Mint színek háborgó vizen, Mikor gomolygó fellegeknek Vad fénye villan hirtelen, Szivem úgy változik, riad meg Éneklõ viharod alatt, Orcám a vér lángba borítja, S boldogság könnye fojtogat A közeledben, Carmencita.
2.
Az égi patina s a hold szilánkja fényes, Azúrban alszik, és a szél, ha kél, alig Lélegzik, s a tavasz utolsó jege éles, S álmos viharba száll, zavart a lélek is...
Mi lágyabb, mint a hold, az alkonynál sudárabb? Ne áruld el soha, barátodnak se mondd: Ha a tetõ alatt, a kis padlásszobában Nem esti fény ragyog csupán az ablakon.
3.
Van reggel-démon. Füstös fényü még, Aranyhajú, derûs minden vonása. Lengõ khitónja kék, akár az ég, Gyöngyházszivárvány csillogása.
De mint az éjen áttetszõ azúr, Az arcán olykor átsejlik a rémség, S aranyló fürtje vész-veres sötétség, S hangjában múltad száz vihara dúl.
4.
Tavaszi hóvihar dühöng. Szemem az olvasástól fáradt... Ó, szörnyû óra, amidõn Jóslatot mondva Zunigának, Josét megpillantotta õ! A tekintete gúnytól fénylett, Gyöngyfogsora villant elõ, S feledtem minden napot, éjet, Szívemben lüktetett a vér, Hazám emlékét eltemettem... S õ így dalolt: Az életeddel Fizetsz meg a szerelmemért.
5.
A lánynak hódolók között, Akiknek nyüzsgõ raja tarkáll, S mind Carment hívja és csak õt, Egy néma árny a szürke falnál Áll, Lillas-Pastia kocsmája Elõtt, és bámul morcosan, Nem kérve, részvétet se várva, Míg dob csörög, selyem suhan, S cseng karkötõk csengettyühangja, - A tavaszra emlékezik, S zengõ harmóniák között ma Csak néz az éneklõ alakra, S álmodja költõ-álmait.
6.
Haragvó, színtelen szemek Gõgös, kihívó megvetése. Minden vonása: énekek. Így láttam Önt elõször én meg. A nézõtér sötét. Csitulj! Zsabó szoros feketesége. S egy sápadt arc... s vállára hull A fürtje, mint folyó az éjbe... Ó, nem, nem ez volt életem Legmeglepõbb találkozása! De nyugtalan s oly idegen Testének minden rándulása... A büszke szem tekintetén Áttetszett: benne bosszúság van... (Dühödten így sandít felénk Az oroszlán, ketrecbe zártan.) S ott, a kerek csillár alatt, A seguidilla messze ringott, És Önben féltés és harag - Escamillo nem Önhöz indult. Nem Ön rándítja zsinorát, Hogy hunyjon már a lámpa fénye, S az elhagyott José szemébe Nem Ön villantja gyöngyfogát... Ó, nézni némán - nincs erõm, Mondani nem kell s nem lehet, S Ön (csillag mennyei tetõn) Kígyózva, lustán lépeget, És elmegy - lankadtan haladva, És gyöngéd vállának dala, Oly szörnyen édes-ismerõs ma, Hogy nem feledhetem soha, Mint emlék egy másik hazáról, - Az arca lelkem kincse lett...
S ott: Menjünk, menjünk messze, távol A földi lét ezer bajától! Kiált, ki máris elveszett...
És március hava pereg.
7.
Barkák - tavasz jõ, olvad már a rét, Sajnálunk mégis egy másféle fényt, Ez arra vall, hogy pislog valahol Egy gyertya még, s imám is forrva-forr, S csókszomjas ajkam válladra hajol.
Ez árpaszõke kalász: a mezõ, S a darukrúgás egekbe veszõ, Ez arra vall, hogy a sövény megett, Várhatlak, míg az alkonyfény pereg. S tudom, hogy nem feledtél engemet.
Rózsák - riasztó szirmaik heve, Nem a te fürtöd éjlõ verese? Nem titkos árulás az ének is? Nem Carmen rabja lett a szívem is?
8.
Éjsötét s vad éltem elfelejtett Himnuszának visszhangja te vagy. Carmen, oly bús, oly csodás szivemnek, Hogy téged megálmodhattalak.
Már tavasz cseveg, csobog, megárad, S én, vad álmok rabja, alva csak Bûvölõdöm; megvadít a bájad - Mint gitárhúr, kasztanyettahang!
S te, akinek álmok közt visz útja, Boldogabb idõk trónjára ülsz, Császárnõ, rózsákkal koszorúzva, Tündérmesék álmába merülsz.
Alszol, kígyó-gyûrüben, te édes, Mákony altat, és meglátod azt A morotvát, ahová elérhetsz, És elérhetetlen álmomat.
Látsz alkonytalan napot s az égõ, Az imádott, elhagyott vidék Dallal dalló s kékellve kéklõ Rezdületlen-boldog édenét.
Rezdületlen életedben csend ül, Csak a lombok sátora alól Hangod furcsa, mély csodája csendül, S vad cigányszerelmekrõl dalol.
9.
Szerelmünk nem madárkalitka, De én tied vagyok! És álmom egyre újraszítja Lángoló alakod!
Hullámként, zúgó vers-vizekrõl Folyóm ragad tova, És Carmen, parfümöd kezemrõl Le nem mosom soha...
És csendes éjen pillanatra, Mint fellobbant parázs, Megvillan hófehér fogakkal Szép arcod, a csodás.
Reményem él, gyötrõ, de édes, Te - más földön talán - Egyszer, titkolva bár, de mégis Gondolni fogsz reám...
Az élet viharát megélten, Csalódást és a bút - E gondolat most újra kéljen, Carmen, oly egyszerûn s fehéren, Akár egy messzi út!
10.
Nem, az enyém soha, de másé sem leszel te, Bús évek horhosán át e tudat hozott, Üres napokon át, miknek nyomaszt a terhe. Így lettem én a te poétád s hódolód!
Ettõl remegtem én meg a sötét teremben! Azóta féltelek, szegény, reménytelen! Különös szemeid kísértek akkor engem, Nem tudva, sejtve még... hogy ez már szerelem!
Magad törvényeit követve szállsz az égbe, Pályád sem ismerõn, a csillagok felé, S ez a világ neked csak füstök lenge képe, Hol felgyújt valami, s dalolva lánggal ég.
S pirkadatában ég szilaj-vad ifjuságod... Nincs boldogság, csalás: minden csak fény s dalok... Egyetlen dallam ott az öröm és a bánat... Szeretlek, Carmen, én is épp ilyen vagyok.
Vár? Izgatottan? Jóra nem vezet. Indulna ajtót nyitni? Nem lehet! Értse meg: önhöz egy bolond kopog be, Ki tudja, éjjel hol s kivel hevert le, Lerongyolódott, szórja szitkait, Markába szúrós kavicsot szorít; Majd zsebbõl kikapott másik kezével Meghajigálja elszáradt levéllel, S csókolni vágyik önt, és könnyei Foltjával fürtjeit beszennyezi, Ha arcát sebtiben még visszarántja, Borulva szégyenének bíborába.
.............................................. Hallgasson rám!... Ijesztgettem csak: Az Oly messze már, halott... Nem volt igaz Se suttogása, sem kopogtatása - Ez csak 'a vér szava', a kín marása... Mit tûrök én is, tûrök egyre önnel... Vagy foglyul ejtett viharunk üvölt fel? De mégsem! Ön nyugodt... Csak sápadóbb, S megrándul ajka... Ostoba vagyok... Itt másra várnak megbeszélt találkák... Mindent megértek: félelmét, a vágyát, Tekintetében titkos fényeket. Kopognak? Jönnek? Fölemelkedett, Látom - a lámpa lángját lecsavarta, Haját kibontja... Rózsás lett az arca... Kígyózva hullnak fürtjei... Közel Hozzám... Egy tûzben égek véle el... Karját körém kulcsolja s von magával, S csiklandoz és becéz selyemhajával... Ez hát a büszke férfiész, a hív, Nem állja ki, ha megrezzent a szív, Elvész a nedvdús, rózsaszínü hõben!
..................................................... És hirtelen más lény lett énbelõlem... Ágy... Gyertyafény. Az utca bús kövén Esõ locsog... Csak álmot láttam én.
Kijevi barlangok
Zölden a gyertya lecsöppen, Bágyadtan árad a tömjén, Valami vállig a földbe Süllyed a mély üreg éjén.
Valaki hangja a csendbõl Csendit imát a sötétben, S valaki õket keresztrõl Enyhiti sárga vizével.
Gyorsan-e? - Csak ne siessél... Zúg a harang a füledben, Ám a sötét folyosóéj Egyre adós felelettel.
Nem akarom, soha már! Semmi, se út, se barát? Sóhajtól elhal a láng? Kússz csak a csendbe tovább!
Az meg ez
Csak a jég sír olvadozva, Ám az éj, akár a kõ. És a tested végigfutja Láza, lángként terjedõ.
De locsognak, oldva-lopva, Jégkockák a fejeden, Nem számolgatják, hogy ott csak Két párnád tart melegen.
S hogy tábortûz füstködébe Fekhetsz majd elevenen, Ha taszít a lámpa fénye Síkos baltaéleken.
De örömmel tölt az éjben Szíved álma és vigasz, Mindent megbocsát... csak éppen Ez legyen ma Ez, ne Az.
Nem az jelöli a származást, rangot, hogy kikre büszke valaki, de az, hogy ővele kik büszkélkednek, s kik szokták nevét féltve mondani.
Én nem mások érdemével dicsekszem: nem azzal kezdem - honnan származom. Tenni szeretnék valamit először, hogy kitűnjön: ki fogadhat fiának, kinek rokonságára van jogom.
Szeretnék olyat tenni, - ó csak egyszer! miről meglelt fiára ismer sok egyszerű, távoli rokonom! S míg tettemet emlegetik, s komoly szavakkal nevezgetnek engem, ők dicsekednek, büszkén, énhelyettem: - „Közülünk származik!"
Nyári hajnalokon minden más. A kutyák sem ugatnak már, csak egy-egy távoli vakkantás hallatszik, az utcai lámpa fénye is gyengül, mintha aludni térne az éjszakai erőlködés után. Csend van. Hajnali szellő mozgatja lazán a fák és bokrok leveleit. Hajnalban nyujtózkodik a természet. Majd egyszerre csak megszólal egy madár, majd pillanatra rá válaszol egy másik, majd egy harmadik és lassan gyönyörű madárfüttyök hallatszanak, mintegy jelt adva az ébredéshez. Majd távolban kakas szól, arra még távolabbról kukkorékol egy másik, és messze az országúton egy korai elhaladó autó tompa zaja szűrődik át a fák lombjai között. Szeretem a nyári hajnalokat, ilyenkor szállnak a gondolatok, az emlékek, a hajnal az emlékezés, a gondolkodás órája.
Ültem a faház teraszán, lábam egy másik székre kényelmesen felrakva, frissen főzött kávémat kortyolgatva, el-elgondolkozva. A nyaraló a szüleimé volt, akik nagyon szerettek itt lenni, itt töltötték el életük utolsó szakaszát, itt éltek kora tavasztól késő őszig, itt ezen a teraszon kávéztunk, beszélgettünk a világ dolgairól. Innen látni Édesapám által elültetett diófát, a gyümölcsfákat. Eszembejut, amikor együtt öntöttük a betonlapokat, melyekből a járdát csináltuk, meg-megállva a munka közben és kávézva beszélgettünk.
Szüleim már messziről nézik, mi is történik ezen a földön. Amikor az ember számontarja a halottait, akkor ő már az életének delelőjén biztos túljutott. Pedig nem a halottak szeretete az élet célja, motivációja. Rabindranath Tagore írta valahol: "Hagyjuk a holtakra a dicsőség halhatatlanságát, de az élőknek adjuk meg a szeretet halhatatlanságát". Erről oly sokszor eszembejut a halottak napja, amikor a halottainkat jobban szeretjük, amikor ők még élők voltak. Nekem a temető mindig azt jelenti, arra figyelmeztet, hogy az élőket szeressük, mert szeretetre nekik van szükségük. A szeretetből tengernyi is kevés.
Gondolataimat, merengésemet a kerítés melleti sövényből jövő csörtető hang oszlatta szét, odanézek, és egy cica bújt elő, azon nyomban hirtelen megállva ahogy engem meglátott, még a lépésre mozdult lába is a levegőben maradt. Meglepődött, mert nem szokott ilyen korai órákban itt senkit sem látni, gondolom, és kíváncsian nézett rám, vajon ki vagyok és mit is fogok csinálni. Óvatosan engedte le lábát, de szemét le nem vette volna rólam. Ebben a pillanatban két kis szürke csíkos cica bukkant fel a bozót tövében és anyjuk mellé érve az egyik a jobb a másik a bal oldalon torpant meg igazodva anyjukhoz. Nem álltam fel, nem akartam elriasztani a korai vendégeket, csak halkan szóltam nekik:
- Cicicicc, cicukák, gyertek ide na, keresek nektek valami finomat.
Ahogy szóltam, az öreg macska megnyugodott ugyan, de csak óvatosan kezdett közelíteni a terasz felé. Lassan felálltam a cicákhoz beszélve közben, hogy hirtelen mozdulatommal nehogy megijesszem őket, léptem a hűtő felé, hogy nekik finom falatokat keressek. Hoztam egy régi tálkában tejet is, kolbászt daraboltam fel, hogy mindhárom cicának jusson. Néztem ahogy ettek. Az öreg leült kissé távolabbra a tálkától, de úgy, hogy a kis cicáit is láthassa, meg a teraszról a kertet is szemügyre vehesse. A kis cicák a tejet úgy ellefetyelték, hogy anyjuk a kőre kiverődött tejet nyalogathatta csak. Hoztam ujabb tejet, közben látom, hogy a cicák hirtelen eltűntek. Nem tudtam mire vélni ezt, de észrevettem, hogy a kertben egy kutya jelent meg, régi barátom Pumukli, aki farkcsóválva szaladt hozzám, egy év múltán is megismerve. Természetesen ő sem maradt ki a korai reggelizésből, csak azt sajnáltam, hogy a kutyának és a cicáknak nem lehetett egyszerre megteríteni. Mikor Pumukli jól lakott, lefeküdt a teraszra, fejét a lábamra tette, és úgy nézett rám. Közben a cicák is előmerészkedtek, de óvatos távolságban maradtak tőlünk. A kicsik játszottak, egymást kergették, anyjuk pedig minket figyelt. Majd a szomszédban ajtó nyikorgott, erre Pumukli felugrott és elszaladt a gazdihoz, aki már csak a pótreggelit adhatta neki.
Közben a gerlék is megébredtek, egyik felszállt a villanypóznára és elkezdte.
- Kidűűűtööm, kidűűűtööm.
Úgy tűnt, mintha a villanypózna veszélyben is volna, mert a galamb olyan erővel mondta hogy kidűtöm, hogy a hiszékeny ember ezt könnyen el is hitte volna. Majd a galamb folytatta, kicsit azért füllentve:
- Kidűűtt, kidűűtt, kidűűtt
Ezen mindig jót mosolyogtam, mert gyerekkoromban figyeltem fel erre a különös gerle "beszédre". Időközben a macskacsalád felmerészkedett a teraszra, szinte kérve hogy adjak nekik valamit még enni. A kis cicák a lábamhoz dörgölőztek, úgy látszik a korai tejjel és kolbásszal a barátságunk megköttetett. Míg a cicák ettek, én is készülödtem, mert el kellett mennem. A kis tálba készítettem még nekik tejet, és egy másik régi lábosba pedig tettem kolbászdarabkákat még, míg távol vagyok nehogy éhen haljanak nekem. Útközben, amikor már este visszafelé jöttem, nemcsak magamnak, hanem a macskáknak is vásároltam, tejet, száraz és konzerv macska eledelt, nehogy szégyenbe kerüljek, hogy a vendégeim éhen maradnak. Már messziről megláttak és szaladtak elém, mint valami kisgyermekek, akik kíváncsian kérdik apjukat:
- Mit hoztál nekem Api?
A macskák a lábam között bujkálva játszottak, alig lehetett tőlük lépni. Türelmetlenek voltak, az öreg macska pedig hiába is próbált rendet tenni, nem sok sikerrel járt. De amikor a tejet és a konzervet adtam nekik, akkor már semmi nem érdekelte őket csak a bendőjük. Ilyenkor még megsimogatni is engedték magukat.
Este míg kint a teraszon vacsoráztam, a cicák is leheveredtek a korábban nekik kihozott régi pokrócra. A kicsik anyjukhoz bújtak, az meg a lábát tette rájuk szinte átölelve őket, vigyázva első álmukat. Majd az öreg is el-elszenderedett.
Reggel amikor kiléptem a teraszra, népes vendégsereg várt. A cicák tisztes távolból figyeltek, Pumukli pedig az ajtó előtt feküdt, uralva a teraszt, a fán pedig egy madár leste minő furcsa társaság van itt a kertben. Annak rendje-módja szerint megreggeliztünk, előbb a kutya, majd a macskák és végül én is, a madárnak csak a fán lévő bogarak, gyümölcsök maradtak.
A cicák végleg odaköltöztek hozzám, a szomszéd, pedig tréfásan fedte meg a macskáit:
- Milyen hűtlenek lettetek, hiszen a Whiskas jobb falat, mint az ételmaradék, - de a cicák nem törödtek ezzel.
Igy teltek a napok, amikor este valamiért később jöttek a macskuszok, már hiányoztak is. Éjszakára felköltöztek az asztalnál lévő székekre, így védettebb helyre kerültek az éjszakai kutya látogatás elől. A kényelmesebb alváshoz tettem nekik pokrócot, és oda készítettem nekik a tejjel teli kis tálkájukat, hogy éjszaka ne szomjazzanak. De azért úgy hiszem, hogy hajnalonként Pumukli tűntette el a tejet, nem a cicák.
Pár nap múlva el kellett utaznom, összecsomagoltam, elköszöntem a cicáktól, akik szinte érezték hogy elmegyek, még az utcán is elkísértek egy jó darabon és símogatásomra dorombolással válaszoltak.
Hetek múltán, ősz közepén jöttem ujra. A szomszéd hasábfákat rakott le éppen egy teherautóról, mellette a fűrészgép, hogy a téli tűzelőt előkészítsék. Hozzájuk léptem, köszöntöttük egymást és míg beszélgettünk, előkerült az öreg cica, olyan dorombolósan nyávogósan szaladt hozzám, a lábamhoz dörgölőzött, nyolcasokat írt le a lábam között, közben bukfencet is vetett. Majd egyszerre különös nyávogást hallatott. Rám nézett, farkát az égnek bökte és előre szaladt pár métert, megállt, visszanézett és hozzám futott, nyávogva, azzal a különös nyávogással, mely egyszerre nyávogás is dorombolás is és valamilyen más hang is keveredett bele, mintha beszélne velem. Szinte kérte, hogy kövessem őt. Megint előreszaladt, vissza-visszanézett, hogy vajon megyek-e utána. Amikor látta, hogy nyomában lépkedek, elégedett örömmel nyávogott. Igy haladtunk a kert végébe, elől a macska, aki vissza-viszanézett, mögötte én. Egy nagy sűrű bokor előtt megállt, lehajtotta a fejét, hogy a bokor alá lásson, és most egy másfajta nyávogást hallottam, olyan turbékoló nyávogás volt. Erre megmozdult a bokor és a kis cicák bújtak elő, az öreg halkan nyávogva lépett hozzájuk, összebújtak, talán súgott is nekik valamit, majd a kis cicák meg hozzám szaladtak, azt is tűrték, hogy a kezembe vegyem őket.
Az öreg cica, nekem úgy tünt, elégedetten nézett minket.
Béke a vizek éneklő csillagképeivel összekoccan a víz mint a sokaság válla béke a tengeren a jóakaratú hullámoknak béke a hajótörések sírköveire béke a gőg dobjainak és a homályba fulladt pupilláknak és ha én vagyok a hullámok műfordítója béke velem is
Íme az öntőforma tele sorsforgáccsal a bosszú öntőformája ajkakról lepattant dühödt mondatokkal íme a bájjal teli öntőforma amikor megszelídülsz és megállasz mert a csillagok hipnotizálnak íme a világ kezdetétől kimeríthetetlen halál mely az időt utolsónak mérő végső pillanatáig tart mert egy napon majd senki sem sétál többé az időben senki az elhalálozott bolygókkal kikövezett idő mentén
Ez itt a tenger a tenger önnön hullámaival sajátos érzékszerveivel ő az a tenger mely láncait tördeli és szeretné utánozni az örökkévalóságot meg tüdő szeretne lenni meg kárhozott madarak ködfelhője vagy az égre nehézkedő csillagok kertje a sötétség fölött amit mi vonszolunk vagy ami bennünket vonszol amikor hirtelen fölrepül mint galamb a holdról és sötétebb lesz mit a halál keresztútján a tenger föllép az éjszaka hintójába és elhajtat mély vidékeink titkaiba alig hallani a kerékzajt és az égen szomorkodó csillagok szárnysuhogását ez itt a tenger üdvözli a messzi örökkévalóságot üdvözli az elfelejtett csillagokat és az ismerősöket
Ez itt a tenger és a tenger úgy ébred mint a gyerek sírása kinyitja szemét és remegő kis kezével a napot tapogatja hullámait löki oldalba hullámzása a sorsot mint kártyát kijátssza
Állj föl és köszöntsd az ember tengerét
Halld meg nevetésünket és sírásunkat halld meg a rabszolgamilliókat akik partjaidon vonulnak halld meg véghetetlen tiltakozását az ember nevezetű szorongásnak halld meg húsból valómellünk évezredes kínjait és a reményt mely saját hamvából naponta újjászületik mert mi is meghallunk téged a hálódba akadt csillagokon kérődzöl a hajótörött századokon meghallunk téged ha gyötrelmed ágyán fetrengsz ha gladiátoraid egymással összecsapnak ha dühödben szétpattantod a délköröket vagy ha nagy ünnepeken nyüzsgő vásári forgatag vagy vagy ha az embert átkod megfogja vagy ha teszed magad mintha aludnál és pókhálód közepén reszketve lesel zsákmányodra
Sírsz és nem is tudod miért sírunk mert azt hisszük mi tudjuk az okát gyötrődj csak gyötrődj ahogy az ember halljad fogaidat csikorogni az éjben fetrengj az ágyadon kínjaidat álmatlanságod tartsa ébren gyerekek zúzzák be kövel az ablakodat hajadat tépjék ki köhögj és köhögj hogy vérben szakadjon ki a tüdőd és rugóid elmohosodjanak és lásd magad megtaposva mint sírhant gyepét
Hanem csavargó vagyok én és félek hogy meghallgatsz félek hogy bosszút állsz rajtam felejtsd el átkaimat és énekeljünk együtt ma éjjel légy ember azt mondom ahogy olykor én is tenger vagyok felejtsd el a gyászos jóslatokat rétjeim robbanását úgy nyújtom feléd a kezem mint egy csokor virágot kössünk békét azt mondom te vagy az erősebb hadd szorítsam meg a kezed és béke legyen velünk
Közel érezlek a szívemhez ha hegedűid jajongó hangja szól ha gyereksírásként nyújtózkodol ha szemközt az éggel gondolataidba mélyedsz ha kínlódva heversz párnáidon ha ablakomon túlról fölhangzik sírásod ha ok nélkül sírsz ahogy te szoktál
Íme a tenger a tenger ahol a habok városok illatában áznak öle tele van bárkákkal halakkal és más vidám dolgokkal ezek a bárkák az ég partján halásznak ezek a halak minden sugarat meghallanak ezek az algák évszázados álmot alusznak és ez a hullám szebben énekel a hullámoknál
Íme a tenger A tenger elhúzódik a parttól és ragaszkodik hozzá a tenger hullámaiba takarja a csillagot a tenger meggyötört bőr ereinek lüktetése hisztérikus éjszakák és nyugalmas napok
Hanem a túlsó oldalon mi van a túlsó oldalon mit rejtegetsz tenger a túlsó oldalon az élet kezdetét a hosszú kígyót vagy a halál kezdetét mely mélyebb mint temagad magasabban minden hegynél mi van a túlsó oldalon formát és ritmust teremtő évezredes akarat vagy a megcsonkítva is örökké örvénylő sziromhalom
Íme a tenger a tenger kitárt kapuja dereng fel íme a tenger a megroppant zár hogy szemem a világ kezdetét lássa íme a tenger egyik hullámától a másikig tart az élet hullámaitól a szememig tart a halál
Te gyakran jársz fönt, az Ösvényen, a csillagok között s ugye tudod: az űr nem sötét, mert ha egy csillag kinyitja szemét, s rád kacsint kedvesen, és fényt szór szerteszét, tündérfény vonja be az eget, s e ragyogásban szép szemed int a végtelennek, a fagyos űrnek, a félelemnek, s a többi csillagnak, hogy ragyogjanak, mert te jössz készüljenek, utadra fény-port hintsenek, hogy lépteid ragyogjanak, s az árnyak messze fussanak előled... mert te jó vagy s jók néha félnek, néha bátrak, néha kevélyek, mert azt hiszik, a világ is jó, mint ők... te jó vagy és hiszel, szeretsz, emlékezel, s közben mész az utadon, a csillagok között, mint egy álom-tündér, ki Fénybe öltözött.
Embernek lenni! Csak embernek, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek!
Lerázom magamról a port, Amit a századok ajka rámlehelt, Ledobom a palástot, Amit a Hivatal rámtekert, És az apostol köntösét is szétnyitom, Amit szent ujjak fűztek össze vállamon: Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben, Amit a földanya megformált a mélyben, Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában, Fogantatásom titokzatos pillanatában: Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt És ódát és okoskodást ne várjatok: Én azt beszélem, ami vagyok. Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó: És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja, Öröktől való. Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim, Ami több lenne a pornál, És mégis, úgy akarta az, aki formált: Ami vagyok, örökkévaló. Semmi vagyok, egy milliomod, De minden, mert mindnyájatok. Nézzétek, ezek az erek milyen kékek: Akár a ti eretek! És piros bennük és meleg a vér, Mint bennetek. Nézzétek ezt a szájat: Kenyérre és csókra és szóra született, Mint a tietek. Ez a két szem nézni és nevetni szeret, És látni tanult és sírni szokott, Mint a ti szemetek, És álmélkodik reggeltől estig, Mint ti és Plátó és a kisgyerekek. Halljátok, a szívem hogy piheg? Hallgassátok és megértitek, Hiszen ő is, mint a ti szivetek, Kilenc hónapon át pihegett Egy édesanyának szíve megett, És visszatér, mint ti visszatértek, A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é, Hogy lüktet és ölel a lelketek felé? Ó nézzetek belé! Magát mutatja, egyet mutat: De ebben az egyben a ti arcotokat. Tükör módjára tükrözi hűn: Benne az erény és benne a bűn, És minden érzés benne van, Ami csak bennetek megfogan, S kimerhetetlen mélyébe lenn Piheg a mindennapi rejtelem: A közös, a közös Végtelen.
Почему все не так? Вроде все как всегда: То же небо - опять голубое, Тот же лес, тот же воздух и та же вода, Только он не вернулся из боя.
Мне теперь не понять, кто же прав был из нас В наших спорах без сна и покоя. Мне не стало хватать его только сейчас, Когда он не вернулся из боя.
Он молчал невпопад и не в такт подпевал, Он всегда говорил про другое, Он мне спать не давал, он с восходом вставал, А вчера не вернулся из боя.
То, что пусто теперь, - не про то разговор, Вдруг заметил я - нас было двое. Для меня будто ветром задуло костер, Когда он не вернулся из боя.
Нынче вырвалась, будто из плена, весна, По ошибке окликнул его я: - Друг, оставь покурить! - А в ответ - тишина: Он вчера не вернулся из боя.
Наши мертвые нас не оставят в беде, Наши павшие - как часовые. Отражается небо в лесу, как в воде, И деревья стоят голубые.
Нам и места в землянке хватало вполне, Нам и время текло для обоих. Все теперь одному. Только кажется мне, Это я не вернулся из боя.
,,,,,
Nem tért vissza a csatából
Miért nem marad mindig ugyanúgy minden, A kék ég se legyen soha másból, Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is, Csak ő nem tért vissza a csatából.
Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is, Csak ő nem tért vissza a csatából.
Ki került ki győztesen, nem emlékszem, Az álmatlan és dühös vitákból,
Csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem, Amikor nem tért vissza a csatából. Csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem, Amikor nem tért vissza a csatából.
Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni, De mégis részeg volt a muzsikától, Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni, és tegnap nem tért vissza a csatából.
Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni, és tegnap nem tért vissza a csatából.
Mint amikor rabságból szökik a tavasz, Úgy szakadt ki a kérés a számból,
Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot! Pedig tegnap nem tért vissza a csatából. Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot, testvér! Pedig tegnap nem tért vissza a csatából.
Halottaink nem hagynak minket bajban soha, Elesett őrangyalaink megvédnek, Az ég az erdőn tükröződik vissza, Ezt mutatják a fák: égszínkékek.
Az ég az erdőn tükröződik vissza, Ezt mutatják a fák: égszínkékek.
Kettőnknek tágas volt a lövészárok, Megosztoztunk időn és dohányon,
De ma már csak az én időm folyik, És úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából. De ma már csak az én időm folyik, És úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.
Egyetlen vágyam, ó ember, valahogy rokonod lehessek, lehetsz néger vagy akrobata, szunnyadhatsz még az anyaméhben, lánykadalod udvar felett leng, vagy tutajod hajtod az estbe, katona lehetsz vagy pilóta s szárnyalhatsz bátran fönn a légben.
Volt neked is puskád gyermekkorodban, zöld karszíjjal ékes, s ha elpukkadt, kötött dugót lökött csöve a levegőbe? Emberem, ha emléket zeng dalom e távoli és édes időről, ne légy komor, olvadj föl velem egy csöpp könnybe!
Mert én már minden sorsot végigéltem. És jól ismerem magányos hárfásnő mit érez, ha ott ül a fürdőhelyek zenekarában s elfogódott nevelőnők az idegen családi körben és színész, ha súgólyuk előtt hebeg.
Erdőben éltem s vasúti hivatalom volt. Pénztárkönyvek fölött görnyedtem s kiszolgáltam ideges vendégeket, voltam fűtő s kazán előtt álltam, míg arcom lángvörösre izzott s voltam kuli és ettem konyhamaradékot és szemetet!
így tartozom hozzád s Mindenkihez! Kérlek, ne akarj dacolni velem, Ó, ha egyszer lehetne, emberem, válladon, mint egy testvér vállán pihenni meg!
Mi koldusok állunk az úton, a hold beezüstözött minket - ezüst csillog ruhánkon és rongyaink ércbe merevedtek, holdfény aranyozza szemünk, gyémánt hajszálunk egyre reszket: -
A hold leönti a földeket ezüsttel, nyúl fut keresztül a mezőn, mily messze van, csak fölvetett gombfarka lóg, ha nyargal.
Tarisznyába való a nyúl... Hallali! Már futunk s az érc csörög. Maréknyi kis agyában vasbotunk vájva kutat, S a hold elönti fölöttünk ezüsttel, mely lágy és örök: az erdőt, a mezőt, az utat.
A nap sok és erős A föld jó és okos A víz zöreje ős a vér old és bogoz Az asszony nyoszolya meleg a mosolya Az állat húsa jó a halál puha hó A nyár etet a tél temet
Ki nézi meg a mi szívünket? Valami bennünk itt megállott, az óra jár még a zsebünkben, nem ingott meg a mi hitünk, nem, de megállt valami, nem tudjuk, valahol, a múltat hallani, a jelen zakatol, az évek járnak a ködben, hány? 10, 20,40, 50?
Mi nem tudjuk, egy óra volt csak, sütött a nap, halkan daloltak, s tapostak, fontak a párkák.
A mi helyünket már fiaink várták ó, kilopták szemünkből a fényt, kezünkből kicsavarták a fáklyát s ők élik helyettünk az ént, valaki tévedett, nincs Isten, nincs ég! Adjatok életet, Segítség!
Bocsássatok meg, én nem tehetek magamról. Befontak e testbe. Együgyű vággyal nézek, ügyelek, figyelek szövetréseken át s az idő sugarát lesem, mint lobban el a térbe, a mélybe, az estbe.
Elsodrattatom, szétszórattatom… Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon az üres levegőbe pofozgat, olyan, amit tehetnék még, amit valaha tettem. Mert nincs mire várnom, a várakozás oszlopáról mivel leestem, nem őrizem magam: süllyedjen eleven sárba: gödrös hájba a testem, ráncos harisnyával dagadt bokámon tizenkét nyávogó kölykem etessem. Ha már sivatagban vonultam nem vezérli égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem, száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr, üvegkocsonyában úszó riadt szem – meddő papnő – albumokkal, lejárt műsorfüzettel tömött fiókban elgurult időm keressem, szenvedélyben össze nem rándult részletekben, jósdámban, honnét megszökött az isten… Ha nem lehetek az, amire lettem, ami lehetnék még, ne legyek az sem. Elsodrattatom, szétszórattatom…
