősebben él Az ifjú isten, aki tovaszállt, Ki ajándékba kapta a halált, Hogy férfi helyett csillaggá legyen: Örök szépség és örök szerelem.
A lelkében, a legbelső szobában, A virágait rendezgeti szépen: Ezt névnapra, ezt kézfogóra kapta, Ezt viszontlátáskor, ezt búcsúképen... Ó mennyi, mennyi virágot kapott! Pedig be kurta volt a földi éden.
Pár hétig tartott a paradicsom. S most lányos asszony-lelkében pihen Az ifjú hős, de nem ravatalon. Élő erő és ható hatalom. Fény, aki mellett árnyék a világ. Emberarcok, hegyek és tengerek Csak tükrök, mikben ő jelenik meg, S kinyilatkoztatja folyton magát.
A megözvegyült lélek-palotán Férfiak is, kérők is járnak át. Tán akad, aki hosszabban tanyázik. De ki eljut az utolsó szobáig, Az a küszöbről némán visszafordul És úgy oson el lábujjhegyen, loppal.
- régen volt itt ez a vers, nekem nagyon tetszik- elnézést az ismétlésésrt! ****
Stiller Kriszta
Félálom
Látod, köztünk már helye van az ősznek, az asztalra dobva hűvös bőrdzseki, itt pultosfiúk fényeket előznek, egy mellém állt, hogy a lelkem töltse ki. Valahol csendben átfordul egy naptár, kemény egy év volt, most minden harc laza, mellettem vagy, és magadra maradtál, a szívemben laksz, de nem rohansz haza. Üres arcomon táncot jár az árnyék, nem én kesergek, a sötét énekel. Hunyt szemmel hallgatsz, nem látod, hogy fáj még, azt vetted észre, hogy most engedlek el
S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszűnik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete.
