Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.
Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek, Bizakodónak, nevetőnek, Az élet útja annak puha szőnyeg, Útravalója sugaras derű, Mely ólmot színarannyá aranyoz, Széppé a rútat, jóvá ami rossz És nagyszerűvé azt, mi egyszerű, Újjá az ócskát, tengerré a tócsát. A világ annak micsoda? Mindennap millió új csoda, Sok tarka álom és kevés valóság. Tündérek és mesék víg birodalma, Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis, Amelyben minden alma aranyalma És az marad befőtt korában is, Játék az élet, élet csak a játék S élet, halál egyformán szép ajándék. Maradj gyerek te is hát kis leányom, Mosolygó lelkű, üde, friss, Maradj gyerek, szívből kívánom, Még nagymama korodban is.
Advent van, s átjárja lelkem a szeretet és az emlékezés. Rájövök ismét-tán ezredszer-, hogy szépen élni gyakran túl kevés. Szeretni szóban és tettekben, hinni, remélni szüntelen. Táplálni kell mosollyal, öleléssel, hogy emléked hibátlan legyen.
Most visszarepülök gondolatban gyermeki önmagamba újra… látom, amint jancsi-kályha mellett anyám fagyos lábujjamat gyúrja. Hársfa teát tölt poharamba – ˝Idd meg! Nem fogsz fázni majd!˝ Átmelegedett a testem, valóban s én azt hittem a tea tette azt.
Ma már tudom, tőle volt meleg. Ölelés, szeretet, gondoskodás ezek voltak mitől az a ˝jó˝ a testem és a lelkem járta át. Ez adta azt a boldog érzést, mi ma is rám tör, ha a múltba révedek. Hiánya – így advent idejében – fájón kéri vissza az elmúlt éveket.
Emlékszem a finom illatokra, ami a konyhát járta át, mikor sült a finom mézes, és a lágyan foszló mákos kalács. Arca piros volt az izgalomtól, mikor a szobába engedett, csilingelt egy üvegpohár szélén: ˝Itt az Angyalka! Megjelent!˝
Futottunk mind a fenyő köré, ámultunk, örültünk nagyon. Ezt a boldog érzést fiaimnak minden karácsonykor átadom. Már negyedszer töltjük el nélküle a karácsony szent ünnepét, de lelkemben ott mosolyog képe, ahogy átöleli hét kisgyermekét.
Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz, ha gyertyafényben rá emlékezünk s tudom – onnan fentről ő is nézi: Ugye mindenkit szeretünk? Jusson szép szóból bárkinek! Simogató, ölelő kezekből, mosolytól csillogó szemekből áradó tűz gyújtson fényeket!
Muzsika szálljon a gyermek kacajból, áhítat járja át a lelkeket! A szeretetet, mit tőle tanultunk naponta adjuk át mindenkinek.
Ahogy finom kezeddel rám cirógatsz, ahogy nem félek érted semmitől, ahogy az egyből mindig milliót adsz, ahogy kiráncigálsz a bármiből, valahogy így esik a fény hajadra, valahogy így ér szemedig a távol, valahogy így kezd szavam a szavadba, valahogy így jön, megy minden magától.
Mióta egy hetven körüli hölggyel egyszerre nyúltunk a H&M-ben az utolsó pöttyös nadrágért, és rám mosolygott, és átengedte nekem, még tetszett is, mégis hány nyugdíjas visel H&M-es pöttyös nadrágot, és csak a parkolóban jutott eszembe, kezemben a pöttyös nadrággal, hogy tényleg idős volt, és talán ez lehetett volna az első és utolsó pöttyös nadrágja, azóta esténként néha beugrik, ahogy a lánya vagy a veje azt mondja a sírja fölött, hogy teljes életet élt, és fogalmuk sincs arról, hogy én csak úgy kivettem, kimetszettem belőle egy darabot, és az a legrosszabb, hogy még csak nem is hordom a pöttyös nadrágot, ami az övé kéne legyen, mert derékban szorít, ő vékonyabb volt nálam, neki nem szorítana sehol, biztos többször hordaná, mint én, néhanapján felveszem, próbálom kiszámolni, hogy vajon pontosan hányszor, és hogy hányszor kell helyette felvennem ahhoz, hogy megnyugvást találjon a lelke.
A ház nagyon más, mióta elmentél A tűzhely fortyog – engem hibáztat A tévé kétségbeesetten bekapcsolva maradt Néha azért rajtakapom: kifelé bámul az ablakon A mosatlan újra a saját magánya felett sopánkodik Csak ül ott egyedül s ezt mormogja: „Miért? Miért?” A függönyök számlálják a napokat Semmi nem beszélget velem az üres házban Azt hiszem, a karosszéked kimúlt A vízforraló először még próbált kedveskedni nekem De tudod, milyen a figyelemszűrője A növényeknek még nem mondtam el Azt hiszik csak nyaralni mentél A fürdőszoba nagyon hiányol Alig látom mostanában Még mindig nem képes elhinni, hogy itt hagytad A hálószoba rám sem pillant Azóta, hogy távoztál, ki sem nyitotta a szemét. Mást sem akarnak csak aludni, aludni Szebb időkre emlékezni Álmokba belefeledkezni Olyan, mintha minden egyre könnyebb volna De éjjel Hallom, ahogy a lepedőt könnyesre zokogják a párnák.
A takaró alatt árultad el. Csendesen, részvétlenül szóltál hozzám. Régebben ígérgetted, hogy egy nap lesz kertünk, és kiskutyánk, ígérted hogy együtt kerülünk tolószékbe, és majd tologatjuk egymást, hol én téged, hol te engem. Vettem is egy csivavát, kertet, tolószéket, meg ezt a takarót, ami alatt sírva meséled, hogyan csaltál meg. Furcsa. A kutya ugat, a kert pedig üvölt a fájdalomtól. Rég gyomláltam ki.
Most, hogy elég volt, hogy eleget bántottalak, és nagyjából biztos vagyok benne, többé nem mondod, hogy szeretsz - bár legutóbb még mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év előtti gerincinjekció -, most kezdtem el nyugodtan gondolkodni. Erről az egészről. Például arról a versről, a legelsőről, amit rólad - mintha nem is én írtam volna. Porcelán volt a címe, egyedül ültem benne reggel, miután veled álmodtam. Ez utóbbi talán igaz lehetett - azóta is gyakran megálmodlak -, a többi, valószínű, csak kedves hazugság volt. Például a vers szerint, emlékszem, teáztam, pedig valójában sosem szerettem teázni, bár ezt mindig sajnáltam - az olyan elegáns. Ezek járnak a fejemben. Meg hogy a tévedés az volt, hogy nem írni kellett volna erről, mert - most úgy látom - az idő elmesélhetetlen. Őszintébb lett volna megformázni valamiből, őszintébb lenne most is, mondjuk tényleg porcelánból. Lehetnénk az a csorba bögre, odavágott hamutartó. Mennyit bántottalak. Egy vascsővel szétvert mosdó, csempe, vécécsésze. Vagy lehetnénk egy ún. nipp. Gusztustalan giccs, bár értékes. Pásztorlányka, pásztorfiúcska vízparton. Megkopott aranyozás, egy emlék semmiről, érzelgés tárgya, dísz, leendő hulladék. A talpán pedig, mert megfordíthatnád, ha még érdekelne, ennyi: Csak törni tudok, szökni nem.
Ez nem törülköző, ez a pulóverem, amibe beletörlöd az arcod, pedig rajtam van. Ez nem pont így volt, de emléknek így is elég. Ez nem szép, ez csak egy lila foltos cigarettapapír, hagymát vágtam, mielőtt sodortam, lila hagymát, ez az égő lila semmi Ez nem az agyam, ez az instant kávé, ez nem az éjszaka lesz, csak majd kikapcsolom a monitort. Ez nem csend, csak a polcra dobált könyvek gerincét olvasgatom hátradőlve. Ez nem az, hogy tényleg nem vagy itt, hanem csak mondjuk kimentél előre, mert mindjárt kész a fürdővíz, én meg mondtam, hogy jövök rögtön, de ezt még, amíg vetkőzöm, meghallgatom. Valami zenét. Ez mondjuk annak a szövege. Illetve nem pontosan. de versnek így is elég. Ez nem is zene, ez csak valami, amit vetkőzés közben magamban mondogatok, olyan halkan mintha csak a lila szám remegne a túl sok úszástól. Ez nem vers, ez a szélben a szembe házról - most bontják vagy épül? - elszabadult, hétemeletnyi, zöldes, műanyag védőháló, belegabalyodtam. Ezeket mondom, miközben a gerincedre, a meztelen hátadra gondolok, és valamire, ami mint egy befejezetlen mondat, be nem váltott ígéret, most már mindig lesz közöttünk. Aztán meg arra, hogy ha védőháló, miért nem véd meg semmitől.
Így nem őrizte kincseit a gazdag, nyár illatát búsongó, szőke kazlak, nap színeit üvegbe zárt gyümölcs, sok tudományát vén zsugori bölcs – mint téged rejtelek, őrizlek én, mindent, mi tiéd volt és most enyém: papírlapot, melyen kezed nyoma, pillantásod, mely rólam szállt tova, egy mondatot amely tetszett neked, dallamocskát, mit dúdoltam veled, egy virágot, melyhez hozzáért arcod, mozdulatod, ahogy fejed lehajtod, s még mennyi mindent. Oly szegény a szó mondani, írni, mily boldogító, hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy, hogy áradó örömöm titka vagy, s mert bennem élsz, minden baj elkerül. És gazdag vagyok, mérhetetlenül.
Sok mindent másként kellett volna. Bárcsak az idő megfordulna s kezdeni lehetne mindent, újra. Élni tudni és élni merni, néha járatlan úton menni, nem csak rohanni, meg-megállni, azt, ami szép, körülcsodálni. Nem szégyellni a gyengeséget, meghallani ha hívnak, kérnek, jobban bízni, jobban szeretni, szeretteink kedvét keresni. Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet, rossz napjaiban is hinni a szerelmet, többet gondolni rá, mit érez a másik, szeretet tüzével fűteni, ha fázik. Élhettem volna így is én. Újra kezdeni nincs remény, de amennyi időm hátravan ebben a felemás világban, hadd élhessem meg tiszta szívvel, csendes örömök árnyékában.
a szenvedély az miről a hegedű dúdolt levegőtlen sötét tokjába zárva akár az éj a fény csillagokkal megjelölt gubójában ott él meleg gránátalma szavaidban illata őszibarack és napfény egy fa zöld hálójában éretten a fakó fűre hajolva nyitott tenyerembe dől - míg csukott szájjal tanítgatom egy idegen nyelven a szót minek értelme véges akár a halál a szerelem
oszd meg velem egyedüllétem mindennapi kenyerét töltsd ki jelenléteddel a tátongó falakat aranyozd be a nemlétező ablakot légy ajtó mindenek felett egy ajtó mi sarkig szélesre tárható
Mindennek megvan a maga ideje Hamupipőke lencsét szemel Hófehérkének torkán akad az alma.
Te most a hóviharral egyezkedj, Ez most a hónak ideje. A hideg fűszálaké, a télé, akkor is, ha megőszülsz belé.
2.
Azok az elosont köszönések azok a félre-néző kézfogások az elmaradt szembe-nézések elkeveredtek a szemben, szájban és akár pohár alján a méreg megmaradnak, amíg pohár van
3.
Amit írtam, nem világhírrel és aranykalappal. A sötét országba nem viszem magammal, a szelíd szerszámot, amit kölcsön kaptam. Van ott elég poggyász máglyatűzre hányva, pattognak az igék mint a rőzsegallyak. Fölösen van úgyis ott az elmondatlan.
Még nem tudják, hogy ez a pillanat két szobor a fasoron átszalad ahogy madár hurokba lép és halálig nem szabad a pillanat keblünkre rátapad ékszer vagy inkább ékszer helye körülrajzolja nap heve Az évek nyakláncán függ nem fakul mellünkbe edzve múlhatatlanul.
Kit érdekelsz, Papa? Kit érdekelnek a tiszta gondolataid, a tiszta szavaid, a tiszta fogsorod? Ki akar egy angyal lenni, mint te? Ki akarja ezt? Sikertelen alak vagy, Papa. Még egy nyugis helyet sem tudtál kikönyökölni. Mindig korlátolt álmokból szőtt életet folytattál.
–
Kívánom, bárcsak tökös lennél, Papa, Hogy becsempéssz nyolcvanezer karórát egy húzással, És akkor büszkén mondhatnám: Tudod, apunak import-export biznisze van. Akkor büszke lennék rád.
–
De te mindig eszményi férfi akartál lenni, Egy tökély. Amikor épp nem jut eszedbe semmi, amit csinálhatnál, Elkezdesz imádkozni. Hasztalan órákat töltve a templomban.
–
Azt akarod, hogy olyan legyek, mint te, Papa. Vagy mint a harcos királyné, Laksmíbáí. Magad se vagy biztos, mi az a nagyság, De szeretnéd, hogy én nagy legyek.
–
Teszek kettőt a nagyságra. És hármat Laksmíbáíra.
–
Mostanában komolyan gondolkodom, hogy megtagadjalak, Papa, Téged és a szenteskedésedet. Mi van, ha elkezdelek Mr. Kapúrnak hívni, kisegítő irodista, Könyvelési Osztály?
–
Minden, ami te vagy, ütközik majdnem mindennel, ami én. Gyanítottad, hogy járok valakivel mostanában, De túl alamuszi vagy, hogy megbizonyosodj. Mi van, ha lassan már kezd pocakom lenni, És én nem leszek hajlandó kikapartatni? De vigyázok, Papa, Vagy tudom, különben még fontolóra veszed az öngyilkosságot.
/Elfelejtettem aláírni: mindkét vers SÁGI PÉTER fordítása./
Mamta Kalia (született 1940. november 2-án) indiai író, tanár és költő, elsősorban hindi nyelven ír. 2017-ben elnyerte a Vyas Sammant , India egyik leggazdagabb irodalmi díját Dukkham Sukkham ( Szomorúság és boldogság ) című regényével .
Kérdené meg valaki tőle, Miért szokta verni agyba-főbe. Nem szavakkal, Nem is kézzel, Belérúgva, Anélkül, hogy előre szólna, Nagy kevélyen. Pláne aznap, mikor Lílá érzi, Finom lett a főzeléke. Ha a szocializmussal szimpatizál, Meghitt órán ő miért nem mondta még: Na, gyere ide, lássam csak, hogy rúgsz belém. Egész életében úgy cupákolta őt, Akár egy darab húst. Még ha ő úgy hevert is előtte, Mint tál lencse és kenyér.
23
Kívül is, belül is Kérdések feszítenek, Folyton méregben élek. Úgy egyébként Tudok többféleképpen nevetni és feltűzni a hajam, És épp mostanában Lettem a Dzsimkháná elitklub tagja, De most A bennem fortyogó nyűgöt nem bírom Visszafojtani. És ettől gyakran olyan, mintha Homokot szórtak volna az arcomba. Amúgy még most is képes vagyok mindenkit elkápráztatni, Még ha nem kis tehetségre is legyen szükség A férfiak elkápráztatásához. De azért én tudom, Van már a virgoncságomon egy jó kupac lócitrom. Nem, nem a jövőmről szól a kérdés. A 400-40-800-as, tanári bértábla szerinti jövőmnek Már egy ideje fityiszt mutattam. Ez a sok kérdés – mind roppant személyes – Ezekben a napokban merült fel bennem. Ahogy így ülök, úgy tetszik, Az egész lényemben Hol kifagy a jég, Hol Felgyülemlik a tűz. Egyik felem gyáva sakál lett, Másik felem harapós kutya. Gyakran a két tenyerem, Mely egy pofonért viszket, Magától kulcsolódik művészi namasztére. Azt mondják, illemtudó vagyok, És aztán otthon ülve nyűglődöm Saját ócskaságomon. Bármikor beszéljek is, Kivetnivalót találok a szavak hallatán, Mert Bennem már nincsenek is szavak, Csak morgás; Újra és újra azt érzem, A teljes kultúra Ott van bennem – leverve.
54
Harmincöt éve próbálom ellátni a családot, Ám sose volt még elég jó a bizonyítványom. A magam részéről szünnapot meg vasárnapot sose kértem, De mit is tehetnék, Ha egyszer a ház ura kemény volt és jó fukar. Ennyi év, Vagy sokkal kevesebb idő alatt is, Megtanulhattam volna biciklizni. Vagy robogót vezetni, vagy autót. Most is jó a látásom. Hé, ennyi idő alatt már repülőt is vezethetnék, Csakhogy Marhán én akartam annyira Újramázolni a berozsdált kapcsolatokat, Foltozni a szakadt lepedőket, Ebéd-királynőként Mindenkit megszégyenítve etetni. Feleennyi erővel Taníthattam volna gyerekeket az iskolában, Megoldhattam volna aktákat a hivatalban, Adtam volna gyógyszert a betegeknek a kórházban, Megmutattam volna a falusi nőnek, hogy írja le: Kamlá. De nem, én csak azzal foglalkoztam, Hogy lehetek eszményi háziasszony! – Te elkevertél a történelemben némi mitológiát, Behabartad vallással, És letoltad a torkomon mint egérirtót. Elkezdtem megélni a Védákat, Puránákat, Manuszmritit! Kedvem lett úgy élni, mint Szítá, Umá Vagy Anuszújá. Még annyi kockázatot sem vállaltam, mint Sakuntalá, Laksmíbáít meg kitöröltem a tudatomból. Az ellenállásnak a puszta gondolatát is menesztettem elmémből. Bedarált a nagy szent hagyomány biztonsági mókuskereke, A vezetés helyett a támogatást választottam, Reflektorfény helyett a háttérszerepet. A párbeszédnek beleegyezés vette át a helyét, Szatjá helyett egy Prijamvadá lettem én. Elhittem, hogy asszonyi jószerencse, ha Szítáként gyötörnek, És mint Párvatí, Drabál férfit fogadtam el Mindenhatóként! Névtelenségben, rabszolgasorsban nyakig elmerültem, De még ettől sem eszméltem, Kifeküdtem boldogan a tompultság örömétől. Bár a kettőnk otthona volt, Én emeltem fel, mint valami Góvardhana-hegyet. Főztem, ahogy tudtam, aztán hol ettem, hol meg nem. Dicshimnuszokat daloltam, Néha ezért, néha meg amazért imádkoztam. Ennél sokkalta kevesebb fáradsággal Megcsillogtattam volna az elmémet, Érvelőtehetségemet pallérozva döntéseket hoztam volna. De ennyire nem jutottam, Egyszerűen éltem, egyenes vonalban. – De most, mikor „Született háztartásbeli” címmel tüntettél ki, Mit kellene tennem vajon? Most már tényleg késő Kongatni az ellenállás vészharangját. Sosem gondolkodtam A szellemi képességeimen, Miközben percenként büszke voltam méhem sikerére. Kilenchavonta Szültem, alkottam, A lényeges kérdésekkel nem foglalkoztam. Legalább a lányaim értik, Mit hol rontottam el. Ők mernek üvölteni teli torokból Az utcán, a parlamentben, gyűléseken. Ők nem követnek el ballépést báránylelkűséggel, Gyökerestül forgatják fel a rendszert. Egyenlő jogokat, Egyenlő hírnevet, Egyenlő oktatást, Egyenlő munkát Kiáltanak! Belejavítanak behatárolt álmaimba, S hallgatásomat félelmet nem ismerő kiáltvánnyá változtatják!
a minap szembejött velem a régi életem, holott tényleg nincsenek történeteim, csak rögeszméim, „régi életem” is csak egy meg sem valósult, immár nem is kívánt idea volt, amikor még hinni akartam kényszeresen, megindult bogár, holmi eszmékben, spekulatív lényegekben, hogy esetleg rengeteg dolog történik, és nem történik semmi. szembejött, piros ruhás nő volt, valaha talán megejtően szép, afféle lenge, könnyű lány, felette korszerű felirattal táskáján: don’t look back. épp csak észrevett és el is fordult, most sem köszönt vissza, csak ellépdelt mellettem gőgös daccal, némán, mosolytalan, mintha ott se lettem volna; nem fordultam utána megtudni, mégis visszapillant-e, se megnézni utoljára, aztán csak menni tovább – ahová út nem vezet, oda tábla se kell. a szinonimáktól nem érzem magam jobban; alig jutottam a végére – már ott sem voltam. ahogy ama régi életemben sem, melynek e kis utózöngéje véletlen épp itt ért utol, a szinte néptelen utcán, se közönség, se mutatvány, pedig jelezhettem volna, köszönöm, már van sajátom, ezt és így élem, amíg lehet, nekem kellene talán inkább sértett daccal, szégyenkezve lesütnöm szemem, mint kihez méltatlan a tekintete, de nem tettem. van jó életem. ami őt körbeveszi: szürke.
Voltak velem, szemközt szerettek, és éltek értem szép emberek, nálam játszva különbek, ó, voltak valahányan szépen bátrak, bár én arcukat nem, csak maszkjukat ismertem, azt is hiába, azt is minek? …én, sajnos, mitsem tanultam tőlük (igaz, ők sem tőlem… mitsem) …ám így, az összes utak végén, illik megköszönni mindent, leginkább azt a szép szerencsét, hogy senkihez nem hasonlítottam, ahogyan hozzám se senki. A mérlegnyelv merev lett, a mérlegtányérok tovább már nem remegnek. Ugyan mit is mérnének meg…? Szívemet hallgatják szívorvosok és észre sem veszik, hogy a fájdalom súlytalan és szívem pumpáló húsa helyén csak emlék dobog s az emlékek lángja: élet helyett lobog – – –
Szerinted lehet, nem lehet rendben már semmi. Csak az idő pereg, jó volna egy csomó dolgot elfeledni.
Akarnád, de nem lehet, valaki a kezében tartja a múltat, s ha úgy hozza kedve, a szemed közé löttyinti, meg minek is tagadni, hisz mindenki tudja.
Szeretnél lenni más, akiről a gyerekei azt mondják, nála jobbat, ha keresnénk sem találnánk, de minek keresni, ha eleve itt van.
Itt vagy, a bűneid mutogatják. Én vétkem, mondod én vétkem, mert épp őszinte vagy, persze a tiéd másra csak árnyékot vet.
Hol az eleje, mikor lesz vége, hiába kérded, nem mese, valóság van benne, nem királyok, hercegek, furfangos szabólegények.
Szerinted lehet? Nem lehet. Az vessen rám, mondod és vetnek, nem követ senki, csak nevet magában: ilyen lett, bár korábban másnak látszott. De a látszat csal, s ez is egy ilyen csalás volt.
Más volt a tegnapi nő, és más a mai, és más lesz a holnapi is, ahogyan más voltál és más vagy te is.
Leradíroztak a tegnapi nővel, aki neked már nem kellett, leradíroznak a maival is, akit megtartani nem tudsz, de könnyedén megszerzel. A holnapival már nem, mert neki már nem kellesz.
Csaholsz, szűkölsz és vonyítasz, a hibáidból már rég nem tanulsz, és jóra magadat sem, és mást sem tanítasz, tudod a dolgod, munka, család, de nem maradt semmiben érzelem, csak kényszerűség és érdekek.
Fáj a csuklód, a bokád, a térded, orvos vizsgál egy ápolónő lecsapolja a véred. Nem akar megijeszteni, de a tények mégiscsak tények. Megkoptak a belső szervek, hiába, nincsenek örökmozgó gépek, nevet, s hogy végül is hálás lehetek, hogy nem harci díszben, kardokkal csapkodva, bombákat hajigálva, késekkel a kezében, hanem, mondhatni békésen, kopik ki belőlem az élet.
Úgy tetszik, sötét erdőkből való vagy, hol nem járnak nehézkes emberek. Mint erdei patakban, tisztán s híven látom magam tebenned. Heves, elégedetlen férfi vagyok, büszke gyermeki szívvel. A vágy éjszakáinak harmata hajamon, kezem reszketve nyúl a boldogság után. S lelkem magasan a napok fölött képes repülni: nézek utána, és csodálkozom, mosolygok és sírok. De néha olyan vagyok, mint egy király.., És minden a tied, ajándékozás nélkül lett tied, jöttél, és már tied volt; oly biztosan tudom, hogy tied vagyok mindenestül.
egészen egyszerű most minden mert megtanultad végre belejöttél
de nem volt ez mindig így azelőtt fájt a lappangó hideg például vagy egy szép test elvesztése titkos napok esti könyörgések mikor halkan kérted ne vedd el ne vedd el még hadd maradjon
de már tényleg megtanultad ez mind a múlté tudod hogy jön és végül kiderül hogy tényleg jó sőt a legjobb párja nincs
éppen ezért nem veszi el éppen ezért te veszted el mert egészen egyszerű és mindig ugyanaz és veszteni annyi mint elhagyni az esti könyörgést kinyitni a szemed nagyra világosban élni nappal ahogy kell elfogadni hogy az éjszaka nem nekünk való hiába a legjobb te már akkor is megtanultad ettől szomorú leszel de ne feledd te szeretsz szomorú lenni mondhatjuk hogy ezért csinálod mint annyi mindenki így hát azt is mondhatjuk te is ő vagy mi is ti vagyunk velem vagy és nélkülem látod egyszerű és becézed simogatod mindig ugyanott mert így kell most már tudjuk mi a jó tudjuk hogy ez mind elég hogy meddig elég tudjuk hogy elveszteni könnyebb mint megtalálni és tanulod míg meg nem görbül a hátad tanulod este és reggel világosban és sötétségben a kezdettől a végig tanulod ehhez értesz ezért megtanulsz mindent mígnem hatalmas tapsok közepette sokkal szebben sokkal bölcsebben végül mégis kimaradsz
Mit adhatnék? Olyan fáradt a testem, csak ülök félig élőn, elveszetten, egymagamban. Két lépés, hogy elérjem meleg kezed, és nem mozdulok mégsem. Mert bennem vagy, az ujjaim hegyében, izomba, csontba, csontvelőbe térten, az agysejtek tekergő járatában, fehér rabságban, gondolattá váltan s időtlenül sorokban, rótt jelekben: mit adhatnék? Csak nézlek tehetetlen.
Óvj meg Uram azoktól akik javam akarják a szimpatikus fiúktól akik bármikor készek egy víg ivászatra a paptól aki magnót hord reverendája alatt a paplantól mely alá be sem bújhatsz — míg jó estét nem kívánsz a diktátoroktól kik hárfahurokba gabalyodtak azoktól akik saját népeikre haragszanak most mikor közeleg a tél és nincsenek se magas falaink se libáink a Capitoliumon csupán nagy engedékenység- és félelemkészletünk
