"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Lehetsz nagyon messze, akármilyen távol, közelemben jársz Te, ha én úgy kívánom. Szememben hordozlak, örök tükör vagyok, belerajzoltak már a sugárzó napok. Gyémánttű reggelek véstek a szemembe, hogy az éjszakáim veled teljenek be. S lehetsz nagyon távol, akármilyen messze, csak bezárom szemem, s itt maradsz örökre. Ki tudna elvenni tôlem, ha nem adlak! Itt vagy te, a legszebb, így csak én mutatlak. Igazítsd meg hajad két szemem tükrében, úgyis ritkán látod magad ilyen fényben.
Magammal én már elvégeztem Minden dolgát az elmulásnak. Felgyújtottam lelkem csillárját, Hogy halottan is fényben lássad, Akit egyszer szeretni tudtál.
Akit egyszer szeretni tudtál, Az élettől ne várjon többet. Vigan szóljon: minden betellett S a halálágyú düböröghet, ...Csak ne tudnálak szomorunak.
Csak ne tudnálak szomorunak - Jöhetne már az örök semmi. De igy még nem szabad meghalnom - Mert olyan szomoru tudsz lenni - S visszavisz a szomorúságod.
Sokáig csupán csillagok lakták az égbolt magasát. Pislákoló fényükben a világ sokáig élt örök árnyékban, ezüstszín gyászruhában. A sötétségben ezidőtájt nagyon egyedül vándorolt a föld. Csupán kik egymás közelében laktak, társalogtak egymással, közbe-közbe félálomba merülve, vagy akár az egész telet átaludva, mély álomban és szomorú magányban. A különféle állatok Alig ismerték egymást, és az ember Hallgatagon ült kunyhója előtt. A felhők vaktában bolyongtak, Mint elszabadult bárkák a vízen, S a madarak semmit se tudtak A szárazföldek többi állatáról, Se a tengerben fürdőző halakról. Hasonlóképpen a virágok se látták egymás színét, egymás ruháját, köznapi és ünnepi öltözékét. A tavaszi és nyári záporok nem tudták, hova hullanak, és hasonlóan a hópelyhek, a tél fehér gyönyörűsége hamuesőként érkezett a földre, és ott is szürke és sötét maradt. Ekkor történt, hogy számos csillag elhatározta, összefog, hogy apró fényeik közös nagy fényességet varázsoljanak. El is indult vagy ezer csillag egymásfele. Ezer irányból, ezer úton ezernyi csillag elindult a sötétség pereméről, hogy az égbolt tátongó közepén közös ragyogást alapítsanak. Hosszú utat tettek az égbolt elhagyatott fekete féltekén, de végül is nagy boldogan egymásba olvadt mind az ezer csillag, gyönyörű és egyetlen fényességben. Ezer csillagnak közös fészke: így született meg a kerek nap, az ég csodája, s vette kezdetét a világosság első ünnepélye. Ünnep volt ez, valódi ünnep! A tenger hullámai most először láthatták meg a tengerpartot, e hosszú-hosszú kikötőt, hová a tenger szakadatlanul befut – akár egy végtelen hajóraj – gyönggyel megrakott hullámaival. Megkezdődött tehát az ünnepély, az első nappal ünnepélye, a világosság kerek, óriási és eddig szem-nem látta asztalánál. Rendre érkeztek a vendégek. legelsőnek a levegő szellős, fényes, földig érő palástban, együtt az öreg égbolttal, aki - ha lehet – még hatalmasabb palástot hordott roppant vállán, lába körül gondosan igazgatva azúrszínű, méltóságos redőit. A harmadik felséges vendég a tenger volt. Ezer hulláma, akár egy sortűz, úgy dördült meg, mikor mezítláb földre lépett, ahogy a víz mindig is mezítláb jár, legyen folyó vagy hóesés, eső vagy akár tenger a neve. Ki következett ezután? Az erdő. A nagy erdők és kecses ligetek. A fák, zöldellő levélöltözékben, rokon nyelven susogva a szelekkel, az égbolttal s mindenfajta vizekkel. Az ötödik vendég kisebb csoport. de annál szebb. A virágok családja. Merengő szemmel foglaltak helyet a napvilág ünnepi asztalánál. Valamennyien hallgatagok voltak, de színük annál ékesebb. Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek, fejükkel sűrűn bólogatva hozzá. A füveknek az asztalvég jutott, de semmivel se kevesebb a fényből, az általános vigasságból. Azután jöttek az állatok, nagy rajokban a madarak, a fürge ló, a hűséges kutya, erős oroszlán, sárga tigris, törékeny őz, darazsak fellege. Ki tudná valamennyit fölsorolni! Közben a nap, az ünnep ragyogása a tetőpontra hágott. S ebben a fényességben, bár utolsónak érkezett, egy sudár ifjú és egy szép leány - az ünnepély királyi párjaként – az asztalfőn foglalt helyet, örömére a többi meghívottnak, az asztalvégre húzódott füveknek, a kékpalástú égnek és a mezítlábas tengernek meg a virágoknak, erdőknek, ligeteknek. Úgy érezték mindannyian: A delelő nap gyermekei ők. Kedveltjei a fényes ég most született birodalmának. Ámde hirtelen, a világosság kristálylépcsején, a ragyogás bejáratában, magányos árnyék tűnt fel, s éhesen az ünnepség asztalához osont, a vendégek lábához kuporodva. Senki se törődött vele, „Egyék, lakjék jól – gondolták magukban -, ha másból nem, a fény lehulló, asztal alá gurult morzsáiból.” De aztán, ahogy telt –múlt az idő: Újabb árnyékok lopakodtak, bújtak Az aranyszín abrosz alá. „A sötétség gazdátlan ebei” – szólalt meg a nagylelkű tenger. „Ma mindenki kedvére ehetik, részesülhet a boldogságból. Ki irigyelné tőlük a lehulló morzsát, mely után más úgyse hajol le?” Igaz. De később egyre többen s többen jelentek meg a bejáratban, s végül elállták már a nappal kapuját. hívatlanul mind számosabban vegyültek el a vendégek között, s amire azok észbekaptak, több volt az árnyék, mint a fény. Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek, sőt kavicsnál is alighogy nagyobb. A másik viszont, mint égi lajtorja, olyan magas. Mezítelen az egyik, a másik földig érő, állig gombolt posztókabátba burkolózott. Az újszülött nap pislákolni kezdett, mintha füst lepte volna erejét, s az elébb még oly víg vendégsereglet most megriadt és szinte menekült. A székek ledőltek, az asztal földre borult, s a nagy tolongásban az aranyabrosz is porba merült. Először a füvek hagyták el a vendégséget, és utoljára a tenger és a méltóságos égbolt. Az ifjú emberpár maga maradt az egyre hatalmasabb éjszakában. De a fiú nem rettent meg szívében. Szelíden átölelve kedvesét, ily szavakat intézett a világhoz: „Ne féljetek, tengerek és virágok, ne féljetek, állatok és füvek, az újszülött nap nem halott, csak megpihen, hogy holnap újra keljen, új erővel, megújult ragyogással.” Ezen az első éjszakán azonban senki se hunyta le szemét, se fű, se fa, se szél, se tenger. Mindenki várt, mindenki várta, vajon igaz, hogy visszatér a nap, amint ifjú királyuk megígérte? S amikor reggel palotája kristálytermében fölébredt a fény, s hosszan nyújtózva éledezni és emelkedni kezdett – hirtelen olyan ujjongás fogadta a földön, nagyobb, mint az első nap öröme. Mert akkor már tudhatták mindenek, hogy azután az éjszaka csak álom, amit a fénylő valóság követ.
Fuvolámon, szép jade-fuvolámon Egy dalt mondottam; emberekhez szólót, - Az emberek nem értették. Nevették.
Fuvolámat, szép jade-fuvolámat, Az ékest, karcsút, drágát akkor én Megbántva, búsan égre emelém, S feldaloltam dalom az isteneknek. - Megtisztelve köszöntek ők felém, És a kigyúló fellegek színén Zenémre halhatatlan táncba kezdtek, S én fujtam ékes jade-fuvolámat...
Azóta, - ha az embereknek dallom Dalom, - szép, karcsú jade-fuvolámon, Rámfigyelnek; s azt mondják: értenek.
Majálisban vidáman álltak a hurkapálcikákra kötözött órák s a perc-töltényekkel boldogan lőttem szét a délutánt ördöghintáról gyorsan szédült le az este tombola árus sátra mögött valaki becsomagolta a napot a hegyekbe (biztos nyerő reggel úgyis kihúzzák a másik oldalon) hazakellenemármenni-demégnemakarok érzésével bolyongtam tovább és a léggömbös mellett rózsaszín vattacukorra tekertem a gyermekkorom mosolyát
II.
Mikor már denevérként lógott a rag alatt a sötétség pajtában szalma közé rejtettük a napközben szőtt meséket (talán álmodunk királylányt reggelig) közben a dombok csipkéin elbotlott öreg este beesett a gyérre szögelt deszkák résein aztán már nem maradt más csak az elfújt gyertya füstje és a pulzáló csillagok odakint
III.
Megkövülten állok a régi ház előtt könnycseppjeimben apró papírhajók abból integetnek a régi barátok mind megkopott a lőréssé szűkült kerítés ahonnan évek vadászták kétségbeesetten menekülő emlékeim
megvetemedett padon üldögél az öreg nénikévé töpörödött múlt mennyei rántott csirke-felhőbe burkolózva várja mikor jövök a mezőről vissza ebédre s a törékeny pillanatot remegő karjaiba zárja úgy szorítja keblére mint akkor régen amikor esőcsepp kavarta por-illata volt a nyárnak és kék ég-íze a pihés szárnyakat bontott szabadságnak
Minden percben gondolok Rád… Jaj, mennyire szerettelek! Te, ki nékem minden voltál, nem hittem, hogy elveszthetlek. Szállj el bánat, szállj, tőlem messze járj!
Búbánatos az én lelkem, téged kéne feledjelek. Nem lehet, hogy egyre bennem hiú álmok teremjenek. Szállj el bánat, szállj, tőlem messze járj!
Letisztulnak az érzések és a kósza gondolatok. Boldogok tán nem lennének, de nyugodtak a hétköznapok. Szállj el bánat, szállj, tőlem messze járj!
Hazug szóból remény ébred… Hallani már nem akarom! Halni tudtam volna érted, kérlek, engedj hát szabadon! Szállj el bánat, szállj, tőlem messze járj!
Négy év telt el, s mi még mindig borzongva emlékezünk a kezdetekre, amikor még ésszel fel nem fogtuk, akár tagadhattuk volna, hisz nem értettük, mi ez és mi végre…
Csak valami megfejthetetlen, gyöngéden erős ösztönnel kerestük a másikat magunkban, mert nem akartuk, hogy életünk elmúljon csak úgy, a másik nélkül, máshol vagy az égi csillagokban…
És volt kishitűség, bátortalanság, bár éreztük sokszor, annyira sokféle dolog, mi összevág, meg azt is, hogy a másik számunkra mégsem magunk ismétlődése, hanem egy új világ,
mely remegő lélekkel keresi társlelkét vagy lelki társát… rejtett titkait felfedezni, perceiben élni, mennyire kellett a szív mélyen elásott varázsládikójából a bizalom kincseit elővarázsolni…
S végre hittünk, hinni mertünk, rég elsírt könnyeinkből közösen építettünk mesés üvegpalotát… Lásd, kedves, azóta is ép az üvegvár, ott őrizzük a négy év minden tündöklő mosolyát, csillag-pillanatát.
Mikor szemed csillagot nevet, dallamok születnek és virágok serkennek. Amíg nem leszel mellettem, s hajnalonként fáradt tükörképembe réved tekintetem, csillagaidat majd szemembe képzelem. Úgy várom majd, hogy homlokomon virágok ébredjenek, s dallamaink téged mosollyá varázsolva arcomra teremtsenek.
Néma kiáltást rejtenek a fák, érző sóhajoktól remeg minden faág, összekuszált, zaklatott álmokat fényes széllel repítenek hozzád. S te úgy gondolsz rám, mint bárányfelhős tavaszi égre, átszűrsz haragos villámokat, feloldod a nyomorító béklyót, kibogozod a gyötrő csomókat, s cserébe köszönetként még a fák is hálásan bókolnak.
Sorsom által, vállaimon hordott Életem nehézkövét, lábaid Elé helyezem kedvesem. Búcsúzom tőled, messzire megyek Hómezőkön keresztül. Szélviharban, hógörgetegben Ismeretlen vándorutamon Örökre elveszek mindenestül
Fáradt vagyok, pihenni vágyom, Fáradt szívem nyugvásra vár. Régen áttáncolt éjszakákban Rég nem voltam… elmúlt a nyár. Sorsom éveim során beteljesedett, Már nehezen cipelem az éveket. Elmúlt szép reményeim fölött Érzéseim, mint téli út, eljegesedett.
