"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Figyelj rám egy kicsit s ne bújj előlem el, ilyenkor önmagad elől is rejtezel. Vedd észre, hogy: vagyok. Vedd észre s adj jelet. Beszélj - vagy legalább rebbenjen a szemed. Érezd meg, hogy nekünk nem nyugtató a csönd, felgyűlik, mint a sár, s mindkettőnket elönt. Közöld magaddal is, mitől engem kímélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz.
S megjön az ősznek tarkasága: aranyos lombok, piros lombok, gyümölcsös berkek, hangos dombok, sápadt levelek ordas ága, avarok zörgő pusztasága; a kósza szél kacag is, sír is: az estnek rögös ege sárga, mikor felhős fátyolát tépi Irisz.
Szép estét kívánok, Kedves Sárkányka, Kedves Gyöngykeresők!
Márk Miklós: Akkor is
Miről álmodtál az éjjel? Hullámokon nyugvó holdfényt, kikötőben ringó bárkát, lelked színeiből festményt. Padon egy pár kézen-fogva, beszélgetnek szavak nélkül, csillag fénylik az égen, ahogy átölelik egymást végül.
Boldog a lány, mint régen, szíve alatt ébred egy élet, erőt adott kedvesének, esélyt, s egészséget. Csókjaiban elrejtette, két kezével óvta, védte, szerelmet találtak, pedig egyikőjük sem kérte.
-----------------------------
Rád néztem, s zene ébredt, mosolyod szülte egy perc alatt, majd lelkünk összeolvadt, és repült minden pillanat. Behunyt szemmel is látom, dallamot lüktet a neved, ha majd arcom emlékké szelídül, akkor is ott leszek Veled…
Forróságok, lobbanások után szelíd mámorral hozza kincsét a kifáradt ősz. Hallod érveréseit, a monoton ritmust? Ne még! – kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit, nézed üveges, tört szemét: hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid. S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz, zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!
E kettős képletű sors kísér, míg élek! Kettős tükörben vibrál életem, minden moccanásom s cserélnek forró kézzel a lét s a halál. És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek beleszédül néha, mint ki áll fortyogó mélység fölött, se földön, se égen – És összegomolyog szívemben múlt s jövő, s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.
Tisztán élni magamért s az életért! A hemzsegő s összekoccanó kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért! Felelősség, amely a szót kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék! Az egymásra halmozódó életekben lenni biztos ész, irányzék! Így állok a világ kereszttüzében: mérnek! Nyugtass meg, táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.
Uram: itt az idő. Oly hosszú volt a nyár. A napórán fektesd el hosszú árnyad s engedd az orkánt a pusztára már.
Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz, adj nékik még két délies napot, hogy belük napfénytől lenne édes, míg a tüzét borrá változtatod.
Kinek nincs háza, annak sose lesz tán, ki egyedül van, egyedül marad, hosszú leveleket ír és olvas eztán, vagy bús allékban járkál hallgatag s bámulja a fakó napsugarat.
A természetben, mindenben a szolgálat vágya él. A szél szolgál, a víz szolgál. Ha fát találsz, ültesd el magad! Ha hibát találsz, javítsd ki magad! Ha olyan feladatot, amit mindenki kikerül, vállald föl magad! Az utat gyakran kövek torlaszolják, gyűlölködésből, de szíveddel megoldhatod a nehéz gondokat.
Öröm jónak és egészségesnek lenni, ám még nagyobb öröm szolgálni tudni. Milyen szomorú volna, ha a világ vágyná azt a rózsabokrot, ami el sem plántáltatatott.
Ne csak a könnyű feladatok hívjanak, ez olyan szép, hogy mások kikerülik! Ne hidd, hogy csak a nagy szolgálat érdem, az apró szolgálat öröme is létezik; például amikor meglocsolod a kertet, rendet raksz a könyvek közt, vagy megfésülöd egy kislány kócos haját.
Ne hidd tévesen, hogy szolgálni csupán kisemberek dolga! Az életet és fényt adó Isten is szolgál, s joggal hívhatnánk akár így: Ő, aki szolgál.
Naponta néz kezünkre s kérdezi: szolgáltál-e ma? Kit? Egy fát? Barátot? Édesanyád?
Nedves avar fűszere illan permetező őszi esőben Friss zamatát őrzi, miközben nap sugarát gyűjti, ha csillan Felleg alól néha kivillan fénye, s amint izzad erősen - Nedves avar fűszere illan Illata száll messze, amíg csak hordja a szél szerte, ha röppen, s oldja - akár - mostoha ködben... Lombja veszett fák töve sírhant - Nedves avar fűszere illan
Szőhet hálót a pók, mesteri módon hajnalig, Csillogó ruhát a harmat ad reá reggelig. S a napfény, mitől e törékeny varázs tündököl, utána égető hévvel, könnyedén eltöröl.
Zizegve sír falevél, mert elhagyja az ágat. Játszik vele kósza szél majd búcsút int a nyárnak. Fájdalmas a búcsúzás, szívek, lelkek is fáznak. Napkorong sem izzik már, nyoma sincs illatárnak. Esténként még hallható a tücskök muzsikája. Ködbe fúlnak sóhajok, nyár és az ősz románca.
Az évszakoknak is illatuk van. Vagy már csupán eleget éltem ahhoz, hogy ezt tudjam? Mert az érzékelések szorosan hozzátartoznak a történelemhez... ezer emléknek van köze látványhoz, illathoz, dalhoz vagy ízhez!
Ha az élesen vakító őszi napsütésben hajamba szálló ökörnyál súlytalanságát nem érezhetném, ha a fák gazdagon színes, pazar búcsúruháját nem figyelhetném, ha nem zizegne könnyű érintéssel talpam alatt puha levélszőnyeg, ha nem hallanám, hogyan károg a megérkező, fekete bársonyruhás varjúsereg, akkor is összetéveszthetetlen ez az aroma, mely napfény, avar, enyhe füst, érett szőlő, körte, az őszi virágok és némi ködös pára illatának hűvös keveréke.
Csipkerózsika-álomból ébredve, süketen-vakon levegőt szippantva tudnám, amit érzek, nem lehet más, mint a sokszínű, csodás október illata.
Lefelé görnyed a dombhát, öblös völgybe tapossák méltósággal a fák. Itt fönt még szétszórtan igyekeznek a csúcsra, messze alul, függönnyé tülekednek a fénylő, füstszínű törzsek, nincs cserje, bokor, csak a fák, meg a fák, itt-ott áthasogat szúrós sugarával a nap. Csönd zeng. Zöld ütemére lezuhog föntről a béke.
Az ablaknál állok és nézem a szivárványt, Látom a kifutó-kifutón a királylányt. Érzem az erőket, az angyali adomát, Mik kérdik: a soraim ingyen mért adom át.
A válasz egyszerű: élvezem a szavakat, Az út előttem és nem csapom be magamat. Az ösvényen állva, a szellőben lebegve, Álmodom, hogy akár szebb jövő is lehetne.
Az ablakot bezárom, szemeim lehunyom, A rám szabott munkát észszerűen letudom. Maradok, hol voltam, a sajátom az enyém, Az élet mostoha, de megkérem a kezét. És az ablaknál ülve majd sokszor nevetünk, Hátha egy csinos pár, egy szép család lehetünk.
"Ilyen az élet! Kis kavicsokkal dobál meg minket - figyelmeztetésképpen. Ha ezeket a kis kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha a téglát sem vesszük észre, akkor szétzúz egy kősziklával. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy hol nem vettük észre a figyelmeztető jeleket. És akkor még van képünk azt mondani: "Miért pont én...?"
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
“Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus döccenő nélküli. Anyám azt mondta egyet tanulj meg: Hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlen egyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.” (Szabó Magda)
Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem – ha van még – hátralévő harminc vagy negyven évem, s ez nem beletörődés. Törvény, mit – félredobván hűlt viszonyok receptjét – létezésed szabott rám, kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben: kevés és íze-vesztett – de nélkülözhetetlen. Miért léptél be orvul szeretteim sorába? Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra, ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben, akadna magyarázat: a költő szárnyalását ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság… Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon ölel panel-falával, hogy véled összefonjon, nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség, miért a csontig ázott madár felejti röptét, nem is hála láncol, miért esett koromban szegődtél életemhez, amikor senki voltam, és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant idegeket csitítva nem vállal már szokatlant, s a meglevő csekélyért – mit marka bizton érez – a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes. Beléptél – mit tehetnék? – szeretteim sorába, anyámmal és húgommal egy sorban állsz – hiába, ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez, mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves, megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba, haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába – mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong, mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt, szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne, törvénysértő beszédem elmenni kötelezne, s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess, hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad. Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!
csak álmodj tovább álmodd, hogy léted során van még szó mit nem mondtak el... van még hang ami felemel és van még hely ahova elérhetsz... mert ez az élet mindig mást akar a fej, a kar és a láb... de Te ne add ezután alább, hiszen ember lehetsz és legalább előre mehetsz, ha érzed maradni már nem lehet
csak álmodj tovább álmodd, hogy a verejték gyöngyökké válik izzadt testeden és amikor zuhansz senki nem nevet elesteden kereszted válladba mélyed és érzed újra az élet súlyát... rád nevet, kit sohase láttál és eléd jön a legszebb érzés amire annyira vágytál és átölel, magához húz szorosan és nem enged el és akkor majd EGY leszel egy a MIND közül aki a Földre költözött és így lett áldott vagy még inkább őrjöngve vágyott... üldözött
Fű, fa, virág, dal ma mind olyan szomorú, Ó, ősz rőthajú Október, te zöld aranyú pergesd csak, pergesd ezernyi sárga, holt leveledet s mondd nekik így: Hullongjatok! S míg édes mákonyoddal ízesül új borod s drága, ritka fényt szór hideg, kába hold, jöjj, hervadt ősz s hallgasd: sír az őszi síp. Ma még úgyis szeretlek, ma még úgyis imádlak, te rőthajú kedves, képe a méla bájnak. Mert holnap már, lehet: egy holt sziget leszel te is s körötted néma roncsok vergődnek majd, te szép, te múló! Sárguló lombot, piros levelet adsz most nekem? A nyár, úgye, messze ment? Csatold le hát ragyogó övedet s várj míg lehet, Ó, ősz, te szép, te múló, te hervadt, te szent.
