Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Viszont jól emlékszem,a Meet The Beatles egy példányát csomagolja ki a postai küldeményből a főhős,amelyik a With The Beatles-től "kölcsönözte" a borítóját.
Na, ha csak Harrison lenne a képen, simán azt hinném, hogy Liam Gallagher.
Persze nem találtam tökéletesen passzoló képet LG-ről, de ezen a fotón George arckifejezése, tekintete is "tipikus Liam", mondhatni jobban hasonlít rá, mint Liam önmagára. :D
Ennek fényében vicces, hogy a nagy Lennon-fan Liam úgy nyúlta le a '65 decemberi Harrison look-ot, hogy észre se vette. :D (És '96-ban volt az elhíresült adok-kapok közöttük: http://rockandrollgarage.com/george-harrison-opinion-on-oasis/ Elnézve az Oasis-szel azóta történteket, abszolút ül, amit George mondott róla, Liam meg csak -szokás szerint- hülyét csinált magából a visszaugatással.)
Belegondoltam a témába magyar vonatkozásban, és ott is azt látni, hogy a beatnemzedék képviselői közül akik a 90-es, 2000-es években is porondon voltak, mint Demjén, Charlie, Zorán, Femyő, Presser, Somló, Bródy, ekkor már inkább szólóban nyomták, a zenekaraikat legfeljebb alkalmanként rántották össze (Charlie-nak ott volt a 90-es években a Tátrai Band, de mellette építette a szólókarrierét is). Hobo továbbvitte a HBB-t, de mellette voltak saját dolgai (előadói estek stb.).
Az Omega ugyan maradt, de 1987-től hét évig hallgatott, majd egy ideig csak egy-egy monumemtális stadionkoncert vafy kevés hírverést kapott stúdióalbum erejéig hallatott magáról, míg 2004-ben újra nem kezdték a turnézást. A tagok visszaemlékezése szerint azonban már nem volt meg a régi csapategység (a lemezeken oéldául feladták a kollektív szerzőséget), megvoltak a saját dolgaik is (főleg Benkőnek), 2010 után meg a szimfonikus produkcióval Kóbor egyre inkább a maga képére formálta az Omegát, az utolsó album, a Testamentum gyakorlatilag az ő szólómunkája lett.
Sok Police-t hallgatok mostanában és elkezdtem utánaolvasni, miért is kellett ezt a szuper zenekart lecserélni uncsi Sting-szólókarrierre.
Meglepve láttam, hogy amit Sting nyilatkozott tavaly, tökre egybevág Lennon Playboy-interjújával.
Sting:
“I don’t think any grown man can be in a band, actually. A band is a teenage gang. Who wants to be in a teenage gang when you’re knocking 70? It doesn’t allow you to evolve.” "As much as I love the Stones and AC/DC, it’s hard to see growth in their music." "My frustration was I would have written an album's worth of material but also had to entertain these others songs that were not as good. Explaining to someone why their song isn't working is a bit like saying their girlfriend's ugly. It's a very personal thing. That pain was something I did't want to go through any more."
Lennon: "You know, they’re congratulating the Stones on being together 112 years. Whoooopee! At least Charlie and Bill still got their families. In the Eighties, they’ll be asking, “Why are those guys still together? Can’t they hack it on their own? Why do they have to be surrounded by a gang? (...) It’s all right when you’re 16, 17, 18 to have male companions and idols, OK? It’s tribal and it’s gang and it’s fine. But when it continues and you’re still doing it when you’re 40, that means you’re still 16 in the head."
És hát igen, Lennonnak is elege volt az Ob-La-Di Ob-La-Dákkal meg Maxwell's Silver Hammerekkel elpazarolt napokból.
Plusz ott van az, hogy ő annyira személyes és nyers dalokat írt '69 végén és 1970-ben, amik már ugyanúgy nem fértek bele a Beatles-(hang)képbe, mint Harrison vallási dalai. Én legalábbis egyáltalán nem tudnék elképzelni egy olyan Beatles-lemezt, amin Cold Turkey, Mother vagy My Sweet Lord van. Végülis a Ballad of John and Yoko is "túlzás" volt Beatles-dalnak, hiába, hogy szó szerinti Lennon-McCartney volt (felvételét tekintve legalábbis).
Azt sem gondolnám, hogy párhuzamosan készülhettek volna szóló- és Beatles-lemezek: kizártnak tartom, hogy a három szerző nem akart volna bizonyítani és az erős dalait a Beatlesnek adta volna, a szólóalbumokon meg megelégedett volna a maradékkal.
Ha lenne pár ilyen félszívvel készített Beatles-album a hetvenes évek elejéről, jobb lenne a rajongóknak?
Nem hiszem. De ettől még sajnálom, hogy nem tudták rendezni a soraikat és együtt maradni...
Viszont Lennon Stingére rímelő szavait ismerve és a Police utótörténetét látva csak azt tudom elképzelni, hogy -ha él- az Anthology helyett vagy akkortájt ők is csináltak volna egy utolsó turnét, szigorúan új lemez nélkül. Jó is lett volna a britpop láz kellős közepén, kicsit irányba tették volna Gallagheréket, hogy hogyan is csinálják a nagyfiúk. :)
"Így is nagyon megütött. Kevés dal volt rám eddig hasonló hatással. Kapásból a Don't Let Me Down és két szóló-Lennon ugrik be: Jealous Guy és Woman. A Jealous Guy-t volt, hogy kikapcsoltam a felénél, annyira sok volt éppen érzelmileg az a gyönyörű zene és a Lennon hangjából kiérződő törékenység. Viszont nagyon sok erőt adnak ezek a dalok (is). "
"olyan szép és akkora érzelmi töltet van abban a kezdő zongoradallamban"
"Vannak dalok, amik első hallásra is olyanok, mintha mindig is ismerte volna őket az ember. Nem azért, mert valaminek a koppintásai, hanem mert valahogy annyira alapvetőek. Zsigeriek."
Ugyanígy voltam ezzel én is a This never happened before c. dala hallgatása közben. Már az intrója is zseniális és szívet melengető... Szerintem az egyik legszebb dala a szólókorszakból. Beatles színvonal.
De az Anyway is megfogott elsőre.
You feel free, to make yourself, at home - woh-oh, ahhhhhh, ohhhhh
ahogy a sor végén kiénekli ezt a szöveg nélküli részt, libabőr...
Előre is elnézést, ha esetleg ciki lesz ez a pár sor. :)
Tony Iommiról (Black Sabbath gitáros) írták valahol, hogy "ellentmondást nem tűrően zseniális" riffgyáros.
Nekem McCartney ugyanez zongorán. Döbbenetes volt a Get Back-ben is látni, ahogy folyik ki belőle a zene.
Ezt a zongoratémát bárki más élete legjobbjának tartaná, neki meg egy a százból, igazán érdemben nem is kezdett vele semmit (valami Rupert maci-dalhoz tékozolta el végül):
Az Anyway 2005-ből az egyik legnagyobb dala számomra. Olyannyira, hogy eleinte csak az és a Fine Line tetszett a Chaos and Creation-ről (ma már nagy kedvencem a lemez). Épp nagyon törékeny érzelmi állapotban vagyok és egyik nap vonaton utaztam, amikor megszólalt a lejátszómon az Anyway. Már a kezdő hangoknál gombóc volt a torkomban, olyan szép és akkora érzelmi töltet van abban a kezdő zongoradallamban. Most először figyeltem igazán a szövegre és pont arról szól, ahogy éppen éreztem magam. Ki is neveztem az augusztusom dalának...
If you love me, won't you call me I've been waiting, waiting to long In my soul is, constant yearning Always singing, singing this song
Only love is strong enough, to take it on the chin When did I begin, to fall
Anyway, anyway, you can make, that call You feel free, to make yourself, at home - woh-oh, ahhhhhh, ohhhhh
If we could be, closer longer That would help me, help me so much We can cure each other's sorrow Won't you please, please, please get in touch*
If our love is strong enough, it may never end Why would I pretend, to fall, woo-ew
Anyway, anyway, you can make, that call You feel free, to make yourself, at home - woh-oh, ahhhhhh Anyway, anyway, anyway, at all Anyway, you can make that call.
Szó szerint leírta, ahogy éreztem magam, mire a dal véget ért, azt vettem észre, hogy folynak a könnyeim. A zene ereje...
*(még ha nem is vettem észre, 100%, hogy itt tört el a mécses)
Vannak dalok, amik első hallásra is olyanok, mintha mindig is ismerte volna őket az ember. Nem azért, mert valaminek a koppintásai, hanem mert valahogy annyira alapvetőek. Zsigeriek. Nem is tudom ezt igazán jól megfogalmazni.
És az a döbbenet, hogy az Anyway azért már bőven az aranykorszaka után született, de felér a klasszikusaihoz.
Számomra mindenképpen. Ha 30 évvel korábban jelenik meg, ténylegesen az is volna.
(Döbbenetes egyébként, maga Paul mennyire máshogy láthatja saját életművének slágereken túli részét, mint a közönsége: a négylemezes Pure McCartney-ra simán felkerült mondjuk egy semmi extra Too Much Rain, egy ilyen dalcsoda, mint az Anyway meg nem.)
Egyetlen "hibája", hogy a refrénben hallani, már megkopott a hangja, nem jön ki az a magasság, amit a dallam megkívánna. De ha azt az erőt tudta volna belevinni, mint mondjuk egy Oh Darling-ba vagy Maybe I'm Amazed-be, nem biztos, hogy végig bírtam volna hallgatni, túl sok lett volna abban a sérülékeny érzelmi állapotban.
Így is nagyon megütött. Kevés dal volt rám eddig hasonló hatással. Kapásból a Don't Let Me Down és két szóló-Lennon ugrik be: Jealous Guy és Woman. A Jealous Guy-t volt, hogy kikapcsoltam a felénél, annyira sok volt éppen érzelmileg az a gyönyörű zene és a Lennon hangjából kiérződő törékenység. Viszont nagyon sok erőt adnak ezek a dalok (is).
Te hoztad ide. És a posztod, ha beismered, ha nem a sorozat kritikájaként értelmezhető. (amúgy nekem mondjuk tökmindegy, mert csak azok kedvéért nevesítettem a gyártót és a sorozatot, akik nem ismerik és így esetleg nem volt nekik világos a kontextus.)
