antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
"Három egész nap egy útba eső csárdán Szomorún kuncsorgék, Toldi vitézt várván; Azután a tábort siettem elérni: Ejh! a nemzetes úr - van is ott mit félni! Megölé az órjást, tudom, egy ťmukŤ nélkül, Azt a deli tündért vette feleségül; Süvei most már mind hercegek, királyok: Üthetik a nyomát idevaló lyányok!"
68
"S vajon így történt ez?" Örzsike próbálá: "Fogd ezt az erszényt, de megesküszöl ám rá!" - "Már hiszen, az órjást nem mondhatom, a volt - Bence felel - csakhogy maga, lova nagy volt; A királyleányt is: az-e, nem-e épen? Nem tudom, - eb volt a keresztelőjében! De hogy a történet valóigaz; erre Esküszöm az élő nagy örök Istenre!"
69
Így Bence az ötven aranyat megkapta, Vergődni Piroskát sebeiben hagyta, Mint lelövött gerle vergődik az aljon; S kit Örzsi se' tudta mivel vígasztaljon. Toldinak ezt nyilván hirdeti kalandja: Nagyobb neki annál a legkisebb gondja, Árva Piroskához hogysem haza térne, S kezihez békülve, bocsánatot kérne.
70
Oh hányszor, ijesztő éjein, úgy tetszik: Hogy vérben előtte, fagyban a hős fekszik, Idegen bércek közt, elhagyva, feledve, Végig se' siratva, hanttal se' temetve! De megint jő perce, még iszonyúbb ennél, Egy gondolat, amely keserűbb mindennél, Melyhez ama kínt is nyugalomnak véli: "Él, él: de világát nem teveled éli!"
71
Oh hányszor, a két szűz kebelét, hab hányja! Vajh mitevő légyen a Rozgonyi lyánya? Néha egy-egy tanács indul egész hévvel, De maga a szóló megakasztja dé-vel. "Hátha bizony... jaj de! - Tudod-e mit?... áh de! Hát a királynénak elpanaszolnád-e?" "Nem!" felel a másik, hirtelen és bátran, "Lyánya ha volnék sem! én árva, anyátlan."
72
Megragadá Örzse kezeit társának: "Igazad van: bűn itt érzeni a lánynak! Itt csak ez a sok dísz, fagyos és szent pompa Vagy képmutatónak kell lenni naponta. Nem szólni, de nézni: nem nézni: pirúlni; Gondolatot színnel, hanggal elárúlni: S valamit csak sejtsen a királyné róla...! Nem hiszem, éltében fiatal lett volna.
73
"Szabadúlás módja nekem immár készen: De te oly félénk vagy, leány vagy egészen: Úgy-e, te nem mernél... ily viruló korba'...? Boldogtalan! élj te; menj te kolostorba! Nyersz a királynétól dícséretet ezzel, Mátkai nyűgödből, egy szóra, menekszel; (Elválasztana, ha már hitvese lennél:) Semmi egyéb útat nem képzelek ennél."
74
"Oh!" - nyögte Piroska, lelki könyűt sírva. "Azt az öreg embert nem viszem én sírba! Nem élne az régen: a remény táplálja, Hogy lesz örökösse, támad unokája. Most a kegyelemszó felfújta reményét, Hogy visszaörökli háza letűnt fényét: Oh, e buborékkal élte is elpattan...! Szívem', rántsa ki bár e kéz: odaadtam."
75
S látva, hogy az ellen, amit sorsa végez Nincs menedék földhöz, irgalomért éghez: E gyönge teremtés, Piroska, ezentúl Kezdte magát törni a kötelességhez. Megnézte merően azt a sötét pályát, Míg szeme apránként megszokta homályát; S addig erőltette a mosolyt arcára: Szívébe is olykor lehatolt sugára.
76
Mire alig látszott eddig ügyet vetni, Most látszik a munkát szinte siettetni; Hetek óta foly már - nagy készület ímez: Mind az egész udvar neki varr és hímez. Piroska az éjből is nappalt csinálna, Érdekli fölöttébb az utolsó pálha; Sürög-forog, intéz, maga szabja, bontja: Oh, csakhogy e gondtól csilapodnék gondja!
77
Csak mikor eljött a legutolsó éjjel, Órjás bizonyosság zuhanó terhével, Borult le magános hajadon ágyára, Sírt az el-elfúló forrásviz módjára. "Anyám, jaj anyám!" - így szakad a szó tőle - "Mért kelle sietned oly hamar a földbe! Vagy, már ha le kellett kora sírba szállnod, Mért oda nem vitted árva kicsiny lányod!
1829-ben Nagyenyeden ezen a napon született Szász Károly magyar író, költő.
Arany János
Köszöntő vers
Szász Károlynak
Mottó: Tüstént a faluban hosszú, valamennyi kötél van, Összekötözgetvén rakjuk szekerekre legottan.
Csökmei sárkány
Kötelet Károlynak! gerendába vele! Ez a magyaroknál a köszöntés jele; Kivált míg az ember holmi sückő gyermek, Kinek Aprószentkor a seggire vernek. Hadd lógjon őkelme a gerenda alatt, Hacsak meg nem adja a Károly-poharat. "Uj szita szegen függ" - ne mondják hiába Kössük fel, hogy földet se érjen a lába.
De ha van jó kolbász, paprikás meg rétes, Aminek szavára begyűlt ennyi éhes, És ha van jó bora, még pedig pecsétes, Mit törvényes ágyban szült Tokaj vagy Ménes: Már akkor se bántsuk, már akkor ne féljen, Jánosi, Mentovich kiáltsák, hogy éljen! S oly jó kedvünk legyen, hogy tánc közbe' még a Padlást is beverje Csikai kolléga.
A naptárcsináló soha jobbat nem tett, Mint, hogy összeirkált annyi ócska szentet, Kik, mivel böjtöltek egész életökben, Az eszem-iszomot ránk hagyták örökben. Cyrillus, Kajetán, Sz. Eulália Nekünk mind Ivó-nap és Leokádia; Hozzanak bárányhúst, mellé galambbegyet, Mi mindenik szentre ráfogjuk, hogy Egyed. Hozzanak borocskát jó bőven utána, Akkor mindenik szent lészen Bibiána. Vidám torral üljük szomorú emlékét, Kívánva penészes hamvainak békét.
Természete az már az emberfiának, Minden jót kívánni felebarátjának; Vagy ha nem is mindég - egyszer esztendőben, Ha érzelme nem fér a teli bendőben. Azért találták fel, - emeljünk kalapot! - Régi bölcs atyáink hajdan a névnapot: Máskép a szeretet közülünk kihalna; Máskép a halandó, nem lévén alkalma, Sohasem óhajtná embertársa javát, - És akkor az élet nem érne egy kovát.
Azért öcsém Károly, idvezel e múzsa, Mihelyt lelkesíti kövér malac húsa, Mihelyt bor tüzeli, melyet ingyen adnak S ha fogy a palackból, másikért szaladnak. Ezer jó kívánat vagyon készen nálam, De hadd lám először, hogy mi lesz a tálban? Hoztok-e pecsenyét, avagy túrós rétest, Mert az áldásokat mérem ahhoz képest.
Hogyha malacod van..., azaz nem magadnak, Hanem olyan, amit megsűlve feladnak, Úgy, fiam, e földön élj sokáig, hízva: S a szegény kis állat neked adja vissza A tőle elrabolt disznói napokat, Békés hízlalóban te éld le azokat. Hadd lássa mindenki a gömbölyű testen, Hogy te legalább is háziúr vagy Pesten, Ki semmit sem téve, nagy boldogságban él, Még csak nem is olvas egyebet a pénznél.
Ha pedig egy lúdba ütötted a nyársat, Akkor az én múzsám kíván neked másat. Akkor legyen tied a libának tolla, Hogy szállhass vele a magas Helikonra. Persze, hogy a toll más, és megint más a lud, Mert ebből nem eszik, akinek amaz jut. De a repüléshez nem szükséges nagy háj, S egyiké a lúdtoll, másiké a lúdmáj.
Ha pulykát tetetsz fel ide az asztalra, Juttasson az Isten fényes hivatalra; Ruházza fel szíved hozzá való gőggel, Hogy megéreztethesd az esedezőkkel; Jól esik olyankor egy kis pulyka-méreg, - De ha ez nem tetszik, úgy egyebet kérek Amire mostanság lesz nagyobb szükséged: A farkadban álljon főfő büszkeséged!
Ha galambot adnál, az sem lenne káros, Akkor azt kívánom: legyen élted páros, Rétesed a túrót ahányszor takarja, Annyi boldogsággal légy te eltakarva. Örömed legyen a cékla pirossága, Reményed a zeller zöld-szín koronája, Napjaid legyenek édes ízű kompót, Meg ne keserítse gyógyszertári kontó.
Végre csöndes legyen nyugtod a halálba, Oly csendes, mikép egy részeg ember álma. Ha pedig nem volna enni, innya semmid, Akkor az én múzsám sem kívánhat semmit, Ha se malac, pulyka, ha se kappan, sem lud: Áldjon meg az Isten magától, ahogy tud.
Megörült a császár, kapva-kapott rajta, Mert Toldi nevétől zeng mindenek ajka; Bizonyos! a rablót ez elirtja szörnyen: Keze alá adja serge javát: menjen. Ott a zsivány haddal Toldi hogyan végez, Vonatja karóba, kötteti kerékhez: Jobb az idők fátylát rá visszaterítnem; Csak az útjokból még ez egyet említem.
57
Történt, mikor egy szép ligeten menének, (Csuda volna, ha nem megesett történet), Paripa-nyerítés vihog egy bokorbul: S Toldinak a Pejkó csak elibe fordul. Nyerge azonmódon, s minden egyéb szerszám, Kétkéz kardja is ott lóg vala nagy pajzsán; Bántani (oly vad volt) száz brátye se merte: "Ember vagy!" a hős mond, s csókolta, ölelte.
58
Ülj fel, lovag, ülj fel, az okos jószágra; Röpülj haza röptön szép Magyarországra, Hagyd te a rablókat, ne keresd a híred: Boldogságodat úgy még tán utoléred! De, noha szerelme kétszeresen vonja: "Nem lehet! addig már lehetetlen" - mondja, "Valamíg a rablót rendre le nem vágom: Hogy csúfra ne légyek idegen országon!"
59
Várhatja Piroska Toldi megérkeztét, Nyomhatja fejével ablaka keresztjét, Szép szemeit nappal nézheti fájósra, Sírhatja ki éjjel, mint a piros rózsa: Hősök az udvarnál noha jőnek-mennek; Egy se' hoz enyhűlést e szomorú szemnek Még amelyik távol olyan is, egy szálig: Közeledvén, az is idegenné válik.
60
Nem állhatta tovább: reszketve, pirúlva, Szép Örzsinek egyszer nyakába borúla: "Ne nevess ki érte szép Örzsike, lelkem! Ha valamit kérdek, ne itélj meg engem: Ím a leventék, mind harcból haza jöttek, Lenn, a pesti mezőn, tábort is ütöttek: Toldit az udvarnál mégis sose látom; Rokonom pedig ő, az anyai ágon."
61
"Jaj, te szerencsétlen!" - felel a bán lánya, "Nem rokonod, látom; itt a fejem rája; Szereted, mint én azt... s kínja szerelmednek Annál gonoszabb, ha máshoz erőltetnek. De ne búsulj: a föld gyomrának alóla Ide teremtem, vagy bizonyos hírt róla; Csak valld be!" - Szegénynek szót kelle fogadni. Nem merte, nem tudta, nem bírta tagadni.
62
Mindjárt a kisasszony kész ürügyet formál, Kezd nyomozást titkon az egész tábornál: Toldinak, úgy mondák, fegyvere-hordója, Ha valaki, az tud bizonyosat róla. S nem nyugovék Örzse fondorlatos ésszel Míg szembe' nem álltak jó Bence vitézzel, Midőn a kérdés velejét meghallá, Ily egyenes választ teve azonnal rá:
63
"Hát, kérem alássan, annak ez a sorja: Hullt bizony ott a cseh, akar a pozdorja, Magam is vagy húszat tudom elapróztam, Pedig én csak gazdám szemetén tallóztam " "Jó, jó!" - nevet Örzse - "nem az itt a kérdés", Látszott, a vitéznek hogy ez a szó sértés; Többi viselt dolgát elnyelte morogva, Azután így szólott - ujra beléfogva:
64
"Nos, hogy kiraboltuk Prága jeles várát; Mennyi özön kincs volt! csupa gránát, skárlát. Kopjával az ember singjét neki mérte - Igaz, hogy a gazdám megfizetett érte -" Örzsike még egyszer a szavába vágott: "Elhiszem, ifjú hős, nagy daliaságod; De Toldi felől szólj: hova lett? hol vált el?" Mire Bence kissé boszusan kiált fel:
65
"Ejnye, hiszen mondom! arra jövök épen! - Hát biz az úgy történt, akar a mesében: Egy rengeteg erdőn hogy lépve haladtunk, Hát egyszer a föld is rázkódik alattunk. Nézzük, micsoda ló, miféle sikoltás: Hát a király lyányát viszi egy nagy órjás; Utcu! egyéb sem kell a nemzetes úrnak: Utána ered; mint az agár a nyúlnak.
66
"Szorítá a Pejkó: de a másik győzte; Rajta! no most Pejkó!... de már megelőzte; Útakon, út nélkül; völgyön le, hegyen fel: Ameddig az ember kísérheti szemmel. S nosza befordulnak odafenn egy várba: Mire odaértem, kapu be volt zárva; Váltig zakatoltam, nem eresztettek bé: Azóta se láttam jó uramat többé.
Ekkor az áldott nap' egy sugara folyt rá: Szőke piros arcát Jodovna lehajtá S leszólt neki halkan a néma sötétbe, Kétfelül a hangot tenyerivel védve: "Toldi, fölépűltél: azt köszönöd nékem, Meghozta erődet jó italom, étkem; Gyilkosa nemzőmnek! gyermeke táplála: Meglátom, e jóért van-e benned hála.
46
Többet is, oh bajnok!... szabad úrrá tészlek, Jodok elment, s éjjel hazajő, mint részeg: Jodokot én éjjel meg ölöm az ágyban, Mert nem tudok érted hova lenni vágyban. Esküdj meg, enyim léssz; - ha nem akarsz nőddé, (Lásd szép vagyok, ifjú), kívánj szeretőddé; Kincs van e várban sok; gyere, vígan éljünk: Az erő, a szépség sokasítsa kéjünk."
47
Toldi csak elszörnyed ez iszonyú lyányon; Feledé, hogy cselből ily alkura álljon, Nem is jut eszébe, de hiába jutna: Az őszinte bajnok még úgy se' hazudna. "Máglyára boszorkány! heh! aki feláldott... Várj! kapjalak egyszer kezemre!..." kiáltott, És rázta fel öklét, egyebet sem mondva - Erre, keselyűként süvölte Jodovna:
48
"Rothadsz te lovag hát! érzem is a bűzöd: Ám lásd boszumat, ha szerelmem elűzöd. Könnyen elengedtem apám megölését, Testvérem eladnám - egy hév ölelésért: Neked az mind nem kell:...! Bosszu tehát, bosszu! Mán kezdve halott vagy, de halálod hosszu; Eleven rothadsz meg: de magad kerested: Nem lesz soha másé, ha enyim nem, tested!"
49
E szókkal az ajtót dühösen lecsapta, Vígasztalan éjben Toldi vitézt hagyta, Fekete éjfélnél is feketébb gondban. Az idő jel nélkül sietett azonban. Fényes nap az éjjel dali táncát lejti: Toldi, melyik másik, soha nem is sejti; A szép tarka világ neki egy sötétség, Örvényzik alatta feneketlen kétség.
50
Majd örökös éh-szomj gyötrelmei jőnek, Bőjtjei mind hosszabb, sanyarúbb időnek; Előre az étket meggyűlöli orra, S vissza fanyalodik bizonyos undorra. Képzelme Piroskán enyhűlni se' szállhat: Elnyomta az embert benne dühös állat; S mennyei lelkében ha nem esett kár még: Környékezi azt is őrűletes árnyék.
51
De mi ez?... pokolnak szakad-e rá torka? Hull rá a magosbul üszög és sziporka, Lát odafenn lángot kavarogni füsttel, Veri fülét nagy zaj: az itélet jött el? Mint éhes oroszlán Dániel vermében: Bömböl egyet, szörnyűt, börtöne mélyében, Megrendül a szikla beléje tövestűl, S mennydörgve hat a nagy zsibajon keresztűl.
52
Meghallotta - ha csak mellibe rezdűlt is - Még akit az anyja föld-siketen szűlt is; Emberek a hangra nosza jőnek-mennek, "Kell lenni - kiáltják - még ott elevennek!" Útat egész addig irtanak a tűzön, S kötelet dobván, mit derekára fűzzön Toldi az Isten szép ege alá jő fel, Szabad levegőjét méri tág tüdővel.
53
Tőlük az egész sort nyomba' megértette: Hogy Károly a rabló kapuit bevette, Fészkébe Jodoknak hajíttata csóvát, S meglelte hugostul már az akasztófát. Látta is út közben - s bosszús vala Toldi, Hogy bosszuját rajtok nem tudja kioltni; Mégis elirtódzott szeme ily látványtól: Csúnya bitón függő szép ifju leánytól.
54
"Ugy kell neki!" mondá Toldi vezetője, "Buja zsivány volt ez, holtak szeretője: Ifjakat elrablott s megölé a karján: Tízszerte Jodoknál gonoszabb volt e lyány." Jó Toldi azonban táborhoz elére: Lakoma állt épen, ez nap örömére; Kínálták, le is ült; volt sok ital, étel; Versent bizony a hős falatoza héttel.
55
Azután császárnak színe elé járul, Röviden szép szót tesz mostani sor járul: Hogy a neve Toldi, - Toldi, Lajos híve; Most e cudar rabló mit tőn vele, íme! "Felségedet - úgymond - én csak azon kérem: Hadd bizonyítsam meg régi jeles hírem! Valamennyi rablón boszumat hadd töltöm: Nevemen ily csorbát ne hagyjak e földön!"
Toldi felelt még egy tompa nyögő jajjal: Eszébe jutott a tiszta fehér angyal, Ki ragyogó tündér lakosa lelkének, S kitől gonosz ármány így különíté meg! Össze csikorítá foga éles malmát, S ha mi felülmúlja mostani fájdalmát, S enyhíti szerelmét: dühe az, hogy' álljon Bosszút eme rablón s neme-hagyott lyányon?
35
Cseheknek azonban császári királya Hada romlásának már végire jára: Hogy esett, mint történt serege gyors veszte, Mely idegen tábort Prágáig ereszte. S megtudta előbb is, nagyra nyitott szemmel, Hogy tájára sem ért annak magyar ember, Kivéve Lajossal az udvari falka, Mely a réműlt várost neki elfoglalta.
36
Megtudta továbbá - s mérget, epét forral, Hogy népe csatát sem mert állni Aporral, Nem is ütközött meg viadalra szállván, De meg az ellenség erején és számán. Mint szembe dobott nyáj, eredett futásnak, Sarkát az ijedség tapodá egymásnak. Nyil-, kopja-süvöltés riogatván hátul, - De nagyobb kárt valla rablók csapatátul.
37
Tudnillik, a bércek zordon keselyűi Zsákmánynak előre kezdének örűlni; Cseh-Morva hegyekben vala rabló fészkek Lecsapni a völgyre idején nem késtek: Fogadák a rémült szaladókat szembe, Szorították tűz-víz két gyilkós elembe; Sokat önvérükből leölének harcon, Sokat elfogdostak, hogy eladják sarcon.
38
Ezt hallva cseh Károly, birodalmi császár, Hogy allatta így foly gonosz embervásár: Megszégyellte magát, s udvara láttára Fogadá keresztes kardmarkolatára: Hogy lakomán kelyhet szűz ajka nem érint - "Hogy, volna fiam bár, vagy rokonom vérint: Hüvelyébe addig vissza se' száll kardom: Valamíg a rablót egyig ki nem irtom!"
39
Zászlós hada mindjárt, rendeli, begyűljön, Nemes, a közjóra, mind lóra felüljön, - Királyi személyben maga tábort járat, Megvíni had által minden olyas várat. Azonban e harc most mit érdekel engem, Ki nem a jó császár érdemeit zengem? Neki dicsőség, ha kipusztul a féreg; - Én Toldihoz ismét; az enyímhez térek.
40
Jodovna, ki esküdt megtorlani apját, Éh-szomjan elölni nem siete rabját; Ő maga titkon is ápolta, hogy éljen, Bort neki, jó étket, bocsátva kötélen. Mondotta, bosszúját halasztja továbbra. Hadd álljon először hős betege lábra, S mikor a természet dúl-fúl, zsarol önkint: Gyötrelmeit akkor neveli csöppenkint.
41
Fel is üdült Miklós hihetetlen gyorsan; Ereje kész orvos, vére csupa balzsam: Valamint az erdők viharedzett vadja Sebeit egy-két nap éppé nyalogatja. S vele üdűlt vágya, bizalma, reménye: Hogy e pokol undok, fekete kéménye: Bizony egy óráig sem tartja le fogva, Csak erő gyűlhessen e béna tagokba.
42
Mihelyest elhagyta feküvő szalmáját, Kezdé tapogatni börtöne homályát Ha valamely bézárt ajtóra találna, Melyet kifeszítsen nekivetett válla. Nem lelt; csupa kőfal, ameddig eléri, Bontani kardjával hiába kisérti, Megásni alólrul kísérti hiába: Kőszál gyökerébe van börtöne vágva!
43
Föl néz: a sötétség oszlopa elnyomja; Szét néz: falak által szorul össze gondja, Nem látja, de érzi, meredeken, szűkön: S elfutja szemét egy kínos, keserű köny. Letörli a cseppet: türelem! azt tartja: Hosszu időn lépcsőt majd ró neki kardja; Szikrázik acélja visszarugó kőben - S diribre-darabra szakad a kezében!
44
Toldi vitéz áll most két puszta marokkal, Megrázza sörényét riadó haraggal; Dühe tetőpontján harap önkarjába, Hogy minden ereje hiába, hiába. El kell veszni tehát, becstelenűl, gyáván! Temetve, feledve pokol éjszakáján! Ama mennyországtól küszöbén elválva! S mindezekért bosszut - még bosszut sem állva.
Ott neki meggyónta szívbeli bálványát: Szereti a földnek koronás királyát; Ő, kicsi néptörzsök s fejedelem lyánya, Szemeit a napra, Nagy Lajosig hányja. Tudja mi lesz vége, ám hadd legyen! ennek Világa elalszik a vakmerő szemnek; Tudja, Lajossal már ki van eljegyezve; De ha nem volna sincs közelebb a messze.
24
Piroska azonban fakadott sirásra, Neki lett szüksége a vigasztalásra, Megesett a szive kisasszonya sorsán, Maga állapotját ahoz elgondolván. Gondolta, de nem szólt. Visszás neki - bátor Szerette, csudálta - Örzse hogy oly bátor, Neki ez a nyiltság vált lehetetlenné: Úgy érezte, hogy a világért se tenné.
25
Hanem annál többször múlt el olyan este, Hogy Toldit egész nap nyomtalanul leste; Lovagok csörtetnek, daliák, apródok: Csak az az egy nem jött, az az egy nem volt ott. Kérdeni szót nem mer. Ám sürgeti apja, Jegyese, az udvar, a menyegző napja; S míg egy nap a másra görgeti ón súlyát: Csak az Isten tudná szíve nehéz búját.
26
Toldi pedig kezde, mélylő torony alján Ocsúdni sajongó tetemi fájdalmán; Ellene föllázadt minden ere, tagja: Erejét, mozgását neki megtagadja. Nem tudja, mióta, hol, mi okon fekszik; Ködös ébrenlétből álomba menekszik: Álma világosság, szín, mozgalom, élet: Csupa homály, holt, vak, üres az eszmélet.
27
Hanem, amint egyszer, álmát kicserélve, Feszíti szemét az alaktalan éjbe: Feje felett négyszög nap támad előtte, S emberi hang és szó árad ki belőle. Toldi figyel. Lassan mind újraszülemlék A képzet, az érzet, az eszme, az emlék; Nyers, durva kiáltás füleit szaggatja, Melynek szitok, átok, s ez a foglalatja:
28
"Toldi!" - kiált a hang - "bezzeg nagyot estél! Ott vessz meg, ebanyád! ha még meg nem vesztél. Tapadjon a bőr rád, mint asszu fakéreg; Nedves, büdös almon egyen meg a féreg. Szüntelen éhség közt, élted alig vonjad, Táplálja dohos víz elepedő szomjad; De ne halj meg; sőt élj: amennyi elég lesz, Hogy halni ohajthass, hogy kínodat érezd.
29
"Ismersz-e? Nem ismersz? Nézz hát ide; nézz meg: Jodok áll itt, fia ama cseh vitéznek, Kit Duna szigetjén meggyilkola kardod S címerben a képét szemtelenül hordod. Most fogva vagy, itt vagy az én csaptatómban, A leányrablás jól ütött ki, valóban: Ostoba! tudd meg hát, és egyen a méreg: A farkas, a bárány: egyhasi testvérek!
30
"Azt hallom, erős vagy: nosza hát döntsd szélyel Sziklafalú tornyom' vállad erejével; S híred az égig bár, csillagokig szálljon: Nosza próbálj onnan kirepülni szárnyon! Ott vesztél, cudar, ott! Nem férfi bosszúja Temeti el híred, de leányzók gúnyja, Kik veled a tréfát kezdik erős lúgon: Jer, apád gyilkossa te rabod lesz, húgom!"
31
Toldi kezét nyújtá míg e beszéd tartott, S egyre hanyatt fekvén, motozá a kardot, De fájt keze szörnyen; tapintva, sokára Ráakadott, épen a markolatára. Gondolta, derék lesz, mentiben a szónak Torkába hajítni a szidalmazónak: Nem birta fel; amin nagy nehezet búga, Ezt hallva, rikoltott Jodok ádáz húga:
32
"Élsz hát!... no csak élj is! örökre se bánnám Emlőmön az élted táplálni kivánnám; Gyűlölném a halált ha kegyelmet adna, Boszum éh torkából hamar elragadna. Bosszúval örökre kapcsolva leendel Hozzám, deli hű férj! mint más szerelemmel; Ez a "holtomiglan", - ez a "holtodiglan": Elmondod-e, Toldi? nem mondod? ez így van!
33
Van-e mátkád otthon? nőd? gyermeked árva? Soha nem borúl az apja sirhalmára! Vakká sírja szemét a kedves utánad, S könnye kifogytával maga is elszárad. Nem, nem! dobja magát dögleletes kéjbe, Nevedet hurcolja bordélyok ölébe: Ölével a híred öli minden éjen: Koldus gyermekid is megköpik útfélen!"
Rippl-Rónai József: Karcsú nő vázával
Egy ölelés ideális ajándék. Mindenkire illik a mérete és senki se ellenzi, ha továbbadják.
52 éve végezték ki Nagy Imrét és Mártírtársait.
Szia, Halkabban!:-) Szép estét, kellemes pihenést Neked is!:-)
Erdély
Toscana
Nagyon szerettem a filmjeit, tini koromban kedvenc színészem volt.:)
Tisza