antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet -- nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
Kérded: mi van ebben? Puk vezér megszeppen Majd egyebet forral: De leül nagy orral. Vajda pedig ébren Tűnődik az éjben S talál nagy szerencsét - A Dárius kincsét.
Puk Mihály azonban, ellenség vezére, Nem fekütt sem a jobb sem a bal fülére, Cigányok zajától nem tudott alunni, Dehogy merte volna a szemét behunyni.
Első ágyúszóra (mivel nagyot pukkant) Felüté az orrát, hanem meg se' kukkant; Másik ágyúszóra, pápaszemet rakva Hallgatá erősen; fütyöl-é a magva.
Harmadik lövéskor felugrott s kiméne. Kérdi a pattantyus: tán felelni kéne? "Világért se, ugymond, hiszen pufra lőnek: Ki tudja, miféle hadi fortélyt szőnek!"
Rendelé, hogy kiki lenne szerbe-számba': Nyeregben a lovas, az igás ló hámba', Sorban a gyalogság, felállítva szépen, Ágyunál a tűzér, kanóc a kezében.
Őmaga, miként egy vén fogatlan farkas, Kit megűz a Bodri, megkerget a Talpas, Kerüli az aklot sanda, görbe szemmel, Otthagyni sajnálja, beugorni nem mer:
Azonképen ő is kullog a sötétben, Kerüli a várat, megáll minden lépten, Majd a pápaszemmel, majd csak az övével Majd pedig kukucskál nagy hosszú csövével.
Néha jobbra fordul, néha balra fordul; Kérdezi a jelszót minden kis bokortul; Oly vigyázva lépdes, nyomot alig hagyván, Mint macska, ha sétál a tövis-garadján.
Mert hogy a zaj ott benn nincs minden ok nélkül, Ennyit ő belátott a maga fejétül, Azér' ősz a haja, azér' képe ráncos, Azér' a tarkója arany paszomántos.
Összehívatá a tábori tanácsot, Ily veszedelemben hogy adna tanácsot, Mert amely dologba nem láthatni bele, Ki tudja, mi szörnyü veszéllyel van tele!
Ki győzné ezeket szedni laistromba, Hogy a dal szövése ne legyen goromba? Nagy erdő ez együtt: ennyi sok családfa, Viruló díszében mind egyszerre látva! Emez fiatal még; az terepély immár, Sudarán sas fészkel, barna felleg himbál; Csonkítva, lenyesve hajt amaz új ágat: Mai nap is élő díszes unokákat.
55
De ti, kiknek ösét a dal édes gondja Nem hizelgő verssel koszorúba fonja: Felhat-e hozzátok az egyszerü ének, Egyszerü kebléből a nép emberének? Vagy hazai lantra fületek már gyönge? Föl sem veszitek, bár neveteket zöngje?... Sír bennem a lélek és e mai kortul Vígaszképpen a mult dicsőséghez fordul. -
56
Most a kopasz róna Rákoson virágzik! Most buborékot hány: sátortul nem látszik; Most lobog a zászló ezerféle szinben Rajlik a vidor nép, csillog-villog minden. Messze a mezőnek fakó meze füstöl, Porfelleg kavarog, melyben a ló prüszköl, Egy út az egész táj: a csapatok gyűlnek, Mint haragos felhők, egymásba vegyűlnek.
57
Ott van ami csillog, ott van ami ékszer, Mit csak a szem láthat, s nem láthat elégszer; Ott hányja virágát mindenik nemzetség: Kitesz a királyért a magyar nemesség. Maga, lova fényes; paripája kényes, Arábia szűlte, vagy tatár vadménes: Nem sok a gyalogszer, legtöbbje lovas had; Kiféle? miféle? címerén olvashadd.
58
De a vármegyékből szinte sok jó láncsa Gyűle gyalogszerrel, hogy Nápolyt meglássa: Itt is, ott is mozog, hullámlik egy csapat, Mint búzavetés, ha szélben árad s apad. Ezek nem címerrel, bokrodzó sisakkal, Jöttek suta fővel, egyszerü sipakkal, De azért kemény nép: szivök mind huszári, Nem tehetnek róla, ha gyalog kell járni.
59
Ti is feljövétek, barna kunok, jászok, Szemes, ügyes, virgonc nyilvető ijjászok, Vagy nehéz ostromban faltörő bakosok, Mikor öklelőznek a várdöntő kosok. Lajos e hadakkal maga tábort járat, Legelébb talpon van, legutólszor fárad, Futtatja egész nap, zavarja seregét, Porolván a puszta fakó köpönyegét.
60
Hej, micsoda roppant óriás madár ez! Széles szárnyaival csak a földön jár ez, Kiteríti néha, mint valami héja: Mérföldet kanyarít egyszeri karéja, Összecsapja megint, hegyesen, mint fecske, Úgy búvik előre hosszu vékony teste; Kanyarodik, szélt vesz, ritkul, összeforrad: Mintha egy élő test vón' az egész sor had.
61
Mintha egy élő test: földön csúszó sárkány... Mintha bárányfelleg... sokszínü szivárvány... Lendül a sok zászló maga-fogta szélben Majd egymás után, majd ezer is egyszélben. Sárga lován Lajos maga úgy cikázik, Mint mikor a gyermek tükörfénnyel játszik: Futos a had előtt, mint egy futó csillag; Ragyogó sisakján nagy fekete tollak.
62
De izzó nap után, mikor a hév enyhűl, A lovag is fáradt, meg a ló is renyhűl: Vissza sátraikhoz, vídám lakomára Széled a poros nép, a lihegő pára. Füstkoronát tesz fel valamennyi sátor, Majd egy-egy tűzfény is, a sötétben, bátor; Kuncsorgó juhász nép, támogatva botját. Messzünnen irígyli ezek állapotját.
Lehűlt és besötétedett, összevesztünk és én vártalak: a Blahán minden villamossal szemeztem, ahogy egyre mentek, egyre egyformábbak lettek, az idegeimre ment a tömeg. Már fáztam. Csak megölelhetnélek, gondoltam, és az egészet elfelejteném. Már mindegy volt, ahogy havazni kezdett. Egész testemben éreztem, ahogy fagy, és végre megnyugodtam, hazasétáltam a hóban a szatyrokkal. A konyhaasztalon kint hagytad a vajat, egy félig evett szendvicset a számítógép mellett, az erkélyajtótól pedig sáros lábnyomaid vezettek a konyha felé. Felmostam, elmosogattam, közben bekapcsoltam a zenét. Feldíszítettem a fát, mielőtt lefeküdtem, hogyha éjjel, átfagyva becsöngetsz, rend fogadjon, és békében bújj be az ágyba mellém.
A makacs élő lassan elfogyott, lerágta róla a húst a rák. Könnyen kapta ölébe a Fekete Vőlegény a csonttá soványodott, szakállas arát.
Csak csont és bőr és fájdalom, mint Radnóti gyászversében Babits, bár Petrinek kábítószerül ott volt még a cigaretta, s a szívószálon át szürcsölt sör is.
Botrányos lázadó…Versei anyagává hódította a német filozófiát s az ÁVÓ-t, hogy szökött fogolyként járva a korszakos sötétben elérhessen egy napsütötte sávot.
Az élet az, ami lázad itt, piál és verset ír, ő nyújt kezet a kőszobornak, és nagy lezseren vonogatja a vállát, hogy fene se bánja, mit hoz a holnap
S testvérünk ő, a költő és a zord bohóc! Sebzett gégéjén át a lelke vagy mije kilebben, s a kekeckedő gyertyaláng kialszik a rázúduló kozmikus hidegben.
Csak rajta, én nem olvastam a Gyűrűk Urát!:-) Mire nyugdíjba megyek (2 év és egy fél hónap:)), szerintem vége is lesz!:-) Utána vállalom a Háború és békét!:))
Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa virághullása alatt, a méhek bódító zümmögésében, mert megfáradtam és szédít az álom és ég a szemem. Vándortarisznyám mellettem nyugszik, minden ág meghajlott és letört alatta, felsebezte vállamat, most itt pihen oldalam mellett és nézem sokáig: Nem tudom, mi van benne, valami megbízatás, világokat rendítő titok lezárva s lepecsételve hét pecséttel. Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb, talán csak ólom és fekete szikla, mit tudom én, - nekem el kell vinnem és át kell adnom fáradtságos vándor-útam végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak pihenőre és soha, soha sem tudom meg: mit hurcoltam egy életen keresztül.
Miután hasából kiveté a drágát, Megereszté Csóri szíjjal a nadrágát S monda: "Most az ágyu hadd dörögjön, hagyom! Örömére hogy ma vajdatétel vagyon."
S legottan vitézlő férfiak menének, Hogy kihoznák a port, ágyut töltenének. Rárántá azonban Juhgége s a banda, Megkezdé a táncot legelébb a vajda.
Egyengeti lábát komoly lassu táncra, Nem hozzávaló már, hogy megszaporázza; Illegeti fejét, lebbenő nagy hajjal; Néha így tesz: "hap! hap!" néha így tesz: "haj! haj!"
Ezüstgombos mente lóg le a nyakáról, Fityeg a nehéz gomb, mint körtvély a fáról; Kékszinű a mente, báránybőr perémes, Buja kövérségtől a posztója fényes.
Sárga csizma lábán, sárga sarkantyúval, Csizmarojtját néha megérinti ujjal, Néha lábujjhegyen megállva sokáig, Összebillegteti sarkantyús bokáit.
Majd körültekint, hogy társat is válasszon: Dundihoz megy és mond: "Ej no, komámasszony! Eb aki haragszik, én már elfeledtem: Nosza egyet-kettőt fordulnánk mi ketten."
Mosolyogva Dundi nyujtja fényes kezét, Átengedi magát s minden ő nehezét; Könnyen lebeg ő, mint vontatott petrence, Akarám mondani a boglyakemence.
De mikor a táncnak jött szilaj ugrósa, Leszakadt szép Dundi, mint egy bazsarózsa, Leszakadt a vajda gyólcsinges válláról, Mint a bazsarózsa leszakad bokráról.
Vajda is megpihent tetején egy zsáknak, Helyet engedvén a szép fiatalságnak. Lőn már a vigasság közös, általános, Kedvök semmi részben nem vala hiános.
Ott evés-ivásban hogy felmelegedtek, Táncra ott mindnyájan mikép kerekedtek Sok legény hogy verte majd a hátát sarkkal, Sok piros viganó hogy repíte farkkal;
Hogy raká és hányta a sarjú-nemzedék Díszes rókatáncát és cigánykerekét: Hadd zengjék el azt már énutánam mások, E dologra méltóbb kölyök-óriások.
Ezalatt az ágyú dörge-morga folyvást, Nem golyókat lővén - lővén puszta fojtást, Nem kimélik a port, egyre puffogatnak, Örömére a nagy, nevezetes napnak. -
Hattyu-ingét Forgács mihelyest meglelte, Neki sem kellett több, gyorsan felölelte; Megijedt a habok Tündér-Ilonája, Hogy idegen kézben hattyúi ruhája. Kérte, adná vissza, nagyon szépen kérte; "Od'adom - szólt Forgács - ha megcsókolsz érte!" "Nem, halandó, azt nem! jobbat teszek annál Egy tündéri csóktól hamar elhervadnál.
46
"Nem, halandó, azt nem. De ha tudni vágyol, Mit rejt a jövendő, ez a sűrü fátyol: Ám halljad." Azonban, övig a kékellő Vízben, közelebb jött s így danol a sellő: "Egy fiatal fának látom erős törzsét, Melyet annyi század vihara sem tör szét, Inkább lombosítja minden újabb tavasz: Örvendj ifju ember! te vagy az, te vagy az.
47
"Nőni fog családod fényben és hirnévben Gyökere izmosúl királyi hűségben Valamíg az Árpád fejedelmi vérit - Már csak harmadízen - sirba nem kisérik. Akkor új király fog érkezni habomon S fölemeli székét az előbbi romon; Lajos, Lajos, Lajos lészen fia ennek, Kit nevez a magyar Nagynak, egyetlennek.
48
"Negyven év forog le, közel egy fél század Hogy ő sírba viszi a királyi házat: Haj! mert e családon vér nehezűl s átok Melyet a leányán teljesedni látok. Forgács lészen az is, Forgács, ki megóvja, Hogy bitang kézre ne jusson árva trónja... Hiába! hiába. Sulyos a vér-átok... Zavarodik a víz: zagyva képet látok."
49
Így zeng, de süketnek, vízi leány dalja, Mert az utólját már a vitéz nem hallja: Lebocsátá lankadt tetemit a fűre S elaludt, mint a tej, szépen, ahogy űle. Most a leány kiszállt - nem habozás nélkűl, Szégyellte magát az aluvó vitéztől, - Hattyu-ingét gyorsan szép testire ölté, Szárnya csattogása Andort is felkölté.
50
Mohón kap az ifju a szép sellő után... Mintha álom után... hiu szellő után... Soká még a parton tünelődve jára, Majd iratta képét öse paizsára. Örömest engedte azt hordani Béla Mindenütt, hol később megfordult acéla: Hadban, öklelésen, párbajon és tornán, Sátoron, pecséten, zászlón, sírja ormán.
51
Most utódja Miklós, vele öccse András, Viseli a címert: két fiatal Forgács. Berényi pedig jött fürge mókusával, Révai tátongó fene farkasával; Sárkány-fogakat hoz Bátori, Szokoli, Butkai, s ahányan e törzs ágrokoni; Csáki fölismerszik véres emberfőrül; Lóránt fia Lóránt fakadó fatőrül.
52
Hozza homály ökrét kék mezőn Balassa, Zászlós Frangepánnak röpül tarka sassa; Garai kígyója mérgesen növekszik, Ama Bethlenéhez hasonlónak tetszik. Egyszerű a Zudár sejtes ablak-ólma Mellyeszti galambját a Telegdi sólyma; Nádasdi-rucája Gersei-Petőnek E két nemes ágat hirdeti egy tőnek.
53
Hát még ama nyilas Bocskai-oroszlány! A Majtényi teve, a Viczai sas szárny! Büdi bújdosója, a Csetneki halak! Kisvárdai kígyó, mely farkába harap! Mondjam-e Szentgyörgyi zászlaját, csillagját? Apafi szőlőjét, kardra szúrt sisakját? A Derzsfi-oroszlánt, a Szirmai-rákot? A Rajcsányi medvét? az egész világot?...
Ünnepel Esztergom, mint a haza szíve, Ott az ország nagyja, meg a külföld színe: Papi és világi fejedelmi vendég, Kemény láncsatörő, bajvívó leventék. Az nap örömére víttanak egymással Egy idegen bajnok székely Andorással, Ki fejét amannak vállastul leszelte: Címerét Istvántól ím ez okon nyerte.
38
Ott lebeg a zászlón Drágfi vasmacskája, A Nádasdi nádja, koronás kacsája; Ott a hegedű-pajzs, melyet ama gazdag Bebek István és György, Dancs fiai, hoztak. Jól juhászkodott ám ősapja ezeknek, Hol Sajó vizével összefoly a Csetnek: Tündér adományból raka hét szép várat; Címere a tündér, [3] csuda asszonyállat.
39
Messziről mutatja Lukácsot, Bertalant Fekete mezőn le, három fejér galand, Hogy ők ama híres nagy Héderváriak, Kont Miklóssal vérént való atyafiak. De Ugrin fiának, mert ez már Ujlaki, Paizsán keresztbe folynak a szalagi, Melyet egy koronás, szárnyas angyal őriz; Törzsapja ez ágnak Hédervári Lőrinc.
40
Hozza Szécsi Miklós a maga dandárját: Kétfejű nagy sassa teregeti szárnyát. Vele bajnok öccse, az ifju Ivánka, Ivánka az ifju, Vasmegye virága. Szubics fia Pál is - már új neve Zríni -- Siet apja derék hadait felvinni: Paizsán a két szárny Zríni-serénységet - Jelöl a kő-bástya Zríni-keménységet.
41
Hegyezi saskörmét Kanizsai János, Fekete félszárnya vérmezőben szálldos, A Rozgonyi féniksz förödik tollában, Draskovicsén két sas, páros oroszlány van. E zászlós urakkal sok nemes dalia, Összegyűlt sok régi nagy nemzetség fia: Csapi, Gúti, Kemény jelesebb közűle, S két Forgács-fiu, kit Bebek Anna szűle.
42
Pajzsukon a tenger aranyhaju lánya, (Nem Mária, bizony, magyarok királya!) Meztelen a karja, vállai és melle, Mintha övig épen a habokból kelne. Festés: de ki látja, nézi elevennek; Ha leány, elfordúl, ifju örvend ennek, Szeme egy-két percig rajtavesz a képen; Forgács Andor kapta; elmondom, miképen:
43
Omlik a tatár nyil felhőszakadása, Messzi-földre hallik jégeső-zúgása, A Sajó út nélkül tántorog, mint részeg: Vérökkel itatják jó magyar vitézek. Vérbe alkonyúlt le a nap is Muhinál, Veszve, veszve minden! Béla fut, a király! Futtába' két Forgács födözi testével, Majd csak egyik: Andor, - bátyja elestével.
44
S már nem biztos vára: se Znió, se Gimes, Tovább a királlyal fut az ifjú nemes, Távol Adriába, tenger szigetére, Hol Béla, mint vert vad, kipihenhet végre. Ott egy nap az ifjú hogy a parton jára: Ím, zátonyon űlve, tenger hableánya! Nagy haját fésűli, - arany tündöklésü Hajábul aranyport szikráztat a fésü.
Jegyzetek:
[3] A groteszk alakot tündérnek vagy angyalnak nézhetni Bebek címerpaizsán, melyet csak rajzban láttam. A. J.
Reggeli fürdés, kávé. Omló pirkadat. Ázó reggeli illat vibrál mindenen izzó fényben most, amikor még párás kisszoba-ablak előtt próbálja kinyitni szemét ez a nap. S ahogy indul, kávégőznél zsibbad a versláb, s első szál cigarettám szívom félálomban a reggeli végén. Súlytalan arcát gyűri a város. Kint a tükörnél fogkefe surrog. Felriadok. Ha te lennél. Á, nem.
a napmeleg bőr illata összevegyül a tenger dinnyeillatával sirályok ejtőznek a szélben a hullámok lusták partot érni fénylő csönd bóbiskol a padokon a píneák is elernyednek és beborít mindent lassan és puhán a délután
:-)))
Kedves Halkabban!:-) Kívánok én is Neked hűsítő napot, kellemes hétvégét!:-)
GEREVICH ANDRÁS
Szép estét Neked is, kedves Halkabban!:-)
Szia, Halkabban!:-) Szép estét Neked!:-)
Kedves Panni!:-)
