antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
"Oh te szent Habakuk! cethalas szent Jónás! Vajmi bolondság ez, dőre visszavonás! Hisz még meg se' fogtuk, hát minek koppasztjuk? Jobb bizony, e kérdést másszorra halasztjuk.
"Ki legyen a vajda: én-e, vagy pedig én? A győzelem után szóba jöhet megén': Most készüljünk harcra - s hogy erősek legyünk: Addig is - itt a kulcs: nosza igyunk, együnk!"
Mint az összeröffent nyáj, midőn a zsákot Meglátja, - felejti a háboruságot, Rohan válujához, egymást töri, tolja, S a kanász jóltévő kezeit csókolja:
Nem máskép tevének a lelkes cigányok: Éljen Csóri, éljen, örökös vajdájok! Mind inába forrnak, majd agyon tapossák, Azt miveli bennök a háládatosság.
Egy percben üres lett kamara és pince, Görnyed az áldástul cigányok gerince. Feledik, mint a bölcs, a kétes holnapot, Csinálnak karácsont és szent Ivó napot.
Künn, szabad ég alatt, piacán a várnak, Egynehány ölfából nagy tüzet csinálnak, Sátrakat vonnak fel, mint az isten gyepén, Sistereg a bogrács, pirul lángos, lepény.
Majd az étel sorját nem győzik bevárni, Kezdenek fütyölni, ugrós táncot járni: Csattogó bokával jobbra balra futnak; Megfővén az étel mellé kuporodnak.
Gyönge az én tollam, írni erről képet. Oh, arany szabadság! nézd el a te néped: Hogy eszik, hogy iszik, hogy örül, hogy múlat! Millyeneket fal - és még csak meg se' fúlad!
Nincs ott asztal, abrosz, cifra evőkészség, Nincs egyéb fűszerszám, mint a jó egészség, Nincs egyéb mérték, mint kinek-kinek gyomra: Mégis ritka eset, hogy ez megromolna.
De van nálok egy bűn, mégpedig halálos: "Mikor egyik aprit, a másik kanáloz"; Ezt nem szívelhetik, ezért haragusznak, S mint kutyák a koncon, összemarakosznak. -
De mikor bevonúl éji rejtekébe, Nem hagyja nyugodni véres multak képe: Ősz férfi vonaglik ágykárpitja megett, S haldokolva hörgi: "gyermekért gyermeket!" Zács Felicián az, követi családja: Őket hosszu sorral a királyné látja. Szomorú az eset, miről egy időben Zeng vala bús ének lantban, hegedőben.
29
Zács nádor, ebédnél, palotába ronta, Amért a királyné, lányát, ifionta Átaladá öccse buja szerelmének, - Így tartja felőle a hegedős ének; Kardrántva rohant a gyermekinek érte, De csak a királyné jobb ujjait érte: Zácsot ezért őrök ott helybe' levágák - Aztán negyedízig minden rokonságát.
30
E kép üldözi most, a Feliciáné; Emiatt nem nyugszik Erzsébet királyné, Hogy szörnyü halált halt kedves fia Endre; Csak egyéb csapás is ne követné rendre! - De Lajos (ártatlan emez átkos tettben) Vala bosszuálló kemény készületben; A nemesség is már csapatait hozza, Száz, vagy ezer számmal, - kire hogy van osztva.
31
Oh, ha ecsetem most méltó lenne rátok, Lajoshoz sereglő régi nagy családok! Összefoghatnálak egy bűbájos körben, Hol magát az utód lássa, mint tükörben! De sem a képírót süker nem biztatja; Sem az idő és hely mostan ki nem adja: Legyen elég, pusztán nevek érintése, Mint tavon a föcske szárnya legyintése.
32
Ott lebeg a Laczfi hószinü sárkánya, Messze kis Erdélyből hozta ezüst szárnya, Maga István vajda feje a csapatnak, Fiai, testvéri tőle nem maradnak; Mint egy büszke folyam ága-bogát vonja, Követé a vajdát sok hősi rokonja: Laczfi Endre, Miklós, Pál, Mihály testvérek. Osztályosi Apor László nagy nevének.
33
Ő az, István vajda, koronás Erdélyé, Kit Lajos e harcban teve fővezérré; Nem ifiú, nem vén: haja vegyes ősszel: Barna férfi-erő, tiszta ezüst ésszel. Bölcs vezér, tanács, - de bátor, erős harcfi Példabeszéddé vált: "ez második Laczfi!" Így szokás, nagyítva, hímet varrni róla, Nem szokás azonban venni szórul-szóra.
34
Ott van a hű Miklós, a nádor Giléti, Vele jött az öccse, és két fia néki; Címerül egy rózsa, hat levelét hozta, Benne pajzs, fehérre, feketére osztva. Mit jelent e két szín, mi jóslata ennek? Ember! a sors útját mondod véletlennek: Két mező fekete, ugyanannyi tiszta: E négy bajnok közzül kettő nem tér vissza.
35
Ott van a Geréni s Homonnai Druget, Nádor öccse, Miklós; vezeté ezeket: Olasz vér, de vegyült magyar anyatéjjel, Lobogója díszlik a hét seregéllyel. Távolabb csoportoz Budaméri Konya, Szécsenyi ős fának hajtása, rokona; Címere jelenti: az oroszlán rajta Keresztet emelvén, hogy Széchenyi fajta.
36
Hozza Bánfi büszkén busa ökre szarvát, Miklós, fia bánnak, maga is bán, horvát. Andrási Temesből címert hoza szinte: Koronás két arszlán és kardos levente. Amaz Andorástól származik e család; Hirdeti a címer ennek viadalát Mikoron fejére szálla Szent Istvánnak Az első korona, az első királynak:
Itt künn járok a földeken, kedves. A kalászok megbókolnak előttem: olyan hatalmas vagyok, olyan bronzarany félisten, mikor rádgondolok. Egyébként pedig költő, sétáló ember, akire fény hull és sárgaméz-mosolygás. Tehénkék. Pásztorok. Nyári máglya. Búzamező. Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét. Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös nászindulóját!
Hallván pedig e zajt kívül a közönség, A legelső neszre mindjárt beözönlék; Férfi, nő, fiú, lyány; még a csecsszopó is, Még a száz esztendős vén anyó, s apó is.
A barna fehérnép lelkes arccal iget, Védeni, segitni harcos férjeiket; Fegyverök hatalmas fog, köröm vagy gége, Meszelő, seprűnyél s az üszökfa vége.
Láb alatt pedig a nagyreményü rajkók Minő lármát csapnak! valamint a szajkók. Boldog apa, kinek öt-hat fia harcol! Mint nagy puska mellett sok ropogó pisztoly.
Ím hős Diridongó tíz fia, tíz lyánya Ütközet hevében apját körülállja; Harcol Dundi asszony, mint a kölykös medve, Szügyei, mint bástya, merészen dülyedve.
A gyarló csecsemők s öregek ellenben, Nem tudván egyéb kárt tenni az ellenben, Sikoltnak, hogy ég-föld lesz beléje siket, Tépik ruhájokat, tisztes fürteiket.
Dúl a harc dühösen, mint egy veszett gulya, Esztelen polgárok gyilkos háboruja; Ennek orra véres, annak háta kékül... Csuda hogy megesett emberhalál nélkül.
Bizony emberhalál is lett volna vége, Hogyha el nem illan a vitéz Juhgége: Erre Csimaz horgolt, szörnyen fenekedett; Jó, hogy eloldhatta mégis a kereket.
Bölcs Laboda ugyan százszor fölemelé Ökleit az égre, vagy a padlás felé, Százszor is kiálta: "csitt no! egyet mondok!" Százszor föl se vették őtet a bolondok.
Akará mondani a tapasztalt öreg, Hogy minden baj, inség háborúból ered: Döghalál, sok vén lyány, sok rossz vers... hiába! Nem bírt szóhoz jutni a csaták zajába'.
Lőn pedig, hogy újra kidöltek pihenni, Negyedik tusára lélekzetet venni. Kapott ez alkalmon Csóri eszes vajda, Fölveté fehérlő szemét s így sohajta:
Ezt hallván a tábor lelkesedve kiált: Éltesse az Isten, éltesse a királyt! Zendűl a zeneszó, ropog a had lába, Fényesen kigyózik görbe völgy torkába. A király ellenben visszament Budára, Hova országgyűlést rendelt Péter-Pálra; Nem lesz ott kímélve se' csapat, sem költség: Egy hang lesz a gyűlés, abban semmi kétség.
20
Másfelül az udvar, királyné udvara, Régi Vizsegrádon gyászba merűl vala, Mert mostan az özvegy - Károly nagy királyé - Ott tartja lakását, Erzsébet királyné. Vizsegrád, Vizsegrád! hol hajdani fényed? Magas fellegvárad? parti építményed? Dunapart hosszában kerti ékességed? Mérföldekre nyuló, párduclakta nyéked?
21
Ott, hol négy királynak azon idő tájba' Megfért volna minden udvari pompája, Meg sem töltve bizony negyedfélszáz termét: Most rókafi sunnyog, ássa kicsiny vermét. Nem néz le kevélyen a Dunára kapu, Belül is a zöld tért gaz veri fel, lapu; Oda van a lépcsők márvány büszkesége: Nyolc egész nagy ölnyi pazar szélessége.
22
S a négyszögü udvar eme lépcsők felett, Negyven láb magasan - hej! az is oda lett, Nem ragyog a földje márványkirakással, Nincs beárnyékolva illatozó hárssal, Nem is veszi környül nagy paloták szárnya, Száz meg száz ablakkal a kies Dunára; Maga a koronát féltő hegyi fészek, Az is összeomlott, letörék a vészek. [2]
23
De mihaszna borong rajta képzeletem! Sirató dalommal föl nem építhetem. - No s hát, a királyné vizsegrádi háza Endre herceg után öltözött mély gyászba. Ottan a csillámló fejedelmi pompa Büszke ábrázatját feketébe vonta, S a bú, mintha űlné királyi ünnepét; Felvette magára legszebb öltözetét.
24
Hallván a gonosz hirt; seregesen gyűltek Királyné asszonyhoz nemes úri hölgyek, Hajadon és özvegy, és kinek a férje: Fő-fő rangot visel, fiatalja, vénje. Jártak hosszu sorral a nagy palotákban, Vetekedve mintegy szomorú pompában, Szaporíták versent a királyné jajját, Hangosabbá téve szózatok fájdalmát.
25
Számtalan sok gyertya, mint egy-egy szövétnek, Hófejér viaszból, éjjel-nappal égnek, S nagy öreg harangok, virradattól estig, A tornyok falait szinte megrepesztik. Vége-hossza nincsen a gyászos menetnek: Mindennap, azt vélnéd, egy királyt temetnek, Mondatik mindennap búsan zengő mise, - Annyi pazar pompát nem látott senki se!
26
Maga a királyné, földig gyászruhába', Mindennap misére megy a kápolnába, Mely a paloták közt áll vala középen, Remek építéssel, a várhegy tövében. Koldusok, szegények, fölemelt süveggel, Gyülekeztek oda minden áldott reggel, A királyné pedig alamizsnát oszta, Ki után a sok pénzt három leány hozta.
27
Azelőtt sem sajnált ugyan ő felsége Adakozni bőven Isten-dicsőségre: De most adományát tízszeresen adja, Hogy legyen istennél több a foganatja. Klastrom emelkedik, fényes templom épűl, Ne kiméljék, úgymond, telik az övébűl; Jut is abból minden papnak és barátnak: Az Isten szolgái szűk időt nem látnak.
Jegyzetek:
[2] A régi Visegrád leírását Oláh Miklós után adom, amint még ő látta. A. J.
Azt tartá a levél, hogy bizonyos napra - Legyenek felgyűlve Budán, Szent-Jakabra. Időközben a vas mindenfelé duzzadt, Röhögött a kohó, a pőröly is izzadt; Eke, boronástul, betegen hevernek: Másra kell az acél, gyilkos hadi szernek; Hadi hirtől hízik a paraszt a hűsön: De meleg a műhely, bár a nap ne süssön.
11
Lajos is mindegyre készüléshez látott, Csakhamar elhagyta fényes Visegrádot, Hova édes anyját látogatni volt fel, Kölcsönös panaszban nem sok idő mult el. Most Budán székelve, éjt-napot eggyé tesz, Bú-elfelejtésűl ezer dolgot végez: Tart tanácsot; ir, vagy csapatokat szemlél, Nincs olyan időperc, kibe' dolgot nem lél.
12
És már a királyi hadak egy dandárja Budai vérmezőn az indulót várja, Zászlói lobognak keleti szellőben, Liliom virággal teleírva bőven. Büszke nyakát a struc magasan felhordja, Aranyos patkóját orra között tartja, Mellőle a négyes szalag se' hiányzik, A kettős kereszt is fodorodva játszik.
13
A király madara s liliomi mellett A vezéri zászlót lengeti a szellet: Dűlt paizs a címer két fejér galanddal, E fölött koronás, szárnyas ezüst angyal. Hédervári Kont az, - Miklós főpohárnok, Kit Lajos vezérűl ada e dandárnak; S hogy az indulásra nem hiányzott semmi: Lejöve a király, tőlük búcsut venni.
14
"Nem járatlan út az, ismeretlen vadon, Hova nektek - úgymond - indulástok vagyon: Mentek Sztiriának és Gyula-Vásárnak, Hol vitéz szomszédim nyilt karokkal várnak. Amerre ti jártok, azt a földet ott a Magyar had, fiaim, másszor is tapodta: Hova im e strucok mostan vezérelnek, Ott lenge turulja dicső nagy Etelnek.
15
"Értek Udinába, Etele halmára, Most is áll a tetőn régi mesés vára; Balfelül a tenger s Akviléja [1] marad, Eszetekbe hozván ama jós madarat; Akkor vette magát a mocsarak népe - Hol ma úgy fennhéjáz - vízi Velencébe: Kerűljétek, mondom, e mocsárt s lakóit, Víznek és száraznak kétszinű csúszóit.
16
"Hanem Páduába útatok vegyétek, A szegény versköltőt el se feledjétek, Ki, midőn Etelét istenekhez mérte, Kicsibe' hogy máglyán nem lakola érte. Jobbfelé marad egy völgyi kies róna Ott fekszik Milanó, Mántua, Veróna, Melyek nagy Etelét most is emlegetik, Soha, míg világ lesz, el sem is feledik.
17
"Akkor más idő volt: de ti most már békén Jártok Olaszország innetső vidékén; Sorba jő Ferrára, Faenza, Rimíni, Hol az út a tengerpartra fog levinni. Valahol útaztok, valahol átkeltek, Azt ne halljam én, hogy bántsatok egy lelket, Vagy sarcot vegyetek, vagy ragadozzatok!... És szent koronámra szennyet ne hozzatok.
18
"De mikor a Trontó vizén áthaladtok, Jusson eszetekbe, hogy Nápolyban vagytok! Ott Akvila vára fogad, a hegyen túl Ellenséges földön visz az út ezentúl. Ott a sötét zászló kibontva dagadjon, Melyen irva öcsénk halál-képe vagyon! Vitézek, fiaim: bízom tibennetek! Isten vezéreljen. Jó utat. Menjetek!"
Jegyzetek:
[1] Idegen helynevek leírásában, népies műnél, nem követtem se az illető nyelv orthographiáját, sem egészen a magyar kiejtést. Hagyék rajta némi idegent, péld. a c-t nem írtam k-nak, -- annyit mindenki tud, - vagy az olasz g-t dzs-nek, mert nagyon elrútítja a neveket; de már a qu-t kv-nek írom, s a hangzókat ékezem. A. J.
Először is tehát ez a végzés márma: Nem bocsátjuk többé a magyart a várba. De magunk kezére folytatván a harcot, Széjjelverjük innét holnap a labancot.
"Másodszor: miután a ránkjövő héttel Be fog következni az uj vajda-tétel, E fő hivatalra oly férfiut híván, Akit a mi lelkünk iszonyúan kíván:
"Örökös fejünkké tesszük Csóri vajdát, Ki Cigányországnak megveti alapját, Összegyüjtve itten, a régi Nagy-Idán, Mindazt, aki vitéz, mindazt, aki cigány.
"Harmadszor...." de tovább nem mondhatta Csóri, Mert iszonyu lármát kezdtek hallgatói:, Többen ezt kiálták: jól van! helyes! éljen! Sokan ezt: halljunk szót! más is hadd beszéljen!
Főképp Diridongó, jeles helyre állván, Tátoga erősen valamit a kályhán, Képe sötétveres, nyaka, szeme dagad, Csillapodván a zaj, monda ily szavakat:
"Nem hagyom halálig csak azér' se hagyom! Csórinál miköztünk emberebb is vagyon; Nem kell Csóri, nem kell! van különb legény is Főfő vajdaságra... akar ehol én is!"
Igy beszélt a kályhán. De Akasztó fogja És lerántja onnét a lábánál fogva; Hős Akasztót Irha fejbeüté hátul Hogy csak elnyujtózott, messze a padkátul.
Nyolcan vagy kilencen most körülcsipkedték - Kicsibe, hogy Irhát ki nem készitették; De megvédte Irhát vitéz Diridongó, Nyeszegi és Vacok, Hagymaszár és Kongó.
Gyügyü Csóri felé mutogat hüvelykkel: "Hallja-é kend, Csóri: kend leülhet! nem kell!" De körmére húzott Dámi, hogy beszopta, Mintha medvecúkor volna ráragasztva.
Dámit ennélfogva legyürte Kanálos. Lőn immár a veszély közös, általános: Kétszer elfáradtak, kétszer megpihentek; Harmadikszor mégis ujra összementek.
,Vagyon Lajos király oly nagy készületben, Sok erős vitézek vannak seregében.'
Ilosvai
1
A haragos hajnal köte vérszin övet, Hogy Lajost álmából felveri egy követ; Gyászos levelet hoz, sietős az útja, Mi van a levélben? a jó Isten tudja, Mert fekete azon a zsinór, a pecsét. Bontsd fel, király, bontsd fel: megölték az öcséd! Olaszok ölték meg, orozva, titokban, Önnön hitvese is részes a dologban.
2
Hamar átfutá az írás foglalatját, Hamarabb a halál színe ábrázatját, Lehanyatlék búsan egy nagy zsölye-székbe, A könnyű levelet sem birta kezébe'. Könnyü volt a levél, de nehéz a bánat, Melyet abban Károly külde rokonának; (Olasz herceg volt ez, más nevén Durázzó;) Végtére Lajosból így töre ki a szó:
3
"Jaj, szerelmes öcsém, boldogtalan Endre! Hát ilyen koronát tettek a fejedre? Jaj! ezér' kellett oly ifian megválnunk, Hogy utolsó légyen az a búcsu nálunk? Nem is búcsu volt az, nem is volt bánatja: Mert, mikor két gyermek a játszást elhagyja S megválik: örökre? vagy csak nehány percig? Az előttük mindegy, közönösnek tetszik.
4
Jut eszembe, oh jut! szende mosolygásod: Te valál a "jámbor", én voltam a "vásott"; Emlékszem szavadra, szőke szép hajadra, Fekete szemedre, tetszetős magadra, Mikor atyám elvitt, játszani kis társat Kis leányt igérve - igen, ölő nyársat! Vitt, hogy növekednél a királyi székre, A nápolyi trónra - igen, mészárszékre!
5
"Mit használt a gyűrü; melyet a hív anya, Hogy acél ne járjon, az ujjadra vona? Mit az egész bűbáj, csudatékony varázs? S a minden varázsnál jobb anyai tanács?... Fekszel, temetetlen - ha csak elbukásod Helyén idegen kéz a földbe nem ásott; Ki fogá be szemed? ki siratott végig?... Oh, ez iszonyú bűn feljajdul az égig!
6
"Nem szablya, hegyes tőr: gyalázatos zsineg Vete véget; korán, ifjú éveinek! Nem világos nappal, hanem éjjel, orvul, Megejtve, kicsalva hűtlen női karbul! Johanna, Johanna, átkozott feleség! - Nem feleség: buja, rothasztó feneség! - Hogyha ezér' Isten, s karom meg nem büntet: Nincs több a világon, megtorlani, bűntett!"
7
Így önte ki Lajos, hogy tudtára esett, Szíve telijéből valami keveset, De azért bús gonddal tele maradt színig: Soká lesz az, mikor bánata megszűnik. Azonban a rossz hir, s ki a rossz hirt hozta, Minden élő lelket nosza felriaszta! Felzúdúl Budavár, mint a darázs-fészek; Urokért, Lajosért élni-halni készek.
8
Zendűl a sokaság, a hírt adja-veszi, Kit elébb s tovább lél, tudja-e? kérdezi; Sok már ugyanannak beszéli negyedszer, Akitől maga is hallotta nem egyszer. Ez lovát keresi, szalad az nyergelni, Mintha már egyenest harcba kéne menni; Csörög a kard, páncél, fenyeget a lándsa: "Háboru! háboru!" a nép riadása.
9
Nem soká Budáról, széles haza-szerte, A hadra-hívó kard fejét fölemelte, Majd ösi szokással: mártva meleg vérbe, Majd írva pirosan királyi levélbe; S valahol átvitték, valamerre mentek, Lőn háborodása minden rangnak, rendnek: Pap a papi széken, nemes a nyeregben Festi a közös gyászt fekete szinekben.
1940-ben ezen a napon született Tolnai Ottó író, költő, műfordító.
Doreen 2
ars poetica helyett
azért írom neked ezt a verset mert úgysem tudod elolvasni mert különben sem érdekelnek a versek (a Braque-ot is csak azért törölgeted mert drága mert 10 000 000-t ér mit is jelenthetnének neked buja trópusi virággal bélelt lány ezek a sápadt még az elsõ fázisból való hanyag sárga virágok be sem rámáztattad pedig csak 60 × 30 talán észre sem vennéd ha ellopnák ha ellopnám), mégis néha nagyon megörülsz a nevednek DOREEN a vers elõtt (ezért említem újabban a versben is a neved) amikor megmutatom az újságokat meg úgylehet versem üressé vájt égetett kancsó formája is jelenthet valami kicsit a szemednek igaz amióta még a fülét is letöröm darázsderekú kancsóimnak legtöbbször kihullanak a kezedbõl és a nagy csörrenésre fölébrednek a szomszédok mert a modern házakban papirvékonyak a falak megörülsz amikor megmutatom az újságokat (pedig ha tudnád milyen nyavalyás újságok ezek) mert tudod hogy majd pénzt kapunk értük annál többet minél hosszabbak annál többet minél hosszabbak annál többet minél hosszabbak barna ujjaiddal gyorsan megszámolod a sorokat és megszorzod százzal vagy hetvennel (ez a versem nyolcvanöt soros) múltkorjában amikor azt a kétszázötven soros verset hoztam haza megcsókoltál azóta minden vers elõtt a hosszú vers múzsájához fohászkodom hogy hosszan írhassam versem mert DOREEN én szeretném ha többször is megcsókolnál igaz különben sincs sose kedvem abbahagyni a verset hogy legalább a versben nyújtózkodhassak 186 centiméteremnek kicsi ez a szoba alacsonyak ezek az utcák meg a takaróm is rövid és különben sem szeretem a rövid bolha-fürge verseket félek a vers szélétõl félek a vers végétõl félek a vers szélétõl félek a vers végétõl félek hajótöröttként akarok hánykolódni rajta és lassan alásüllyedni úgy hogy észre se vegyem mikor fulladok bele minden versbe bele akarok fulladni bele akarok fulladni bele akarok fulladni bele akarok fulladni minden versbe.
Hátul mennék: de rug; elől mennék: harap; Átugrani könnyebb, sokkal is hamarabb; Ugranám: felpattan... a hátára estem... Jó, hogy elfogátok, áldjon meg az Isten!"
De leírni őket vajh! ki győzné sorra? Dicsőségök nem fér a papirosomra: Nohát nem is bántom. - Lássuk már a gyűlést. Mivel Csóri vajda megnyitá az űlést.
"Urak és urfiak?" szavát így kezdé meg, "Válogatott cigány férfiak, legények! S valaki jelen van, az egész rokonság! Amér' összegyültünk, fele sem bolondság.
"Legelébb halljátok (de csak négy szem között): Magyar nép ma este a várból kiszökött... Nem baj! még szerencse! megmondom az okát - Addig minden ember tűrtőztesse magát.
"Régi híres nemzet cigányok nemzete, Sötét ó világban vész el eredete; Azt mondják, Faraó lett vón' első vajda: De ma is civódnak a tudósok rajta.
"Akar innen, akar onnan kerültünk is, Akar - ha mindjárt az égből cseppentünk is: Dicső nép vagyunk mi, annyi már szentvaló; Csak az irigyünk sok, hordja el a manó.
"Holmi esküttfélék, sőt falusi bírák, Szép szabadságunkat nagyon körülnyírák; Elfajít, elszéleszt a vármegye végre: Mint valami retket, plántál faluvégre.
"Hagyjuk-e, tűrjük-e, véreim, cigányok, Hogy erőt vegyenek ezek a zsiványok? Eltöröljék a föld színéről fajunkat, Kordovány bőrünket, fekete hajunkat?
"Van-e a világon vitézségre párunk? Lett vón' alkalom csak egyszer megpróbálnunk! Aztán meg, nagy átok e szép ivadékon, Hogy az egyetértés közte igen vékony.
"Tartsunk össze, urak! most, urak, vagy soha! Itt a jó alkalom; hí a nemzet java. - S miután ez a vár nekünk esett ingyen: Neve is ezentul Csórivára légyen."
Füzéri vár
