Sápadt arccal bámult rám ridegen, a kicsi lány, azon az éjjelen. Kérleltem, ígérgettem cukrot, De nem szólt semmit, csak tovább bámult.
Lassan mozdult, láttam, hogy élvezi, mintha nem is lenne bűn, hogy ezt teszi. - Csak egy kicsit mélyebbre! - szóltam - Kérlek! El akarok menni végre...
Nem könyörült, lassan folytatta, apró mosoly ült ki az arcára. Kiabáltam, sikítottam, de hasztalan, aztán csak nyögtem, félig már ájultan.
A kötél nem engedett, a lány nem kímélt, ujjai hegyéről lenyalogatta a vért. Aztán vagdosott tovább, lassan, a halálig... Csak egy kislány... semmi sem az aminek látszik.
Minden szóban vannak ablakok és lépcsők csillagokra és göröngyökre látók - de túlsok mese- vonat ütközik össze ködfakasztó füstben, szégyentelenül. Minél síkosabb a tér, annál kelendőbb a sínpár - én egy álomban lakom, s egy nádszállal beszélek, de nem tudom, hogy érted-e, egy mályváért, vagy egy rönkért, melyen fürtökben a hangyák. Most még szúrósak a szelek, várja a tél test-kimaradásom, a nyár negatív arcomból feltételez. De tudom, ha jön a Csönd, megenyhül az Idő, fölém hajol, szeret, ahogy a lapát szereti a havat, ahogy a tűz szereti a szenet, ahogy a szív szereti az ítéletet.
Az tartott legtovább hogy fölállni merjek és testemhez kössem az imbolygó Napot,
hogy a nyár robaját véglegesítsem belesikoltva lombokba, gödrökbe, arcomra taposott vadvirágba.
Meghívni titokban egy lázadó cipőt, ölelni a fejemre gyulladt díszpárnákat, fohászkodva lesni a vízcsapok lélegzetét, mintha az mosna kezet újra aki itthagyott.
Aztán csak a perc, egy öngyújtót kinevezni múzeumi ritkaságnak, félálomban felsorolni minden barátot, és lépni a csöndben.
Tudod, elmúlik a bánat és tenéked szól a fákról a sok csicsergő, kicsiny madár. Vígaszként csillan meg egy-egy napsugár. - Ugye szép a Világ?
Hallgasd, elmondják a máról, hogy ezernyi fényben táncol a mosolyodtól a külvilág! Hagyd el hát, eleget búslakodtál! - Figyelj, szép a Világ!
Hát nézd, ez mind-mind a tiéd! Hát lásd, nyisd ki a szíved! És kiálts, tárd ki a karod! És kiáltsd:- Szeretlek Világ!
Ha megbocsájtasz a múltnak, s megválasztod céljaidat, attól majd lelkesedsz és lángra is lobbansz! Akkor hívj köréd másokat és bíztasd, hogy szép a Világ!
Vándor poroszkál a poros úton, nyomában elhalkuló kutyaugatás kullog a falu felől, s az éj sötétje már majdnem teljesen ölében tartja a vöröslő ég alját.
- Jó lenne megpihenni, amíg még látok, éjszakára fát is kellene gyűjteni. - Előtte még megpihen egy öreg fa tövében, tarisznyáját felakasztja a lehajló fa ágára. Aztán feltápászkodik, s a sűrű felé veszi útját. Lábai alatt recsegnek a korhadt, száraz faágak, s nemsokára halomban áll a kupac:
- Elég lesz - nyugtázza gondolatban, komótosan gyufát vesz elő, begyújt. Poggyászából előkotorja edényét, amit egy faluvégen talált, s már forr is benne a patakról hozott víz, levesnek. Sok zöldséget tesz bele, azt útközben mindenhol találni, na meg egy kis szalonnát, amit az ilyen csavargó mindig kap egy-egy jólelkű gazdasszonytól munkája fejében.
Fiatalember. Egy éve "szabadult" az intézetből, talpa alá vette az ország útjait, zsebében lapul kevéske pénze, majd csak elég lesz addig... Közben majd dolgozik is, pótolja, amit költ. Valahol talán megszólal a vér szava, s még az is megtörténhet, hogy szüleit is megtalálhatja. Alakra nem sokban különbözik fiatal társaitól. Magasra nőtt. Fekete hajával nem sokat foglalkozik, rövidre vágatja, hogy ne legyen gondja-baja vele. Ruhája egyszerű, még intézeti, minek költeni rá, a pornak-kosznak ez is jó. Csak szemében villan fel néha-néha a tűz, pupillái kitágulnak, olyankor, amikor szóba hozza - csak úgy mellékesen - az árvaházat, s rezzenéstelen arccal figyeli az emberek válaszát. Már bejárt három megyét, s szándékában áll gyalogosan végigjárni az összest.
Eddigi vándorlása sem volt haszontalan. Ő, aki elzártan élt a külvilágtól, nem győzte szívni magába az igazi életet. Új volt minden számára: a munkába sietők, a boltba menő asszonyok fecsegése, az iskolába járó gyerekek vidám kacagása, s a lányok változatos ruházata s az alatta domboruló test látványa bizony sokszor megállásra késztette. Csak bele ne szeressen valamelyikbe - fohászkodott néha -, nem illik bele a tervébe, meg aztán feje tetejére állítaná a világot! Volt már szerelmes, s szenvedett is kegyetlenül, soha nem merte elmondani annak a lánynak. Más volt, mint ő, hozzá rendszeresen bejártak, a nagymamája nagy csomagokkal érkezett. Neki volt családja. Milyen szép kislány volt! Szívarcát most is látja a lángokban, s ha bánata van, csak rá kell gondolnia, melegség önti el, s elpárolog a bú, úgy ahogy jött és telepedett a magánytól szenvedő emberkére.
A láng fel-felcsapott, s bár fáradt volt, nehezen szánta rá magát, hogy hálózsákjába bújjon, eltegye magát másnapra. Reggelre, amint feje felett megszólaltak a madarak, feltápászkodott, megmosta kezét, arcát, megfőzte kávéját, majd útnak indult.
Kerülte, ha tehette az aszfaltos utakat, félt a mellette rohanó autók sokaságától, jobban szeretett fák alatt, földes csapásokon menni. Így igaz, hosszabb volt és sokszor kerülő, de könnyebben ért el falvakat, városokat. S ha városba ért csak körülnézett, szíve azt súgta, nem innen származik, nem szerette a zajt, a tömeget. A falu, s főleg a tanya vonzotta.
Meleg van, nagyon meleg. Dél körül már nem bírja szusszal, leül egy fa alá. Amint előveszi ennivalóját nyomban mellette terem egy izgága kutya, farkcsóválva néz rá, s várja, hogy ő is lakmározhasson az illatos csomagból. A legény nevetve dob neki egy darabka szalonnát, utána már a kezéből veszi el nagy szakértelemmel a szalámi darabkákat. Az evés befejeztével isznak mindketten, a vándor az üvegből, a kutya meg a vándor tenyeréből. Jóllakottan pihennek a széljárta fa alatt, de egyszerre új barátja csaholva feláll, majd elszalad. Visszatér, s ugatva hívja a fiatalembert.
Kíváncsian indul a kutya nyomába. Amint kiérnek az útszéli fák árnyékából, s az ösvényre lépnek, aranyló tengerként búzamezőn találják magukat. A távolban sötét foltként áll egymagában, hívogatóan egy tanya. A fiú nem sokat tudott a tanyasi életről, de felismerte, hogy csak az lehet, jártában-keltében látott már ilyent. A kutya is onnan jöhetett, megnézi, hogy miért csalogatja most őt oda.
Nehezen szedték a levegőt, a fülledt meleg megtette hatását, az üvegből is elfogyott a víz, amire a tanyához értek. Ott meg egy öregasszony, mit sem törődve a tikkasztó idővel, épp kapálgatott serényen és csak jöttükre emelte fel a fejét:
- Szimat! Csakhogy már előkerültél! Ne lógasd a nyelved, menj, friss vizet készítettem elő neked. S maga fiatalember - megszólítva a kísérőt -, hogy kerül ide?
- Jó napot. Magam sem tudom, a kutya vezetett ide és én jöttem utána, mert nagyon hívogatott és csaholt nekem.
- Csodálom, mert nem mindenkivel ilyen bizalmas, nemcsak a nyulakat, az embereket is megkergeti, ha nem vagyok elég figyelmes, még meg is harapja az idegent. De hát mit tegyek, magam vagyok, kell az őrizet, s ő az egyetlen támaszom ebben a világban. Jöjjön, menjünk a hűvösbe, ha már ilyen jól összebarátkozott az én Szimatommal. Nem csal annak az orra, a jó embert hamar felismeri. Nem árt meg magának sem a friss víz, úgy látom.
- Jól látja néném, mert bizony szomjas vagyok, de maga miért épp ebben a nagy melegben kapál?
- Muszáj, s az pedig nagyúr, ha nem teszem, nem terem semmi télire. Hol vannak azok a szép idők, amikor elég volt reggel kimenni, s a hűvösön dolgozni! Akkor többen laktuk ezt a házat. Hajaj, régi idők! Már csak a szomszéd tanyáról jönnek át néhanapján, hogy megvagyok-e. Fiam hát honnan, s merre tart? Hogy került a kutyám útjába? -
A vándor meg beérve a házba elmesélte élete történetét, s azt, hogy most világot lát, de útközben nem veti meg a munkát, itt is megpihenne, segítene, amíg befejezik a kapálást, mert mégsem járja, hogy egyedül végezze a nehéz munkát, meg neki az idejéből úgyis kitelik.
Napok léptek egymás nyomába, a munka pedig nemhogy fogyott, de egyre több lett, ahogy közeledett a tél. Néha be-bement a legény a faluba, már megismerték az ott élő emberek, egyesek csóválták a fejüket, hogy még bajt hoz az idegen az öregasszony nyakára, s mások örvendtek, hogy akadt segítsége, aki könnyebbé teszi életét. Ilyenkor, ha hazaért jó érzés volt leülni a kályha mellé, és az asztal fölötti falvédőt olvasni: - Az én uram csak a vizet issza, lányságomat nem is sírom vissza. - Úgy érezte, hogy jó lenne örökre itt élni, ebben a nyugalomban, az öregasszony közelében, akit nagyon hamar szívébe zárt.
Végeztek az aratással, el is adták, koraősszel már mindent be is gyűjtöttek a ház körül. Szimat ott szaladt mindig a nyomukban, s egy percre sem maradt el fiatal gazdája mellől.
- Jön a tél fiam - szólalt meg egy nap az asszony -, nagy butaság volna most elmenni, maradj itt télire, mert még meg találsz fagyni nekem az úton. Meg aztán Szimatnak, s nekem is megszakadna érted a szívünk. - Azzal választ sem várva, megmutatta a belső szobát a legénynek, az ágyát, amit addig készített elő, frissített fel, amíg benn voltak a faluban. A legénynek sem kellett sokat kéretnie magát, meghatottan köszönte meg, s fogadta el a téli szállást. Tavasszal majd meglátják mi lesz.
Sűrűn hullott a hó vagy két álló napig. A szomszéd - munka nem lévén -, gondolt egyet s átbotorkált megnézni, hogy boldogulnak a mellette lévő tanyán. Hó borította be az egész mezőt, a nap megcsillant s szikrája könnyet csalt szemeibe. A kiskapun belépve még elsöpört ösvényt sem talált, s valami összeszorult mellkasában. - Itt baj lehet! - Azzal benyitott az ajtón. Orrát rossz, áporodott szag csapta meg, s hideg, mintha soha sem tettek volna tüzet ebbe a házba. Beljebb a kutya nyüszítésére lett figyelmes, aki a földön eléterülő, vérbe fagyott test felett virrasztott. A Vándor teste volt, az ágyban pedig az öregasszonyé, holtan.
- Itt betörő járt -, jegyezte meg egyik rendőr -. Felforgatta az egész lakást, s elvitt minden mozdítható értéket. Az asszonyt az ágyában fojthatta meg, lehet álmában, a legény rosszkor léphetett be, őt leütötte baltával. Elvérzett. Találtatok valamit?
- Nem sokat, a nyomokat felvettük. Pénzt kereshettek. A fiókokat mind kiborogatták, s fényképek vannak szanaszét a földön. Lehet, van családja, értesíteni kellene őket, mutat egy kisgyereket ábrázoló fényképre.
- Azt meg honnan vetted elő? - kérdezi a főnök.
- Az asszony kiszórt fiókjából.
- Hihetetlen - vakarja a fejét -, mert mi is pontosan egy ilyen képet találtunk a legény belső zsebében. A szomszéd szerint pedig az itt lakó csak egy vándor volt, aki a nyáron érkezett a tanyára. De ez a két kép láthatóan egy és ugyanaz! Ellenőrizzétek!
A szomszéd még estig ott maradt. A kutya nem mozdult a ház elől, hiába hívta, becsukta maga mögött a kaput, a síró fellegek már ölbe fogták az estét, a visszaverődő fényben egy szívarcú lány nézett le a földre, s lassan hullani kezdett a hó.
Másnap az újságokban így jelent meg a hír: Nagyanyát és unokáját ölték meg egy tanyán, feltehetően anyagi haszonszerzés miatt. Ismeretlen elkövető ellen indítottak eljárást. A nyomozás nagy erőkkel folyik...
"Szikrát sem alszom én: virrasztok a téren. Az én tam-tam-omat fehér füzér köríti." (Serere vers)
(fuvolákra)
Fényből szőtt kéz cirógatta szemhéjaim éjét Mosolyod szállt a ködök fölé melyek az én Kongómon gomolyogtak. Szívem visszhangot vert a hajnali madarak szűzi énekére Két karom ágaiban vérem lüktette hajdan a nedvek fehér énekét. Ím a pusztai virág fürtjeim csillaga s a pásztor-óriás homlokán a diadém. Kölcsön veszem a nyájak békéjét dúdoló fuvolát S naphosszat pilláidnak árnyékában üldögélek a Fimla forrás mellett Hűségesen legeltetem a te nyájaid szőke bégetését. Mert ha reggel fényből szőtt kéz cirógatta szemhéjaim éjét S naphosszat szivem visszhangot vert a hajnali madarak szűzi énekére.
(khalamra)
Soká őrizted két tenyeredben a harcos fekete arcát Mintha már valami végzetes alkonyat derengett volna rajta. A dombról láttam a napot szemed öblébe lebukni. Mikor látom viszont a földemet az orcád tiszta láthatárát? Mikor ülök megint a te sötét öled asztalához?
Ezek a lágy szavak félhomályos fészke.
Látok még más egeket és más szemet is én Iszom még más ajkak citromnál üdítőbb forrásából is Alszom még más fürtök menedéke alatt a viharban. De minden évben a tavaszi rum emlékezetem lángra gyújtja Szülőföldemre vágyom vissza és szemed záporára szomjas szavannákon.
(khalamra)
Elkísértelek téged a hambárok falvába és az Éjszaka kapujáig S ott álltam szótlanul mosolyod arany rejtélye előtt. Arcodra sebes alkonyat zuhant égi szeszély. A dombtető fényszigetéről láttam kötényed ragyogása kihamvad És tolldíszed akár a nap a rizsföldek homályába hanyatlik S engem a párducnál árulóbb szorongás és ősi félelem ragadott meg A szellem sem tilthatja őket a mindennapok láthatárán túlra. Ez volna hát az örökkévaló éjszaka s a búcsú mely után nincs viszontlátás? Én csak zokogok a homályban a Föld anyai ölében Könnyeim csöndességében szunnyadok Míg csak homlokomat nem horzsolja az ajkad tejszínű hajnala.
Tavaszvég. Mielőtt elmenne, el kellett égetnie az életében meg nem gyújtott gyertyákat. Szépen munkához látott, fényes délben, vakító napsütésben. Senki se látta, amint a néma tűzvészben eltűnik. A fény tovább csepegett a virágzó ágak között. Azon a nyáron az asszonyok különlegesen piros cseresznyét szedtek. Mikor eljött az ősz, tekinteteket szüreteltek. December táján egy szamár hanyagul összetiport egy bogáncsbokorba tévedt álmot, majd nyugalmasan elügetett az emberek taposta úton... Így aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba
Szobámban gyertyafény dereng, arannyal vonja be a tárgyakat… távoli tiktak szól az esti csöndben. Így hallgat a világ. S előttem egy tompa tükör függ. És a tükörben látom arcodat vállam fölött, nyugodt tekinteted oldottan néz, egész olyan, mint régi mesterek álmodta szempár, egykor talán ők festettek ilyet, amilyet én most látok a tükörben…
Légy türelemmel, hagyj magadnak elegendő időt - ne hagyd, hogy a szavak belegabalyodjanak a szavakba, a másfajta szavakba úgy, hogy ne lehessen majd egymástól őket szétbogozni - inkább hagyj elegendő időt arra az időnek, hogy kimondja - röviden vagy akár éppenséggel hosszan. Egy nap kimondja akkor magát majd a kimondatlan.
A képen egy fiú, egy lány és egy kutya látható. A fiú tíz év körüli, a lány hét éves lehet. A kutya neme és kora meghatározhatatlan. Csak annyi állapítható meg róla, hogy korcs, és valamelyik felmenője német juhász lehetett.
A fiú kissé bal felé fordulva guggol, és jobb kezét gyengéden a kutya nyakán tartja. A lány áll, és valamelyest jobb felé fordul. A kutya köztük ül a földön, középen, mindkettőjüktől egyenlő távolságra.
A fiú sötét színű rövidnadrágot, szövetzakót és fehér inget visel, lábán sötétszínű szandál és zokni, a zokni szára legyűrve. Nemrégen fésülködhetett, és bevizezte a haját, mert a választéktól jobbra nedvesen fénylik. A lányon egyrészes, világos ruha van, melyet jobb oldalt enyhén hátrahúz a jobb kezével. Esése arról árulkodik, hogy ez is vastag anyagból készült. Az ő szandálja is sötétszínű, de a zoknija fehér, és nincsen legyűrve, viszont kissé eláll a lába szárától, mert nagy. A haját hátul varkocsba fonták, és két oldalt fehér szalagcsokor kandikál ki a füle mögül.
A fiú és a lány hasonlít egymásra, testvérek lehetnek. Ugyanaz a magas homlok, erős áll, ugyanazok a mélyen ülő szemek. De a vérségi kapcsolat nem csak külsőségekben jut kifejezésre. Egész lényüket áthatja és jelzi, hogy összetartoznak, hogy közük van egymáshoz, és a kutyát is ennek alátámasztására ültették középre.
A fiú kissé feltartja a fejét. A lány kissé előrenyújtja a nyakát. Mindketten a lencsébe néznek, és mosolyognak. A kutya is előre néz, csak másképpen. Olyan, mintha még nem értené az egészen, mit akarnak tőle. De nem ideges. Nyugodt, hegyezi a fülét, és látni rajta, hogy ismeri a fényképező személyt.
A fiú mosolya szemérmes, tartózkodó, és van benne egy leheletnyi vonakodás is. Mintha szégyellős volna, vagy fenntartása lenne valami részletet illetően. A lány nem zavartatja magát, teljesen felszabadult, és szemlátomást a pillanatnak él. Sugárzik az arca, és annyira örül, hogy legszívesebben a gépbe röppenne. De alapjában véve mindketten elégedettek. Élvezik, hogy rájuk irányul a figyelem, hogy foglalkoznak velük. Derűsek, és bizakodva tekintenek a jövőbe. Még azt hiszik, hogy minden mindig úgy lesz, mint a felvétel készítésének idején.
Természetesen, jövünk, ha tudunk, ebben biztos lehetsz!:-))
...
Simonyi Imre Levél barátomhoz
Tudod egy napon majd mindent megbocsát az ember. (Csak épp semmit el nem felejt.) - És ezen a napon az ember megöregszik.
S egy napon majd megtudja az ember hogy mindenki közelebb áll a másikhoz mint hozzá bárki is. És ezen a napon megérti hogy magányos. - És azt hiszi hogy meghasad a szíve.
Aztán eljön az a nap is amikor az ember már képes a dolgoknak pontosan akkora fontosságot tulajdonítani amekkorát valójában megérnek. S akkor a dolgokat mellékes mozdulattal - anélkül hogy meghasadna a szíve - leírja a kiadás rovatba.
Ám ezen a napon valamiképp körülbelül vége is a világnak.
Az idő bordái beszakadtak, és ömlik, és ömlik kint a zápor. Látod, a gyermeket is elfeledted, ki ájult mezőkről a nyárba vágyott. Tengerre szállt és ringott a habokon, majd elmerült. A vér párolog. Most iszap tapad a csontokon.
Kényes voltál, önző, menthetetlen; ugráló bohóc érted nem lehettem. Sikoly tőre lendül, a homlokomra támad; van, kit a férgek megzabálnak, s az anyja közben öklendezni kezd. A lobogó kór észrevétlenül árad.
Arcod roncsai, ostoba képek a falon.
Kavarog, lassan mégis összeáll a test; a törmelékből fölbukik, villan mint a kés, majd rezegve megáll és figyel.
Ringyó lettél, szentem? így a bánat. Combjaid közt tartod az eget, bókol a sunyi alázat.
Árnyék zuhog, sűrű légy-felhő szakad, lépteid nyomán elhal a virág, az ének. Mint nyers húst a legyek...! Az átok torkomra fagy; s nézem, nézem fuldokolva amint árnyad magamra hagy.
Szia, Szuszmok! Köszönöm a kérdésed, minden rendben van. Az elkövetkezendő egy hétben keveset, vagy egyáltalán nem tudok majd verselni. Remélem, akkor is hoztok szép verseket.:-)
~~~~
Máraisándor
Eszmélet
A szemed tükröz élesen, most vagyok hát egy végtelen felületen egy kurta percre. Ez bizonyosság. Kapcsolom magam a léthez, két kezemmel, hogy ne eresszen és nem eresztem (ez bizonyosság: fogható: a blúzod friss batisztja jó: ezt kapcsolom: és nem eresztem: hátrafeszülő testedet: kapcsolom magammal a léthez: két kezemmel: ha így esett: hogy te adtad e kurta percet: és engem tükröz a szemed) nyár, délután. Az árnyak járnak. Sután fölárnyalja az ágyat a plafonra a fény verése. Szabályra üt szíved verése, megköszönöm a szemedet. Hogy ég, ragyog! Ez én vagyok a szemeden, e szép récén? Pont egy világ felületén elúszón? Én? Ki? Hol? Mi ez: az ágy, a város, te meg én? (s e furcsa kontroll, hogy vagyok: egy világrendben valahol egy csillagon, egy pamlagon, s lent lassú sodrával dalol egy elfolyó német folyó s a neve jó, dallamos: Majna) Magvam testedben él-e még? Ki vagy te hozzám tévedt szajha egy félórára a világból? Szemed récéjén rajzom lángol oly éltelen és végtelen s szárazra fojtó félelem szorítja az eszméletem. Ki vagyok? És vagyok-e még? Adj egy pohár... vizet. Csak egy... kortyot. Köszönöm...
Együtt használtunk mindent: évszakokat, könyveket és zenét. Kulcsot, teáscsészéket, kenyérkosarat, vásznakat, ágyat. Közösen forgattuk, nyűttük ronggyá hozomány-szavainkat, gesztusainkat. Betartottuk a házirendet. Egy volt a szó a tettel. Mindig kezet adtunk.
Beleszerettem télbe, nyárba, egy bécsi szeptettért rajongtam. Térképekért, egy hegyifészekért, egy strandért és egy ágyért. Kultuszt csináltam dátumokból, megszeghetetlen ígéretekben hittem, istenítettem valamit, imádtam holmi semmiséget.
(- összehajtott újságot, hideg hamut, egy gyűrött cédulát) nem féltem vallásomban, mert temploma az az ágy volt.
Láttam a tengert, és azt festettem, festettem szakadatlan.
Az erkélyemről integettem a népeknek, szomszédaimnak.
A kandalló tüzénél, biztos menedékben, valószínűtlen színe lett hajamnak. Ha csengettek az ajtón, örömöm riadója volt az.
Teljes fényben állok, minden szem láthat, A mikrofonnál, mint egy szentkép előtt, Nekilátok a szokásos dolgoknak, Nem, nem, ma úgy, mint a (egy) lőrés mögött.
Nem tetszem a mikrofon lelkének, És mindenki unja már a hangomat, De hogyha nem szívemből zenélek, Felhangosítja hazugságomat.
A rivaldafény a bordáimba hasít, A hőségben a lámpa megvakít, Arcomról patakzik a víz, Szakad, szakad, szakad.
A bestiának éles a hallása, A hamis hangot rögtön felismeri, Köp arra, hogyha nem vagyok formában, Nekem mindig tisztán kell énekelni.
Bár ma különösen berekedtem, Mégsem változtatok hangnemet, Mert ha a lelkemet eltakarom, A görbéből sosem lesz egyenes.
Hajlékony kígyó a mikrofonom, Mint egy kobra, köröz hideg fejjel, Rögtön megmar, amikor megfogom, Míg meg nem halok, énekelnem kell.
Fullánkod láttam, - kígyó vagy, tudom, Mintha megbűvölt volna egészen, Nem énekelek, én is bűvölöm a kígyót. Ne mozogj, mozdulni se merészelj!
Olyan falánk, mint egy madárfióka, A hangokat a számból kirángatja, Félek, hogy golyót küld a homlokomba, Kezemet a gitárral behálózza.
Dallamaim csak egyszerű skálák, De ha eltérek az őszinte hangtól, Fájón arcomba vágja korbácsát, És mozdulatlanul áll a mikrofon.
Megtöltöttél, mint az a gyermeki forrás a repkénnyel rejtett kutat, melyet vödreik megmeríteni raktak a hegyoldal emberei; sugaras egek, földmélyi utak küldték veled jelentéssel teli atomjaikat: éteri, vegyi, kimondhatatlan tanításukat, mit nem lehet szavakkal érteni, mi most, hogy nem vagy, megismételi magát; forrás: újra-töltöd kutad, hiányoddal csak teltebb a tudat: nem élsz s nem lehet elveszejteni.
Az égen járok, ahol a napok születnek tollaim fehéren oldják fel a kéket a mennyország ruháját. Tisztaság a fényben itt állsz előttem felhőiden, a vihar már elmúlt... csak mosolyoddal uralkodsz féktelen erőimen! Kérdeztem már? Miért adsz csodát.. Miért a testem takar el, és miért érezlek annyira, akár az Édenkert illatát? Az égen járok. Ide emeltél fel poklaimból nem kell visszanéznem többé... és nem kell félnem a magastól.
"Üdvöz légy Mária" a Szűz Anyának mondta ezt az angyal és így búcsúzol tőled én ember szavával. Kezed tört mosollyal int bucsút; viasztested kihűl, merev, hamú. Légy üdvözült az átszületésben és maradj malaszttal teljes ottan is. Megosztottad öregek magányát, árvák árvaságát, gyerekek sírása elnémult, habár gyermektelen szavadra: szóltál állattal, széllel, növénnyel; sorsszabó sugallatokkal teljes, áldott voltál mindhalálodig, légy az enyémig is: mint megújuló forrás töltesz be s ugy élsz bennem, mint égő jel, bár a szembesítés már soha fel nem szakadó ködbe hullt.
