Fejem fölött egy faggyúszál, a zsírját égetem. Repkedő lángja úgy lobog, akár az életem.
Ködös homályban élek itt egy horpadt domb ölén, s míg csillagok közt száll a vers, a gazban fekszem én.
A völgyet árvíz lepte meg. Bedőlt a régi kút. Fénylik már minden ösvényünk, s e tájról nincs kiút. S míg ágyam szélin tespedek, és lábam lógatom, öregapámnak szelleme elvonul a falon.
Ő is így élt itt egykoron! Ma mégis messze jár… Mögöttem az órainga, mint kivont kard, kaszál.
Vigasztal ennyi kedves, kósza bánat És ifjúság, mely könnyes dalt terem, Mikor az arc még érdekesen sápadt És halálosan bús a szerelem... Vén szívem ennyi kincsre hol találhat? Csak kavicsok maradtak már nekem. Színes kövek, melyekkel hogyha játszom, Kirajzolom a porba ifjúságom.
Miért oly bús a költő-fiatalság, Mint tavasz fája, mézgát könnyező? Előre érzi tán a Szép kudarcát, Ó mert a föld a Szépnek sírmező. Vagy hallja tán, hogy zúg a földi gazság, A koncot váró és prédát leső? Sebaj! Van egy várunk, erős és ékes, A Gondolat. Ez biztos menedék lesz.
*
Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj. Charlotte Bronte
Mosolygó hindu bálvány, Ki végtelenbe révedsz, Taníts egy kis mosolygást E nagy szenvedéshez. Taníts egy kis mosolygást, Te nagy, örök mosolygó, Oly kurta ez az élet, Oly furcsa ez a bolygó.
Mosolygó hindu bálvány, Én annyit sírtam itt lenn, Olvastam bibliákat, Várva, vívódva hittem. Mosolygó hindu bálvány, Hitemen mosolygó, Mily jó lehet a semmi, A végtelen koporsó.
Hol nem nyílnak virágok, A hervadásra szántak, Szerelmek, álmodások: Virági a halálnak. Mosolygó hindu bálvány, Az élet láza oly jó És oly gonosz az élet És én rád sírva nézek, Te nagy, örök mosolygó.
"Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát."
*
Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét. Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.
Az álom mesékben ringat A messzeségben illan tova Lüktet a szív, vadul ver A horizont sötét bársonylepel A múlt idők emléke bolyong A vándorló csillagok között Égi fényt sugároz az ezüst Hold Kibújik lassan a felhők közül Álmot hint selyem pilláidra A csillagok fölébe szállva
Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja Az aprókockás térre leszakad; Hajnal fakul az esős éjszakára, Már látom a komor, nagy tűzfalat. Ködtől kopottan, ablakomra szállva, Két esett veréb álmosan fecseg, Lelkem kiréved a foszló homályba, - Maradjatok itt, szürke verebek!
Valamikor a pitymallat sugárát Ujjongva lestem iratos mezőn, Hűs szél borzolta nagy kalászok árját, A nap mosolygott és rá repesőn Mennybéli kórus zendíté imáját S a rét, az ég száz színben reszketett. Most? Búsan zizegnek a villanylámpák, - Maradjatok itt, szürke verebek!
Mintha minden gyász, amit általéltem, Csöndes titokban fojtogatna most, Mintha a ködök e magányos téren, Lelkembe hamvaznák a bánatot, Mely kihalt utcák során tovalézeng, Mely szitáló közönnyel csepereg, Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg, - Maradjatok itt, szürke verebek!
Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már, Csak álmodom mezőkről, éjszaka. És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál, Oh én vagyok a szürkeség maga! Olyan, miként ti. Villamos rohan már, Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg, A nagy kórusból csak e hang maradt már, - Ti is elszálltok, szürke verebek!
Napok, napok, öregítők, elmúláshoz szelídítők, olykor olyan kurták vagytok, megmérni két pillanat sok, néha meg egy nap oly nehéz, emészteni év is kevés: napok, napok, öregítők, elmúláshoz szelídítők, szürkék, ködösek, álmosak, deresek, jégvirágosak: vacog a ház, a kert hóvert, kötöd a gyapjú pulóvert, kesztyűt, sapkát, puha sálat vejednek meg unokádnak; napok, napok, öregítők, elmúláshoz szelídítők, józanok és mámorosak, virágportól záporosak: kerted körbe dongó döngi, méh a kökörcsint köszönti, ülsz nyugágyadban és nézdelsz, vidít minden, amit észlelsz, az is, ahogy valahonnan két szerelmes darázs loppal piros pokrócodra pottyan; napok, napok, öregítők, elmúláshoz szelídítők, villámosak, mennydörgősek, szivárvánnyal viselősek, s a hirtelen csöndben, mintha szólongatnának az ősök - - - napok, napok, öregítők, elmúláshoz szelídítők, tudom, nehéz, nagyon nehéz mellen a fej, ölben a kéz, nem érdekel már, mi újság, kihull kezedből az újság, szemüveged szomorúság, s míg pilládra száll a szender, mormolgatod magad elé: istenem, mi is az ember, istenem, mi is az ember! - áldott, ki magában beszél, zenél neki a kert, zenél, megpecsételni a múltat köré piros lombok hullnak: de boldog is, jaj, aki él! ül a szomorúfűz alatt, zizegteti haját a szél, zizegteti haját a szél. Az öregség előszava Ráncok, homlokom gondolatjelei - redők, táncotok a tűnődés tengertánca, vigasztaljátok a maga elé meredőt, ráncok, rovátkák, redők, nagy szemem égalját övezők, szarkalábaktól kékellő mezők, végül is: megkövezők! mert árulók vagytok ti mind, az elmúlás besúgói, mosolyomon mosolygók, kémei istennek, pokoli pribékek - - ráncok, mindentudók, miket nem ért az ifjú partján a tűnődésnek, csak nézi a tengert, nézi, szemei tűzben égnek, sejti csak hatalmát a legöregebb vénnek - - - ráncok, űrbeliek: görbe terei az örök mindenségnek!
Öregjeink: az öregek Öregjeink, az öregek, a vének, aggok, esendőek, öregjeink, a remegők, a bunda - mamuszos - szívűek itt topognak a ház előtt, vagy a gangon, hol süt a nap, elhányt fillérjeinkért ők mint kincsekért, lehajlanak, öregjeink: az öregek megbecsülik a perceket, míg mi herdáljuk napjaink, nekik minden perc visszaint, s visszaintenek mind az évek, mert szegénykék, ők olyan vének, öregjeink: az öregek, ők olyan aggok, esendőek, velük már minden megesett, csak az a végső, csak az várat, csak az a vég, csak az nem várhat, botlanak mindig közelebb, kiszolgáltatva, szívig fosztva minden göröngyben megbotolva, botolva mindig közelebb, ahhoz a végső pillanathoz, ami majd végső nyugalmat hoz, kisebbek, mint a gyerekek, mégis bennünket féltenek, mégis miattunk imádkoznak, kik helyükre hullunk maholnap, öregjeink: az öregek.
Arcukon csöndesség lakik Ülnek az ablakban nézik a forgó földet szikrázó csillagokat Ülnek hányezer éve és napja mennyi alkonyt néztek végig szótalanul Ráncosodó szemükre pápaszemet valamikor szikrázó már törek-száraz hajukra borítnak szürke főkötőt Ülnek szótalanul kezük ölükben egyre közelebb a földhöz egymáshoz bújnak és nem zavarják a dolga után igyekvő embert Helyükre ismét öregek ülnek nézik az egyforma alkonyokat s az ablak előtt elhaladó nem veszi észre őket.
Fiatal arcnál, fiatal szemeknél Láttál-e szebbet a vén nap alatt? A lánynak mondja: Rózsafán születtél! És a világnak: Én megváltalak! De jár az év, és teljes lesz a rózsa, Tejes tavaszból tüzet szív a nyár: Gyermek apára, tengerek hajósra, Isten és ember férfiúra vár, Aki szeret, de nem hogy őt szeressék, És cselekszik, mert szent a kötelesség.
De legzengőbb a lomb zenéje őszkor, Bimbó-, s virágnál mézebb a gyümölcs. Elzúg a harc és elzajong a hőskor: Harcosnál, hősnél emberebb a bölcs. Ó lombos erdők őszi orgonája Milyen teli-mély a te muzsikád! Ezer sípod egyszerre intonálja Az emberlét ezernyi dallamát. Tavasz illata, nyarak szenvedelme S a tiszta tél kristály nyugalma benne.
Ó emberélet édességes ősze, Te vagy az összhang és az árnyalat. A tavasz benned fanyarát legyőzte, Erdőtüzeket, aszályt a nyarak. Magára ismer benned mind a kettő S te mind a kettőt áldod, érleled. Piros nyaradnak nem volt lángja meddő S magtalan nem lesz szép fehér teled. Mert a szivárvány színei megérve Elsimulnak a ránctalan fehérbe.
HAZUG ÁLMOK Ezerszer eltört, mindig összeraktam, mindig bíztam ígérgető szavakban. Most elfáradtam. Nincsen már miért. Beláttam, minden régen véget ért. Hazug napfény és hazug csillagok, magam is csak hazug álom vagyok. Ritmusok, rímek zümmögnek körül, valaki talán ennek még örül. Valahol talán lesz egy árny alak, mely testet ölt és így szól: vártalak, és összerakja mind a cserepet, mit szerteszórt a sors. A szeretet szavára várok... várnék, bár tudom, hogy álmodom, ezt is csak álmodom.
Lezártam a múltat. Poros könyv csak a polcon. Nem aggódok többé a volton. Régi világ megkopott kövein nincs értelme bokázni. Baktatok elnehezülve, akármi várhat még rám. Nyugalom kísérjen végső utamon.
Lezártam a múltat, már szinte untat. De mégis oly furcsa, míg tombolva néztem múltba, s zokogtam lángokat fúva, álmomban csendes partokon jártam, sík tenger ringatott lágyan, egyedül utaztam idegen tájban.
Most, hogy a múltat eltemettem, álmomban miért vagy mellettem?
Mindig szerettem a virágokat. Oly szépek, oly szelídek, bájosak. Kacér nincs köztük, sem divat-beteg; Közönyt, álkedvet egy se szenveleg, Láttatni titkosan nem vágyakoznak; Elrejtve, bokrok közt is illatoznak. Éltük rövid, de nyár van azalatt, Mig ők a nap felé mosolyganak. S ha jő az ősz, a rózsa-hullató: Sóhaj, sírás tőlük nem hallható. Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd, Tán elhervadni is gyönyör nekik...
Hervadt virág, hervadt leánytól... Elnézem szomorún, a nyárból Nekem több nem kerül. Életvágy pezsgett ereimbe'; De áldatlan homokra hintve Felszikkadt nyom nélkül.
Csak jönne már az ősz, a csendes, Midőn oly zajtalan, türelmes A hervadó vidék. Hangját a bágyadt őszi fényben, Úgy veszti lassan, észrevétlen', Mint a levél szinét.
Sarkunkban újra szeptember hava, csuhé-szatyrodból a nyár, mint a legutolsó darázs, kirepül.
A meggyfa már vörös levelet ejt, ne nézz oda! Én se nézem narancsos meztelenséged, noha nézném- sötéthúsú szilvát harapok inkább ketté.
A szemed is szilva, az öled is szilva, ízed is az! Gyékényen árulnálak, ha nem volnék irigy.
Dehát irigy vagyok és verseket írok vezeklésül, birsalma-sárga szavakat ontva, erdő-fényt, erdő-tüzet, hogy tükrödben fésülködő őszi madár is lássa magát.
Hogyan szeresselek, ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad? ha elbújsz égő falevél mögé s füstbe, húsodba falazod magad: homályos hazugságba, jégpincébe, mikor egyetlen szó elég, hogy átrepüljük szakadékainkat, a föld minden övezetét?
Akit nem véd a szerelem, hiába védi az magát; dereka körül égő erdő lehet szeméremöv, koszorú-lánc -
elfogy a levegője,
nyomora, csöndje s nézi csak: hogy kopik fölüle el az ég utolsó csillagig.
Ki tudja, hol éjszakáznak most a hattyúk? Egész nap kint áztak a hideg esőben a hideg tavon. Kínos volt látni fennkölt nyakukat. Talán ha énekeltek volna elnyújtva, hosszan, mint a régi versekben, hinni tudnánk újra magunkban. Hinni, hogy nincs örök némaság a földön: szájatlan kő, szájatlan fény, s a vergődő, nagy nádasokban is még újra istenek születhetnek.
Ki tudja, hol éjszakáznak most a hattyúk? S hol pörög le büszke nyakukról a víz a vízbe?
Szeretnék átölelni ma egy embert, Ki olyan árva s vágyak özvegye, Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert, S kondor haján kopog az ősz jege, Kinek ha volt is pirosbetűs napja, Tintát hozzá véréből szűrt a Sors, Vén bánatok fia és újak apja, Csöndes tűnődés lankadt léptü papja, Örülni lassú, és csüggedni gyors; Kit nemessé emelt a föld porából Sok ritka szenvedés, de nem kevély Kitűnni a törpék sekély sorából, És címere egy hervadt falevél, Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, Ha szívvel dobták, halkan énekelt…
De szép, de édes a fiatal álom! Ikarus-szárnyon száll a gondolat, S ha megcsuklik a végzetes Határon: Észrevétlenül, pillanat alatt Helyébe szökken az úr képzelet, S játszani kezd a szakadék felett.
Színes kockákat festeget magának, És illesztgeti a kedves lomot, Míg engedelmes tarka rendbe állnak; Épít belőlük magas templomot, S a kész művecske festett homlokára Ráírja büszkén: Ideák Hazája.
