Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A mű szerzőiségét tekintve viták vannak, hogy vajon Kányádi Sándort illeti a jog, vagy éppen egy Tánczos Katalin nevű hajléktalan újságárust /ezt azért írom így le, mert szinte minden forrás oda biggyeszti a neve mellé a titulust/, vagy éppen Papp Lajos szívsebész a költő /egyes források szerint Kányádi és Papp is cáfolta, hogy valamelyikük lenne a szerző/
Mivel nagyon megoszlanak a vélemények, én egy viszonylag autentikus forrás alapján Kányádit jelöltem meg szerzőként.
És a Tizenkettő között vala egy, Akit Tamásnak, a Kettősnek hívtanak, És mikor azt mondta Jézus: „Ahova én megyek, Ott legyetek ti is - tudjátok az utat”, így felelt: „Hová mégy, nem tudhatjuk, Uram. Mimódon tudhatjuk, hogy az út merre van?" És monda Jézus a Kettősnek, a szegénynek: „Én vagyok az út, az igazság, az élet."
És majdan, mikor a feltámadás Után a tanítványok újra látták, Nem volt közöttük a szegény Tamás, Csak hallotta a test feltámadását. És mondták akkor neki: „Mi láttuk az Urat.” S ő feleié: „Ha kezén a szögverte sebet Az én szemem nem maga látja, Ha be nem bocsátom az ujjaimat A vérező oldalába, Ha hozzá nem érhetek, Ha hét sebét meg nem tapintja kezem - Én nem hiszem, én nem hiszem."
És nyolc nap múlva együtt ültek tizenketten, És közöttük Tamás, a Kettős, a hitetlen. És a zárt ajtón Jézus belépett És szólt hozzájuk: „Békesség tinéktek!” És monda Tamásnak: „Hozd ide ujjaidat, Bocsásd oldalamba, érintsd meg te magad, A szögeknek helyét szemeddel nézheted, Elhoztam kezemet, hozd ide kezedet, Sóvárgó kezedet mártsd meg hét sebemben, Légy immár hívő, ne légy hitetlen.”
És szólala Tamás: „Megjelentél nekem, Te vagy az én Uram, te az én Istenem!”
„Mivel láttál engem, hiszed, hogy én vagyok: Akik nem látnak és hisznek, azok a boldogok"
Felelte Jézus Tamásnak.
De én, új Tamás, azt mondom: boldogok, akik látnak.
És boldog vagyok én, hogy láthatok, És elmondhatom, hogy „Feltámadott!" Feltámadtál, sírbatett nemzetem, A hét sebedet látta két szemem, És kezeden a vasszögek nyomával Megjelentél a zárt ajtókon által. A nyüvek között megmozdult a tested, A sziklakövet félregördítetted, És eljött közénk a pünkösdi lélek, S értelme lett értelmetlen igéknek.
Mert én voltam az a Kettős, hitetlen: Azt hittem, nem vagy, csak a képzeletben, S hiteden ujjamat sebedbe mártva Tudom csak, mi a test feltámadása, És szólni nem tudok, csak dadogok: Magyar vagyok.
És köszönöm, hogy szent sebed előtt Életem tornya összedőlt, S kiárad bennem boldog szégyenem, S minden szenvedve hordott kételyem S a szenvedélyes értelem Érvénytelen, érvénytelen.
Halottak napja. A határon át Özönlenek idegen katonák. Jönnek a hódítók s a gyilkosok - Magyar vagyok. És nem vagyok többé Kettős, csak egy, Bizonyosság dobbantja szívemet, S értelme lett a nem-értett igéknek: Te vagy az út, az igazság, az élet.
Mikor a szíved már csordultig tele. Mikor nem csönget rád soha senki se, Mikor sötét felhő borul életedre, Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe, Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! Nézz fel a magasba, reményteljesen, S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztőn rád szakad, Mikor kérdésedre választ a csend nem ad. Mikor körülvesz a durva szók özöne, Átkozódik a rossz: - Merre van Istene! Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele! Nézz fel a magasba, és hittel rebegd: Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a nagyvilág, Mikor elnyomásban szenved az igazság. Mikor a Pokol szabadul a Földre, Népek homlokára Káin bélyege van sütve, Ó lélek, ne csüggedj! Ne törjél bele! Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog, S kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság, Mikor életednek nem látod a hasznát. Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve, Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne! Ó lélek, ne csüggedj! Ne keseredj bele! Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod, S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
Mikor a kisember fillérekben számol, Mikor a drágaság az idegekben táncol. Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen, S millió szegény a nincstől hal éhen, Ó lélek, ne csüggedj! Ne roskadj bele! Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed, S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz. Mikor hited gyöngül, - sőt, ellene támadsz. Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd, Minden lázad benned, hogy tagadd meg ÖT, Ó lélek, ne csüggedj! Ne egyezz bele! Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet: Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek, Munkád elismerik, lakást is szereznek. Mikor verítékig hajszoltad magad, Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak... Ó lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe! Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek: Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!
Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják, Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják, Mikor népeket a vesztükbe hajtják, S kérded: miért tűröd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?! Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj! Lelkünket kikérte a rossz, támad, s tombol... URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL! MENTS MEG A GONOSZTÓL!
ÁMEN.
UTÓHANG
S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden. Távozz Sátán - szűnj vihar! BÉKE, s CSEND legyen!
Miért féltek kicsinyhitűek?
BÍZZATOK! Hisz' én megígértem Nektek: Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek! Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok, S a végső időkig - VELETEK MARADOK!
A hagyma az egész más. Neki nincs belseje, ő ízig-vérig hagyma, a hagymaság teteje. Kívülről hagymaforma, velejéig hagymányi: ha magába néz, nem fog semmi ijesztőt látni.
Mibennünk idegenség, alig bőrlepte vadság, intern inferno rejlik, anatómia grasszál; a hagyma bent is hagyma, csavaros zsigerű, sokszoros meztelenség, legmélyig önszerű.
Vitathatatlan lét ő, sikeres mű a hagyma, a nagyobbnak a kisebb, csökkenő a tartalma; elsőben második, majd harmadik, negyedik van, centripetális kvintett, kórusba álló visszhang.
A hagymánál ékesebb hast nem látott a világ, ön-dicsőségére körül- glóriázza magát. Bennünk: idegek, nyálkák, zsírok és rejtelmesség, s nekünk nem adatott meg a hülye tökéletesség.
Ezzel a kurva sorsommal húztam ujjat, mert régóta nem mutat semmi újat, flegmán pofámba vágja az éveim, és nem használnak az érveim, hogy mindegy merről, honnan jöttem, ha csak a semmi van mögöttem. De kit érdekel, ha minden meg van írva, ha hét emberként hétszer megyek sírba, pedig nem vagyok tudós, vitéznek is hitvány, és nem írok ódát a csillámló sziklán, már szívem sincs, amit az égbe vernék, szép gőgös szememben csorba szekercék. Most várom, hogy az Úr nevemen szólít, kérdőn rám néz, majd nevetve bólint, és mondja, mindig alacsony ködön lépkedj, hogyha felbuksz, fel ne sértsd a térded, mégis, ha véletlen véres lesz a pára, ősszel majd kabátként terítsd a fákra. A lehulló levelekből emelj máglyát, örökké egy légy, kinek nem lelni párját, ne írj papírra, betűid vésd egy lángra, ha elmosná eső, akkor angyalszárnyra, és mivel Isten mögéd semmit horgolt, hát repülj előre, mert ez te a sorsod.
Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a lányod vagy a fiad. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz.
Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak megélhetési gondok, amikor már nem kell új szőnyeg, vagy függöny az ablakra.
Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már a meghitt beszélgetéseket sem igénylik. Ha most nem sétálsz velük kézen fogva, akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed, és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak.
Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai. Téglák ezek, amelyekből és amelyekre a felnőtt élet felépül. Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.
Este van, és a barbárok nem jöttek el. Nem volt ez ilyen durva: Amikor forrongott az udvar A zsoldosoktól és az idegen szavaktól, Ha bognár voltál, boldogan éltél, haltál.
Emlékszünk, zabkása volt és birka, Hárfadal, kezet törölni Páfrányos asztal, Nádból-faggyúból gyertya, A csúzos krónikást mindenki utálta,
Volt a barbár nyelv, és fent a nedves Dombon a nyájak felhőárnyéka, Mikor fiatal volt a domb is, Bajszos dárdások, ideges kutyák, Őrzi fametszet, katalógusfiók.
Most este van, és a barbárok nem jöttek el. Vagy ha mégis, szavaik mögött, Mint kibombázott fürdőszobára, Csak az eszelős antropologizmusra, A bűzös iróniára ismerünk, ha
Azt mondják, szőnyegpadló, Cirkófűtés, automata váltó - Mind akár egy nyúl kiszikkadt csontja, Vagy a néptelen lőtéren Egy marék hideg töltényhüvely.
Nem értem a ti logikátokat Nem értem a kilégzéseteket, Hogy is lehet egyazon levegőből Kikalapálni egy ilyen öreg Párát, és az mért marad üvegen? Azt mondtátok, enyém lesz az üveggyár.
Láttam fotókon: lelkesedtetek. Láttam fotókon: összetörtetek. Fél füllel már hallottam, hogy citáltok Engemet, a tízéves gyereket, És azt mondtátok: enyém a jövő, Értem lelkesedtek és törtök össze.
És most nem értem az öreg beszédet, Hogy verhet ez ma is hullámokat Az üvegtáblán, ami képtelen Alólatok kiúszni, mert ti úsztok; Első vagyok, aki meg tudja tenni. Hogy ne értse, mit magatokkal hoztok.
Az urbánus az egy városlakó? A népi az egy ornamentika? Kezetekben szitokszó lett a város? Kezetekben szitokszó lett a nép? Megszabtátok, hány állítmány a mondat? Megmondtátok, mit gondoljon a vers?
Nem te voltál? Akkor te? Vagy te sem? És te mit tettél? Nyakkendőt kötöttél? És te tartottad a nyakad? Te nézted? Hogy lett a nyugatból újra enyészet? Megmondod, hogy melyik mozdulatod Gondolt rám, és mi volt a gondolat?
Átírtad a törvényt? Te újat írtál? Többség, kisebbség voltál, abból éltél? Nagyobb akartál lenni a nagyobbnál, Ezért írtál a hazádról? Nocsak. Megmondod, hogy melyik mozdulatod Gondolt rám, és mi volt a gondolat?
Hiba volt, hogy nem szóltam, de ütött, Ütött egyet rajtam is az idő: Őszülök - amit ti nem mertetek. Szálanként őszülök. Tudjátok-e, Milyen érzés a rend szerint haladni. És nem tapadni, tapadni, tapadni?
Kineveztetek folytonos jelennek Néhány évtizedet - de ez a múlt, Éppen ez ellen szálltatok a síkra. Zászlótokon az én gyerekkori Fotóm volt! És hosszú lett a triumphus, És én felnőttem az ünnep alatt,
És most kérem: öregedjetek hozzá Halottaitokhoz, akik nemes Háborúban álltak tiveletek; Tudjátok meg: őket éltetitek, S nem élnének, ha ti elhallgatnátok. Megbecsülnénk titeket, mint kiváló,
ülök betonfalú lakásomban verseket olvasok és a hetvenes évek klasszikus rock lemezeit hallgatom macskáim mogorva képpel bámulnak talán odakint kéne járnom a dombokat a völgyeket jobb lenne-e a testemnek a lelkemnek és a macskáimnak mehetnék reggeltől estig sőt még éjjel is keresztül-kasul bejárhatnám a városomat az erdőt amit ismerek és amit nem mehetnék fáradhatatlanul leküzdve álmokat gondolatokat félelmeket vágyakat az időt a teret leküzdve önmagamat és minden mást vagy végigjárhatnám a kocsmákat bárokat klubokat órákig hallgathatnám saját életem visszhangzó eseményeit mások interpretálásában esetleg online barangolhatnék a végtelenbe különböző közösségi oldalakra szelfizném lájkolnám napjaim intim részleteit percről-percre talán az jobb volna csak lehet ugyanazt a fickót találnám mindenhol mindenkiben aki itt ül most és verseket olvas
Az asszisztens fogja az asztalon, a bundája petyhüdten lóg csenevész csontvázáról, az állatorvos pedig felemeli a folyadékkal teli tűt, amely majd átvezeti a kilencedik életébe.
„Fájdalommentes - nyugtatgat -, mint visszaszámolni száztól", de szeretném neki megmondani, hogy szegény macskánk egyáltalán nem tud számolni, pláne nem visszafelé, pláne nem száztól.
ballagtam az Andrássy úton, már hideg, nehéz volt az éj, fölöttem vézna kőrishúrokon, sárguló bluest borzolt a szél. a kirakatokban meztelen próbababák tivornyáztak, s pár berregő ősz-levelet rozsdaszínű ködök rágtak.
lámpafény csörömpölt a járdán, betörve néhány pinceablakot, lenn, szuszogó jancsikályhán pirult kenyeret, teát kapott.
itt volt a tél egy röpke percre, meg-megrázta hófehér haját, és öreg felhőket terelve befedte az Ősz nyirkos homlokát.
Létezik egy part, ahol most néhány perccel később van. Ott már tudom, hova fut ki ez a mondat, mint egy utca, aminek innen még nem látszik a vége.
Lehet, hogy ez is csak egy tengerre merőleges sikátorba torkollik, ahová rendszeresen zavarodott sirályok sodródnak be, hogy soha többé ne találjanak vissza a vízhez.
Azon a parton a házak, akár a napraforgók, észrevétlenül fordulnak a fény irányába, és az átmenet nélkül beálló sötét minden este új nevet ad az utcáknak.
Ott már tudom, hogy az órák bennem öltenek testet, és nincs elég hely az egyre halmozódó időnek. Ami eljövendő, kiszorítja azt, aminek már vége.
(2)
Mindig két esemény között állok. Kitámasztom őket, nem engedem, hogy egybeomoljanak.
Kezem a jövő falára simul. Gyanútlanul rámarkol a hűvös kilincsre az ajtón, amin hamarosan benyitok.
Meglehet, hogy mégis tud valamit, amit én még csak nem is sejtek. Magától nyúl oda, ahova kell, mindennap kicselezi helyettem a halált.
(3)
Nem érek véget a bőrömnél. Határaimat, mint egy trapéz szárait, átlépem, túláradok megismerhető partjaimon.
A külvilág a testemhez ér, beszivárog a pórusokon. Nézlek, miközben a mellkasod zaklatottan hullámzik, ahogy a hold tömege magához húzza a nyugtalan tengert.
Aztán már csak az egyértelmű ég, egy vitorla nélküli árbóc magánya, a cserjék, ahogy uralmuk alá hajtják az öblöt.
Kimondanának minket a szavak, de a torkukon akadunk. Föltorlódunk egy megszólalás szűk keresztmetszetében.
Győztünk. Fehérbe öltöztek a fák, nyújtózik a Föld, régi bálványai dőlnek, hiába rabolták ki, nagyot lélegzik újra a Szabadság, túlél pártokat, röplapokat, — mitől van, Uram, hogy mégis a bánat tölt el, mint rabot, ki megáll a börtön kapujában s legszívesebben visszakopogna, vissza a jólismert őrök durva csizmája alá, mert így telt az élete, megmondták, mi a dolga, minden kis lázadás örömünnep volt, felelőtlen lett, mint állatok és gyerekek, nézte a fal repedéseit, s csuda dolgokat látott. Most ott áll, dörrenve csapódik az ajtó, a régi őrök is ujjongnak, rázzák a kezét, már viszik a zászlót, csaknem ugyanaz minden. Nem hagyja becsapni magát, dönti el végre, csak a fal repedéseit tudja már látni, de a rácsos, régi gyönyörű álmok nem jönnek elő, úgy látszik, falak nélkül már nem lehet élni.
Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen, keresel mást, ahol majd boldog lehetsz. De csak veszíthetsz mindenféleképpen: a múltadról a változás lemetsz.
Hiába viszel el mindent magaddal: könyvet, törölközőt, edényeket – itt marad majd a konyha és az udvar, a házban hagyod majd a lényeget.
A homokozót, a garázst, a macskát, a fal sárgáját napnyugta előtt, a kopott, poros udvarban a hat fát, az ólmos, mégis édes levegőt.
Vidd el levágott muskátli-palántád, keress neki egy napos ablakot. Ha itt hagyod a virágzó akácfát, keress helyette másik fát, hatot.
Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted dönteni minden változás felől. Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg, mielőtt régi házad összedől.
nem hizеleg a gondolatnak: meredek s egyenes, kőbe nőtt fenyő-mondat. És szépsége, ha van, sebbgl ered, mint gyantaillat lékből, amit szekerce nyit, és ahogy nyílt, beforrad.
A szót, az igazit, vad hegy ölén zord szerelemben táruló-
záruló, elboruló tengerszem farkasok nyelvén mondja ki. Még nem enyém ez a kegyetlen, kőkemény költemény, de már érteni kezdem.
csendesen, szelíden, panasz nélkül élni, lehet-e? majd elmúlni szépen, ha már, meghalni úgyis megtanított Isten régen.
levetkőzni a sok hazugságot, az összest, mi cicomás, mi pírral és kínban készült, hideg-meleg, vagy élő volt és lett halott anyag, minden bőrt, rétegről rétegre leszámolni, csak le vele - egészen
a vérig, a csontig tépett, megalázott, meggyalázott lélek, szívtelenül kivesézett, lemeztelenített valónkig
fekszem az ágyon, most a világom nagyon beteg, száraz szemmel sírok néha, mert léha módon rég’ elszórtam könnyeim, borra, nőre, mikor mi kellett, loptam, hazudtam, csaltam, sok könnyű mámort, sok nehéz szerelmet, most fizetek mindenért, már az ingemért húzzák az égi vonósok, többé nem szólok, csak hallgatom a hosszú szálú eső húrjait.
kiszámíthatatlan útjaim végéhez értem, éltem ahogy éltem kit érdekel, és ki térdepel majd az Úr előtt, egy unalmas hétfő délelőtt megváltásra várva, ahelyett, hogy szállna helyettem is. nevető szemű hamis meséken lógtam, s szórtam szerte őket, akár a mihaszna esztendőket magam mögött, tudom, néhány pillanat és vége, pipacsok keserű vére, olyan a rettegés íze számban, lenyeljem? kihányjam? szívemmel együtt, két vörös virág az égen, egy hajnalra egy a bőröm alá balra, úgy mint régen, s hogy mindkettő égjen, nem szórom többé a világra léhán könnyeim.
Magasabb rendű életről beszélsz nekem, kedvesem városokról, melyeken keresztül víz csobog és a kiválasztott nép gondtalanul sétálgat ide-oda, tornyokról beszélsz, melyekről zöldellő rétekre látni, és a pinty a lombok között reszelős ujjongással a tengerről énekel, a tengerről, mely önnön messzeségébe vész, fényes palástjainkat lengető szelekről, a nevekről, melyeket ismételgetünk, hogy szemrebbenésnyi időre megnyíljon az emlékezés kapuja, az ajtók, amelyeken sohasem mentünk át, a boltívek ismeretlenek hangját visszhangozzák, s mindent beborít a fűszerillat, mely elvezet a megvilágosodáshoz. de én itt vagyok nyelvem sivatagába zárva, anyanyelvem reménytelen ölelésében, lélegzeteddel szívom magamba hónaljának kipárolgását, hallgatom ziháló keménységét, elborít a sötétsége, emberi testek viharába lök, vére a kemény tarlóra emlékeztet, amelyen fényes fenevadakat kergettem, sója kimarja ajkaimat, miközben ő maga bagoly módjára rejtőzik, hogy ott fejezhesse be énekét, ahol a szívét a villám kitépte.
aztán az volt hogy el akartunk menni aztán az volt hogy nem tudtuk hova aztán az volt hogy fel akartuk venni aztán az volt hogy kissé tétova aztán az volt hogy azt hittük hogy élet aztán az volt hogy nem tudtuk miért aztán az volt hogy egyszer semmivé lett aztán az volt hogy fizettük a bért aztán az volt hogy talán ez szerelem aztán az volt hogy született gyerek aztán az volt hogy lemerült az elem aztán az volt hogy ugyan hova lett aztán az volt hogy talán van mennyország aztán az volt hogy ez viszont pokol aztán az volt hogy hervadtak a rózsák aztán az volt hogy nem volt már sehol aztán az volt hogy nem volt immár semmi aztán az volt hogy elveszett a múlt aztán az volt hogy nem olyan jó lenni aztán az volt hogy nocsak ez kimúlt aztán az lett hogy becsöngettél hozzám aztán az lett hogy ajtót nyitottam aztán az lett hogy lám ütött az órám aztán az lett hogy végre vége van
Akár a halálraítélt ki sehogyse találja utolsó szavait úgy keresek én is verset: gyógyírt a kábító fájdalomra mikor egy férfi a vásár zajában gyufakeresztjét riadtan cipeli mikor az anya karjából kitépik gyermekét , s kemencére vetik mikor Ikarusz szétlapított légyként zuhan alá a forgó semmibe s az állatokat hideg fejjel döfik le a vágóhíd mészároslegényei
Mikor tekinteted elengedi tekintetemet s tudatod lehasad tudatomról akár legbensőbb szerveimről a hártyák
Mit kezdek akkor egyszem életemmel mit a nap forgásával amit a világűr érzéketlen gépe működtet únos-úntalan mit a széllel mely nem lélegzik s melyben halpikkelyes hajad többé már nem lobog a lépteiddel mik nem hozzám vezetnek mit kezdek önmagammal e szorongássütötte sziklával mit az est hűvös uszálya be nem borít?
Vívódtam, hogy ezt az írást -ami nagyon tetszik nekem- feltehetem-e ide, vagy inkább a "Rosszalkodós"-ba, de aztán úgy döntöttem, egyrészt belefér a "vagy amit akartok" fogalmába, másrészt meg talán itt olvasva többen elgondolkodnak az iróniáján.
***************
Aki nincs fent a Facebookon
Van ilyen ember, és ez most nem poén, nem kamu. Nem lájkvadászat. Milyen lehet az élete? Van neki valódi élete a Facebookon kívül? Mi lehet ott? Sivárság. Mit tesz a fotóival? Mit? Megnézi. És? Megmutatja egy embernek? Kettőnek? Kinek? Nincs jelen az igazi valóságban, nincs szerepe, nem jut levegőhöz. Kénytelen elfoglalni magát valamivel. Na, de mivel? Kimegy a természetbe. És? Egyedül nézelődik ott úgy, hogy egy fotót nem posztol sehová? Akkor ott sem járt. Ki hiszi el neki? Ő maga sem hiszi el az életét. Nem tudja visszakövetni, mi volt vele például egy éve. Főz magának valami kaját. Nagydolog, mondhatom. Kimeri a tányérba, le nem fotózná, mert minek, és komótosan megeszi az egészet. Volt, nincs, de leginkább sosem volt, mert hol a dokumentáció?
Nem tud lájkolni. Mitől fosztja meg magát... Ölelés? Hagyjad már. Benyomni a tetszik gombot, az az igazi gesztus a barátaid felé. Abból érzik igazán, hogy törődsz velük. Egy kézfogás, egy ölelés túl tolakodó és divatjamúlt megnyilvánulás. Ráadásul zavaró is. Egy izzadt tenyér, egy testszagú közeledés meg is tudja mérgezni az emberi kapcsolatokat, míg egy lájkban benne van az intimitás és a szolid érzelmek kék kapszulába sűrített változata.
Megosztani valamit? Mit? Maximum a pizzájából ad egy szeletet, azt osztja meg veled, vagy ad egy harit a szendójából. Ezek az ételek ráadásul lefotózatlanul kerülnek elfogyasztásra. Kvázi hiányos produktumok. Olyan, mintha a sót hagyná ki valaki a nyúlpaprikásból, vagy a húst a kolbászból. Elolvas valahol egy megindító idézetet. Na és? Pár perc múlva elfelejti. Ahelyett, hogy hasonló lelki élményhez juttatná ismerősei sokaságát. De nem tudja, hogyan magyarázzam. Nincs hírfolyama, fogd már fel, a rádióból kényszerül tudomást szerezni a hírekről! Meg esetleg böngészi a netet, de az ilyen még erre sem igazán kapható.
Kénytelen az ilyen ember találkozni és beszélgetni veled. Ugye, milyen kellemetlen és zavaró tud ez lenni? Görgeted otthon a hírfolyamodat, végre van szabad öt órád, hogy tartalmasan eltölthesd a Facebookon, erre becsönget. Bejön, leül és dumál. Nem veszi észre magát, hogy te most épp egy volt osztálytársad megszületett gyermekének fotóját szeretnéd nyomatékosan belájkolni, sőt hozzáfűznél egy „Tiszta apja, le sem tagadhatnád!” kommentet, de nem lehet lelkiismeret furdalás nélkül, nyugodtan megtenned, mert ő ott bámul rád a lakásodban. Ne is kezdd neki magyarázni, mi ez az egész, úgysem érti. Ő egy olyan vad és manuális világban mozog, mint ami 1990 előtt volt a földön. Ő még mindig ott él, abban a fára mászós, kútból ivós, csókolózós korszakban. Szánalmas ez valahol.
Mit tud az ismerőseiről? Már ha egyáltalán vannak neki. Állítom, az ilyennek maximum három-négy ismerőse lehet. Az ilyen ember sosem fogja így átélni azt az érzést, hogy van 1200 ismerőse, és egy kattintással mindent megtudhat mindenkiről. Hol van most, melyik presszóban, hol nyaralt a párjával, mit főzött tegnap, kivel van bonyolult kapcsolatban, stb. Hány és hány fontos születésnapról marad le így. Nem értesül időben róla, mert nem jelzi neki semmi, hogy hé, üzenj már oda Polernyákné Zalvai Anikónak valamilyen formában, hogy BSZ! vagy HB2U! Információszegény állapotban lebeg az ilyen a szerencsétlen flótás. Kénytelen könyveket lapozgatni, és azok a lapok semmiféle háttérvilágítást nem kapnak, míg a Face belülről sugárzik az arcodba, ha rácsatlakozol.
Meg eleve, mit csinál egy ilyen az okostelefonjával? Semmit. Nincs neki olyan. Egy réges-régi Nokiája van. Egy kis kijelzős, vga kamerás nulla. Ez az igazi probléma ma Magyarországon, nem az éhező gyermekek. Az ilyen alakok okozzák a valódi nehézségeket, akik nem képesek bekapcsolódni a szájbertérbe. Több kárt okoznak a társadalomnak, mint az egyszeri politikus, aki azt hazudja, hogy családi összefogással építtetett magának félmilliárdos palotát.
Segítenünk kell ezeken a Facebook-kívüli eltévelyedetteken. Mégis azt mondom, nyújtsunk feléjük egy lájkolást formázó, virtuális jobbot. Szervezzünk találkozókat nekik, tartsunk előadást, meg kell győznünk őket, mert egy varázslatos világról maradnak le, ha nem csatlakoznak. Jobb lájkolni, mint kapni, ez legyen a szlogenünk feléjük.
/Egy Hácsé77 nevű illető írása a vkatt.blog.hu weboldalról./
