Csordulásig a világ! - Szinte már kicsap szőlők, fák és újra fák zöldjéből a hab. Forr, tajtékzik, szédülök, zöld alul, felül; lépek, állok, eldülök, zöld kivül, belül.
Zöld, zöld, lelkes újulás, nagy, termékeny öl; tarthatatlan bolydulás föl, föl, egyre föl! Fű, fa, gyom, szőlő emel, körforgó dagály. Zöld és fény: - e két elem árján ring a táj.
Nézem, érzem, bámulok, s engedem magam. Zöld és fény! dagad, forog, szólnék, s nincs szavam. S míg ragyogva nő velem, s hord e két elem, pólyál az időtelen és a végtelen.
Klorofil - mondja a növénytudós: Levéli-zöld. Reménység - mondja a szomorú szív, S ha elviselt, Ismét magára ölt. Zöld, zöld. Te drága szín. Tündér-ruha - Szavakkal szeretnélek Most körülírni: Csuda. Csuda. Sajgó szemem Sem nap-aranyán, Sem mennyország-kékjén, Sem hó-fehérjén Meg nem pihen. Minden szín idegen neki.
Csak te nem vagy, Te nem vagy idegen. Te drága szín, Már mi mindenem voltál Mi mindenem: Betegágyam fölött Virrasztó-lámpa voltál. Vad világ-fények elől Hűs szem-ellenzőm voltál. Költészetem körül Árnyékos erdő voltál. Erdélyi múzsám Erdő-haja voltál. Az ifjúságom, Az ifjúságom Zászlajának utolsó színe voltál!
Walter Friedrich festménye
