antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Nem akartam beléd szeretni és nem hiszem, hogy Te is akartad volna. De amikor találkoztunk, mindketten éreztük, hogy nem tudunk tenni semmit az ellen, ami velünk történik. Egymásba szerettünk, minden különbözőségünk ellenére és ezzel valami ritka és gyönyörű jött létre. Az én számomra az ilyen szerelem egyszer adatik meg az életben, ezért vésődött minden pillanata egyformán az emlékezetembe, s ezért nem feledem soha egyetlen másodpercét sem...
Mert szeretett Hispánia s versed mondták a szeretők, - mikor jöttek, mást mit is tehettek, költő voltál, - megöltek ők. Harcát a nép most nélküled víjja, hej, Federico García!
Keményen Lajos azt neki visszanézi, Térdet-fejet nem hajt, sem ő, se vitézi: Magyarok királya áll mereven, s hallgat; Toldi susog hátul: "Vágjuk ki magunkat!" Sarkát az urának nyomkodja szünetlen, Serkedez a vér is belőle kegyetlen: Lajos, egy szó nélkül, azt is bizony állja: Néz mereven, s hallgat magyarok királya.
72
Miklós azt hiszi, fél, megijedt fegyvertül: Pedig a kockáját várja hogyan perdül, Csillaga fordultát bizalommal várja: Szerencse! ma pillants a merész királyra. Császár is, elúnván farkasszemet nézni, Monda: "Eredj, hirnök! közelebb idézni: Mi dolog ez, kérdjed, hogy szó se jön ajkán? S nem járul előnkbe, térdet-fejet hajtván?"
73
Fennszóval a hírnök harsogta beszédét; Meg sem hallja bizony cseh király' cselédét Szemével a császárt nézi keményebben, De ajakáról hang egy is el nem lebben. Kezde a nagy császár zavarodni dolgán, S monda: "Lajos király! birodalmi szolgám! Lépj közelebb, s hódolj, mint kötelességed: Azután foglalhatsz oldalamon széket."
74
Nem szól Lajos, áll csak. - Egyszerre azonban Hátul az őrség közt moraj, izgalom van. Mint haladó hullám, reng bárdja, sisakja, Végre kifejlődik a tolongás magva: Egy harcfi, aléltan, lepve csomós vérrel, Császárja elé rogy, nem annyira térdel, S jajt nyögve magából, és hányva keresztet, Heves unszolásra így szólani kezdett:
75
"Oda egész tábor! Oda egész ország! Hadaink' elfogták, leölék, szétszórták! Hajnal előtt tegnap beütött Morvába; Mi csatát sem álltunk: nagy erő, hiába! Sokat az ellenség hada hányt fegyverre, Sokat a várrablók, hogy az isten verje! Jön a magyar; dúl, foszt; özön az, temérdek; Csuda, ha már eddig Prágába nem értek."
76
Tüstént az ijedség rém képe alászáll, Maga is hol zöldűl, hol sárgul a császár; Még fel sem ocsudik; hát ime már most a Prága elestével szalad egy Jób-posta. Elfordítja fejét, hátra nyög és jajdul, Emeli a hírnek két tenyerét pajzsul, Kardját a magyarság verdesi csörrenve, Maga Lajos büszkén így áll vele szembe:
77
"Értsem okát, császár, hogy mire hívattál, Messzi országomból ide fárasztottál; Itt vagyok! azt kérdem, te felelj most rája: Hozzon adót másszor magyarok királya?" Nyájasan a császár fordul a vendéghez: "Fiam! egy tréfáért a tréfa elég lesz; Vagy, ha harag, szüntesd lángját haragodnak Csillapítsd bosszúját mérges magyaroknak.
78
"Atyafi hűségem', itt a kezem! fogadd, És íme, barátul mind e királyokat, Városimat kíméld, ne is ellenkezzünk: Örökös békét mi, hit alatt szerezzünk. Magam ezt oly módon irásba teendem: Ha fiakkal Isten nem áldana engem; Ha leánykám felnő s tetszik feleségül: Rád Morva-, Csehország szálljon örökségül."
79
Szinte kezét nyújtá Lajos is juházva. De Toldi sörényét haragosan rázza: Nincs szája-ízére az ilyen békesség, Hogy a királyokkal vér nélkül megessék. Nosza előrántá buzogányát rájok: "Meghigyétek ti ezt, tizenegy királyok! Uratokat Lajost úgy ne szolgáljátok: Agyatokba rontom arany koronátok!
80
Erre mosolygóvá Lajos ajkát vonja: "No-no, öreg! csínján. - Olyan ez! kimondja, S megteszi amit mond; vele mind se' bírunk: Jobb, ha kötést mindent gyorsan aláírunk." Hamar a szerződés, békekötés meglett. - Azután vigságtól harsog minden szeglet; Lajos ajándékit tornácba hozatja, Mivel önként már most, és szívesen adja.
TIBORC Van más kigázolás? - vitézkedést Ugyan ne várjanak tőlem; de hisz' A háborúban szabad fosztani. E gondolat legjobbnak látszatott.
BÁNK (búsan néz ki az ablakon). Magyar hazám! -
TIBORC A jó merániak Azt háború nélkül is megteszik; mert Hisz' a zsidók eleget fizetnek; a- Kiket tulajdonképpen tán nem is Lehetne embernyúzóknak nevezni, Nyúzásra bőr kivántatik, holott Azt a merániak magok lehúzták Már csontjainkról; így tehát ezek A húsba kénytelenek bemetszeni - Igaz, hogy a metéltetett sikolt; de Hisz' arra nem szükség hallgatni, csak Haszon lehessen. - S a nagyasszony -? (Keserű megvetéssel lódítja el a kezét.)
BÁNK (fejét az ablakfához nyomván). Oh!
TIBORC Ő cifra és márványos házakat Épittet; és mi - csaknem megfagyunk Kunyhónk sövényfalai közt -
Sokasítja számát a magyar is önként: Itt terem, ott terem, futosó mennykőként, Gyalogot megsarkal, hadonáz gerelyje, Hogy az ijedséget táplálja, növelje. Rabol is: a hurcolt holmit lerakatja; De a vérontást csak ígéri, mutatja, - Hanem a hír jajgát más, távoli vészről: Pusztára legyilkolt egy-egy városrészről.
62
Kegyelem-zászlót tűz minden ijedt asszony, Lepedőt vagy abroszt fut hogy kiakasszon: Egy ruhaszárító most az egész Prága, Szedi a nép össze, ami féltő, drága. Hősei, ébredvén, mámorosan búnak, Teszi magát némely, nyomorék- s bárgyúnak; Ki paraszt gúnyát vesz, ki tépi magárul, Ami vitéz embert díszít, vagy elárul.
63
Nem juta hírmondó efelől a várba, S oly távol esik, hogy nem hat oda lárma; De Lajos mond bölcsen: "Nagy ideje mennünk: Pünkösdi királyság e mi győzedelmünk. Ha kijózanodnak félelem- és borbul, Bizony egész Prága szembe reánk fordul, Mihelyest eszmél, hogy seregünk maroknyi: Addig kell e dolgot magyarosan fogni."
64
Míg szóla, felugrott szögsárga lovára, Nyusztos, aranymentés kiséret utána, Bélelve a dolmány szemezett páncéllal, Cifra hüvely tömve dömöcki acéllal. Jó Toldi se' hagyja tollas buzogányát, Királynak viszi, mint inas, írományát: Göngyöli a furkót redves kutyabőrbe, Öklömnyi viaszak csüngvén ki belőle.
65
Hát látják, miután a kapuhoz értek: Zárva maradt; nincs kulcs; lakatja temérdek: Feszíti belőlrül vasheveder s szálfa, Nagy kalapú szeggel hozzá kalapálva. Toldi leszáll, nézi: "hadd emelintem meg!" Alá szegi vállát egyik szelemennek; Ropog a kő, a vas; roppan az ő csontja; Nagy fallal a sarkát, a kaput leontja.
66
Lajos az őrségnek meghagyta, kimenve: Senkit ne bocsásson az nap se ki, sem be; Mégis elillant egy, valamely csatornán, Vagy falból kiszögellt kövek érdes ormán, S mikor a császári palotába mentek, Föl a márványlépcsőn, a király és rendek: Ott fúrakodott a kiséret' inába S hajtja csehül egyre: "Práha", azaz "Prága."
67
"Ejnye! korán jő ez" - Lajos így aggódik, "Fejünkre kel a vész, ha ez befuródik; Én tudom: a tábort hadaim szétverték, Hanem erről Károly hírt nehezen nyert még." Ura szavát Toldi hallá figyelemmel, S úgy simítja csehet puha pergamennel, Hogy csak lekalimpált a lépcső aljába; Guta üté rögtön; benne rekedt "Prága".
68
Odalent nem tudják császári vitézek, Mi baja. Egyik mond: leesett a részeg; Más hittel ajánlja szava bizonyságát: "Azt mondta: bevették a magyarok Prágát". Tetszik ez állítás csupa képtelennek; Döfölik, hogy szóljon: sose szólal e meg; Van zavar és patvar: bejelentsék, vagy ne? Azután elküldtek; nézni mi van benne.
69
Botját ura megett hű Toldi szorítja, Duzzad a fejében nagy tollu barétja, Halántékiba vér tolul amint mennek: A kezdete sem jó, vége mi lesz ennek! Három szoba tömve fényes alabárddal, Sikátoron a közt verekednek által, S mikor elhaladtak, össze magát zárja, Mint csónak után a vizek omló árja.
70
Bent is, folyosóin a nagy palotának, Fegyveres őrállók környöskörül állnak. Közepett a császár ül aranyos székben, Mint egy öreg isten, mint ha csak az égben. Feje fölött nap, hold, sok csecsemő angyal Kirakva, kivarrva, gyémánttal, arannyal; Két oldalon a tíz koronás fők rendbe': Maga nem szól, csak néz: nézi Lajost szembe.
BÁNK Pih! minden e szerént tehát hamis S megcsal, - keresse bár az ember a- Hol akarja - legtisztábbnak mutassa Magát, de egyben mégis mocskos az.
TIBORC Mért bélyegez meg a szükség vele!
BÁNK De hogyha jól meggondolom: maga A tiszta hívség, oh! - de, ej, mi meg- Gondolni is való van itten? a Hívség? Kisértet, melyről minden ember Fecseg; de még nem látta senki is.
TIBORC No, édes istenem! Ismét azt hiszem, hogy Velem beszél. -
BÁNK Beszélj, beszélj; igen Jól hallom én panaszod; de magam Panasza is beszél -
TIBORC Uram teremtőm Még a nagyúrnak is van? - No hát Nem vétek a szegény Tiborcnak, egy Titkos szövetségben hitét letenni.
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik. A haza, a haza egyenlő volt mindig ezer év óta már, és mindig az marad, mert nem darabokból összetákolt darab: egytest a mi hazánk, eleven valami! Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani!
Máskor is hevert már elkötözött tagokkal. Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal. De mihelyt fölengedt fojtó köteléke, futni kezdett a vér elapadt erébe. Visszakapta, ami soha el nem veszett. Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, bár a világ minden fegyvere őrizze. Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, de leghatalmasabb mégis az igazság. Útja, mint a Dunánk és csillagok útja: nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba, Magyarok se lettünk pusztulni hiába, hanem példát adni valamennyi népnek, mily görbék s biztosak pályái az égnek. Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga, hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen: így élj, s nem kell félned, veled már az Isten. Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok. Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod. Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg, és jön az igazság, közelebb, közelebb...
Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. Mert ki feledné, hogy Verecke útján Jött e hazába a honfoglaló nép, És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tűnt a dicsőség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petőfi Sándor! Ő egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is győzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet! S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol Arany Jánost ringatá a dajka Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, Bírnád feledni Kassa szent halottját S lehet feledni az aradi őskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra
Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel S a jövendő hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem De mindig, mindig gondoljunk reá!
Szent a költő lantja. A föld működését Csillagtáborából Őrszemekkel néző Isten adománya; Ő beszél a rezgő Húrok énekében, Majd vigasztalólag, Majd pedig fenyítve. Mint a nép erénye Elvetett magvából Vagy konkolyt arat, vagy Tántorodva lép a Nemesebb törekvés Tiszta ösvényéről A lealjasúlás Iszapos gödrébe. Szent a költő lantja, És nekem nagyon fájt Látnom, hogy van olyan, És hogy nem kevés van, Aki e szentséghez Nem fél vakmerően Nyúlni szennyes ujjal, S hogy csak fényes álarc Sok költő beszéde, Mely sötét szivének Foltjait takarja. Szebb örömeimnek Napja volt azon nap, Melyben a te kebled Rejtekében láttam, S láthatám, hogy benned Egy a költő s ember, Hogy dalod s dalodnak Kútforrása, szíved, Tiszta egyaránt, mint A nap és sugára. Bizalommal adtam Kezemet baráti Szorításra, és te Vissza nem taszítád; S ha Etelke meghűlt Szíve ott alant nem Porlanék a sírnak Hold- és csillagatlan Éjjelében: ah, ugy Tán nemcsak barátod Lettem volna egykor. Megtörtént!... a multat A jelen keserve, A jelen siralma Vissza nem teremti. Enyhítsd legalább te, Enyhítsd a barátság Balzsamolajával Veszteségem sebjét, És ne bánd, ha olykor Elmerengve csüggök Bámuló szemekkel Hitvesednek arcán, Oh, ne bánd, barátom! Hamvadó testvére, A szegény Etelke Elvesztett vonásit Keresem csak ottan; S ha lelek közűlök Bárminő kevést is: A reménynek eldőlt Tündércsarnokából Szent ereklyeképen Tartom emlékimnek Drága kincstárában, S őrzöm a felejtés Eltörlő kezétől, Mint a megfagyástól Őrzi a világot A meleg verőfény.
Ám a vitézlő rend, aki kivált egyszer' Nyelvét belemártá, nem érte meg ezzel: Legelébb is jöttek a reggeli őrök, Atyjafiát a bor kívánta belőlök. Mint legyek az édest, virágot a lepkék, Hessentve, riasztva, tömegesben lepték, S pajtáskodva, ki, hogy': kacsintva, jelekkel, Tudtul adák nyilván, hogy már bizom' e kell!
52
Tette magát, adna az olasz, de nem mer, Míg a palotából utasítást nem nyer, De nyomon bekülde némi követséget, S jött egy aranyos tiszt csakhamar e végett. "Magyarok királya" - szóla magok nyelvén - "Cseh vitéz bajtársak, titeket kedvelvén, Egy-egy öreg kupát adat egy személyre; Igyatok, hogy megjött, az egészségére."
53
Nosza sisakkal mind kupa helyen kéri, Gyomra kivánságát a fejéhez méri, Mint a feje, nem fél annyi csomó bortul, Sőt kétszer is aztán, háromszor is fordul. Híre fut azonban, aki jöhet jő is, Elküldi sisakját kapunálló őr is; A tisztje?... az alszik benn a palotában, Lehordva saroglyán, hűs pince szobákban.
54
Majd Prága vitézlő céhei sem hagyják Részöket, - ők látván el az őrség nagyját; Ötvösök, ijjgyártók, varga, szabó jőnek, S vaskos daliái a nehéz pőrölynek. Ezeket a bajnok tűzi nevetségül: Szabó nem szabadul mekegő hang nélkül, S kire ami csúfság volt a lovagkorban; - Hanem egy kis tréfa elcsúszik a borban.
55
Késő éjszaka már nyúlt kora regellé, Vastag sürü fátyla áttetsző lepellé, Mikor elnémultak Prágában a gajdok, S fegyverre szökellett minden erős bajnok. Arcukat ingerlő hűs levegő hatja, Születik páncélon egek új harmatja: De belől izzó-szén levegőt lehellnek, Tüzel a szem, s magva dörömböz a mellnek.
56
Mint, ha rekedt zugból hegyi pára följön, Köd oszlopa végig hentereg a völgyön, Nyoma sincs, zaja sincs; csak az árnya mélyed, Teszi éjszakábbá, hol elmegy, az éjet: Nyomúlnak előre a magyarok csendben Fekete foltonkint, katonás zárt rendben, Amerre vakabb és néptelen az utca; Vezet egy-egy falkát jártas kalauzza.
57
Legelébb a város kapuit elállják, Hol az őrállókat mind fekve találják, Kötözik a lábát és kezeit össze, Noha részegség már jobban lekötözte. Ébren ha vagy egyet dűlöngeni lelnek, Veszik azt is közzé meredő fegyvernek, Száját tömi foszlány és józan ijedség, S elhajtják, hogy az őrt őrzet alá vessék.
58
Mint akna ha készül lobbantani várat, S földben a tolvaj tűz hinte gyökér-szálat, Azután csend áll bé, iszonyú míg roppan, Ki veszni fog, nem fél, ki öl, az fél jobban: Magyarok, húzódván kiki a tett helyre, Fojtott pihegéssel úgy várnak a jelre: Oly tréfa ez, ami ha sikerűl, játék; De ha nem: vérontó eleven mészárszék.
59
Ott nagy riadásra jó Prága fölébred, Bősz harci kiáltás veri föl a népet, Recsegő rézkürt hang, ropogása dobnak, Mit falai százszor ide-oda dobnak; Ablak alatt száguld a csata vad ménje, Ütközik a szembe láncsa futó fénye: Jaj a halló fülnek! jaj a látó szemnek! Oda vagyunk! végünk! vége ma mindennek!
60
Futkos az őrült nép, egyingben, ijedten, (Nem ember az ember mikor öltözetlen), Javait, féltőjét utcára kihordja, Önnön akadályát cipeli mint hangya. Összecsap, órjássá, ez az egyenkinti Rémület, és a bajt arányba' tekinti; Dagad a hír: "kapu odavan! nincs mentség! Sehol egy védő kar; özön az ellenség!"
TIBORC Míg tűrhetém, tűrtem becsűletessen: Most már gazember is lennék; de késő -! Ősz fő, kiszáradt kar: hová megyek?
BÁNK Haramia - nincs itt más kigázolás.
TIBORC Ma éjtszakán először kezdtem el Próbálni azt a mesterséget; oh Hiszen beteg feleségem és öt éhes Porontyaimnál szívem majd kiugrott. De látja isten, hogy nem értem azt. Lenn a királyi ház előtt soká Ólálkodék. Vígan valának abban. És sokszor azt vettem csak észre, hogy Nyelvem kiöltém, mintha azt akarnám Felnyalni, amit ott fenn ellocsoltak. Akkor lopózkodtál be a kapun - Hallám az őrzővel beszédedet - Én is tehát utánad mentem, és Mivelhogy azt meg tudtam mondani: Ki ment be oly titokba, mindenik Azt hitte, hogy Bánk bánhoz tartozok.
Végre a királynál a magyar leventék, Mit mível a borra a cseh, bejelenték: "Jól van! igen jól van! nem kell nekik adni, Hanem egyet szépen velök ellopatni." Mindjárt is, etetni mihelyest kifogtak, Álomra ledőlvén, ügyesen hortyogtak, Egy öreg hordóval a csehet ellesve: No hisz' elég is lesz nekik az ma estve!
42
Másnap is úgy történt, harmadikon szinte, S mindennap. Sose volt ilyen útjok mint e: Lajossal ez a had elmenne világra; - Hanem immár itt van tornyos erős Prága. Őrség a kapuban váltakozik újjal, A régi dicsekszik, mutogat is ujjal - S elmondja, kit úton-útfélen találhat: Mily drága dolog e mostani szolgálat.
43
Mint egy csillagos ég, Lajos ott beméne, Urai, szolgái, sok hintaja, méne; Álommal ez a fény, e pompa határos, Csupa nyitott szem, száj mind az egész város. Vala ott császárnak szép nagy palotája, Odaszállt Prágában magyarok királya, Mivel maga Károly fent lakik a várban Szellősb neki ott fenn, kellemesebb nyárban.
44
Parancsot a császár, s ada engedelmet, Fogadni Lajost úgy; mint nagy fejedelmet, Hogy mi hadat sem hoz, eleve is hallván, S az ajándék hírét maga megsokallván. Mérföldnyire immár a harangok zúgtak, Lobogó zászlóktul lombosok az útak; A prágai érsek szót-szólva fogadja, A város, a céhek, a helyőrség nagyja.
45
Kiket illendően elfogadott, s mára Szólit Lajos egy kis esti lakomára. Sürögnek azonnal tisztjei, szakácsi, Versengve a nappal ragyogó bográcsi; Arany-ezüst tálak, evő-ivó szerszám, A társzekerekből, nem száz, de ezer szám, S ínyre való minden drága készületnek A java - burokból onnan kiszületnek.
46
Kapuzárás elmult: börtön erős Prága; Benne Lajos király, mint egy kalickába; De azért vígan van - mire is gondolna! - Mintha eszem-iszom, puha ember volna. Császárnak azonban ezt is bejelenték, Miben leli kedvét a fiatal vendég, Hogy' kivan és múlat prágai urakkal: S követét küldé rá izenő szavakkal:
47
Hallja, megérté, hogy magyarok királya, Mint már szófogadó fia és szolgája; Helytállani jött a birodalmi széken, Adaját is hozva, mellyel adós régen, Idején hát holnap, ha meglátogatja; Császár a Hradsinban kegyesen fogadja, Mint hűbérfizető fejedelmet illik - Vagy Prága előtte soha meg nem nyílik.
48
Míg a lakomán ezt a követ elmondta, Lajos; foga gyöngyét ajakába nyomta; "Jól van; igyál hát rá!... bort adjatok ennek! Hisz' nem azért jöttem, hogy meg ne jelenjek." Toldi a markába nyom egy arany kelyhet, Nem birta, nehéz volt, úgy tartani kellett, De azér' meghúzta, tetszett a jámbornak, S "brr!" mondá ki nevét magyarúl a bornak.
49
Jó; a követ elment. De nem is ment több cseh Akkor egész éjjel haza onnan egy se': Magyarok a tisztes cseheket leitták Amint poharazva sarokba szoríták. Magok úgy ittak, hogy baja egynek sem lett, De azért mind részeg a cseh barát mellett Ki józanon addig nevette, kacagta A magyart, míg elnyúlt, padon vagy alatta.
50
Kivűl is azonban furcsa dolog történt: Úgy volt kicsinálva, s úgy fordula önként Sorral a nagy hordók prágai piarcon Álltak szekerestül, mint ágyuk a harcon. Bámulta özön nép: szerencse, ha látták, Legtöbbje bizony csak szomszédai hátát, - De a mulatságra mégse' panaszkodtak; Azután egyenkint haza álmosodtak.
TIBORC Oh, istenem! tekéntenél csak egyszer Házamba - élve látnád a panaszt Előtted. Mért valék becsűletes! Holott gazember lévén, mostan is Tied lehetnék.
BÁNK Mely boldogtalan Az, akinek bármely bilincsei Boldogtalan módon oldóznak el!
TIBORC Oh, mint örültem, hogy szabad levék!
BÁNK Mikép örültem én bilincseimnek!
TIBORC Hiszen való, hogy jó is az: de már Mióta a merániak -
BÁNK Hah! - oh!
TIBORC Sok pénzre van szükségek: és mivel Mi annyit adni nem tudunk, tehát Sovány nyakunkra izmaelitákat Ültettek - ez már égbe kiált.
Nem akartam beléd szeretni
Szia, kedves Halkabban!:-) Napsütéses délutánt, kellemes hétvégét kívánok én is Neked!:-)
Bartos Gyula
Makláry Zoltán
Ma 85 éves TONY CURTIS kétszeres Golden Globe-díjas magyar származású hollywoodi színészlegenda.
Szabó Gyula
Bihari József