Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Anna Maria Goławska (1974 - ) HALOTTVIRRASZTÁS [Czuwanie przy zmarłej]
így feküdni csontjainkkal az ágy deszkáin erőtlenségében kitartó az ágy lábát nem teszi keresztbe nem remeg nem sóhajt nem nyögnek nem jajgatnak a fásult ízületek
így feküdni kormozódni füstként elterülni a viaszban a dermedés gyöngesége semmit se mozdítani nem emelkedni nem kelni semmivé sem válni
JELENA SVARC (1948 - ) (Üveges, porló zsibbadásban...)
Üveges, porló zsibbadásban A lélek, mit seb fel se vérez, Vándorol, sír felett az ég, Zöld jéghegy mélyén él, nem érez. Dalol a fagyban, nem süllyed el, Fűti cókmókja, vágy-batyu. Rejtett lángját nem becézi más, Mint vad szeretője, a jég. Ó, fejsze fagyos vasa: reád Égett a nyelv, vedd birtokba hát. Hó villog, lék páráll, s a jég Varázsló, nyeli parázsló illatát.
Ezt a falut a hegyek a markukban tartják. Szél nyargal a dombokon, megfésüli a fenyvesek ázott gyapját. A csöndön át fölhallatszik a források elvesző vergődése. Erdőszagú embert szimatolnak a kutyák, fáradt lépései az árván maradt erdők avar sziszegését hozzák. Hánykolódik, vergődik ágyában a patak is, mint emberben az összeszűkült ér, egyre vékonyodva. A hold beszövi sápadt fénnyel a rétek páráit, takargatja kövér köd- dunnákkal. Rátapad a házakra, emberre, állatra. Ez a puhapihébe ágyazott csönd hallgat. Egyszer csak énekeddel belesúgod bánatod az éjszakába.
Nuala Archer (1955 - ) Bálna a vonalban (Whale on the Line, to John)
1.
Nem hallhatod, hogy hívtam a számod, mert egy bálna gubancolódott az óceánfenéki kábelekbe. Valami érthetetlen okból
megtorpedózta azt a mélyet. Teste orsójára rátekeredtek a telefonkábelek – negyvenöt tonna bálnazsírra, mely kék, mint a szemed. Búcsú-légbuborékai úgy szálltak fel,
mint kis ejtőernyők. Most ott kutatja fülével a sötétet, hallgatja a barna hínárt, mely ünnepéllyel ringatózik, akár a temetések hajlongó gyászszolgái.
Mélytengeri búvárok sok száz túlórája ment rá, hogy az átokcsomót kibogozzák. Ívlámpák szórták a fényt idegen árnyak közt. Egy fehér polip
lebegett el, karjait jojóként kiengedve-behúzva, érintgette puhán a bálna élettelen izmait, tátott száját, lezárult szemhéját.
2.
Hónapokig a szavak halrajokként húznak a csöndes bálna körül… „Emlékszel, fülemülék, csillagok, a hibiszkusz, a kései vonat, a szél fűzfái…”
Hal-vízköpőpofák, lámpásak, szedik a bálnahátról a kacsakagylókat. Alábukó sirályok köröznek víjjogva: Ballena! Ballena! Kujira! Kujira!
Ott a bálnakoponya a homokban. Moszat-nyelve leng az árral. Füle kő-türelemmel fogadja a víz visszhangját: egy kisborjúét, ahogy
világra jön a kékes-zöld szeptember fényén. Az anyaállat termosz-forma testét lágy lélegzések robbantgatják. Egy albatrosz az öt-láb-zsinórt a borjú
nyakára tekeri, s a méhlepénybe tép, ahogy a tiszta szél nyit szét felhőket. Az újszülött fél-álmon gördül a rézsut tengerrel a holdszivárvány-boszorkák
fény-éjébe. Ködkürtök idézik hajók emlékét – Union, Essex, Ann Alexander, Kathleen – , mind bálnáktól süllyedtek el; s bálnákét, hogy vágyó hívásom korbácsolták.
Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma, jelek és csöndek negatívja, minden más mondat bele van mondva, mélyebbre alszom, követem tapogatva és nem hallok semmi mást, rövid, zubogó képletté szűri az esőt, mint Einstein a relativitást, egy hosszú-hosszú mondat, ami egész a Teremtésig ér le, olyan öblös és mély, hogy a legalját nem hallom én se, ott van a gázóraszekrényben a titkos mondatkezdet, a lecsukott dobozban a cérnák egyféle kódra tekerednek, egy mondat, amelyben látszik a szemed és ott van a fiam, folyékony, sok nyelven szól és halál ellen való áfium, befelé húz, ragyogó vízér, barlang közepén íriszhártya, egy mondat, az a mondat, valami kezdete vagy folytatása –
Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó, hidak alatti örvény, mondat alatti mondat: mit visz a felduzzadt vizű, mély folyó, redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat? Ismétli folyton lebegő testeit, áradását, zárlatos városok nyomtatott áramkörét az éjben, algás homlokú házak és morzézó utcalámpák merülnek fel sötét, kanyargó emlékezetében, neveket mormol és legmesszibb útjait lejtős kertekbe és part menti palotákba, elöntött falvakat sorol, amerre útja vitt, ázott, penészes vásznakkal bélelt minden álma, emleget dinnyehéjat, vízfoltos falon a csöndet, egy termet, ahol az idő térképei rajzolódnak, ismétli önmagát, hullámzó mondatokat görget, tág öblöt, ahol hajóvonták találkoznak, görgeti képeit, tükrén a billegő holdakat, az alakváltó idő formáit írja egyre, jelek átjárója az ég, sodorja mind a holtakat, minden idézet és minden valaminek a medre, van a szavak folyása mentén, kell legyen egy hely, ahol minden fel van sorolva, dobog a szív alatti szív, zubog a sejtelem, örvény tölcsére szól, hangok zajló folyója –
II
Ki beszél folyton itt és ismétli mint a hullám holdkóros vonulók zajló tekintetét? A szeme, a szeme, ha felidézni tudnám, de aludt, háttal állt, fehér volt, mint a jég, mi volt anyám, mi volt, amikor nem szerettél, mit visz a mély folyó, A betűvel anyát, mi történt éjszaka, mikor vízre tettél, sír a történet és elmossa önmagát, egyszer csak eltévedtem, egyforma minden utca, nem volt sehol a sárga ház, a húsbolt, és a biciklim is, csak apám meg ne tudja, egyszer csak este volt, utána háború volt, kövér gyerekkezek, rovátkolt férfikörmök, műanyag tálakat mosó asszonykezek, végtelen kerítés, betonra hullt gyümölcsök, vihar készül, gyere, mennyit kerestelek, a csónakház előtt egy kék bicikli fekszik, mit láttál odalent, rozsdás fedőt, halom pénzt, jelek átjárója a föld, ábrákat bont, öregszik, kiszikkadt útjait eltörli századonként, van a szavak folyása mentén, kell legyen egy titkos hely, hol ott vár partra dobva ott áll dombokba gyűrve egy helyen aminek neve van, de nincs kimondva –
III
Zubog az emberi beszéd, gyereksírás a napban, töltésen nyárfalomb, szülők hajnali suttogása, kövek között hadar, színén ázott avar van, mint a halak hasa, villan az emlékek visszája, macskák ütődnek vedlő háttal a parthoz, alaktalan ruhák, törött vesszőkosár, zöld lombos ág, hegyén egy zacskó csapkod, fényes bútorlapon fonnyadt hínárfonál, üreges botokat pörget a gyorsuló víz, véletlen sorsokat húz a szemcsés iszapba, csak a helyük marad, mint könny után a sóíz, szétrajzó törmelék, minden valakinek az arca, lehunyt szemek mögött tolják egymást a felhők, áttetsző halrajok, a szív torkolatához tartanak mind, akár a vándor kékbe fellőtt szélben rikoltozó, körben forgó sirályok, megbomlott paplanok, az oszló tollkupacban egérhullák között elázott könyvlapok, hullámzik, elmerül, zúg a kimondhatatlan, nyitott szemmel a nyelv alá bukó napok, dobog hang mögötti hang, zuhog a szó alatti szó, névtelen vízesés, hangjában parti fákkal, ártéri utca jár a mélyben, vak folyosó, csöndek vízfüggönyén nyíló árnyékszobákkal.
Bár márciusban zord idő marasztja tél vad ordasát: a zöld a földből csak kinő, ha Nap mereszti telt hasát, s hajráz a zápor, fürge, friss, nyomába jó idő szele: nyakunkra hág az április, a szív szeszélye jő vele, és május ágán bontja már szerelme nedves bimbaját – ki nem szerelmes, mind szamár: bolond, ki félti önmagát, mert gyorsan itt a nyáridő, mutatja gyöngy a homlokon, sugár pikája égetőn cikázik át a lombokon – ám röpke nyár is ellohol, elfogy, miképp a munka is, ezt minden gazda tudja jól, de tudja Handsome Johnny is, és Mary szintén sejti már, mit ér a hosszú nyári éj – megérzi: késlekedni kár, a cséplés hipp-hopp véget ér, s a hulló csillagok nyomán mezőről visszatér a nép, kályhánkba lobban őszi láng, tüzünk pótolni némiképp, s ha Tél király megérkezik, és vaksötét az alkonyat, az ernyedő test eltünik iromba gyapjugönc alatt.
kihalt a főtér elbújt minden ember ölel a nap egyforma szerelemmel virágot házat tornyos bádogot kerek szem dermed végső pillanatba ma éjjel itt járt a halászó macska bámul a halfej amit felhozott vakít a bádog elviselhetetlen felforr a vér a megfeszült erekben a déli szellem! ő az itt oson ütik a delet fönn a kába órák ülök szelíden mint a veszett rókák míg meg nem ölsz én déli városom selyem homályban ruhák szanaszerte csíkozza ágyam félig leeresztve hanyag redőnyléc fáradt pillarács álmomban tudtam láttam mit hozol rám napfényben álltál árnyatlan napórán szádon piros folt friss kígyómarás
Élek, halok; kigyúlok s vízbefúlok. Didergek s azonközben lánggal égek. Túl édes és túl érdes is az élet. Csüggedt, elúnt vagyok, de egyre boldog.
Fölnevetek s egyszerre könnyet ontok. S a gyönyör is már gyötrő, szörnyü méreg: az öröm elfut, nem rak soha fészket; elszáradok s kihajtok, mint a lombok.
Így hány szerelmem, így vet erre-arra; s ha várom: most jő csak a fájdalom, váratlanul már túl is estem rajta.
Aztán, ha felvitt a vágyott magasba és boldogságom bizonyos nagyon, a mélybe ránt megint nehéz bajom.
A szív helyén egy szó dobog: felejts. De ott feküdtél a füvön hanyatt, és érezted az izzó lüktetést, a nap helyét a szemhéjad alatt, a káprázat úgy ég a retinán, mint a bőrön az érintés nyoma, a fű, a nap, a fázás, száradás, a hűlő víz felett a szél szaga - dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el ahogy az érdes és meleg tenyér, olyan gyöngéden, szinte súlya sincs, váratlanul a csupasz vállhoz ér, sötétedő strand, szélborzolta víz, a didergő test átforrósodik – mozdulni sem mersz. Volt. Volt. Változik az évszak, lassan fordul fenn az ég, hó hull a vízre, hó, felejts, felejts, a szem mögött hiánytalan sötét, és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts, de ha elejted, vele hullsz te is a fekete és jeges víz alá, és nincs nap többé, ami hidegét egy érintéssel felolvasztaná.
Hirtelen, mintha a föld alól dugnák elő, szalmabábú terem az arca előtt, lélegzet- vételnyire, gondolja, de csak ő lélegzik, a másik a légörvényben lengve áll. Szánalom fogja el, aggodalom a túlvilágiak sorsa iránt. Anyjára ismer a bábúban, bár annak alvó arcából a szálkás, repedezett köteg egyetlen vonást sem őriz. A jelentésteli testtartás, a tagok merevsége azt kérdezi: "Miért csak egy futó csókra telt, amikor jöttél, miért nem öleltél meg mindig? Most már a leggyöngédebb érintéstől is összeroppannának a csigolyáim." És én nem merem megölelni. "Amikor megtehetted volna - közelít -, amikor még jöttél."
Mennyi fényes, szép madár! Nem tudod, hogy merre száll? Honnan jönnek? – Nem tudom. Merre mennek? – Nem tudom. Égre, földre, vízre szállnak? Nádba bújnak? – Nem tudom.
Mennyi fényes, szép madár! – Isten áldjon, kishugom, merre mennek, megtudom, fára mászom, vízbe úszom, nád bugáját széthuzom.
Jaj, ne menj el, mért beszéltem, megfázol az őszi szélben! – Meg se fázom, meg se érzem, merre mennek, megtudom, megtudom, és ha bírom, elmesélem.
Kérdezd meg, hogy mit tervezek? Nem én, a csillagok döntenek helyettem. Életemet egy elbeszélésből ismerem. Kitalált nevemre egy idegen föláll, nem kéri, hogy ezt-azt még foglalják bele (emlékszem, öt-hat éve kérte még: legyen a történet vége bíztató!) Arcomból akkor hiányzott egy darab, s elszörnyedtem tükörbeli másom láttán. Fogyatékosságom ma már nem ijeszt. Életemnek egyik változata ez. „ Kimozdulás onnan, ahonnan…valaha…”
A babakocsi zötyög a kövön. Nyikorog, ráz az újszülöttek álma. Az út dadogva döccen, dübörög – ez vezeti át őket a világba.
Ringat a szabálytalan felület, nincs köze szívveréshez, lüktetéshez. Monoton, diszharmonikus dobogás, kataton kattogás, ahogy többezer éve vitték kocsin, vitték utakon át, mint csomagot, a kicsi csecsemőket. Aki túlélte, tovább utazott, utakat rakott, utas lett maga is.
Domború kövön kerekek nyiszognak, zuhog a patazaj, baltacsapások. Kattog a sok kocsi, vonulnak a seregek, jönnek a kincsek, mennek az áruk.
Döccen a kerék, szikrát vet a vas. A történelem maga forog itt: bizonytalanul biztos szédületben, poros, raszteres termésköveken, sebzett utakon, mély kátyúk között, szabott úton, de mégis egyenetlen, tengelyroppantó, gerinchasító, fogkocogtató ritmusban döcög.
2.
A házunk mellett van egy névtelen utca. Mindennap azon megyünk óvodába. A kisfiam a kövek nevét tudja – a macskakő lett „a legjobb barátja”.
Százéves, simára koptatott kövek, nincs köztük két egyforma. Sütkéreznek: vének a fényben. Elviseltek mindent. Ezüst reggelen, arany alkonyatban déli városok sikátorait, beroggyant régi utakat idéznek – a rézsút fényben púpjukat mutatják, és domborolnak hozzá, mint a macskák.
A fiam szól: „Sziasztok, macskakövek!” És szólnak (szólok): „Szia, jó hogy látunk!” Ő morog: „Hoá, oroszlánkövek!” Ők:”Hoááá, szevasz, legjobb barátunk!”
Az aszfalt nem szól, az aszfalt unalmas. A beton nem szól, a beton süket. De szólj hozzájuk: beszédesek lesznek a szfinxpofájú oroszlánkövek. Visszhangként verik vissza az időt, és minden kőnek más visszhangja van. Ha célba akarsz érni, ne siess: a kő elbuktatja, aki rohan.
3.
Hogy kavarog a por. Semmit se látni. De talpunk alatt nem moccan az út. A kő kő marad, történjen bár bármi. Forog a kerék, kőről kőre fut.
Barbárok. forradalmárok, proletárok, utcakölykök és futballhuligánok, hősök, harcosok, gyávák, gyilkosok – barikádok a tankok ellen, repül a kő a bankok ellen, véres a kő és koppan a kő és roppan a csont és loccsan a fő – robogó kerék sortüze ropog.
Előre! Rajta! Most! Most vagy soha! A kőből fal lesz, a kő felrepül. Fel, új utakra! Előre – hova? Kövek híján az út csak ferde űr.
„Bontott bazalt macskakő eladó, hússzor húszas,kétszázhúsz egy darab.” „Garanciával gránit kockakő!” A por kavarog, a kő megmarad. Kerék forog, a kő dadog, azt mondja: gyok, va, gyok, vagyok, az esti napfény felragyog, egy évezred egy pillanat.
Az út a várunk: messzi városokban mindig lesz kő az úton, és hoáá! ahol az út, az otthon mindig ott van, vigyen, ha visz, nem kérdezzük, hová.
(A vers „Az utca szótára” című nemzetközi antológia számára készült)
„Légy magadnak mindig elég, manó!” E tanács nekem nem való, egy gombatönk-támaszkodó kevés, hogy megtartson a földön, magamat mindig hozzátok kell kötöznöm, akik szerettek, s akik nem szerettek.
A Dovre-néphez engem nem kergettek, nincs az a rút tett, az a szó, amely valami elmanósodó magányba tudna űzni engem.
Ahogy utazni készülődsz, de most még nincsen itt a napja, ahogy deres kilincs a bőrt az ujjadon magához kapja, ahogy minden ősz előtt egy örök nyári nap van, ahogy a késsel vágott seb sem lüktet az első pillanatban, ahogy megérzed azt, hogy innentől nem lehet már félig, ahogy az édes íz nem ér el még a romló foggyökérig: tisztán hallod minden szavát, és nem érted mégse, hát visszakérdezel, hogy teljen az idő, és fájjon, fájjon végre.
