Ima a gyermekekért
Fák, csillagok, állatok és kövek szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat, fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa, tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap, csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok, tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák, vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom, De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek: szeressétek, akiket szeretek.
Életednek többször volt része a kétség Mint az ifjúság bővérű öröme. Mi formált hát ilyen kecsessé, Látásod, mitől fakaszt másokban Vágyakozásban dús örömet? Talán, Mert nem tűröd a szánakozást? Pedig mennyi döbbenet sújtotta már Derűs reményeid: a sors szeszélyei, Világra jöttöd baljós csillagzata, Televény ősi átok? Nem, Nem hiszek sem csodákban, Sem átok babonákban! Kiválasztott vagy: Ibsen Nórája, Tolsztoj Annája, a lázadó Ember-asszony, a Nő, a Szerető, A teremtő hit anyaméh hűsége, A természet makacs élni akarása. Az élet, az emberi lét egyetlen Hiteles csodája.
ott, ahol a tenger-szem csillogva hullámzik, s madarak röppennek fel, fel az égig, ott, ahol a hegyek havas csúcsukkal a magasba törnek, ott, ahol az alpesi réten az anemonák szirmai zenélnek, ott, ahol a fenyők közt álmosan bújik a napsugár, ott a selymes fűben fekve a kék eget nézem már, arcod látom felhők közt, árnyakat a fényben, s ha szél borzolja hajam, mint kezed simítása, elképzelem milyen lenne szíved dobbanása,
s látom repülni a türkizkék madarat ott, ahol egy árnyas lombú fa alatt ülök és rád gondolok, rád gondolok, könnyeim erednek' ott a pipacsok közt, végre, csodás álmok jönnek...
Tótfalusy István: A gubbiói farkas éneke
Milyen jó meglapulni ennek az embernek karjai közt. Milyen jó idesimulni ösztövér testéhez. Milyen jó lustán, kedveskedőn nyalogatni a kezét meg az arcát. Milyen jó hosszan belemélyedni szeretet-barna szemébe. Milyen jó hallgatni szíve dobogását - meleg, mély, nyugodt szíve-dobogását.
Eddig nem értettem magamat. Nem értettem, mi az az erő, az a kéjekre szomjas vad erő, ami űz, hajt az emberek ellen.
Most már tudom.
Azért harcoltam eddig mindenki ellen, mert azt akartam, hogy legyőzzenek. Azért szaggattam ízekre annyi embert, mert azt vártam, hogy megszelídítsenek.
De a testük nem volt elég meleg ahhoz, hogy odabújjak mellé, és a kezük nem volt elég szelíd ahhoz, hogy megnyalogassam, és a szemük nem volt elég tiszta ahhoz, hogy megbabonázzon, És a szívük nem volt elég nyugodt és mélydobogású, hogy lecsendesítsen és álomba andalítson.
Megöltem őket, mert nem voltak ilyenek, mint ez az ember.
Megöltem őket, mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megalázkodjam előttük.
És én úgy szeretek megalázkodni.
megfeszül a távozó Nyár fájó-barna leveleket hullat a földre a menekülő szél dermedten állnak a csillagok szikrákba fagy minden napsugár és holtan zuhan alá a felhők mögül az angyalok mosolya
szivárványok színes ívei görcsbe rándulva törnek millió darabra csillogó színes cserepek hullanak alá anélkül, hogy valaki meghallaná
kihűlt tüzek parazsába rejtőzött el az utolsó tánc után a láng vörös fénye még ott lobog őrzi az emlékeket és nagy tüzekről álmodik a halványuló idő
Csend van. Egy kicsit ne mozdulj. Figyeld, ahogy a délután a másik oldalára fordul. Nézd meg jól a pók nyolc szemét, s a kezet, amin hálót sző. Kié a kéz? Bizony tiéd! Halld, meg-megreccsen a tető. Csöndjét szórva sétál rajta, járkál égi járókelő. Most egy kicsit nézz magadba. Látod, ahogy a sötétség szerteoszlik egy szavadra? Érzed bomlani bánatod, mint a füstöt; mint egy papír- sárkány repül, ha rángatod?
Oszd a szépséget, pazarold, szótlanul, számolatlan. Hallgatsz, megszólít: Nézd, vagyok. S végül mindenből rádragyog, ezernyi árnyalatban.
/Kányádi Sándor fordítása/
Ők ketten... mindig csak ők ketten tudtak egymásra úgy ragyogni, akár ha két nap sétálgatna az égen, s azok figyelnék óvó szeretettel egymást.
Tudom, hogy Isten a bánat tüzében izzít, éppúgy, ahogy én a vasat. Elfogadom az ütéseket, amiket az élet mér rám, néha pedig én is olyan hidegnek és érzéketlennek érzem magam, mint a víz, amely a forró vasat gyötri. De nem kérek semmi mást, csak ezt: Istenem, ne hagyd abba, míg föl nem veszem azt a formát, ami rám vár. Üss, ahogy jónak látod, addig, ameddig csak akarsz, de kérlek, sohase hajíts a lelkes ócskavashalmára.
Egyszer annyira megszerettelek, hogy nem hazudtam Neked,
s Te csak néztél rám, az idegenre, tanácstalan. És szemeid könyörögtek, arcrándulásaid szűköltek, és fájt látnom magamat Benned. Elmosolyodtam: Csak vicceltem! Visszahelyeztem szakállam, begomboltam piros kabátom, mosolyogtam s mondtam: Ho Ho Hóó! Édességet varázsoltam elő lelkem puttonyából és Veled maradtam egész éjjel,
Olyan szép ez az álom Ne ébredj fel! Hagyj kicsit álmodni! Most Ne ébressz fel! Könnyű angyalszárnyakon Repülök én, Körülölelsz, s megszűnik Idő és tér.
Érzem veled egy vagyok, Mint te velem Fényedben feloldódom Könnyű leszek, Eltűnik minden fájdalom, Minden remény, Minden vágy kielégül, míg Miénk a fény.
Pilleszárnyú kis álom, Ne hagyj ma el! Jó lenne beléd halnom - Ne engedj el! Életem halál, az álmom A tiszta lét Egysége, melyben izzik, mint Alkonyi ég
Nyárvégi napnyugtakor - Isten fénye És nem hasonlítható Szeretése. Fogd kezem, s hagyd érezni, Ne kelljen még Az egyedül-létbe halnom Egy kéz elég!
Fekete István: Nádas
Aludtál-e már nádtető alatt, láttad-e ott, hogy kel fel a nap? Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád, ha megérinti a virradat?
Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit? Se nádirigót, se kócsagot, se a vadrécék kéktükrű szárnyát, se víz mélyén rengő csillagot?
Raktál-e tüzet tavalyi nádból? Füstje simogatta arcodat, ha felkel a hold, és a lidércfény táncol a tündöklő ég alatt?
Láttál-e ezer szárcsafiókát, úszó fészket a nagy vizeken? S hallgattad-e ködös hajnalokon a vándormadár, hogy mit üzen?
És nádi széna volt-e a párnád, millió béka a muzsikád, imbolygó bagoly kedves barátod, nyárson sült keszeg a vacsorád?
Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz, s a nádas felett átszáll az álom, s rádsóhajt lágyan a puha fűz?
Álmod ha őrzi millió nádszál, és tartja feletted az eget, neked adja a csillagos békét, és megsimogatja szívedet.
Ne menj még, maradj! Csak a nyár szedte fel sátrát s baktat nagy- léptekkel az idő gyalogútján, Nézd az alkony is fejét lehajtva könnyeit hullajtja piros szemeivel a távoli domb után. Tudom a múlt mély- szántotta nyomait erőtlen szellő vissza nem takarja, mégis feledned kell, hogy emelt fővel nézhess a meg- maradt holnapra. Tudod, ismét eljön minden sorban, a napok, az évszakok, velük egy új idő köszönt rád, Édes csókjainkban ott is megtalálod a legtisztább fényt, szíved boldogságát.
Tóth Árpád
Bazsalikom
Az asztalomon paraszti csokor,
Bazsalikom, viola, szarkaláb,
Szemet vidító, kedves, egyszerű
Mezei tarkaság.
Már három napja itt áll a csokor,
De csak ma vettem észre a szelíd
Virágok tiszta, jó lehelletét
És boldog színeit.
A bazsalikom csipkés levelét
Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
Mint parasztnéne szokta, ha belép
A templomküszöbön.
Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
A hűvös templom fehérre meszelt
Tornácában, mikor már odabenn
A kántor énekelt.
Lehajtom tenyerembe a fejem,
Be régen is volt! Hej, azóta hány
Istennek s hány ördögnek jártam én
Tornácos ajtaján!
Jó a virágnak. A bazsalikom,
Míg el nem hull, mind csak virág marad,
De jaj, az ember mennyi rosszat ér
Rossz élete alatt!
Voltam én is, mint más, bolond király
S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és
Áldozat, kinek szívébe szaladt
Tövig, s megállt a kés.
És lettem fáradt, fás lélek, akit,
Ha elé teszik se hat meg virág
Három napig, akkor meg hirtelen
Másik végletbe vág,
És zokog egy felhorzsolt illaton,
Mert vesztett édent éreztet vele
Az egyszerű parasztbazsalikom
Semmi kis levele.
Sík SándorA tó lelkeÁllottam hosszan, hallgatag, A fák alatt, a tó felett. Halvány holdfény a gallyakat Sugárba vonva reszketett. Ködben, homályban állt a tó, A légben néma mély igézet, Félálmodásba ringató. A tónak lelke megigézett.Levél se mozdul, nesz se szól. Hallgat a víz, szunnyad a szél. Hullám közül, a víz alól, A sejtelem világa kél. A tó beszél. Én hallgatom. S a vízbe nézek, egyre nézek. Élek?... Nem élek?... Álmodom?...A tónak lelke megigézett.Testetlenül és nesztelen Hűvös sugalmak rajja kel, És átszűrődik lelkemen. A tó, a tó titkot lehel. Átsző mindent e lehelet. Minden titok, amerre nézek. Nedves köd ül a táj felett. A tónak lelke megigézett.Homály, homály! Minden homály! Ez a chaos! Ez a setét! A némaság ős lelke száll Nagy szürke szárnyon szerteszét. A nagy szárny zajtalan suhan. Még nincs napfény. Még nincsen élet. Az anyag áll csak hangtalan.A tónak lelke megigézett.A némaságba belevesz A gondolat, a képzelet. Igen, az első reggel ez: A Lélek a vizek felett. Elömlik, áthat mindenen. Csak egyet látok, egyet érzek: A végtelen! A végtelen! A tónak lelke megigézett.És halkan és önkénytelen Imádság fogan ajkamon Arcod előtt, ó Végtelen. Imádkozom, imádkozom. És bennem föllobog a fény: Mely elveszett a vak homályban, A Fényes Végtelen ölén A lelkem, a lelkem megtaláltam!
Sárhelyi Erika
Féltés
Látod, kedves, lassan alkonyul az év, bíbort, lilát vesznek magukra a fák, s a lobogó nyár mint üdezöld repkény futja be homlokunk gyöngyfényű falát.
Csípősek már az álmatag reggelek, ólmos hétfőket mutat csak a naptár, most jobban kell, mint máskor, a két kezed, s minden szó melegít, mit valaha mondtál.
Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg az esztendő festetlen, tiszta arcán. Kezem a kezedben mégis megremeg… egyszer elvisz tőlem korán... túl korán.
Harcos KatalinJáték a szavakkalNincs örökké, és nincs soha.Csak idő van, mi hozzánk mostoha,és élet, mely változik örökké…Úgy válunk magunk is örökké.Hogy beépülünk a végtelenbe,térbe, időbe, életekbe…A VAN soha nem múlik el,legalább addig, míg létezel.
Vox_humana
Jó volt
Ahogy a vadász lép megóvva a csendet, Úgy küldted felém néma sóhajod Hulló levél sem zizzent, csak a fény cikázott Nem vártad, hogy érezzem-értsem bánatod.
Jó volt veled a perc, jó volt érezni, hogy élek, jó volt meghalni Benned, jó volt titkokat megosztani véled.
Halkan suhanó árnyak, nesztelen léptek… Hóban rejtőző lábnyomok…vad csaták…mámoros éjek… Apró jelek, mik adnak, és soha nem kérnek… Szavaid vergődő szívemben égnek.
Jó volt veled a csend, jó volt sok néma pillanat. jó volt, hogy Múzsámul szegődtél, jó volt mikor szívemre vontalak.
Ha sóhajod, többé nem hallik át, ha könnyed, soha nem hull már ide, ha emléked, szavak kisértete, ha vágyad, nem te szítod parazsát, ha mindig, a veled-halt ifjuság, ha talán, a nagy űrt ragyogja be, ha nincs, még benne van a volt ize, ha van, akkor is iker árvaság. Nem csupa innen és nem csupa túl, mihelyt megszövöm, szálaira hull, s úgy fut a semmin keresztűl-kasúl: mégis a vérem láng-csöppjeiben, mégis valóság, élet és jelen - mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.
Rácz Sándor:Te
Mielőtt belépnék hozzád, az apró szobába Mindig leveszem magamról a gondot Mint egy kabátot és a földre hajítom És a számra készítek sok-sok pici csókot
Együtt bámuljuk az embereket Az ablakon át amint négykézláb másznak A sáros utcákon Szörpöt iszunk és parizeres kenyeret Eszünk ide nem engedjük be az esőfelhőket
Öledbe veszed a zajt és elringatod Mint egy kisdedet "Mesélj kedves"-kéred aztán, és én mesélek Neked őrült történeteket, furcsákat Vicceseket és hallgatom, ahogy kacagsz
Amikor elhagyom kicsiny szobádat és a Lépcsőházba lépek felemelem a földről A gondot, és ahogy az utcára érek magamra Veszem, mint egy kabátot Térdre zuhanok, és négykézláb vánszorgok El a sárban
Devecseri Gábor
Szabó Lőrinc:
Paudits Zoltán
Komáromi János:
Móra Zoltán:
Szép jó éjszakát kívánok ! 
Soós Gábor:
Soós Gábor:
B. Huszta Irén:
Válóczy Szilvia:
Szép estét kívánok Mindenkinek ! :))
Vox_humana
Jó volt
Ahogy a vadász lép megóvva a csendet,
