Ma rólad szeretnék írni Hol vagytok szavak? Félek, ezen az éjszakán Az álmok is alszanak Csak én vagyok ébren, Bennem a magány dalol Talán messze-messze Te már alszol valahol És álmodsz is, tán rólam De reggelre elfelejted Érzed, egyre közelebb Hoznak hozzám a Rohanó percek Aztán újra ellop a zord idő Helyetted fakó álmok jönnek Tiéd ajkamon minden mosoly Tiéd szememen a könnycsepp Nélküled csak csend vagyok Nélküled csak remegés Arra hogy mennyire szeretlek Ezer szó is kevés.
Én vagyok itt, - nem a halál, - Csak egy vadrózsa-ág, Akármily gyönge vagyok is, Megfogom a ruhád. Kezed talán felvérezem, Hegesztem a szíved, Sziget vagyok vad sziklák közt Szelíd tündér-sziget. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Kis, névtelen öröm, Mely örvények közt hirtelen, Váratlan rádköszön.
Én vagyok itt, - semmi vagyok, Kóbor, parányi fény, De éjbezuhanók alatt Mindig virrasztok én. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Egy illat, lehelet, Keresztezem a rohanó rögöt S a zúgó végzetet. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Alaktalan alak, De ha egy kicsit Te is akarod: Megállítalak, és megtartalak.
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos. Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék. Nem mondhatom el ki vagyok, És azt sem, hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás; Rabnak születik minden gondolat, Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit. Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz. Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha, Érezned kell a kimondhatatlant!
"A szerelem a lélek selyme, a szív bársonyvirága, melynek magvát minden szívben elültette a teremtés, de amely csak minden ezredik szívében érik meg igazán pompázó virággá."
Minden ami volt, elmúlt. Minden ami lesz, az jobb lesz. Szerelem volt, van és lesz...
Minden ami volt, elmúlt. Minden ami lesz, az jobb lesz. Minden ami van, csak érted, és értem van. Kettőnkért él a vízpart, az erdő csobogással, és madárfüttyel szolgálnak ők. Kettőnkért van a táj, a hegyek, és dombok. Figyelj most mindenre amit mondok! Értünk ég a tűz, Miattunk van hideg, Engedd hogy szívem forrósága melegítse a Tied! Csak nekünk van a boldog, a szép, Még ha nem is mindig felhőtlen az ég. Miénk a föld, és miénk az ég, hiszen nekünk teremtette mind az Isten! Egymásnak teremtett, Összekötött minket, A Másikra gondolunk, Innen jött az ihlet. Miénk a Telehold, Miénk a Nap! SZERETLEK TÉGED, mint minden nap. Miénk a savanyú, a keserű, az édes, De miénk legfőképpen... miénk az ÉLET!
Horváth Márk
Ma este várlak téged mindenemmel, Bűnös vággyal, hamis reménnyel, Remegő testemmel, s a lelkemmel… Ma este várlak téged mindenemmel.
Ma este álmodom, mintha itt lennél, Lehunyom a szemem, mintha érintenél. Messze vagy, másé vagy, nem érdekel… Ma este várlak téged mindenemmel.
Csend van, sötét van, - izzik minden. Nem jössz, nem jöhetsz, - itt vagy bennem. Máshol vagy, mással vagy, - ölelsz szenvedéllyel… Ma este várlak téged mindenemmel.
Vigyázd minden léptemet, Ha rossz útra tévedek. Őrizd tekintetem, Ha nem lehetsz velem. Óvj, lelkesíts, taníts, Becézz, ölelj, boldogíts! Oldozd fel vétkeim, Őrizd meg titkaim. Hitesd el, hogy szép az élet. Hogy nemes célokért élek! S, ha mégis ellened vétkezem, Csak ölelj át, s fogd meg két kezem! Hálából Tiéd mindenem, Köszönöm, hogy vagy nekem!
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj, csak lehetne a homályba vinnem, rég elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangot fuval. Milyen hangszerre vonták szíveinket? S milyen játékos tart kezébe minket? Ó, égi dal.
Mikor a gyertyánk üszkösen ég már a sóhajba halnak az éjjeli szók, vacogva vonaglik egybe az ajkunk s fáradt remegéssel újra sóhajtunk, leszáll a csók, a hajnali csók.
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő fázó derű, hajnali kósza titok. Bús ködbe nyíló jégharmatú rózsa, fáradt gyönyöröknek lángraszítója a csók, a csók, a hajnali csók.
Harcolok érted. Az édes hús alatt csonthéjba zárva, sötétbe, a mag, a mandulatömör. A kéz, a száj azt bontogatja, ami nem anyag. Titkod kibökni nem muszáj.
Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott könyv kinyílik - a szél lapozgat ott - súgva borzong, lobog papírhaja, mint kukorica szőke bajusza. Idegennek csattognak a lapok.
Sorsunk kuszán, születetlen vetődik. Az ég sem érti, bár a könyv nyitott. S mit nem találtam, mert vakon kerestem: titkod falán, benned, az égitestben láthatatlan mindig világitott.
Akit szeretsz sebezhetetlen? akit szeretsz az halhatatlan? akit magadnak választottál azt megpróbálod szakadatlan. Annak oroszlánszívet adjál hogy rettentésedet megállja: kedvenced elcsuklott fejére súlyos kezedet tedd vigyázva!
Kitapinthatatlan mozdulatlanságban lecsapódó leg-énebb suhanások hálózzák arcod szövevényes titok tárát, s e mércévé nemesült lepkeszárny suhogásban mi már nem külön Te és én vagyunk.
Ha most felrepülhetnék az égig, Hogy megfogjam a legszebb csillagot Azon nyomban le is hoznám annak, Kire minduntalan, s egyre csak gondolok.
Óvatosan tenném le aranyos üllőmre, S lelkemből vennék ki izzó szerelmet Összekovácsolnám, s neki adnám bátran, Hogy vele magához vehesse egész életemet.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli, szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli? Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen - hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
A hold ezüstje libben füledben szerelmem szilárd, mint az ékkő, mely benne ül, a gyöngysor nyakadban helyettem öleljen és csókolgassa bőröd némán, rendületlenül
Éjfél van és én még nem alszom. Hallgatom a csendes éjjeli zajt. A mező piheg. Fáradt csillagok bóbiskolnak. A hold lezuhant a keretek mögé. Várlak, hogy jöjj. Várlak, hogy egyszer besuhanj. Hold-lábaid nesztelen röptét lesem a bokorközön. Szellőlengésed fehér szárnyalását. Várlak, hogy itt légy, hogy eljöjj és megörvendeztess. Várom a lombzajt. Várom a harmatcseppek piciny csengetését. Várom az apró füvek suttogását. Várlak Téged!... ... Szívem ős mély dobbanását várom a csendes éjben.
Van, aki elmegy, van, aki itt marad.A haladó nevet, a haladó feled, ha nincs is kézbe kéz.Az ittmaradó... ír , és néha-néha ...sír, és néha messze néz...A mese vége mégis örök- szomorú, szent-egy:van, aki itt marad, van, aki elmegy....
Remélem nem okoztam Neked kellemetlenséget, de nem publikus a emailcímed... így hát ide írtam, de azért... legyen további szép napod, ha gondolod az idegencsillag kukac citromail.hu-ra is válaszolhatsz.
Sejtjeidben
Ha nem látsz, akkor is veled vagyok, láthatatlan, szeretteid körében. Ha pedig sűrűn jönnek a bajok, forró poklodban emlékem az Éden.
Szeretlek, hogyha nem fogom kezed, részeddé váltam, sejtjeiddé, régen. És ha rémülsz, hogy nem leszek veled, benned szunnyadok, agyad szegletében.
Ott lapulok a kötényed alatt, én vagyok a szádban az első falat, és ha megbotlasz, itt a két kezem.
Ijedve hív az aggódó barát, ám ha meghallom lépteid zaját, futok előled, s hozzád érkezem.
Nem érthetek teljesen egyet Veled, mert a legtöbb szeretet önző (pl. barátság, szerelem, stb.) és csak egyetlen szeretet van, ami önzetlen, de azt meg nem ismerik, nem értik, sokszor nem akarják érteni és főként pedig - nagyon kevesek kivételével - egyáltalán nem gyakorolják az emberek.
Az lenne szép, ha érteni akarnák a lényeget és nem félreérteni.
Lépten-nyomon csak félremagyarázásokba, félreértésekbe lehet botlani, te hogy magyarázod meg, hogy miért is van ez? Azt tapasztalom, hogy az esetek többségében legtöbben egyáltalán nem képesek felfogni, hogy ami látszólag ellenük van, az éppen hogy értük van.
Az imént olvastam egy verset, amit eddig még nem ismertem... nagyon szép példája az ilyen félreértések sorozatának, hogy ki mit tekint jóságnak, hidegségnek, rosszaságnak, gonoszságnak és persze áldásnak... olyan áldásnak, ami a szeretet köntösébe van öltöztetve ugyan, de nincs nála szívtelenebb, könyörtelenebb és kegyetlenebb cselekedet... miközben egyre erőteljesebben robog a végső ítélet felé robog gyorsvonatunk...
csak a végén ne nagyon csodálkozzunk, ha nem úgy ítéltetünk meg, ahogy mi elgondoltuk...
Erőszakkal nem lehet kinyitni senki szemét, szívét... csakis "azzal" a szeretettel, de azt meg többnyire inkább nem ismerik, nem óhajtják ezért nem cselekszik...
Íme a vers: ... egy áldásról, mely hamis, igazságtalan és a lehető legkönyörtelenebb... ám
de igazán jól hangzik! Vagy nem!?
Ady Endre: Áldásadás a vonaton
A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak.
„Áldjon meg az Isten Minden jóságodért, Sok hallgatásodért Ésgonoszságodért. Sok rossz, bántó szódért Áldassál melegen, Sok hidegségedért Hevülj a szivemen, Úgy is vége most már, Úgy is ezer bajom, Oktalanság árán Kész a ravatalom. Hát én megáldalak, De amíg áldalak, Csókolj, de ne nagyon. Áldva, csöndben, békén, Emlékkel és csókkal Akarlak elhagyni, Meleg után fagyni, Egyedül maradni, Egyedül érezni, Egyedül meghalni, Áldjon meg az Isten.”
A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak.
Lehetsz nagyon messze, akármilyen távol, közelemben jársz Te, ha én úgy kívánom. Szememben hordozlak, örök tükör vagyok, belerajzoltak már a sugárzó napok. Gyémánttű reggelek véstek a szemembe, hogy az éjszakáim veled teljenek be. S lehetsz nagyon távol, akármilyen messze, csak bezárom szemem, s itt maradsz örökre. Ki tudna elvenni tôlem, ha nem adlak! Itt vagy te, a legszebb, így csak én mutatlak. Igazítsd meg hajad két szemem tükrében, úgyis ritkán látod magad ilyen fényben.
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
