- (2. NEM EGY WINNETOU?, NEM ÉPP OLYAN? AHOGY BÉKÉSEN ALSZIK?)
IV. Jó fülem van - erre és éles szememre mindig büszke voltam. Ha nem is értettem tisztán, mit dünnyög, ezt a két szót véltem felismerni: Micsoda hasonlatosság! Nem értettem, mire gondol. Arra, hogy mindig ki kell valamit találni? És nem elég egy hely, egy puhára kiült és kifészkelt? Vagy állandóan bele kell susogni a fülekbe? Állandóan harcolni, a könyökeimmel döfölődni és egyre jobban illatozni a félelemtől? Hogy éppen ehhez hasonlítani? Hogy miért nem elég egy fészek, benne az anyu, akkor leguggol, ráugrasz, hogy nagyobb legyen, és senki se unatkozzon, a fiókák működnek, úgy, hogy szét kell csapni közöttük, és szét is lehet, csak jobban célozz, hogy visszajöjjenek a falról, hát ez miért nem elég, fogalmam sincs, hogy miért. Akkor olyan lenne, mint ahogy az életben van lejátszva? Nem tudom, milyen vonat az amin ülnék a legszívesebben, az merre vinne, épp Róma felé, és hogyan rugózna a kocsi, azt nem tudom, de ez nem az. Azt sem lehet tudni, hogy nem az ablaküvegtől kopik-e a homlokomon a bőr, vagy igen, ahogy támasztom és szorítom, vagy békésen alszom-e, vagy úgy fest csak, és úgy fut le a táj. Én békésen szoktam aludni. Nem akarom részletesen elmesélni, de ha arról határozok, békésen elalszom. A telefon föl szokott ébreszteni, de nem veszem mindig észre. Abba beleszólnak, és minden épp olyan úgy, mintha úgy lenne valóban. Sustorgás, azt én felfogom, hogy mit is szól, aki szól bele. Állítólag nem illik olyanokat mondani. Ha csak lehet, vagy szabad, lefekszem. És minden ponton így körülbelül egyenletesen szív befelé a föld. A lefekvő ember szomorú látvány, mert látszik rajta, hogy szarik arra, hogyan mennek a dolgok, és mert nem érdekli, hogy miért van ott, ahol van. (Céline.) Nem érdekli, mert nem hasonlít amit lát ahhoz, ami körülveszi. Mert nem hasonlít semmihez túlságosan. Ez nem hasonlít semmihez. Miért kellene valamihez is. Nem olyan és nem könyörgöm, hogy csak hasonlítana, Uram. Én nem könyörgök. Hogy nem-e? Nem, nem, valóban.
(1989)
(3. AZ ÖRDÖNGÖS SZÖKŐKÚT)
V. Ezek a légies kanyarok. A kabátomat rángatom magamra ahogy igyekszem lefelé, kikerülve a lépcsőházat aládúcoló oszlopokat, lepörgök a harmadikról. A régi-régi dolgok hozzám tapadtak. Máshol jobb. Nyugaton jobb. Csak máshol lehet nyugat. Elég, ha érzed ezt a szagot, ha bekerül a sál alá, bekuporodik és megül, és elég. Elég lenne kilépni a kapun, elindulni a Szondyn a Körút felé, esik, az autók leálltak, az úttesten menni, fénylik a kő, nagyokat lélegzel, levegőzni kell és légiesen kanyarogni. Menekülj le. Arrébb van, mindig arrébb kerül, odább csúszik. Az, hogy hová is, nem, semmit se kell megtudni arról, hajítsd ki és lökd el magadtól ezt a rád akaszkodót, a legutolsót, ezt a szenvedékeny valóságot. Beúszni az esőbe, szeretnéd ha úszkálnál, ebben a nagy üvegpohárban. Együtt úszkálni velük, hanyag tempózás, együtt, a többiekkel. És a Champbaudet-állomásnál bukkanni elő. Paris, Champbaudet. A metró kijáratából meleg víz tör fel, meleg áramlás, nők lebegnek a gőzölgő vízben, ázó szervezetek. A korláton is nők ülnek zsinórban. Csónakázó cipő, szétmálló újságlapok. Egy öntöttvas cölöpről ruhák és télikabátok lógnak le, az aljuk beleér a vízbe. A felirat megett villanykörték égnek, világít Champbaudet, és a ládácskán könyvek száradoznak. Sárga papír borító. Ázott ízek. Zúgok a saját fülembe. Olyan, mint a tréningruhámban lenni. Otthon lenni. Kék higanyfoltok.* A zsebkendőnél, oldalt, kitürelmetlenkedik a lélek. Minden elém kerül. Minden ki van pakolva. Mindennel be lehet gyújtani. Én nem üldögélek mindenkivel. És nem beszélek akárkinek magyarul.
(1984)
*Nincsenek is kék higanyfoltok. Kék higanyfolt egyáltalában nem létezik. Ez dr. Bajnóczy Gábor szíves közlése. - /Kukorelly Endre A Memória-part - Magvető Könyvkiadó, 1990/
(1) Holvoltholnemvolt. Inkább igen. Inkább nem. (2) De azért mégiscsak volt, vagy legalábbis lehetett volna valami. Példának okáért. (3) Kezdetben vala az Ige, mely több jelentékeny, illetve jelentéktelenebb átváltozásokon keresztül végül is J. C.-vé lőn; kit mindközönségesen John Colemannek neveztek vala; később pediglen még közönségesebben Jack Cole-nak titulálták professzorok, próféták, pancserek, apostolok meg pajtás kóborok. És néha titkon angyalok tegezték, s leteremtették mindenek... Hol Cole-t, hol nem Cole-t, mivel Jack Cole csak olykor volt. Inkább igen. Inkább nem. Hol volt, hol nem volt. És aztán... (...) (31) Kezdetben vala az Ige, aztán hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy John Coleman meg egy Jack Cole, hosszú éveken át kettecskén heverésztek a hol túl hűvös, hol túl forró fövenyen. Nevermore Beach strandján, valahol a seholban, mindig a túlperenciás tenger & a szótlanság peremén, szerencsére, bőven akadt heverésznivalójuk, mert akkoriban éppen nem voltak sztárok, sem politikusok, sem ún. közéleti nagyságok, sem az Amerikai Egyesült Államok koszorús költői, sem a Kongresszusi Könyvtár költészeti tanácsadói, sem campusi házipoéták, sem négyszeres Pulitzeresek, sem negyvennégyszeres egyetemi díszdoktorok, akikről később középiskolákat, javítóintézeteket, árvaházakat & jóhírű alapítványokat neveznek majd el, nemkülönben verskonzerveket, költészeti konszerneket & divatozó dalokra gerjeszthető, kisháztáji műpacsirtákat, szóval, John Coleman meg Jack Cole kifeküdtek, kihasaltak lustálkodni a kimondottan kaliforniai jellegű, szakavatottan kaliforniai édességű & szavatoltan kaliforniai illetőségű napsütésbe, szóval, kinyúltak, mert, szerencsére, sürgős heverészhetnékjük volt, s mivel szögesen ellentétes, egymástól teljesen (vagy csak nagyon) különböző szokásokkal, műveltségekkel, ízlésvilágokkal, élményekkel, életmódokkal, ésatöbbikkel voltak megáldva, hát istenem, időközben csak úgy elenyedten elbeszélgettek, esztendőkön keresztül lazán elvitatkozgattak, teszem azt arról, hogy a brazíliai Ricardo Reis vagy a lisszaboni Álvaro de Campos költött-e verset Walt Whitman köszöntésére, persze, mindegyikük másként emlékezett, később meg arról kezdtek paláverezni, hogy vajon a Saratoga Springs-i versenyen, avagy a Kentucky Derbyn, egy mellékesnek tűnő kis díjugratást követően adtak-e (mintegy kritikaként) mérgezett kockacukrot a jelesre vizsgázott paciknak, viszont egy kockacukor jamais n'abolira le hasard, jegyezte meg valamelyikőjük, illetve az egyikőjük, a momentán éppen elménckedőbb, hé, Jack, mondd, John, hát akkor, hogy is van ez, tisztázzuk, végtére is Csuang-ce álmodta a pillangót, avagy a pillangó álmodta-e azt a nagyokos Csuang-cét, Csuang-ce pedig miért nem álmodott inkább például egy közönséges mezei pacsirtát, hogy az a szimpla pacsirta majd szépen megálmodhassa Csuang-cét, vagy a pillangót, vagy mindkettejüket, mindenestül. (32) Amikor egy reggel John Coleman nyugtalan álmából felébredt, szörnyű Jack Cole-lá változva találta magát ágyában (33) Amikor egy reggel Jack Cole nyugtalan álmából felébredt, szörnyű John Colemanné változva találta magát ágyában. (34) Időről időre minden elmozdul, minden szüntelen mozgásban van, még a mindenható mozdulatlanság is el-el mozdul, teremt, teszi a magáét, mert a mondatok maguktól mozognak, működnek, függetlenednek, folytatódnak, átszerkesztődnek a láthatatlanban, a szüntelen mozgásban, fölcserélődnek a szavak is, már nem csupán önmagukat jelentik, már pusztán önmagukat jelentik, esetle már önmagukat sem, de mozognak, megkopnak, kiürülnek, túltelítődnek, fölfénylenek a belső, az univerzális számítógép képernyőjén, fölcserélődnek a szavak is, mert minden fölcserélhető, minden citátum összecserélhető, a mindenség az elvéthető idézetek rendszere, a valaha is elhangzott, megírt szövegek összes generációi is összecserélhetőek, minden összezavarható, összecserélhető Emerson Umberto Ecoval, Borges Franz Kafkával, mindenki mindenkivel, senki senkivel, semmivel, lehető lehetetlennel, valahány variánsaikban, a mozgásban, a világfolyamatban, az állandó átváltozásban. (35) Nyugtalan álom ez is. Talán maga a mennyország. Talán maga a pokol. Még nem tudom. Hirtelen fölemelkedés? Lassított mélybehullás? Viszazuhanás egy más, egy hűvösebb intelligenciába? Jéghideg gombostűkre fölnyársalt lepkeszerű Csuang-cék, fölszúrt pillangók, széttrancsírozott pacsirták a menny, a purgatórium avagy a pokol sterilen sistergő műtőasztalán. Legalább mentsétek meg lelkeinket! Más mondatok kellenének. Talán úgy igazabb volna. Talán így igazabb volna: (36) Amikor egy reggel J. C. nyugtalan álmából felébredt, szörnyű J. C. változva találta magát ágyában (37) Holvoltholnemvolt. Talán igaz lehetett. Talán mégsem. Talán inkább igen. Talán inkább nem. Nomina nuda tenemus. Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat: J. C. vagy J. C.? Ez itt a kérdés. Föl a szívekkel! Elkárhozunk. Valamennyien együtt kárhozunk el. Majd a pillangókkal és a pacsirtákkal egyszerre, egyidőben. Én mondom. J. C.
Malibou - San Fernando Valley (California), 1996. március-április
*
"Jack Cole soha nem létezett. Szenvedélyes életét örökre e dalok zárják magukba." /Fülszöveg/
*
JACK COLE GYÁSZDALA ÖNMAGÁÉRT
JACK COLE'S FUNERAL SONG
Csuda pacák volt Jackie Cole Ha bajszát megpödörte. De túl sok könyvet olvasott S most fekszik egy gödörbe
Sőt több texasi marha Ha föltámadni kéne itt Nem hinném hogy akarna.
Finom alak volt Jackie Cole. Nem rántott sose koltot Csakis tojást Ó torkosok Rossz költők meglakoltok
Síratja ajtók sarka tán S komisz kuvasza Andy Mert nem vitt nagykabátot ő S oly zord idő a lenti
A költészet mély mint a sír Félig szent főleg jampec Fura izé lőn Jackie Cole - S a vadnyugatnak kampec
Mert Jackie Cole volt Jackie Cole Hisz nemléttel határos Vers volt csak elhagyott kopár Lelki kísértetváros
Bryce Canyon (Utah), 1988. november 30
*
ENVOI - 1994
Ezra Poundnak És Hugh Selwyn Mauberley-nek És Walt Whitmannek És Walt Disney-nek És Bob Dylannek És Donald Kacsának És Kim Basingernek És Eric Claptonnak És Bill Clintonnak És Bruce Springsteennek És Sitting Bullnak És Sharon Stone-nak És egyáltalán: mindenkinek Ajánlom magamat!
(...)
Tierra Amarillis (New Mexico), 1994. december 12. - /Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve - Jelenkor Kiadó, 1996/
- "Nem esik nehezemre elfogadni, hogy őrült vagyok, de megkívánom, hogy azt megértsék, hogy nem másképpen vagyok bolond, mint Shakespeare"
/Forrás: a Pál Ferenc írta Utószó/
*
ALBERTO CAEIRO KÖLTEMÉNYEI
>>A nyájak őrízője ciklusból<<
XXVI.
Olykor, hibátlan és éles fényű napokon, Mikor olyan valóságosak a dolgok, ahogyan csak lehetnek, Csöndesen azt kérdezem magamtól, Miért is tulajdonítok vajon Szépséget a dolgoknak. Egy virág szép talán? Talán szép egy gyümölcs? Nem: színük van és formájuk, És léteznek csupán. A szépség valami olyan dolognak a neve, ami nincs, Amit én adok cserébe a dolgoknak, hogy olyan elragadóak. Nem jelent semmit. Akkor miért is mondom hát a dolgokról: szépek? Igen, még engem is, aki csak az élettel élek, Elérnek, láthatatlanul, az emberek hazugságai. Ahogy a dolgokkal találkozom, A dolgokkal, amik egyszerűen csak vannak.
Mennyire nehéz saját magad lenni, és nem látni, csak a láthatót!
1911-12
fordította: Kukorelly Endre
XXVIII.
Ma csakugyan két oldalt olvastam Egy misztikus költő könyvéből, És úgy nevettem, mint aki nagyon sír.
A misztikus költők nyamvadt filozófusok, A filozófusoknak pedig mind elment az eszük.
Mivel a misztikus költők szerint a virágok éreznek, És lelkük van a köveknek, És extázisba jönnek holdfénynél a folyók.
De ha a virágok éreznének, nem virágok lennének, Hanem emberek: És ha egy kőnek lelke volna, nem lenne kő, hanem élne: És ha extázisba jönnének holdfénynél a folyók, Akkor beteg emberek volnának ezek a folyók.
Kell, hogy ne tudjuk, mik is a virágok, kövek, a folyók, hogy az érzéseikről beszéljünk. Kövek, virágok, folyók lelkéről beszélve Mintha önmagáról, saját hamis gondolatairól beszélne az ember. Hál' Istennek, hogy a kövek csak kövek, Hogy a folyók csak folyók, És hogy a virágok a virágok csupán.
Ami pedig engemet illet, rovom a versek prózai sorait És elégedett vagyok, Mert jól tudom, hogy nem belülről, De kivülről értem meg a Természetet, Hisz a Természetben nincsen belülről, Különben nem a Természet volna.
1911-12
fordította: Kukorelly Endre
XXIX.
Nem mindig ugyanaz, amit mondok s amit írok. Változom, de nem változom sokat. Más a virágok színe napfényben, És más akkor, ha felhős az ég, Vagy ha az est leszáll, És a virágokat árnyék-színűre festi. Ám ha megnézzük jól, látni, hogy ugyanazok a virágok. Ha úgy tűnik tehát, hogy nem vagyok azonos önmagammal, Nézzenek csak meg jól: Ha jobbra fordultam, Most balra fordulok, De mindig én vagyok, jól állva lábaimon - Mindig ugyanaz, hála az égnek és a földnek S szemfüles szememnek és fülemnek És lelkem világos egyszerűségének is...
1911-12
fordította: Kukorelly Endre
XLII.
Végigporzott az úton a postakocsi, és eltűnt; S az út nem lett se szebb, se csúnyább. Ilyen az emberi tett is széles e világon. Se el nem veszünk, se nem gyarapítunk; átkelünk és felejtünk; És a Nap pontosan kel minden napon.
1911-12
fordította: Csuday Csaba
XLIX.
Bemegyek és becsukom az ablakot. Kapok egy lámpást is, és jóéjszakát kívánnak. Én is jóéjszakát kívánok, hallom elégedett hangomat. Bárcsak mindig ilyen lenne az életem: Verőfényes napok, vagy csendes esők, vagy olyan Viharok, mintha a Világnak vége szakadna, Bársonyos délután, nézegetném az ablak alatt Sétálgatók csoportjait, az utolsó Barátságos pillantásom a nyugalmas fáknak szólna; Behajtanám az ablakot, lámpást gyújtanék, Nem olvasnék semmit, nem is gondolkodnék és nem aludnék, Érezve, hogy áramlik bennem az élet, mint medrében a folyó. S odakint roppant csönd van, mint amikor egy isten alszik.
1911-12
fordította: Kukorelly Endre
/Fernando Pessoa Arc többes számban - Helikon Kiadó, 1988/ -
Van először is az ásványok, a lélek nélküli anyag világa. Milyen mértékben emlékeztet e világ tökéletessége a Teremtő tökéletességére? Nos, paradox módon az ásványi világ puszta jelenlétével Isten végső (és első) tulajdonságára utal: a létezésre. Szerfölött nyilvánvaló, szerfölött erőteljes tulajdonsága az, hogy rendkívül tartós, külsőre (majdnem) örökkévaló. Amit az ásványról elmondhatunk, az, hogy egész egyszerűen van. Szilárdan, tömören, egyneműen van, s e tekintetben felülmúlja a többi világot. Az ásvány túlél bennünket: majdnem ugyanúgy van, ahogyan Isten is van. Gondoljanak csak bele, micsoda szédítő példája ez a fordított analógiának! A legalsó világ jeleníti meg a legtisztábban és az összes többi világnál nagyobb mértékben a legfelső Lény legfőbb tulajdonságát: azt, hogy van. Amit egy kavicsról nyugodtan elmondhatunk, az az, hogy van. Vagyis pontosan az a legtöbb és legkevesebb, amit Istenről is elmondhatunk. Csupán az a gond, hogy az ásványi lény" mindössze van, tart, áll, de végérvényesen idegen az életfolyamattól. A hegy és a homok eltart, ám tartóssága dermedt, sivár, halott. Az ásvány tehát egy olyan van", amely nem lélegzik, nem mozog és nem alkot. Hasonlít Istenhez kiterjedtségében és állandóságában, de valójában inkább Isten élettelen nyoŹmához hasonlít. Az ásványvilág úgy létezik, ahogyan a vestigium, a nyom, az árnyék létezik. Ha megengedhetünk magunknak hasonló oximoront, akkor nem más, mint istenségtetem. Ahhoz, hogy a tökéletességek hierarchiájában az egész egyszerűen van"-tól az egész egyszerűen élő"-ig jussunk, az ásványvilágból át kell lépnünk a növényvilágba. A növényben az eleven élet tulajdonsága a maga általánosságában fejeződik ki. Az ásványi lét száraz alapján a növényvilág az élet hatalmas és sokszínű, eredendően ártatlan és pazarul bőséges kirobbanása.
- "Granadai vagyok - nyilatkozta Amerikából hazatérve -; azt hiszem, már ez is elegendő ok, hogy igyekezzem megérteni az üldözötteket. A cigányt, a négert, a zsidót... az arabot, akikből mindannyiunkban él valami."
"Minden jobb annál, semmint hagyni, hogy a gondjaid beléd marjanak, öszetörjenek, szétzúzzanak. Én ezekben a napokban akaratom erejével oldottam fel életem egyik legfájdalmasabb állapotát. El sem tudod képzelni, milyen az, egész éjjeleket tölteni az erkélyen és nézni az éjszakai Granadát, amely számomra üres, és a legparányibb vigaszt sem nyújtja. És mindehhez... Állandóan azon igyekezni, hogy ez a lelkiállapot ne szűrődjék át a versbe, mert az olyan tekintetek előtt nyitná meg mindazt, ami a legtisztább bennem, amelyeknek azt soha nem szabad látniok."
*
I. FÉRFI Romeo lehet egy madár, és Júlia lehet egy kő. Romeo lehet egy szem só, és Júlia lehet egy térkép. IGAZGATÓ De soha nem szűnnek meg Romeo és Júlia lenni. (A közönség - ford. András László)
SZERZŐ A közönség zokog az Othelló-n, nevet a Makrancos hölgy-ön, de nem érti a Szentivánéji álom-ot, így hát azon is nevet. Bár talán jobb is így. Maga tudja, miről szól a darab? SÚGÓ Én súgó vagyok. Nem tudnám jól elmondani. SZERZŐ Komor téma. SÚGÓ Én nagyon vidám leszek tőle. SZERZŐ Pedig cseppet sem vidám. A darabban minden azt igyekszik bizonyítani, hogy a szerelem, bármilyen szerelem, véletlen csupán, és egyáltalában nem függ tőlünk. A szereplők elalszanak, jön Puck, a pajkos kobold, megszagoltat velük egy virágot, és amikor fölébrednek, beleszeretnek az első lénybe, akit meglátnak, noha mielőtt elaludtak, másba voltak szerelmesek. A tündérek királynője, Titánia, így szeret bele egy szamárfejű parasztba. (Címtelen színdarab - ford. András László)
A közönség ugyanis - és ezek már García Lorca saját szavai -: "a közönség tükre. Azaz felvonultatom a színpadon azokat a drámákat, amelyeket a nézők mindegyike végiggondol, míg - sokszor oda se figyelve önmagára - az előadást nézi. És mivel az egyes emberek drámája gyakran nagyon szúrós és általában csöppet sem tisztességes, a nézők így azonnal felkelnének és méltatlankodva megakadályoznák, hogy az előadás folytatódjék. Igen, a darabom nem előadni való mű; mint magam meghatároztam: elfütyülni való költemény."
/Federico García Lorca A közönség Címtelen színdarab - Magyar Helikon, 1981/
*
HAJNALI DAL
Pirkadat-harangok zengnek Córdobában. Hajnali harangok Granadában. Leányok nyílnak ébredésre hallgatni soleájuk, amelyben annyi gyász van. Lányszivekben egész Andalúziában szól a harang. Spanyol lány ahány van, libbenő nagyszoknyában ahány picinyke láb van, fény az a keresztutcák hűvös hajnalában. Ó, reggeli harangok zengő Córdobában, ó, ti hajnali harangok Granadában. - fordította: Veress Miklós
MÁSKÉPP
A délutánnak rétjére a máglya pirosdühű agancsokat borított. Lustán hever a völgy. Csikónyi szellő nyihog a kaptatókon itt-ott.
Kristályosult a levegő a füsttől. Bús macskaszem: sárgákat hunyoríntó. Szememben én: ágakon fiú sétál. Folyón az ágak útja lassú, ringó.
Így jutok fontos dolgaimhoz. Refrén szól refrént visszahívó. A kákasűrű késődélutánban de furcsa, hogy így hívnak: Federico. - fordította: Veress Miklós
ALVAJÁRÓ ROMÁNC
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. Lány álmodoz könyöklőben, árnyék borul derekára, zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Cigányhold süt cigánylányra. Már minden a leányt nézi, ő nem érzi, nem is látja.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra. Ím, a szelet, mint a smirgli, érdes füge-lomb sikálja, a hegy agavé-bozontja nagy vadmacska borzas háta. Ó, ki jönne? Honnan jönne? Könyöklőben a lány árva. Zöld a haja, zöld a húsa, ecet-özön lett az álma. Cimbora, én elcserélném hátasomat a házával, tükrével a kantárt, nyerget, késemet a pokrócával, mert én vérben lovagoltam a cabrai hegyen által. Kis cimbora, ha tehetném, egyezséget kötnék bátran, de én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Cimbora, a magam ágyán illőn várnék a halálra, vaságyra, ha ledűlhetnék, jó hollandi gyolcs havába! Mellem torkig fölhasítva, ekkora a sebem, látja. Lát a szemem barna rózsát fehér ingen háromszázat. Övkendőd is vértől büdös, dagadozik vérben ázva. De én nem én vagyok immár és a házam se a házam. Akkor menjünk föl a hegyre, hegy-párkányok határába. Hadd menjek föl a magasba, föl a magas kő-hazába, hold-párkányok alá menjünk, vízömlésbe, zuhogásba!
*
Két cimbora megy a hegyre, föl a magas kő-hazába, elcsöppent könnyük, vérük azt az utat kicifrázza. Imbolyognak bádog-lámpák, borítják a tetőt lázba. Fölsebzi a hajnal bőrét üvegdobok roppanása.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Két cimbora megy a hegyre, hosszú ott a szél fuvása - epe, ménta, bazsalikom ízét szárítja a szájba. Cimbora! A lányod hol van? Hol a kesergő, az árva? Várt az téged számtalanszor, szűntelenül jöttöd várta. Zöld könyöklőn arca harmat, fekete volt haja sátra!
*
Ciszternában a cigánylány. Síma vízen ring az árva. Zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Fönn lebeg, mert a hold vette fényes-jeges agyarára. Édes lett az éj is végül, mint egy kedves tér magánya. Künn a kapun részeg zsaruk zörömböltek, de hiába. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. - fordította: Nagy László
/Federico García Lorca válogatott versei - Kozmosz Könyvek, 1977/
Mindig érdekeltek. Hiszek abban a tanításban, hogy az ép gépezet kerékrendszerét leginkább a romlotton lehet tanulmányozni. Aztán nagyon hasonlítanak azokhoz, akik künn járnak, és példázatosan tükrözik minden kor szellemét. Legutóbb, mikor meglátogattam őket, még háború volt. Ekkor egy indus istent találtam itt, ki az asztalon ült, keresztbe font lábbal, égre meredő szemmel, imádkozva. Császár négy is akadt. Az egyik csíkos vászonsapkájában, a puszta falra hajolva telefonozott fojtógázért és torpedózúzóért, a másik észre sem vett, a harmadik arcul akart ütni, a negyedik azonnal kinevezett alezredesének. Kívülük feltalálók kerültek elém, kik hasznos találmányokkal gazdagították az emberiséget, például azzal, hogy lehet száj nélkül enni és fej nélkül beszélni. Világboldogítóra egyetlenegyre emlékszem. Az kiáltványokat írt, szakadatlanul, éjjel-nappal. Mikor az ápoló eloltotta lámpáját, akkor is. A sötétség nem zavarta. Főképp azonban lángelmék lobogtak, zilált fürtökkel, önteltségtől szikrázó szemmel. Annyi író egy rakáson, mint holmi irodalmi kávéházban. Mindegyik önmagát tartotta legkiválóbbnak. De el kell ismernem, hogy az őrültek kissé szerényebbek és jobb modorúak. Nem szabad megfeledkeznem arról a rokonszenves úrról sem, ki ágyán az orrát fújta, oly zajjal, hogy hozzá képest az elefánt kürtölése enyhe muzsika. Azt a levegőt szivattyúzta ki magából, mellyel telis-tele volt a teste, s akkora sikerrel, hogy a levegő már csak a köldökéig ért, s azt remélte, hogy pár év múlva teljesen levegőmentes lesz. Sok idő múlt el. Ma újra benéztem hozzájuk. Erről a látogatásomról számolok be. Az indus isten, szegény, azóta meghalt, agyvérzésben, egy özvegyet és két kisgyermeket hagyva hátra. De a többiek majdnem mind éltek. A négy császár is. Illő hódolattal járultam eléjük. Ők azonban szemembe nevettek. Minden bizonnyal őrültnek hittek. Kiderült, hogy közben mesterséget változtattak. Nem köztársasági elnökök lettek. Az őrültek regényesek, köztük soha sincs köztársasági elnök. Most az egyik házeladással foglakozik, és üzlete kitűnően megy, egész városrészeket ad el, nagy haszonnal. A többiek tőzsdebizományosok vagy bankárok. Egy darabig milliókban számoltak, aztán milliárdokban, de amint az európai pénz hanyatlott, óriási számokkal kellett megbirkózniok, attól féltek, hogy újra megőrülnek, s így sietve áttértek a dollár valutára. Mind megszerezték az amerikai állampolgárságot. How do you do? - kérdezték tőlem. A föltaláló és világboldogító sem akarja már megmenteni a világot. Rájöttek, hogy nem érdemes. Ötven Ganz-Danubiust kínálnak aránylag olcsó árfolyamon, előzékenységi részvényt. Önérzetesen visszautasítottam. Csak az írókban reménykedtem. Azok egy sarokban lármáztak. Lám, mondtam, az irodalom nemes szenvedélye lelkesíti őket, és egymás művét szidják, akár régen, az aranykorban. Amint azonban közelebb értem hozzájuk, nem kis csalódással állapítottam meg, hogy ők is adnak-vesznek. Pokoli zsivaj volt. Majdnem akkora, mint a tőzsdén. Nem értettem a változást. Tudós orvos barátom azonban megmagyarázta. Az történt, hogy ezek a szerencsétlenek belátták, hogy foglalkozásukból nem élhetnek meg, és elhelyezkedtek gyakorlati, pozitív, kereskedelmi és közgazdaságtani pályákon. Csak nem őrültek meg, hogy még mindig verseket írjanak? Igazuk van. Átnyergeltek, mint a többi konjunktúralovagok. De én mégis kerestem valakit, aki hű maradt a régi eszményéhez. Megtaláltam. Az orrfúvó ember ma is ágyán ült, s nem törődve a világ zajával fújta az orrát, harsogón. Már csak két ujjnyi levegő lehetett a fejében, és biztosított, hogy még egy év, és akkor elkészül. Sok sikert kívántam. Szeretettel tekintettem rá. Ő volt itt az egyetlen jellem.
1923 - /Kosztolányi Dezső Válogatott novellák és karcolatok - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985/
Vedd vissza a talentumot Uram, az enyémet. A bankár fel nem váltotta, el nem fogadta, Viszem, mutogatom ezt az idegen fémet, Jártam a boltosoknál, mind visszaadta.
Járok-kelek, kinálom: semmit se adnak rája. Csak én érzem, milyen nehéz, mikor emelgetem. Se csorbája, se kopása, Uram, ládd semmi hibája: Azon fényesen adom vissza. Nem kell nekem.
Csinálj vele amit akarsz. Itt van ni, vedd el. Csak vedd el. Tudom sok ebből nincsen. A földből virágot, gyümölcsöt a te szent kezeddel Csak Te tudsz kiráncigálni. Éntőlem vedd el a kincsem.
Én itt szikkadt, üres barázdák közt bolyongok. Verejtékemnek semmi láttatja ezen A világon. Megszámoltatsz majd s nem tudom mit mondok. Ha kérded mit végeztem: üres a két kezem.
1. Carol Rumens Forradalmár asszonyok (Revolutionary Women) Lázár Júlia fordítása /Új kabát, stb.../ - Nyecsajev miatt Dosztojevszkij és az Ördögök (D. bukdácsolása a regénnyel, míg meg nem találta az igazi ördögöt, Sztavrogint) - és újra Pilinszky
2. Harold Pinter Hazatérés (The Homecoming) Hamvai Kornél fordítása + egyebek
+1 Kannus topikjában olvastam ma egy verset, arról ugrott be egy Carol Ann Duffy, igazából sok alkotása idetartozik, de ez különösen. A címét nem mondom meg, bár nagyon jó, nagyon elgondolkodtató, sokféleképpen megközelíthető, kegyetlen vers. (Nincs fent a neten.) Mert: a/ én ismerem b/ nekem, mint gondos anyának óvnom kell a véletlenül erre tévedő ártatlan lelkű olvasót eme mű megismerésétől
*** Ja, és ha valaki remek játszmázós filmre kíváncsi, melyben újfent láthatjuk, mire képes a pengeéles agy, akár facetoface, akár álruhában, nézze meg - ha még nem látta esetleg - A mesterdetektív (Sleuth) c. filmet. Bevallom, nem Jude Law két szép szeméért hoztam ki, de még nem is Michael Caine-ért, hanem Pinter miatt. Ő írta a forgatókönyvet. Olyan is: jéghideg tőmondatok, szünetek, csöndek.
ORBÁN OTTÓ A New York-i Világkereskedelmi Központ két lerombolt tornyára
Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova, Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.
Kilőtt nyilak az égen, három fekete gép, Viszik a korszak kérdésére a téboly feleletét. Fekete füst dől a betonból, a kerozin sárgán lángol. Romhalmaz lesz Bábelből és Babilóniából.
Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova, Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.
Ez a nap a gyilkolásé, a tömeges halálhíré. A föld lakóit rettentő hang szólítja, a Dies Irae, Ez a nap a halottaké, ez a harag napja, Amikor a gyászoló is a fogát csikorgatja.
Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova, Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.
Fölrobban az üvegablak, az acéloszlop megdől. Öngyilkosok ugranak ki az emeletekről. A képzelet sem bírja erővel, nem tudja, hogy hol van. Alsó-Manhattanben, az izzó pokolban.
Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova, Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.
Ha a pokolban is, menti a menthetőt. Vízsugárral hűti a lángoló tetőt. Bárkájában tigrist: parazsat őrzött Noé. Emlékmű a város, egy halott tűzoltóé.
Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova, Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.
- Csak az eszményt látom. De még soha eszmény nem volt igazán sikeres e földön.
(Isadora Duncan - és Tandori Dezső)
/Hart Crane Mindenek neve - Európa Könyvkiadó, 1999/
*
Csodák nincsenek. Ezt tudom, és ez mentalitásom s világlátásom alapköve most és mindörökké. Mégis van valami, ami a csodához hasonló - az emberben élő megsemmisíthetetlen és megmagyarázhatatlan csodaigény.
Itt az írás, forgassátok Érett ésszel, józanon, S benne feltalálhatjátok Mit tanít bölcs Salamon: Miképp széles e világon Minden épűl hitványságon, Nyár és harmat, tél és hó Mind csak hiábavaló!
Földünk egy kis hangyafészek, Egy perchozta tűnemény; A villám és dörgő vészek Csak méhdongás, s bolygó fény; A történet röpülése Csak egy sóhajtás lengése; Pára minden pompa s ék: Egy ezred egy buborék.
Sándor csillogó pályája, Nyúlvadászat, őzfutás; Etele dúló csordája Patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatázási, Napoleon hódítási, S waterlooi diadal: Mind csak kakasviadal.
A virtus nagy tűneményi Gőz, mit hagymáz lehele; A kebel lángérzeményi Vértolúlás kínjele; A vég, melyet Sokrat ére, Catonak kihulló vére, S Zrínyi Miklós szent pora Egy bohóság láncsora.
És ti bölcsek, mit hozátok Ami volna szép s jeles? Mámor bírta koponyátok, Plato s Aristoteles. Bölcselkedő oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállítvány Mindenféle tudomány.
Demosthén dörgő nyelvével Szitkozódó halkufár; Xenofon mézbeszédével Rokka közt mesére vár; Pindár égi szárnyalása Forró hideg dadogása; S Phidias amit farag, Berovátkolt kődarab.
Mi az élet tűzfolyása? Hulló szikra melege. A szenvedelmek zúgása? Lepkeszárny fergetege. Kezdet és vég egymást éri, És az élet hű vezéri, Hit s remény a szűk pályán, Tarka párák s szivárvány.
Holdvilág csak boldogságunk; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világunk; Egy fúvallat a halál. Vársz hírt s halhatatlanságot? Illat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha elhúll, Még egy perccel éli túl.
Hát ne gondolj e világgal, Bölcs az, mindent ki megvet, Sorssal, virtussal, nagysággal Tudományt, hírt s életet. Légy, mint szikla rendületlen, Tompa, nyúgodt, érezetlen, S kedv emel vagy bú temet, Szépnek s rútnak húnyj szemet.
Mert mozogjon avagy álljon E parányi föld veled, Lengjen fényben, vagy homályon Hold és nap fejünk felett, Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor szerencse, Sem nem rossz az, sem nem jó: Mind csak hiábavaló!
Egyes érzések szépek, általános elismerésnek örvendenek, vagy legalább annak jólesnek, aki érzi őket. A félelem - soha. A félelem mindig csúnya, gyakran undorító. Sajnos, a félelem szüntelenül kísér bennünket, állandóan félünk ettől vagy amattól, de valamitől folyton. Még akkor is, ha a nagy félelem egy percre lemegy a színpadról, ott maradnak a kis félelmek mint statiszták tömege. Végtelen számú, végtelenül sokféle gondunk, félelmünk és aggodalmunk van, mert az aktuális félelmekhez csatlakoznak a múltbeli félelmek, vagyis a sérelmek. Aki valaha éhezett, megverték, megalázták, az visszamenőleg fél, akinek pedig nincs mitől visszamenőleg félnie, az fél a jövőtől. A jövőtől mindannyian félünk, mert a többi állattól eltérően megvan bennünk az előrelátás képessége. Az elképzelt félelem gyötrőbb, mint a pillanatnyi veszély, mert több időnk van rá, hogy jól megjegyezzük. Ebből következik, hogy szüntelenül csúfságban élünk, mindenütt jelenlévő és mindent átható csúfságban, a magunkéban és másokéban. Aki azt ígéri nekünk, hogy kiszabadít belőle, és mi el is hisszük - urunk lesz. És ettől kell a legjobban félni. - fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/
(...) A nép gyorsan kitalálja a meséket, gyorsan el is terjeszti őket, s a valóság furcsán és elválaszthatatlanul egybeszövődik a mesékkel. A parasztok, akik éjszakánként a guszlást hallgatták, azt mesélték, hogy a tündér, aki lerontja az építkezést, megüzente Abid agának, mindaddig nem hagyja abba a rombolást, amíg csak két gyermeket, egy ikerpárt - név szerint Stoját és Ostoját - be nem falaznak a híd alapzatába. Sokan fogadkoztak, hogy látták is a sejmeneket, amint a falvakban ilyen ikerpárt kerestek. (A sejmenek valóban körüljárták a falvakat, de nem gyerekeket kerestek, hanem Abid aga parancsára hallgatóztak s kérdezősködtek a nép körében, hátha ilyen módon megtudják, kik azok, akik a hidat rombolják.) (...) Abid aga dühöngött. Valósággal égette a tudat, hogy akad olyan valaki, aki közmondásos szigorúságával szembeszállva (ez a szigor táplálta büszkeségét) arra merészkedett, hogy műve és szándéka ellen cselekedjék. Utálta ezt a népet, a muzulmánokat éppúgy, mint a keresztényeket, mert a munkában lassú és ügyetlen, de gyors a gúnyban és tiszteletlenségben, s oly hamar talál csúfondáros és romboló szavakat mindarra, amit nem tud fölfogni vagy nem tud megcsinálni. Őröket állíttatott a folyó mindkét partjára. A földmunkálatokon a károk akkor megszűntek, de a vízen tovább folytatódtak a rombolások. Csak holdas éjszakákon nem esett kár. Ez Abid agát, aki nem hitt a tündérekben, megerősítette abban a meggyőződésében, hogy ezek a tündérek nem láthatatlanok, s nem a magasságokból jönnek. Nem akart hinni és nem is hihetett sokáig azoknak, akik azt mondották neki, hogy ez paraszti ravaszság, de most mindinkább meggyőződött arról, hogy mégis így van. S ez még jobban fölbőszítette. Ugyanakkor azonban jól tudta, hogy nyugodtnak kell lennie, s el kell rejtenie haragját, ha el akarja fogni a károkozót, s mennél gyorsabban és tökéletesebben szét akarja oszlatni a tündérekről és a hídépítés abbahagyásáról szóló meséket, amelyek már veszélyessé válhatnak. Magához hívatta a sejmenek parancsnokát, egy plevljelei embert, aki Sztambulban nőtt föl, és sápadt, beteges férfiú volt. Ez a két ember ösztönösen idegenkedett egymástól, ugyanakkor szüntelenül vonzódott is, és összeütközésekre került sor közöttük. Mert kettejük közt szüntelenül szövődtek és hullámzottak a gyűlölet, megvetés, félelem és bizonytalanság érthetetlen érzései, Abid aga, aki senkihez sem volt puha és kedves, ez iránt a sápadt, eltörökösödött ember iránt leplezetlen megvetést mutatott. Akármit tett vagy beszélt ez az ember, Abid agát fölbőszítette, s arra ösztökélte, hogy leszidja és megalázza. S minél inkább megalázkodott, minél kedvesebbnek, szorgalmasabbnak mutatkozott a plevljei, annál inkább nőtt Abid aga megvetése. (...) - (...) Ha három nap alatt nem szűnik meg minden rombolás és kártevés az építkezésen, ha nem fogod el azt, aki ezeket csinálja, ha el nem hallgattatod mindazokat a bolond híreket, amiket itt tündérekről és a munka abbahagyásáról terjesztenek, élve húzatlak karóba a legmagasabb állványon, hadd lásson a világ, hadd félemlítsed meg ezeket a gazembereket, és hadd térítsd észre őket. Életemre és hitemre esküszöm neked, amire pedig nem könnyen esküsznek. (...) Mikor Radisavnak megparancsolták, hogy feküdjék le, egy kicsit habozott, aztán egyetlen pillantást sem vetve a cigányokra és a sejmenekre, mintha nem is léteznének, a plevljeihez lépett, s csöndesen, rekedt hangon így szólt hozzá: - Hallod-e, úgy segítsen az Isten ezen is, meg a túlvilágon is, tegyél jót velem, szúrj keresztül, hogy ne kelljen kínlódnom, mint a kutyának. A plevljei összerezzent, s rákiáltott az emberre, mintha védekezni akarna a túlságosan bizalmas beszéd ellen: - Takarodj, te gyaur! Hát ilyen hős vagy te, hogy lerombolod a szultánét, emitt meg rimánkodsz, mint egy asszony! Úgy lesz, ahogy megparancsolták, s ahogy megérdemled. Radisav még mélyebben hajtotta a fejét, a cigányok pedig hozzáléptek, lehúzták róla a ruhát meg az inget. A mellén előtűntek a lánc okozta vörös égési sebek. A paraszt többé egy szót sem szólt, hanem úgy, ahogy megparancsolták, arccal a földnek, lefeküdt. A cigányok hozzáléptek, s először hátrakötözték a kezét, majd mindkét lábára a bokájánák kötelet kötöttek. A két cigány kétfelé húzni kezdte a kötelet, s szétfeszítették a paraszt lábát. Azután Merdan a karót két kerek fadorongra fektette, úgyhogy a csúcsa a paraszt lába közé ért. Övéből széles, rövid kést vont elő, letérdelt az elítélt mellé, fölébe hajolt, hogy a lába között szétvágja a bő nadrág posztóját, s kiszélesítse a nyílást, amelyen át a karónak a testbe kell hatolnia. A hóhér munkájának ez a legborzalmasabb része, szerencsére, a nézők előtt láthatatlan maradt. Csak azt lehetett látni, amint az összekötözött test a rövid és észrevétlen késszúrástól megrándul, derékig fölemelkedik, mintha föl akarna kelni, de nyomban utána visszazuhan, és tompán a deszkára ütődik. Mihelyt a cigány ezt elvégezte, fölugrott, fölkapta a földről a fabunkót, és lassú, kimért ütésekkel verni kezdte a karó alsó, tompa részét. Két ütés között egy kissé megállott, először a testet szemlélte, amelybe a karó behatolt, aztán a két cigányt, figyelmeztetve őket, hogy lassan és egyenletesen húzzák a kötelet. A paraszt szétfeszített teste görcsösen rángatózott, a fabunkó minden ütésénél meggörbült és vonaglott a gerinc, de a kötelek kifeszítették és kiegyenesítették. Mindkét parton olyan nagy volt a csönd, hogy minden ütést, aztán a meredek partról annak minden visszhangját is pontosan ki lehetett venni. A legközelebb állók még azt is hallhatták, hogy az ember homloka minden ütés után a deszkához verődik, s emellett még egy más, különös hangot is; de ez sem jajgatás, sem fohászkodás vagy hörgés nem volt, hanem a szétfeszített és megkínzott testből csikorgásféle tört elő, mint mikor valaki a sövényt gázolja vagy fát tör. Minden második ütés után a cigány a kifeszített testhez lépett, föléje hajolt, s megvizsgálta, vajon a karó helyes irányban halad-e, s mikor meggyőződött arról, hogy az élethez szükséges egyetlen fontosabb belső részt sem érintett, visszatért a helyére, és folytatta munkáját. Mindezt a partról alig lehetett hallani, még kevésbé látni, de mindenkinek reszketett a a lába, elsápadt az arca, és kezén kihűltek az ujjak. Aztán egyszerre csak megszűntek az ütések. Merdan észrevette, hogy a jobb váll felső részén megfeszülnek az izmok, és a bőr emelkedni kezd. Gyorsan odalépett, és ezt a kidudorodott részt keresztben átvágta. Sápadt vérsugár tört elő, először csak gyöngén, aztán erősebben. Még két-három könnyű és óvatos ütés, aztán az átvágott helyen kibukkant a karó megvasalt csúcsa. Még kettőt-hármat ütött a karóra, míg csúcsa el nem érte a jobb fül magasságát. Az ember karóba volt húzva, mint parázs fölött a birka, csak éppen a karó csúcsa nem a száján jött ki, hanem a hátán, s a belsejében nem sértett meg erősebben semmit, sem a szívet, sem a tüdőt. Akkor Merdan eldobta a fabunkót, és az áldozathoz lépett. Végigszemlélte a mozdulatlan testet, megkerülve a vért, amely előszivárgott onnan, ahol a karó behatolt és előbukkant, s kis tócsákba gyűlt a deszkán. A két cigány hátára fordította a megmerevült testet, s a lábakat a karó aljához kötözte. Ezalatt Merdan azt figyelte, él-e még az ember, s figyelmesen szemlélte az arcát, amely megduzzadt, s szélesebbnek, nagyobbnak látszott. A szeme tágra nyílt s nyugtalan volt, de a szempillái nem mozdultak, a szája tátottan állt, az ajka görcsbe merevedett, előfehérlettek összeszorított fogai. Az ember már nem tudta mozdítani arcizmait, s ezért az arca inkább lárvának látszott. A szíve azonban tompán vert, s a tüdeje rövid és meggyorsult lélegzettel dolgozott. A két cigány, mint nyársra húzott birkát, fölemelte. Merdan rájuk kiáltott, vigyázzanak, ne rázzák a testet, s maga is segített nekik. A karó alsó, vastagabb részét beleállították a gerendák közé, nagy szögekkel odaerősítették, aztán hátulról egy rövid léccel alátámasztották, azt is hozzászögezték a karóhoz és az állvány gerendáihoz. Mikor ezzel is elkészültek, a cigányok hátrább húzódtak, és a sejmenekhez csatlakoztak, az üres térségen pedig, két egész rőfre kiemelkedve, kinyúlva és kidülledve, derékig meztelenül, egyedül maradt a karóba húzott ember. Messziről csak sejteni lehetett, hogy testén áthalad a karó, amelyhez lábát és kezét kötözték. Ezért a népnek úgy rémlett, mintha szobor volna, amely magasan a folyó fölött, közvetlenül az állványok peremén lebeg a magasban. (...) A plevljei ott állt határozatlanul a síkon, amely gyorsan megüresedett. Legénye a lovát tartotta, a sejmenek parancsára vártak. Úgy érezte, kellene valamit mondania, de nem tudott szóhoz jutni a nagy fölindulástól, amely csak most kezdett igazán növekedni benne, mintha szét akarná feszíteni. Csak most jutott tudatába mindaz, amire, az ítélet végrehajtásával elfoglalva, eddig nem gondolt. Csak most emlékezett Abid aga fenyegetésére, hogy élve karóba húzatja, ha el nem fogja a bűnösöket. Megmenekült hát ettől a borzalomtól, de alig egy hajszálnyira, az utolsó pillanatban. Az ottan fönn, az állványokon, éjszakánként alattomosan minden erejét megfeszítve azon dolgozott, hogy ő erre a sorsra jusson. De íme, fordítva történt. Ha csak egy pillantást is vetett arra az emberre, aki a folyó fölött karóba húzva lebeg, rémülettel és fájdalmas örömmel töltötte el a tudat, hogy a sors nem őt sújtotta, hogy az ő teste sértetlen, szabad, a tagjait mozgatni tudja. S ettől a gondolattól legyűrhetetlen, tüzes tüskék támadtak a mellében, s áradtak széjjel egész testébe, behatoltak a lábába, kezébe, s arra ösztökélték, hogy mozogjon, nevessen, beszéljen, mintha csak önmagát is meg kellene győznie arról, hogy egészséges, hogy szabadon mozoghat, beszélhet, hangosan nevethet, s ha akar, énekelhet, s nem kell a karóról erőtlen átkokat hörögnie, a halált várva, mint egyetlen szerencsét, ami még érheti. Magától mozdult meg a keze, perdült táncra a lába, magától nyílt ki a szája, tört ki belőle a görcsös nevetés, s ömlöttek elő bőségesen a szavak. - Hahaha! Radisav, te hegyi tündér, miért merevedtél meg ennyire? Miért nem ásod alá a hidat? Mit röhögsz, mit csukladozol? Gyújts nótára, tündér! Perdülj táncra, tündér! A sejmenek meglepetten és zavartan nézték, hogyan táncol a gazdájuk szélesre tárt karral s énekelve, hogyan fulladozik a nevetéstől, a furcsa szavaktól és a szája szélén egyre erősebben előtörő habtól. Még barna lova is ferde és rémült pillantásokat vetett rá. - fordította: Csuka Zoltán
/Ivo Andrić Híd a Drinán - Magyar Könyvklub, 1999/