Az árnyékok kinyúlanak, a csillagok kigyúlanak, föllobognak a lángok s megbonthatatlan rend szerint, mint űrben égitest, kering a lelkemben hiányod.
Mint tenger, reng az éjszaka, növényi szenvedély szaga fojtja szoruló mellem. Végy ki e mélyből engemet, fogd ki a kéjt, meritsd szemed hálóját mélyre bennem.
Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész pár napra, mindig az jár az eszemben, hogy nem vagy itt, s mint egy hivatlan vendég, formát öltött hiányod költözik be hozzám, és nem hagy békén megnyugodni, pedig e kurta árvaság csak annyi együttlétünkhöz képest, mintha boltba szaladtál volna, én meg délben itthon fölmelegítem főztödet, szorongva, hátha özvegyi ebédem fogyasztom kihűlőben, s akár az élet vége kifárad lassan ételeid íze számban, s már nemcsak téged nélkülözlek, az egész lakást, a házat, a várost, ahogy az egyetemes kényszerképzet kibírhatatlan alakít magához pár napra, közben az jár az eszemben, mivé lennék, ha nem szeretnél engem.
A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa, hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.
Inségemből hozzád Fohászkodom sirással, Akarod, hogy jó legyek? A szememet csókold, Hadd lássam a mélyben Az elásott kincseket. Álomban szegődött Hozzánk és kék lángokkal Lobogott a szent arany. Te adtad az álmot. Merre az arany-mély? Mutasd meg, hogy merre van. Ha meg nem találjuk, Ha csak fázva didergünk, Lesz-e nekünk szent napunk? A szememet csókold, Hadd lássak, hadd lássak, Mert bizony elkárhozunk.
Ülj mellém kedves, súgd meg, hogy mi bánt. Mondd el nekem, miért sírnak a téli éjszakák. Mitől válik kérgessé az egykor sima lélek, S mitől lesznek torz tükrök a csillogó emlékek.
Ölelj át kedvesem, ne kérdezz most semmit, Könnyeidből ne pazarolj sohasem rám ennyit. Próbáljunk meg úgy élni, hogy ne fájjon a jelen, Ha már múltunk árnyékai túl mély, sötét verem.
Ülj mellém kedvesem, s ne vádoljuk egymást, Nézzük fenn a csillagokat, míg a szemünk ellát, Mert azokban van megírva szerelmünk és sorsunk, s oda fogunk jutni, ha egyszer szárnyat bontunk.
Álmainkban együtt vagyunk minden gondolatban, Nincs közöttünk távolság, szóban, versben, dalban. Érezni tudlak szívem ritmusával, zárt határok nélkül, Mert az álomtól nem kell félni, csak az ébredéstől.
Kezed kezembe, tekintetem tekintetedbe már, mint folyó a mederbe, mint szájra a pohár. Alakod könnyű képe rezge fénnyel, színnel tömött fejembe, mint őszi fák lombjába ha csak egy madár.
Rejtett vágy: mosolyt nézni arcodon, amint ébredsz sértetlen hajnalon, együtt látni egyazon színeket, csend szüretjén érezni testedet, megtört álmodat csókkal folytatni, esti hangodat újra hallani, óvni féltőn, akár a viharban, s mint megmentőd tartani karomban, fájdalmadra lenni gyógyító tapasz, bánatodra - hitet adó vigasz, úrrá lenni a múló perceken, hinni abban, hogy időnk végtelen; S ha boldog nyugvás ismét körbefon, tovább őrizném mosolyt arcodon.
Szeretem a hajadat Mert a Tiéd Szeretem az ajkadat Mert a Tiéd Szeretem a szemedet Mert a Tiéd Szeretem a kezedet Mert a Tiéd Szeretem a szivedet Mert az enyém
Mikor a gyertyánk üszkösen ég már, s sóhajba halnak az éjjeli szók, vacogva vonaglik egybe az ajkunk, s fáradt remegéssel újra sohajtunk, leszáll a csók, a hajnali csók.
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő fázó derü, hajnali kósza titok. Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa, fáradt gyönyöröknek lángraszitója a csók, a csók, a hajnali csók.
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed, és sápadt homlokom kezedben nyughatott, mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked lehelletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult, s olykor megadatott beszédét hallanom, mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta örökké fátyolos világú csillagod, és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa, amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll: - Vágtass, ha jól esik! Az én időm örök! Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés: Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod! Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
De egész lényem tudja, érzi: nem válunk el mi sohasem. Életem életed kiséri, minden útad keresztezem. Ösvényed lettem és a házad, mindenütt én töltelek el: lelkemtől túlcsordulva másnak nem jut már benned semmi hely. Nézz ezer szembe: benne látod az én örök szemeimet. Nélkülem üres a világod: én vagyok az Egyetlenegy. Bárki nő szól hozzád, a hang csak hangomat idézi neked. kerted lombjával simogatlak, s mint fenti, éjféli szemek, nézlek, ha, késve, hazaérsz, és emlékeiddé változom: szobádban cigarettafüstté, csillagfénnyé, az ablakon. Ezer kilométerről elérlek, szívem a szívedhez kötöm. Szellőként az ablakba csallak. Kicsuksz? Viharként betöröm: az bátran a házadba röppen, mindennapod forgószele: papírjaid összekuszálom, s tán az életed is vele...
Így igaz, vágyom utánad. Ejtem, elvesztem kezemből önmagam, nem remélve, hogy tagadni merjem, azt, mi tőled árad rezzenetlen, és komoly, merő, rokontalan.
...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem el nem árult és nem szólított, mint a kőé, olyan volt a csendem, mely fölött a forrás átcsobog.
Ám e lassú, párhetes tavaszban engemet a néma, öntudatlan évről most letörtek könnyedén. Összezárva, langyos, árva létem most valaki tartja a kezében, s nem tudja, tegnap mi voltam én.
Ahogy itt jár-kél, szép, miként a csillagtüzes éjszaka; Fénybe árnyat és árnyba fényt szűr arca, szeme, mosolya: oly szelíden ragyog felénk, ahogy a vad nappal soha.
Egy sugár még, egy árnyat el, - s a fele báj nem volna itt, a varázs, mely arcán tüzel s belengi holló-fürtjeit a drága fej körül, amely égi eszmékről álmodik.
S mi ajkán s homlokán lebeg, az a pír, az az eleven, s az a derű a szeretet munkáját zengi édesen: földi jóságot s szívet, melyben tiszta a szerelem.
Szeretlek. Csak így, ilyen köznapian ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel, és ez nem súlyosabb, mint a kérdés: mi újság, hogy vagy és effélék. Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel, mennyi közöny, rosszallás, idegenség, gyanakvás, harag, meg nem értés, mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz kis és nagy közösségünk zárt rendszerében. Milyen kevesen figyelnek szavainkra, ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom, egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk, miközben szavaink tartalma rég kihullott, és ezt nem kéri tőlünk senki számon, hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok, és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük, nem több közhely szavaink egyikénél, ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll. De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán, őrzöm hangod emlékezetem kazettájában, és őrzi a testem kezed simítását, őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa a visszapergetett filmszalagon az egyszerit, a megismételhetetlent, az egymásra talált test ünnepét, az egymást dajkáló lélek hétköznapjait. Szeretlek, és folytathatnám: szeretlek, mint... és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat, jól hangzó, kevéssé kopott, de így mondom pőrén, dísztelen, vedd vallomásnak vagy tényközlésnek, akár messze vagy akár a szomszéd szobában, akármi volt, van vagy lesz velünk, igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom: Szeretlek.
Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám. És őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, hanyattfeküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül; imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappal - búdul vagy élvedül - elméd mire gondolni kényszerül; de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg a mozdonyfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s - álmomban, s álmom után, tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám.
