"Üdvöz légy Mária" a Szűz Anyának mondta ezt az angyal és így búcsúzol tőled én ember szavával. Kezed tört mosollyal int bucsút; viasztested kihűl, merev, hamú. Légy üdvözült az átszületésben és maradj malaszttal teljes ottan is. Megosztottad öregek magányát, árvák árvaságát, gyerekek sírása elnémult, habár gyermektelen szavadra: szóltál állattal, széllel, növénnyel; sorsszabó sugallatokkal teljes, áldott voltál mindhalálodig, légy az enyémig is: mint megújuló forrás töltesz be s ugy élsz bennem, mint égő jel, bár a szembesítés már soha fel nem szakadó ködbe hullt.
A sötétség körülfogott, mint mécs olaja ha kifogy, csontvázad bár még egyben áll, nem táncol vele a halál: árny lettél süket ég alatt, hogy újra visszakapjalak; vérem felitta tested hűlt porát, így élsz tovább.
A jó vers olyan, mint a hideg sör mikor megszomjazol A jó vers olyan, mint a forró pulykás szendvics mikor megéhezel A jó vers fegyver amikor bekerít a tömeg A jó vers valami amivel keresztülsétálhatsz a halál utcáin A jó verstől úgy olvad el a halál, mint a forró vaj A jó vers bekeretezi a kínt és felakasztja a falra A jó verssel képes vagy talpaddal megérinteni Kínát Egy jó vers szárnyalásra készteti a megzavart agyat Egy jó vers megsegít, hogy Mozarttal kezet rázhass Egy jó vers lehetővé teszi, hogy az ördöggel kockázz és nyerj Egy jó vers mindenre képes és ami a legfontosabb Egy jó vers tudja mikor kell abbahagyni
Egyre idegenebbül nézett vissza rád az áradatként tornyosuló világ: elönti, tudtad, mind, amit őrzeni kívántál, elnyeli-elsodorja esengő terveid a hullámba hanyatló ifjuság s a tájfun-tölcsért emelő jövendő...
Életed értelmét kutatod. Sebzékeny lelked sérti egy-egy talán csak félreértett szó, keserű emlék; s hogyha magadba fordulsz, tört felek visszhangozzák sírásod: nem ezt akartad! S talán a célbajutottak megtervezett pályájuk ormán boldogabbak? S főként: boldogság-osztóbbak? Véletlen ha őrzi hírük. Ki szerzi a népdalt? A fúlák neveit újravésték. Kinek s mit mond: "Itt nyugszik Elia Sabina"? És ha jel sincs? Vad belében, vízben, földben, füstben hány milliárd oszlott el nyomtalan? ! És aki hitte: ott túl igazabb világra ébred, vagy egyre újra- születve tisztul?! Tudod, vágy-vigasz ez. A bátor nem kérdez; legfeljebb azt: mivégre? Tán üdvözülsz, ha "valaki" vagy? Az ember célja embert szülni, nevelni, temetni. Sirasd el bár vágyaidat, de a puszta kenyérhez adj mosolyt: ez a legtöbb. És hogy adhass, telj meg a világgal. Ha tudsz elhallgatni is, akkor figyelnek szavaidra. Mint a zenére, mely úgy él, ha megszólaltatják. Magánya mélyebb a tengernél, de élete összehangzás: dallam s változat; kapod s adod tovább. Öregen tudjuk ezt. Beszéljünk hát, de csak akkor, ha tapasztalatunk értelmével. Mert nem panaszra, parancsra kíváncsi, ki ránkfigyel, de példánkra, amit gyümölcsként termettünk, érett zamatunkra, az összhangban, azt gazdagítva újraszülemlő, kitartott dallamainkra. Énekelj kinyílt szívvel: ne zavard a zenét, mely benned is él: a dalt, könyörgést, himnuszt, siratót. Addig vagy csak, amíg beléd s belőled árad.
Negyven év! Negyven év! Rajta túl is mennyi még, ami kétszer? -: tízszer számít: lángmocsárban járva állig; - vér mocskolja ami szép, börtön-vágy a messzeség.
Mennyi szó! Mennyi szó! gyors madár, tavalyi hó; több, amit a csend beszél el teli fénnyel, teli éjjel. Egész életünk bíró: csak a tett, ha rossz, ha jó!
Mennyi gond! Mennyi gond! Hol az igaz mérleg, mondd, mely megméri pontos fokkal, ki kit szeret szebben jobban? Tűrő helytállás? bolond játék? hű szív? vak porond?
Negyven ág, negyven ág! egybefűzve sátrat ád; tartja ez, ha az letörne, összefonva mindörökre. Együtt teljes, egy világ, nyíljék rajt még sok virág!
Megtanultál hallgatni, meg én is; felhorgadnunk nem szabad. Leszálltunk a legmélyebb sötétig, őrizzük, mi megmaradt. Az a Mont-Blanc-fény csak a sötétség mélységbe veszti régi fényét.
--
Talán a szív, melyben a csend beszédes némasága zeng magába zár és együtt hallgatva megint feledjük a városi kínt, percekre bár.
A kert kertünk: lankás orom, az ősz nap opál ködbe von, hajad ragyog, körülöttünk tündérzene, fölöttünk ég: világ tere s a csillagok.
Ha azt hiszed, csak áldozat vagy: háborodj fel, védd magad: van mihez mérned! Kaptál, adj tovább valamit, magányodon csak az segít; nézd az egészet!
Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz, nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat, nem törődsz velem, Istenem, sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant bomba aluvó vízek mélyein.
Tornyosodik a bűn a szivemen, és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn, normáim elmentek veled, nincs már külön a sáros és a tiszta -, elkeveredtek bús hiányodon.
Szorongok, mint vihar előtt a föld: lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe -, minden dörgésnél rémesebb, ijesztőbb minden cifra átkozásnál, - a halott anyák hallgatnak csak így.
Szólalj meg bennem, régen-hallgató! mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer, törődjél velem, Istenem! mindegy: veréssel vagy simogatással, csak érezzem, hogy van hozzám közöd.
Lucius Annaeus Seneca: Erkölcsi levelek - 3. levél
"Leveledet, mint írod, barátodra bíztad, hogy eljuttassa hozzám; azután arra intesz, hogy ne tárgyaljak meg vele mindent, ami rád vonatkozik, mert azt még te magad sem teszed, így ugyanabban a levélben állítod is, tagadod is, hogy az az ember a barátod. Tehát ha e szót általános értelemben használtad, és úgy nevezted őt barátodnak, ahogy minden tisztségért folyamodót "derék férfiúnak" mondunk, és a szembejövőt, ha nem jut eszünkbe a neve, uramnak üdvözöljük, még hagyján. De ha azt tartod barátodnak, akiben nem bízol meg ugyanannyira, mint magadban, súlyosan tévedsz, és nem ismered eléggé az igazi barátság jelentőségét. Mindent együtt tisztázz barátoddal, de elsősorban vele légy tisztában. A barátságkötés után bízni kell, előtte mérlegelni. Bizony összekavarják a tennivalókat, akik Theophrastos tanításával ellentétben előbb szeretnek meg valakit, s csak azután mondanak róla ítéletet, nem pedig akkor szeretik meg, miután már ítéletet mondtak róla. Hosszasan fontold meg, barátságodba fogadj-e valakit. És ha így látod jónak, egész szívedbe bocsásd be, s éppoly bátran beszélj vele, mint tenmagaddal. Viszont élj úgy, hogy csupán azt bízd magadra, amit ellenségedre is bízhatsz. De mivel felmerül egy s más, amit a szokás titokká tett, oszd meg barátoddal minden gondodat, minden gondolatodat. Ha hívednek tartod, azzá is teszed. Mert egyesek éppen azáltal tanítottak a csalásra, hogy a megcsalatástól féltek, és gyanakvásukkal adtak jogot a másiknak a vétkezésre. Ugyan miért fojtsak magamba egyetlen szót is barátom előtt? Ugyan miért ne gondoljam: egyedül vagyok, ha vele vagyok? Vannak, akik úton-útfélen elfecsegik, amit csak barátokra szabad bízni, és minden fület teletömnek azzal, ami nyomasztja őket. Mások viszont visszariadnak attól is, hogy a legkedvesebbeket beavassák, s ha lehetséges volna, még magukra se bíznának semmit, minden titkot lelkükbe zárnának. Egyiket sem szabad tenni. Hisz egyformán hiba mindenkiben bízni és senkiben sem. De az előbbit nagylelkűbbnek mondanám, az utóbbit kevésbé kockázatosnak. Kárhoztasd hát mindkét fajtát, azokat is, akik örökké nyugtalankodnak, és azokat is, akik mindig megnyugosznak. Mert nem a serénység leli örömét a nyüzsgésben, hanem a hajszolt, csapongó lélek. S nem a nyugalom ítél minden mozgást tehernek, hanem az ernyedés és a bágyadtság. Szívleld hát meg azt, amit Pomponiusnál olvastam: "Némelyek olyan mélyre húzódnak búvóhelyükön, hogy azt hiszik: zavarosban van minden, ami a napvilágon történik." Vegyíteni kell a kettőt: a nyugodt lélek is cselekedjen, és a cselekvő is nyugodjon meg. Kérdezd csak meg a természetet: az megmondja neked, hogy nappalt is alkotott, éjszakát is."
„Te nemcsak olyan forrás vagy, amelyik engedi magát megtalálni. Te az a forrás vagy, amelyik maga indul el megkeresni a szomjazókat.” Sören Kierkegaard
Tiszta- bővizű csodálatos Forrás, keresd tovább a szomjasakat! Látod, mennyien vannak! Posvány vizével oltják szomjúságuk.
Szomjaznak, életre, szeretetre, irgalomra és bocsánatra, jóságra, igazságra, örömre, igazi szabadságra. Szomjazók számlálhatatlan serege! Mi lesz velük, ha rád nem találnak?!
Milyen felfoghatatlan, ahogy elindulsz megkeresni őket, ahogy szüntelen útban vagy feléjük, meg se várva, hogy ők keressenek! Milyen csodálatos titok!
Boldog, akit már megtaláltál, s nem posványok mérgező vizét issza! Ahogy ígérted, nem szomjazik soha többé, és belsejéből szeretet, öröm, irgalom, jóság: élő víz fakad. Krisztus-forrás, te áldott, drága, tiszta, keresd tovább a szomjasakat!
"Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen. A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész. Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek. Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van. Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt."..
Mikor a tavasz osztja csókjait, S a zöld erdőkön napsugár ragyog, Felébrednek a nedves pázsiton Piciny, fehér kis földi csillagok... A harmatcseppes rétek bársonyára Fehéren hull ezer csillagvirág, Felette lágyan elsusog a szellő, S az erdő szélén intenek a fák... Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó Ezüst sugártól tündökölt az ég, Reggel is sokáig oltogatta Erős fényét a kékes messzeség... Egyszer meglátott messze valahol Egy sápadt fényű testvér csillagot... De elvesztette... s keserves bánatában A horizonton végig vágtatott... Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra, S a földre hullva többé nem ragyog... A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén Keresik azt a sápadt csillagot... Verseim piciny csillagvirágok, S én egy olyan hulló csillag vagyok, Ezer darabra tépve lelkemet Keresem azt a testvér csillagot...
Mindenben és mindenkor keresed lelked feloldó magányát. Ki érti meg a kínodat? Kit érdekel a Másik? Van ember, ki számontartja szenvedésedet? Tomboló, vég nélküli szenvedélyed veted papírra, és megjelenik előtted egy meggyötört vigasz, hogy kisírtad lelked minden nyomorúságát. Ki érti meg árvaságodat, ha magad sem érted, élsz-e még? Amikor legyűr a fájdalom, és nem jön az enyhülés, nem nyújt békét lelkednek a szó. Amikor sok szenvedő lélek egymáshoz menekül és egyetlen egészben tornyosul a fájdalom. Amikor a másikban keressük önmagunk és önmagunkban a másikat találjuk, ki érti meg, hogy becsapjuk a pillanatot? Ki érti meg, amikor szíved vad dobbanásokkal ébreszti érzékeidet, és a csend elnyeli sikolyod? Börtönbe zárva éled testtelen magányod és kínjaidnak színtere lesz minden gondolat. Ki érti a színes képeket, mit álmaidban festesz? Ha sötét rengetegben járva a hold fénye világítja meg létedet, ki érti meg, hogy miért járja át ismeretlen boldogság a szíved? Ki érti meg a tegnapod? S ki érti meg azt, hogy a holnap is, csak a mának folytatása lesz?
"Az évekkel az ember változik, s változik a dolga a világban. Ideje van a társaslétnek és ideje az egyedüllétnek. A magány ajándék. Elmélyülni való alkalom. Akit nem ér el, vagy aki nem tudja, mit kezdjen vele, mindenképpen veszít. Akkor is, ha nem tud róla."
Szépet neked is, kedves Eastwood és minden kedves topiklakónak!
Köszönöm ezt a verset.
...
2Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni. Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, vártak és befelé hallgatóztak."
Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit.
Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át.
Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el!
Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak.
Szia, Szuszmok, jó estét kívánok neked és mindenkinek, aki erre jár!
~~~
ParancsJános
Tanácsok
Ne lépj soha fölkészületlenül az emberek közé. Légy alázatos és szerény. Légy kíváncsi a dolgaikra. Hallgasd meg őket, kérdezd ki őket. Tanulj tőlük, amíg lehet. Vizsgáld meg érveiket. S amíg hamissága ki nem derül, semmit el ne vess. Ha jót akarsz, ne ítélj elhamarkodottan. Magadat csapod be, ha nem figyelsz minden mozzanatra, ha üres hólyagnak, ostoba fajankónak tartasz bárkit is, mert nem érted, mert a véleménye más.
Légy igényes. Ne törődj senkivel. Befelé figyelj a makulátlan, belső lobogásra. S ne higgy a szavaknak, a dörgő szónoklatoknak csak azért, mert izgatóak, vagy szépen hangzanak. Az irgalmatlan igazság hitvallója sose légy. Többnyire kiátkozás, önkény és öldöklés jár a nyomában. S ezekre nincs bocsánat. Légy megértő és türelmes, megalkuvó soha. Akik a mások életére törnek, így vagy úgy, azokhoz ne legyen közöd. Inkább légy áldozat.
Lassan minden elenyészik, ha jön a lámpafényes szürkület. A Nap dombok alá vérzik, az ég, mint egy megduzzadt ízület felnő a hitetlenségig és terjenget posványos illatot. De a messzeségből mégis, mégis földig lógnak a csillagok.
